Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-11 / 288. szám, szerda
Nézőtér ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 11. Az egyházi főméltóságról rendesen lehúzzák a keresztvizet A királyné nyakéke NÉZŐPONT árizs már készülődik 1789-re. Még tart Marie Antoinette uralkodása, de a vakolat már repedezik, és lassan a változások gyenge, ámde annál észrevehetőbb szele fújdogál. Az udvari intrikák életeket döntenek romba, a kardinális Richelieu bíbörosi álmokat szövöget hatalomról és még több nőről, a selyemfiúk gazdag bárónők kegyeit keresik a feljebb jutás reményében és szegény Jeanne de la Motte a saját és családja igazát szomjazza. Apját kivégezték, családját kisemmizték, rangját elvették, és nevét próbálják kitörölni a francia történelemből. Csakhogy az udvari dáma fortélyosabb dekoratív, ámde üresfejű kortársnőinél és egy, az egész udvarra kiterjedő ármánykodásba kezd, amely egy bizonyos nyakék körül forog és az egész hatalom megdőléséhez vezet. A klasszikus árulós, ármánykodós történetben végre karakánabb szerepben tűnik fel Christopher Walken, az abszolút sztár mégis Hilary Swank, a szélmalomharcot vívó hölgy megszemélyesítőjeként. Egyszerre testesíti meg az ártalmatlanság mintaképét és a bosszúra szomjazó elszánt asszony prototípusát. Naivitását egy selyemfiú segítségével vetkőzi le, melynek eredményeképp remek cselekkel hálózza be a kurtizánokat sem megvető kardinálist. Az egyházi főméltóságról egyébként is rendesen lehúzzák a keresztvizet. Az alkotók a teljes siker és hitelesség kedvéért nem felejtik el megemlíteni, hogy a látottak megtörtént eseményt dolgoznak fel, s bár a képek, kosztümök és jelmezek önmagukért beszélnek, a történet mégis kissé fáradtan csordogál. Hiányzik belőle a párbajokkal dúsított izgalom, a feszültség, illetve a Veszedelmes viszonyokból ismert cinikus incselkedés - valamint egy John Malkovich szintű színész, aki a női szerep mellett elviszi a filmet. A látvány persze sok mindenért kárpótol, de a mai filmgyártásban ez már olyan rutinnak számít (lásd. Vatel), ami nem elegendő egy alkotás számára. A királyné nyakéke húsz éve még kirobbanó sikerű kalandfilm lehetett volna, mára viszont egy a sok, okosan megcsinált, takaros alkotás közül, amelyből hiányzik a szív és a lélek, (mozinet) A királyné nyakéke (The Affair of the Necklace), színes, amerikai film, 117 prerc, Rendező Charles Shyer, Szereplők: Jonathan Pryce, Hilary Swank, Joely Richardson Vágsellye Sürgősen választania kell: pénz, szerelem, gazdagság, boldogság vidéken, vagy ugyanez a városban hírnévvel Mindenütt nő BEMUTATÓ akkor beteljesül 1 az álom: a sötét U C 1 helyiségben felj . kapcsolódik a mSmtSmm lámpa és a nő egyszerre csak a Tiffanyban találja magát - zárás után. Csak neki nyitottak ki, csak érte állnak a pult mögött a kiszolgálók. A FÉRFI (fogpasztareklám mosoly, csábos tekintet, duzzadt ajkak, kreol bőr, elegáns öltözködés, pénz, hírnév és szerelem) hosszas udvarlás után megkéri a nő kezét. Méghozzá ott és úgy, ahogy azt a kislányok megálmodják, aztán szépen megtanítja nekik az élet, hogy az álom egy dolog, a valóság, nos, khm, az meg egy másik... De hát egy filmben vagyunk, ez pedig az álmok megvalósulásának helyszíne ugyebár. A divattervező lány (hogy ő se adja alább a