Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-21 / 297. szám, szombat
11 ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 21. Családi kör A jeles napokat szűkebb vagy tágabb családi körben már el sem tudnánk képzelni meghitt, ünnepélyes hangulat nélkül Az ünnepi asztal tisztelet MÉRI MAGDOLNA "1 mai ember állandó stresszben, rohanásban él. Hétköznapokon sokszor nincs is lehetőségünk a meg- I _________I hitt közös családi étke zésekre. Ezért aztán szívesen ünnepeljük meg a nevezetes családi eseményeket, születés- és névnapokat, ballagást, diplomaosztást stb. Ilyenkor a háziasszonyok többsége azzal is igyekszik az ünnepeknek örömet szerezni, hogy elkészíti kedvenc ételeit. Természetesen egyik-másik családi esemény megünneplése egyszeri, megismételhetetlen, ezért ügyeljünk arra is, hogy ne csak a finom ételeken, italokon legyen a hangsúly, a meghitt, jó hangulat, a nyugodt légkör mindennél fontosabb. Az ünnepi asztal varázsa, a szeretett családi-rokoni körben eltöltött órák aztán sok-sok év távlatából is feledhetetlen szép emlékeket idéznek. A jeles napokat (húsvét, karácsony) szűkebb vagy tágabb családi körben pedig már el sem tudnánk képzelni meghitt, ünnepélyes hangulat nélkül, aminek elengedhetetlen feltétele a szépen terített asztal. Hiszen itt kezdődik az étkezés általános kultúrája. Természetesen ünnepi alkalmakra nem a hétköznapokon megszokott étkészleteket használjuk. Ilyenkor kerül elő a féltve őrzött porcelán, és az ünnepi abrosz. Meghitt családi étkezésnél nem a drága metszett poharak, az értékes készletek jelentik a lényeget, hanem hogy másképp, az ünnep jellegének megfelelően díszítsük az asztalt. PL virággal, gyertyával, fenyőággal stb. Mint mindennek, a terítésnek is megvannak a maga szabályai. Jó ha megismerkedünk ezekkel, főleg kezdő háziasszonyok figyelmébe ajánlható, de gyakorló háziasz- szonyoknak is komoly útmutatást adhat. A terítés tízparancsolata 1. Az ünnepi abrosz tiszta, folt nélküli legyen, mert a pecsétes terítő étvágyűző látvány. Ma már nemcsak a fehér asztalterítő az ünnepi. A színkiválasztásnál azonban fontos, hogy az abrosz színe harmonizáljon a teríték színével, valamint stílusával. 2. Kizárólag ép szélű, tiszta edények, poharak kerüljenek az ünnepi asztalra, de a tányérok és evőeszközök se legyenek kopottak. 3. Nagyon fontos az összhatás, nem elég, ha az abrosz ünnepi, de a tányérok nem oda illőek. 4. Nem kell mindig az igazán értékes holmi, egyszerűbb étkészlettel is nagyon ízléses asztalt varázsolhatunk, de csupán akkor, ha a terítékek egymáshoz illenek. Tarka, virágos abroszra nem illik a régi porcelán, viszont a fehér damaszt- ra lehetőleg cserépedényt ne rakjunk. 5. A terítés stílusa illő legyen az ételsorhoz: pl. pörköltekhez, gulyásételekhez jól illik a cserépedény. 6. Nem mindenkinek van kétféle étkészlete. Ilyen esetben is megoldható az ünnepi asztal, a mindennapra használtat papír- esetleg textilszalvétával, virágokkal, a tányérokkal harmonizáló vázával, esetleg gyertyatartóval tehetjük ünnepélyessé. 7. Tálaláshoz kiválóan megfelelnek a hőálló edények is, ha nem kopottak. 8. A poharakat is mindig az étkészlethez válasszuk. Pl. a metszett kristály kilóg egy népiesen megterített asztalról. 9. Az ünnepi asztal lehetőleg soha ne legyen túlzsúfolt, mert a látvány zavaró és kényelmetlen is. 10. Adagolva általában csak akkor szolgáljuk fel a fogásokat, ha csak négy-öt személy ül asztalnál. Hétnyolc, esetleg több személynél már előnyösebb, ha tálalóedényben szervírozunk. A terítésnél természetesen poharakra is szükségünk van. Felvetődik a kérdés: Mit miből igyunk? Ezért nem árt, ha van külön aperi- tifes, boros-pezsgős és koktélos pohárkészlet. 