Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-16 / 292. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 16. Őszidő Az ajándéknál - egy kis keksz, déligyümölcs - többet ér a beszélgetés, a törődés. Olyan ez, mint a gyógyszer. Hogy érezzék: törődnek velük „Kamocsán a „legfiatalabb” szervezet a Szlovákiai Nyugdíjasok Egyesülete. 1995 júliusában alakult 5 taggal. Az első gyűlésünket 1995 szeptemberében tartottuk már 25 taggal. Azóta 100-ra emelkedett a taglétszám, és további jelentkezők is vannak. Az idősebb lakosok érdeklődését az egyesület iránt az váltotta aki, hogy programjában felvállalta a nyugdíjasok szociális és egészségügyi gondjai megoldásának elősegítését, a helyi önkormányzattal közösen kedvezményes áron az alap- élelmiszerek beszerzését. Azt is tervbe vettük, hogy kedvezményes üdüléseket szervezünk, és a nyugdíjasokat érintő törvényekről, előírásokról szakelőadásokat tartunk.” KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Őszi Irma ezeket jegyezte fel 1995- ben, de azóta is minden eseményt megörökít egy füzetben. Azt például, hogy 2001. január 5-én meglátogatták a beteg tagokat, Bazsó Kálmánnét és Halász Dezsőt, január 22-én Györös Dezsőt, Szabó Dezsőnét, Beke Jolánt, 29-én Pál Károlynét, Gál Bélát és Gál Bélánét, február 5-én Lépő Lajosnét, Danczi Jankát...- Mindig meglátogatjuk beteg tagjainkat, különösen azokat, akik a kórházból hazajöttek. Van olyan hónap, hogy négy-öt helyre is megyünk. Olyan örömmel fogadnak, hogy az fantasztikus! Az ajándéknál - egy kis keksz, déligyümölcs - többet ér a beszélgetés, a törődés. Olyan ez, mint a gyógyszer... Szívesen beszélnek a kezdetekről. Arról, amikor 1995- ben Filakovszky doktornő felkereste Kamocsán Őszi Irmát, mint a Szlovákiai Nyugdíjasok Érsekújvári Járási Szervezete frissen megválasztott elnöke, arra kérte, legyen a járási vezetőség tagja. Őszi Irma két nap gondolkodási időt kért, de igent mondott. Az első összejövetelen megbízták, hogy Kamocsán, majd Szímőn és Andódon alakítsa mega szervezetet. Őszi Irma Svec Ilonkát „szemelte ki” elnöknek, mivel jó szervezőnek ismerte, nagyszerű embernek, megbízhatónak, aki ha elvállal valamit, azt százszázalékosan teljesíti.- Először húzódozott, nem akart elnök lenni. Mondom, én leszek a titkár, a segítőd. Végül elvállalta. Bevontuk a nővéremet, Lukács Esztert, Földes Gizellát, Gál Jankát és öten megalakítottuk a szervezetet. A nővérem közben megbetegedett, kérte a felmentését, így kilencvenhattól Kiss Irénke a pénztárosunk. Nagyszerű csapat vagyunk, örülünk aiihak is, ha találkozhatunk. Együtt ünnepeljük meg a kerek születésnapokat, segítjük egymást. Svec Ilonka elégedett a szervezettséggel (járási viszonylatban a másodikok), bár a faluban kétszázon felüli a nyugdíjasok száma.- Jelenleg 119 tagunk van. Évente egy-két kirándulást szervezünk, elmegyünk Tatára, a piacon bevásárolunk, délután a túlsó komáromi termálfürdőbe megyünk. Az autóbuszért nem kell fizetni, azt a szervezet állja a tagdíjakból, vagyis abból, ami megmarad. Az évi tagdíj húsz korona. Őszintén szólva “koldulunk”. A mezőgazdasági szövetkezettől és az önkormányzattól. Az önkormányzatnak minden évben kérvényt nyújtunk be, hogy segítsen bennünket anyagilag. Nagy nehezen kétezer koronát ad. Mint sok helyen, itt is a sportszervezet a kedvenc, az kapja a legtöbbet. Más faluban kisebb létszámú szervezeteket háromszor ekkora összeggel támogat az önkormányzat... Amikor még lehetett olcsóbban cukrot, lisztet kapni, Dunaszerdahelyről hoztunk 10 mázsa cukrot, ugyanannyi lisztet, és nagykereskedelmi áron adtuk a tagjainknak. Kilencvennyolcban szerveztük meg ezt az akciót utoljára. Most már maguk a dunaszerdahelyiek elhozzák ide a cukrot, lisztet, olajat, ecetet, és a kamocsai piacon bárki olcsóbban megveheti, mint az üzletben. Szervezetünk célja az, hogy a járásban és a községekben is összefogja