nívót) készül nagyvárosi (álom) esküvőjére, de közben el kell intéznie egy vidéki válópert. Méghozzá a sajátját. Merthogy ezúttal nem a férfi az aljas, az elvetemült, hanem a nő életének van súlyos sötét „foltja”, amit rejtegetni, majd titokban megoldani kell(ene). Csakhogy az évek óta nem látott férjnek esze ágában sincs aláírni a papírokat, így a nagyvárosi esküvő szó szerint egyre inkább álom lesz. Ráadásul a gálád férj - ki hitte volna - csalárd csapdát állított: ő is jóképű (sőt!), titokban karriert épít, és titokban pénze is van. A titok pedig azért titok, hogy kiderüljön. A nőnek pedig sürgősen választania kell: pénz, szerelem, gazdagság, boldogság vidéken, vagy ugyanez a városban kis hírnévvel megspékelve. A babaarcú Reese Witherspoon azt játssza, amire született: szőke cicababát, akit testi „adottságain” túl ésszel is megáldott a Jóisten (hűha, ez már valami!). Előbbit senki nem vonja kétségbe, utóbbit pedig, aki nem hiszi, hát járjon utána. Nagyjából ez a mottója a nem túl mély mondanivalót lobogtató, épületes címmel megáldott Mindenütt nőnek. Ugyanis azt a dilemmát, amellyel a filmbeli sztereotipizált Melanie szembesül, nem nagyon érzi át egy nő sem. Mert többségüknek az életben egy álomférfi sem jön össze, nemhogy mindjárt kettő. Eközben Mrs. Babaarc kedvesen an- dalog, rúg-harap, kiabál, hisztizik, és mindenek előtt mosolyog a vásznon, minden vidéki tuskónak belemászik az arcába, amit ők kedvesen konstatálnak, és kiváljék, hogy a természetét tekintve rút kiskacsából szépséges hattyúvá váló lady bocsánatot kéijen tőlük. A lista pedig nem is olyan rövid, mert akit tehet megbánt, legyen az homoszexuális, csóró, terhes, esetleg fekete. De hát vidéken azért is más az élet, mert szemben a nagyvárosi tahókkal, ők megbocsátanak és türelmesebbek, mint urbánus társaik. Ez az egyik nagy húzóerő (mármint az összetartás, a kapcsolatok mélysége és tartalmassága), ami könnyekre fakasztja a gyengébb idegzetűeket, Mrs. Babaarcot pedig a vidéki életre való berendezkedésre ösztökéli. Né- hányan ugyanakkor valószínűleg csak röhögnek a csöpögő szenti- mentalizmuson (igazuk lehet), és várják már az esküvői dallamot, hogy a happy endet követően barátnői engedéllyel elhagyhassák a helyüket. Tini film, más megközelítésből női film ez, ha a címből nem derülne ki mindenkinek. Abból is láttunk már jobbat is, rosszabbat is. Ez inkább az utóbbi, mert egyelten báját a hősnő arca adja, ami tíz perc után kevés. Ugyanakkor értékelni, sőt csodálni lehet az alkotók és alkotásuk naivitását, de a dolog ezek szerint működik. Már másodszor adják el ugyanazzal a „szereplővel” ugyanazt a terméket, de egyelőre sül a dolog. Ezért nem lepődnék meg, ha a következő évadban újra találkoznék a kedves szőke hölggyel és álmosító problémáival. De akkor már igazoltan szendereghetnék a terem sötétjében: ezt a tananyagot addigra már kétszer leadta a tanár, (mozinet) Mindenütt nő (Sweet Home Alabama), színes, amerikai film, 108 perc, R.: Andy Tennant, Szereplők: Reese Witherspoon, Candice Bergen, Fred Ward, Josh Lucas, Mary Kay Place, Melanie Lynskey, Patrick Dempsey Pozsony, Ster Century, Pólus; Palace Aupark Több, mint egy hétköznapi krimi. Mondanivalóval és komoly jellemábrázolással próbál a középszerűségből kitörni, miközben a rejtélyek