1. Az aperitifeket talpas pici po- hárkákból fogyaszthatjuk, egy-két kivétellel, ilyenek például a márkás konyakok, ezeket inkább öblösebb pohárba töltsük. 2. A sör kínálásánál nincsenek szigorú szabályok, a korsótól a magas, karcsú poharakig szinte mindenben kínálhatjuk. 3. A bor felszolgálásának szabályai kissé már szigorúbbak, az egyszerűbb fehérbort egyszerű talpas pohárban illik felszolgálni, a drágább, illatosabb fehérbort pedig nagyobb, nem vésett pohárban kínáljuk. A vörösbort általában öblösebb pohárban kínáljuk, töltsük harmadáig, mégpedig azért, hogy a bor kellően tudjon szellőzni. 4. Az ünnepi italok királyát, a pezsgőt szinte mindig karcsú ke- helyben szolgáljuk fel, hogy gyönyörködhessünk az elegánsan gyöngyöző ital látványában. Egy különleges ajánlat az ünnepi asztalra: Gyümölcsbólé Hozzávalók (kb. 10 személy részére): 21 vörösbor, 1 liter ásványvíz, 3-3 narancs és banán, 15 dkg kristálycukor, 6 evőkanál konyak, 3-3 evőkanál rum és Tiole sec. Elkészítése: A gyümölcsöket félcentis szeletekre vágjuk, mély tálba tesszük (lehetőleg üvegbe, mert így látványosabb), utána cukorral megszórjuk, majd tíz percig állni hagyjuk. A szeszes italokat ráöntjük, addig keverjük, amíg a cukor teljesen felolvad, majd néhány órára hűtőszekrénybe tesszük. Fogyasztás előtt ásványvízzel felöntjük. Egészségesen a bőség asztalánál is A háziasszonyokra hárul a feladat, hogy családtagjaik számára ne csak ízletes, hanem egyben egészséges finomságokat is készítsenek. A kalóriadús majonézes burgonyasaláta és a hagyományos rántott ponty helyettesíthető a zöldségköretes rostonsült hallal, a zsíros, édes krémes sütik pedig friss vagy aszalt gyümölccsel - tanácsolják a táplálkozási szakértők, s hozzáfűzik azt is: aki mégsem tud ellenállni a finom falatoknak, kilóit legalább fokozott mozgással próbálja karban tartani. Az új esztendő küszöbén már szinte hagyomány, hogy az emberek fogadalmakat tesznek, erre hajlamosak a túlsúlyosak is. Ám a szándék olykor kevés, tudatosítaniuk kellene: csak gyógyszeres kezeléssel nem szabadulnak meg tartósan felesleges kilóiktól. Az orvosságnak kizárólag akkor van hatása, ha az életmód mellett megváltoztatják táplálkozási szokásaikat, és többet mozognak. A súlyukat csökkenteni, illetve karban tartani szándékozók nemcsak 21 központban és 72 szakrendelőben kaphatnak tanácsokat a legkorszerűbb módszerekről, hanem a www.reduktip.sk honlapon, illetve magyarul az Abbot Laboratories gyógyszertársaság 0907/ 90 99 97 infóvonalán is. (erf) ÜNNEPVÁRÓ CSALÁDI KÖRBEN Szép gyermekkor karácsonya DR. GYURÁSZ ISTVÁN Vannak kivételes családok, ahol a kölcsönös szeretet és megbecsülés ott van a hétköznapokban is, s nem csak a karácsonyi ünnepek velejárója. Én hálás vagyok a Jóistennek, a sorsnak, hogy nálunk ez így volt a szülői házban is, és így van az én családomban is. Persze, a karácsonynak különleges hangulata van, ilyenkor az emberek csöndesebbek, befelé fordulók, figyelmesebbek, nyitottabbak is ugyanakkor, s fogékonyabbak a jóra. Ipolyságon nőttem fel. Ketten vagyunk testvérek. Csak egy kereső volt a családban, de a szobafestő-mázoló édesapánk mindig beteremtette a családnak mindazt, amire szükségünk volt. Sokat dolgozott, gyakran csak este járt haza. Édesanyánk nagyszerű háziasszony