Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-28 / 277. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 28. KOMMENTÁR Újabb szomorújáték SZILVÁSSY JÓZSEF Ha tudatosítjuk, hogy valószínűleg másfél év múlva magyar-szlovák viszonylatban végképp el kell törölni a kedvezménytörvényt, vagy ismét lényegesen módosítani kell - hiszen reményeink szerint Szlovákia és Magyarország is európai uniós tag lesz akkor még inkább tragikomikusnak tűnnek azok az indulatok, amelyek a magyar jogszabály körül csaptak fel. Mégsem lehet legyinteni vagy akár cinikusan mosolyogni. Főleg azért, mert ebben az ügyben újra felütötték a fejüket mindazok a káros jelenségek, amelyek legalább másfél évszázada mérgezik a légkört térségünkben, többek között a két nemzet között. Az első súlyos hibát kétségtelenül még az Orbán-kabinet követte el, amely a státustörvény elfogadása előtt nem konzultált érdemben az illetékes európai szervekkel, de még az érintett szomszédos országok kormányaival sem. Ma már nem érdemes firtatni, hogy a magyarországi parlamenti választások előtt, belpolitikai megfontolásból igye- keztek-e olykor még Csurkáékat is túlharsogva bizonygatni nép-nemzeti küldetéstudatukat, vagy éppenséggel dölyfösen lesajnálták a szomszédokat, még talán az ügyben fontos szerepet betöltő európai politikusokat és szaktekintélyeket is. Az előző feltételezést az a tény is alátámasztja, hogy még az előző magyar kormány készítette elő az el- kerülheteden módosításokat. Nyüván azért is, mert már ismert volt a Velencei Bizottság álláspontja. Az elhibázott budapesti taktika felháborodást, sértődöttséget váltott ki főleg Bukarestben és Pozsonyban, s legalábbis rosszallást Strasbourgban, Brüsszelben. És a keserű poharat most a Medgyessy-kormánynak kell künnia. Leginkább a pozsonyi ok- vetedenkedések miatt, hiszen - bár a legújabb román álláspont csak holnap lesz ismert - Bukarest eddig sokkal nagyvonalúbban kezelte és oldotta fel a nézetkülönbségeket. Ezt már az Orbán-Nastase paktum is igazolta. Izgalmas és fölöttébb tanulságos politológiai feladat lenne kideríteni, hogy ebben a folyamatban mekkora szerepe volt a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek és személy szerint Markó Bélának. Beavatatíanul is megkockáztatható, hogy jelentős. Dzurinda tegnap - nyilván a nyugati diplomaták támogatását is maga mögött érezve - ismét határozottan elutasította a módosításra váró kedvezménytörvény szlovákiai alkalmazásának lehetőségét. Tizenöt olyan kifogást ismertetett magyar tárgyalópartnerével, amelyek közül néhány indokoltnak, több mint a fele rosszindulatú gáncsoskodásnak, sőt: kisszerű gyanakvásnak tűnik. Ez ugyancsak ismerős térségünkben. Kormányfőnk okkal-joggal hangsúlyozta, hogy a szlovák-magyar jószomszédi kapcsolatok híve és szívén viseli a szlovákiai magyarság boldogulását, azonosságtudatának erősítését. Csak azt nem tette hozzá, hogy ugyanígy gondolkodik-e a kormány valamennyi tagja, például Eduard Kukán külügyminiszter és szakértői gárdája vagy a KDH vezérkara, amely a jelek szerint már alig várja, hogy ismét előhúzhassa a szlovákiai magyarokat valóban megkülönböztető és megalázó ellentörvénytervezetét. S ezek a tények mennyiben befolyásolják az ő mozgásterét, véleményét. Ma még bízhatunk abban, hogy a szlovák, miként a hazai magyar és a magyarországi radikálisok indokolatíanul dörzsölik tenyerüket. Mert a két kormányfőnek - a patthelyzet ellenére - talán mégis sikerül ésszerű kompromisszumra jutnia vasárnap Budapesten, vagy legkésőbb decemberben. Ellenkező esetben nem kizárt, hogy nacionalista hecckampánnyal kísért újabb közép-európai szomorújáték szenvedő alanyai leszünk. Mi, magyarok és nem magyarok. S leginkább mi, szlovákiai magyarok. Európa, idesüss! MOLNÁR NORBERT Jó hír a szlovákiai magyaroknak és a szlovák állampolgároknak egyaránt: Mikulás Dzurinda miniszterelnök és kormánya nem engedi meg, hogy valakit is nemzetiségi