rajongóinak is próbál nem csalódást okozni Elhagyatva BEMUTATÓ atie (Katie Holmes) K nehéz, zaklatott időszakot él át. Egyetemi záróvizs- gák és egy kőkemény munkahelyi felvételi procedúra előtt áll, s a legalkalmatlanabb pillanatban még egy rendőrségi nyomozó (Benjamin Bratt) is beállít hozzá, hogy egykori szerelméről, a két éve nyomtalanul eltűnt Embryről faggassa, akinek emléke máig kísérti. Az író-rendező Stephen Gaghanra főszereplőjéhez hasonlóan hatalmas nyomás nehezedett. A Trafficnak köszönhetően éppen belépett a siker kapuján, és ekkor élete egyik legmeghatározóbb döntését kellett meghoznia: Mi legyen a következő lépés? Az eddig csupán forgatókönyveket író Gaghan úgy döntött, következő munkája egy lélektani krimi lesz, és mire feleszmélt már első rendezői instrukcióit adta színészeinek. Emberünk jól tudta, hogy egy nem mindennapi filmet várnak tőle, ugyanakkor a közönség hagyományos igényeit is ki kell elégítenie, hogy vállalkozása valószínűsíthetően anyagilag is kifizetődő legyen. Az az első perctől világossá válik, hogy az Elhagyatva több akar lenni, mint egy hétköznapi krimi. Mondanivalóval és komoly jellem- ábrázolással próbál a középszerűségből kitörni, miközben a rejtélyek rajongóinak is próbál nem csalódást okozni, igaz, őket érezhetően másodlagosan kezelve. A diákok bizonytalansággal és elvárásokkal teli életének bemutatása alapjaiban jól sikerült, csak ez önmagában kevés, hogy elvigye a hátán a filmet. Gaghan mégis rengeteget elszösz- mötöl ezzel ahelyett, hogy a feszültségkeltéssel foglalkozna, sőt, dolgát olyannyira komolyan veszi, hogy annyi jellemábrázolást szolgáló jelenetet tesz bele filmjébe, amiknek valószínűleg a fele is elég lett volna. És az már csak a hab a tortán, hogy ezek jelentős részét művészieskedő képekkel is igyekszik megtámogatni. Más választásunk nem lévén, szép lassan kezdjük megszokni, hogy a beharangozással ellentétben nem krimit látunk. Gaghan inkább egy emberi dráma titkát tárja elénk, és annak mozaikként való összerakos- gatásával akar filmjéből thrillert csinálni. A műfaji egyensúlyozással még többé-kevésbé elboldogul, ám abba, hogy valami különlegeset alkosson sajnos belebukik. A cselekmény folyamán egyre kevésbé tudja palástolni, hogy irománya nagyon is hagyományos alapokra építkezik, a tini-horrorokat idéző lezáradan és bosszantó befejezéssel pedig végképp lelepleződik. Azt nem mondhatjuk, hogy a zárás drá- mailag nem megalapozott, sőt túlzottan is az, épp ezért kitalálható a történet megoldása. Az Elhagyatvát nehéz bárkinek is ajánlani. Az a fajta film, ami inkább egy komoly elvárások nélküli tévézésre alkalmas, mint egy jó mozizásra. Pedig megvannak a maga erényei, amiknek köszönhetően el lehet lenni vele: Ilyen például a színészekre rendkívül odafigyelő rendezés, és az idővel ugyan félrecsúszó, de szándékában végig meglévő drámai igényesség, ami átélhető történetté teszi a főszereplő tragédiáját. Ha Gaghan legközelebb a feszültséggel és a fordulatokkal is ennyit foglalkozik, akkor egész biztosan nem éri szó a ház elejét, (mozinet) Elhagyatva (Abandon), színes, amerikai film, 99 perc, Rendezte: Stephen Gaghan, Szereplők: Benjamin Bratt, Katie Holmes, Fred Ward, Melanie Lynskey, Tony Goldwyn Győr, Cinema City; Miskolc Hoollywood Multiplex;