a nyugdíjasokat. Hogy ne érezzék, öreg korukra elhagyatottak lettek, hiszen van egy szervezet, amely törődik velük. Felajánlottuk az önkormányzatnak és a szövetkezetnek, ha olyan munka van, amiben tudunk segíteni, számíthatnak ránk. Aratáskor, betakarításnál például azok a tagjaink, akik még jó erőben vannak, elmentek segíteni. A faluszépítésből, amikór még nem voltak közhasznú munkások, mi is kivettük a részünket. Ingyen. A polgármester néhány éve kezdeményezte (volna), hogy egy öreg épületet önerőből alakítsanak át nyugdíjasklubbá, mivel azonban az épület a valamikori szövetkezeté volt, közben eladták. így nem lett a klubunk... Év közben házaknál találkozunk, az évzáró gyűlést a kul- túrházban tartjuk. Szépen megterített asztalokkal, gyümölccsel, üdítővel várjuk a nyugdíjasokat, nemcsak a tagokat. Mindig van műsor, meghívjuk az egyházi éneklő csoportot, a mieink is fellépnek énekszámokkal. Kellemesen elszórakozunk - sorolja Őszi Irma.- A járási szervezet sincs sokkal jobb helyzetben - teszi hozzá Svec Ilonka. - Újvárban nincs hely, faluról falura járunk, mindig máshol tartjuk az üléseket. Ha ránk kerül a sor, itt nálunk tartjuk, Kamocsán. De az Érsekújvári járás kiterjedt, a távolabb lakók már reggel elindulnak hazulról, meg kell őket vendégelni. Olyankor megszólítom a szövetkezet elnökét, és ebédet mindig tőlük kapunk, ingyen. Ez is nagy segítség.- Nem akarunk kéregetni - ezt Őszi Irma mondja -, hiszen olyan sokan fordulnak a vállalkozókhoz. Annyi mindenre szedik a pénzt... Eddig elég volt, amennyit az önkormányzattól kaptunk, nincsenek olyan nagy kiadásaink. De bevételeik sem. Kiss Irén pontosan könyvel: a szervezet vagyona jelenleg 2423 korona. Svec Ilonka visszaemlékezik azokra az időkre, amikor a faluban még olvasókör is létezett, esténként eljártak a kultúrházba kézimunkázni, olvasni.- A Csemadok hőskorában megsértődtünk, ha nem választottak ki valamilyen szerepre... - idézi fel az emlékeket Őszi Irma. - Ma tíz embert nem lehetne összeszedni, hogy jöjjön színdarabot játszani. Év közben akkor tartanak nagyobb összejövetelt, ha valami fontos közlendőjük van, például a nyugdíj- emelésről...- Informáljuk a tagokat, hogyan lehet elintézni a kedvezményes vasúti utazást. Volt olyan, aki nem tudta, hogy kérvényeznie kell a nyugdíjemelést.- Az a baj, hogy áremelések lesznek. Annyira félünk, hogy nem is beszélünk róla, nem tudjuk, hogy a nyugdíjból - ha a postás levonja a fizetnivalókat - marad-e még valami... így hát még nagyobb szükség lesz a szervezetünkre, hogy közösen megbeszéljük, mit tehetünk, és hogy segítsük egymást, ahogyan csak tudjuk. OLVASÓI VÉLEMÉNY Valaki mondja meg... Azért ami sok, az sok. Igazán gondolkodhatnának, mielőtt ilyen tanácsot adnak! Hogy a nagy családi házban egyedül élő nagyapa ne engedje oda beköltözni az unokáit! Hát micsoda dolog ez? Ha ez a mi nagyapánk, hát szégyellje magát! Meg különben is, mintha nem tudnák, milyen a mai fiatalok lakáshelyzete. Itt állunk huszonöt-huszonhét évesen a feleségem és én, egy gyerekkel, munka nélkül. Az asszony nem jön ki az anyukámmal, azért szerettük volna, hogy az öreg befogadjon. ígértük, hogy segítünk neki ebben-abban. Az ő nyugdíjából meg a mi segélyünkből, családi pótlékunkból valahogy meglennénk. Igaz, hogy főzni csak úgy, modern konyha szerint szoktunk, hideget, salátákat, meg amit anyám főz, azt esszük. Persze, a gyereknek azért kell a meleg étel. De mosni szépen mos a feleségem, van automata mosógépünk, kimosnánk a nagyapára is. De nem és nem! Hogy tartsa valaki rendben az udvarát, művelje meg a kertjét - csak olyat fogad be magához! Minek építették akkor a szülők, a nagyszülők azokat az irgalmatlanul nagy házakat, ha nekünk nincs helyünk benne? Vagy csak akkor, ha túrjuk a földet, mint ők, ha görnyedünk a fóliában? Szakmám van, a feleségem érettségizett. Most még gyesen van. De mi másképpen