volt, mesterien be tudta osztani a megkeresett pénzt. Gyakran mondogatta, hogy nincs az a sok, amit el ne lehetne költeni, s nincs az a kevés, amit be ne lehetne osztani. Nekünk mindig jutott mindenre, bár szerényen éltünk. Ipoly-parti utcánkat már régen eltüntették a városrendezők, de gyermekkori szép emlékeimben elevenen élnek a régi karácsonyok s a szép gyermekkor... A karácsonyi készülődés a legcsodálatosabb. A szaloncukrot édesanyám főzte, mi, gyerekek csomagoltuk, s díszítettük vele a fenyőfát. Először a szaloncukor, majd a díszek, végén a sújtás következett. Az én gyermekkoromban még igazi gyertyák égtek a fákon és szikrázott a csillagszóró. A szentesti vacsora káposztalevessel kezdődött (ezt nagyon nem szerettem, de muszáj volt belőle legalább egy-két kanállal enni), majd mákos dedellével (barátfüle) folytatódott. Ezt követte az alma, a dió, az ostya s a méz. Később aztán annyiban változott a helyzet, hogy hal is került az asztalra, s a káposztaleves helyett lencselevest főzött édesanyánk. Az egyetemen ismertem meg feleségemet, s miután összeházasodtunk, már a gyerekeink is megvoltak, mi még évekig hazajártunk karácsonykor. A húgomék is így tettek, így hát együtt voltunk mind a tízen. Csak miután gyermekeink iskolások lettek, kezdtük mi is külön ünnepelni a karácsonyt, már itt, Komáromban. Megtartottuk a családi szokásokat, tovább visszük a tradíciót. A mi karácsonyaink is bensőségesek, meghittek. Megfőzzük az édesanyámféle szaloncukrot, s emlékezünk a régiekre is, azokra, akik már eltávoztak közülünk. Ahogy múlnak az évek, sajnos egyre többen vannak. Gyermekeink már családos emberek, így a szentestét külön ünnepeljük, de másnap mind összejövünk nálunk: itt ebédel az egész nagy család. Az ajándékozás része a karácsonynak. Gyermekkoromban főleg ruhafélét, könyveket, íróeszközöket szoktam kapni, de azért valami játékot is mindig. A mai karácsonyok anyagilag már jóval gazdagabbak, mint a régiek voltak, ám nem szabad elfeledni, hogy sohasem az ajándékok mennyisége és értéke a fontos, hanem az a tény, hogy kifejezzük velük az egymás iránt érzett szeretetet. Persze, úgy az igazi, ha ennek a karácsonyi kölcsönös szeretetnek és megbecsülésnek a légköre az év minden napján ott van a családban. Ennek reményében szeretettel kívánok a Családi Kör olvasóinak békés, boldog karácsonyi ünnepeket és jó egészséget az új esztendőben. ÍRÓ OLVASÓK A mezítlábas angyalka BENKŐ TÍMEA A családi fényképalbumban lapozgatva találtam rá az alábbi fotóra: egy elragadó hároméves kislány angyalruhába bújva, kezében fenyőfával, tágra nyílt szemmel mered a lencsébe. Kiderült: a kép 1942 karácsonyán készült, s a bájos kis angyalka nem más, mint az én keresztanyám. „Óvodás voltam - meséli -, a kedvesnővérek egy betlehemes játékot tanítottak be velünk, ők varrták a jelmezeket is. Az előadást az egykori mozihelyiségben tartották. Az anyu odacsődítette első nyilvános szereplésemre az egész rokonságot. Mi, a legkisebbek, vagy harminc kislány angyalkának öltözve, a Mennyből az angyalt énekeltük. Volna! Csak arra emlékszem, hogy kiléptem a színpadra, lenéztem a lábamra, és ijedten vettem észre, hogy nincs rajtam cipő. Persze, minden kislány csak fehér harisnyában volt, mert így kívánta a szerep. Én azonban teli torokból visítani kezdtem: Valaki ellopta a cipőmet! Ott toporzékoltam a színpadon, hogy azonnal adják vissza. Függöny le, az előadás leállt, hátravittek az öltözőbe. Csak akkor nyugodtam meg, amikor barna fűzős cipőm a színpad szélére helyezték, hogy állandóan láthassak rá. Csupán ez után a cirkusz után folytatódhatott a színdarab...” Mivel keresztanyám édesapja - az én néhai anyai nagyapám - ekkor az orosz fronton volt, s már közel egy éve nem látta családját, nagyanyám lányukat Érsekújváron Kováts mesternél lefényképeztette. így vihette a tábori posta Kurszk mellé a mezítlábas angyalka fényképét. A kicsi kezében látható ezüstfenyőt december 24-én feldíszítették, s aztán egészen húsvétig úgy állt, a fűtetlen tisztaszobában levelét sem hullatta le, megvárta a családfőt, aki csak ekkor jöhetett haza szabadságra a frontról. Nézem a régi fényképet, s arra gondolok, hogy tényleg csak olyankor van igazán karácsony, amikor az egész család együtt van. Akkor a háború miatt sok katonának nem adatott meg, hogy szeretteivel töltse az ünnepet. Nálunk most nincs háború. Mégis nem egy csonka családba lesz majd kénytelen jönni a kis Jézus. Talán sok-sok ilyen kis mezítlábas angyalkára lenne ma is szükség, akik összetartanák a családokat, s ha megkésve is, de mindenhová be- köszöntene az ünnep. Az igazi. Angyalok pedig vannak Legalábbis gyerekként hittem bennük. Sőt, több fajtájukat ismertem. Volt az őrzőangyalkám, akihez minden este imádkoznom kellett, s ő cserében éjjel-nappal óvott engem és jámborságra vezérelt. Aztán ott volt a mama Képes Bibliájában az Úr angyala, aki kivont karddal tartóztatta fel Bálaám szamarát. Neki csodaszép szárnyakat festettek, órákig el tudtam gyönyörködni abban a képben. Vasárnaponként, amikor templomba mentünk, az oltáron aranyozott gipszangyalkák térdeltek. Igaz, csupán egy szárnyuk volt, a másikat lespórolták, s ez irtóra zavarta képzelőerőmet. Tudtam azonban, évente egyszer megtörténik a csoda: minden angyal leszáll a földre, karácsonyfát és ajándékot hoz a Jézuskától a jó gyerekeknek. Erre volt kézzel fogható tárgyi bizonyíték is: mindig megtaláltam a fenyőn egy-két szálat göndör fürtjeikből, amit a nagy sietségben hullajthattak el. És egyszer a beüehemes játékban ötödmagam- mal én is angyalt játszottam. Minden lány Szűz Mária akart lenni, mert ő babát dajkált, de én örültem a szereposztásnak, mert így táncolhattam és énekeltem. Arról nem is beszélve, hogy a mama vakítóan fehér hosszú ruhát varrt nekem, amit az anyu ezüst szalaggal díszített. Igazi szárnyakat is kaptam. Tollsep- rűből. Aztán egyszercsak a csoda megszűnt. Egy szempillantás alatt. Szenteste láttam, amint anyu a pincéből hozza fel nagy sietve azt a narancssárga babakocsit, amit később a fa alatt találtam. Most mit mondjak? Kiábrándító volt... Mióta felnőttként külön háztartásban élek, férjemmel még csak rendes karácsonyfát sem állítottunk. Azt mondtuk: „Megteszi a szimbolikus harminccentis mű- fácska is...” Bevallom, idén másképp lesz. Már vettünk is élő fát meg vadonatúj díszeket. Mert 11 hónapja tudjuk, hogy angyalok már pedig mégiscsak vannak. Ártatlanok és jóságosak, mert valóban az égből jönnek. A miénk még csak gügyög, járása is bizonytalan, pelenkázni kell, és esténként dudlis üvegből issza a kakaót, de a mosolya... Angyali! Pedig egyelőre mindössze egy foga van. A jobb alsó egyes. Néha az éjszaka kellős közepén felijedek, megrettenek, hogy csak képzeltem létezését. Olyankor lélegzetvisszafojtva lopakodom ágyacskájához, de semmi kétség: ott szuszog. Most is itt játszik a lábamnál a szőnyegen. Égyelőre kizárólag én értem, mit mond. Most éppen angyal nyelven kívánt boldog karácsonyt... (A szerző családi képarchívumából)