szeretnénk élni. Csakhogy miből, hogyan? Nekünk nincs munkánk, az öregek meg ott terpeszkednek, elfoglalják előlünk a munkahelyeket. Én kimondom úgy, ahogy van, nem sajnálom őket. Ideje, hogy átadják a helyet nekünk, fiataloknak. Úgyis azok tartják el őket, akik dolgoznak. Hát akkor? Minek ez a nagy felhajtás körülöttük? Ők tehetnek róla, hogy ilyen nehéz helyzetbe került az ország, vagy ahogyan mondják, a társadalom. Miért nem gondolták meg jóí, merre viszik, milyenné teszik az egészet? Most meg csak a régi időket sírnák vissza! Csak azt eszik, amit főztek maguknak - és sajnos, nekünk, unokáiknak. Z. K. KIHEZ FORDULJUNK? Kedves Olvasóink! HARASZTI MÉSZÁROS ERZSÉBET Köszönjük, hogy biztatnak, hogy rögtön az első Őszidő oldal megjelenését követően telefonáltak. Elmondták, menynyire örülnek a nyugdíjasokról, az idősebb emberekről szóló írásoknak. Az is kiderült, hogy számtalan faluban van tevékeny nyugdíjasklub, egyesület. Azokhoz fordulunk most, akik ezekben a klubokban, szervezetekben dolgoznak, akik most már a karácsonyi beszélgetésekre, az emlékező délutánokra készülnek: írják meg nekünk, miért járnak szívesen a nyugdíjasklubba, az egyesületbe, mit nyújt önöknek ez a közösség. Kérjük, azon is gondolkodjanak el, nem túlságosan . „zártkörűbe a csoportjuk. Igaz, az idős emberek természete kicsit „nehéz”, tehát érthető, hogy bizonyos érdeklődési szinten, egymást már régtől ismerőknek könnyebb ösz- szejárniuk, baráti társasággá szerveződniük. Sokan vannak, akik kerülik az embereket, úgy érzik, túl kopottak, nem valók már társaságba, búskomorrá válva pergetik a napjaikat, és ez az érzés, ez a bezártság még fokozza bajaik számát. Próbálják meg maguk közé hívni e magányos, talán még nem is túl idős embereket, legalább ilyenkor karácsony tájékán, két ünnep között, amikor a legnehezebben telnek a napjaik. legyen egy délután, égy találkozó, amely nemcsak a tagoké, hanem minden idős emberé. Ha ez sikerül, írjanak róla. Továbbra is várjuk javaslataikat, ötleteiket, kérdéseiket. Levelet írni olcsóbb, mint telefonálni. A borítékra ne felejtsék el ráírni pontos címüket (még akkor is, ha nevük elhallgatását kérik) és oldalunk címét: Őszidő. Együttműködésüket, bizalmukat köszöni az oldal szerkesztője. Elfelejtem a csalódást, a sérelmet, a rosszindulatot, a betegséget, a fájdalmat. Talán azért, mert ritkán mesélem el, nem hagyom, hogy sztorivá kerekedjék. Micsoda memória! JANIKOVSZKY ÉVA Öregségemre - bocs, idős koromra - megadatott nekem az az öröm, hogy nem romlik a memóriám. Ugyanis már fiatal koromban is rossz volt. Higgyék el, ez nem gyönge poén, ez boldogító tény, tény, tény. Míg kortársaim egyre-másra panaszkodnak, bosszankodnak, hogy már nem jut eszükbe egy név, egy évszám, egy cím, egy verssor, az új orvosságuk neve, szomszédjuk telefonszáma - én kajánul örvendezek. Ezt megspóroltam, nekem harminc éve se jutott eszembe. Persze, azért vannak nüanszbeli különbségek, hogyne volnának! Mondjuk, negyven évvel ezelőtt nem töltöttem naponta sok-sok időt azzal, hogy keresem a szemüvegemet. No de nem is volt szemüvegem. Aztán az se okozott reggelenként gondot, hogy bevettem-e már az orvosságokat. Nem szedtem én akkoriban semmit. (S ha a kedves olvasó most megkérdezné, hogy miért nem hordom láncon a nyakamban az okulárét, avagy miért nem használok napi gyógyszeradagoló dobozkát, hát arra is megvan a válasz. A lánc idegesít, a dobozkából pedig már kettőt elsuvasztottam valahová, csak nem dobok ki pénzt a harmadikra!) S talán még valami a tovatűnt ifjúság vitathatadan könnyedségéből: akkortájt sose mentem vissza a lépcsőházból, miután bezártam a lakásajtót, hogy ellenőrizzem, nem felejtettem-e égve a gázt. Bár ha jól utánagondolok, ez nem volt egyértelmű előny, mert huszonvalahány évesen, mikor a féijemmel kirándulásra indultunk, én kicsit késlekedtem a szendvicsek miatt, majd siettemben a villanytűzhelyen felejtettem a húslevest, igaz, takarékra állítva. Estefelé, amikor hazaértünk, go- molygott a füst, izzott a platni, kilyukadt a fazék, szénné égett tartalmából csak a hamuvá vált velős csont maradt mint egy kis vüágítóto- rony, egyben. No tessék, ezt a látványt például nem felejtettem el, pedig mennyivel jobb volna, ha arra emlékeznék, hogy milyen boldog órákat töltöttünk a Lajos-forrásnál! Azt talán mondanom sem kell, hogy rossz memóriámnak köszönhetően a magyar és világirodalom megannyi remekét a friss élmény elragadtatásával olvasom végig, ki tudja, hányadszor. Sajnálatosan szaporodó kórházi tartózkodásaim idején pedig szerény krimikészletem valamelyik kötetét falom, újra meg újra, lankadadan érdeklődéssel, és csak az utolsó oldalaknál sejlik fel, hogy hoppá, nem is az lesz a gyilkos, hanem amaz. Elfelejtem a filmeket is. El én. Többnyire arra sem emlékszem, hogy mit láttam az előző este a tévében. Engem egyáltalán nem zavar a gyakori ismédés. Először is unom, másodszor is unom, talán harmadszor egy kicsit hamarabb hagyom abba; ott a kapcsoló. Nem vesztek semmit. Ám a jó filmekkel is előfordul, hogy néhány év múltán csak a közepe táján rémlik fel, hogy ezt a képet én már láttam, ezt a hangulatot én már átéltem. Ilyenkor még jobban élvezem. A jó vicceken is többször tudok szívből nevetni, a rossz vicceken ugyanannyiszor bosszankodni. Egyszóval sok előnye van a rossz memóriának. Nemrégiben egy fiók mélyéről kezembe került egy cetli. Tele vagyok ugyanis cedikkeí, mert ha eszembe jut valami megírásra érdemes gondolat, hát fölfirkantom egy cetíire, hogy el ne felejtsem. Ezen a cetlin a következő állt: „Akkor ununk meg valakit, amikor már mindent elmeséltünk neki magunkról.“ Huhú, rikkantottam fel, ez aztán a magvas hülyeség! Ilyesmit csak nagyon fiatalon gondolhat az ember! Meghatottan forgattam a sárguló cedit, melynek korát nemcsak a fir- kantáshoz használt tintás töltőtoll, hanem a navitás, az élettapasztalat hiánya is valószínűsítette. Legalább ötven év. Ma már sokkal okosabb vagyok. Tudom, hogy egy kapcsolat, egy barátság mélysége, időtálló volta éppen azon mérhető le, hogy hányszor meséltük már el egymásnak ugyanazt. Hogy otthonosan mozgunk a másik múltjában, ismerősek a helyszínek, a figurák; tudjuk, hogyan vészelte át a háborút, az ilyen-olyan nagy kalandot, hogyan sikerült megszöknie, miként sétált bele egy új csapdába, és kijött vele szembe a határállomáson. Tudjuk már, persze, tudjuk, mint a gyerek, aki legszívesebben ugyanazt a mesét hallgatja, és nem unjuk. Sőt, élvezzük, mert biztonságot nyújt, s a meghitt együvé tartozás érzését árasztja. És ugyanúgy meséljük a másiknak saját életünk emlékeit, amelyek éppen a sokszori mesélés folyamán csiszolódtak kerekké, s nyerték el végső, frappáns formájukat. Szóval, mégiscsak emlékszem? Barátaim bizonyára emlékeznek, de én nem. Minél többször mesélek valamit, annál kevésbé emlékszem magára a történésre. Nincs előttem képszerűen, hogy itt és itt, hogy borús volt az idő vagy napos, nem látom magamat és a helyszínt sem, már csak a történet él bennem, szövegként, s már mondom is: az úgy volt, hogy érettségi előtt... de szólj, ha már meséltem volna... Hát persze hogy meséltem. És nem szól, és újra elmesélem. Még egy nagy előnye van az én rossz memóriámnak. Elfelejtem a rosszat. Elfelejtem a csalódást, a sérelmet, a rosszindulatot, a betegséget, a fájdalmat. Talán azért, mert ritkán mesélem el. Nem hagyom, hogy sztorivá kerekedjék. Kihajítom, mihelyt hagyja magát. A jóból pedig megmarad, akár frappáns történet nélkül is, a java. Szeretteim mosolygó szemét bármikor magam elé idézem. A hangjukat is hallom. Nem kell hozzá se fénykép, se kazetta, se cetli. Micsoda memória! Én beérem ennyivel. Illusztrációs felvétel Együtt a vezérkar: Svec Ilonka, Őszi Irma, Kiss Irénke (A szerző felvétele)