vagy etnikai alapon diszkrimináljanak ebben az országban. Ebből teljesen logikusan az következik, hogy a miniszterelnök komoly lépéseket fog tenni a Benes-dekrétumok néhány passzusának eltörlése érdekében, hiszen égbekiáltóbb diszkrimináció ebben a hazában nem létezik. Mikulás Dzurinda európai politikussá lépett elő. Vagy lehet, hogy én értelmezem rosszul azt a mondatot, amelyet kedden estétől szerda délig legalább tízszer és nyomatékosan elismételt? Remélem, hogy egy politikus, aki az utóbbi időben az európaiság élharcosának köntösébe bújt, nem tesz különbséget diszkrimináció és diszkrimináció közt. Ha igen, sunyi és álságos, hazug és szemellenzős. Dzurinda tegnap lapunknak azt mondta, megvizsgálja annak a magyarországi szlováknak az esetét, aki munkavállalási engedély nélkül dolgozott Szlovákiában a külföldi szlovákokról szóló törvényre hivatkozva. Segítek neki: a törvény hatodik paragrafusa, első cikke, b pontja alapján tehette ezt. De ugyanezen paragrafus második cikke alapján akár ingadant is vásárolhatna Szlovákiában, persze, csak ha szlovák. És még sorolhatnám. Mikulás Dzurinda tegnap egyedi esetről beszélt, miközben ezt egy, a szlovák parlament által elfogadott törvény garantálja. Mikulás Dzurinda egy másik ország törvényét nevezi diszkriminatívnak, miközben a saját országáé nemcsak a szomszédos országokban élő nem szlovák népességet diszkriminálja - legalábbis a dzurindai logika szerint -, hanem az egész világ nem szlovákjait, cca. hatmilliárd embert. S hogy más országok politikusai nem tiltakoztak a szlovák törvény ellen? Volt gyerekszobájuk. Holnap Budapesten tárgyal Adrian Nastase román kormányfő a kedvezménytörvényről. Bukarest eddig csak a munkavállalási kedvezmények ellen emelt kifogást, ez a rész azonban egy az egyben kikerül a törvényből, vagyis nem lesz oka nem felfogadni a módosítást. Dzurinda Varsóban tárgyalt Nas- taséval, s mint fogalmazott, konzultáltak, nem koordináltak. Pénteken derül ki, hogy Dzurinda csúsztatott-e, hiszen ha Nastase is a kedvezménytörvény ellen foglal állást, a rosszemlékű Orbán-Nastase paktumot egy még rosszabb emlékű, a kisantantot idéző Dzurinda-Nastase paktum követi. Ha Nastase elfogadja a törvény módosítását, Dzurinda Szlovákiástul egyedül marad Magyarország szomszédai közül, ami felettébb kínos helyzetet eredményezne a mindenhova csatlakozni készülő Szlovákiának, hiszen egyfajta összeférhetedenségi imidzset varázsolna a kettős kereszt köré. Soha nem állt a sarkára a szlovák diplomácia úgy, ahogy most tette. Mindig, minden helyzetben követőpolitikát alkalmazott, éppen ezért érthetetlen, hogy éppen ebben a kérdésben - az önkormányzati választások hangulatával átitatva? - Dzurinda agresszív kiskakas módjára acsarkodik a szemétdombon. Még azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a koalíciós szerződés alapján nem lehet bármely koalíciós partnert megkerülve döntéseket hozni, és ezzel a slamasztikában hagyni. Mikulás Dzurinda Budapesten sokkal többet tett kockára, mint hinné. Dzurindának egyvalamiben van igaza: nem lenne a mai helyzet, ha Orbánék nem erőszakolták volna ki a kedvezménytörvény elfogadását. De kierőszakolták, tehát nem indulhatunk ki abból, hogy nincs. Aki nem tud a realitásokból kiindulni, az menjen el zuhanyrózsakertésznek. A többit meg hagyja a politikusokra.- Gyermekeim, idén ne kérjetek tőlem semmit, mert én is becsődöltem. Se pénzem, se hitelem ajándékokra... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ SME Észak és dél - egy ország két arca címmel arról közöl riportot a napilap, hogy milyen különbségek vannak Szlovákia északi és déli része között. Leíija, hogy az északi falvakkal ellentétben délen a községek általában hagyományos központtal rendelkeznek, hiszen a falu közepe táján van az iskola, a templom, az üzlet. A napilap riportere ellátogat Helembára (Ersekújvári járás). „Gáz máig nincs a faluban, de fából csak feleannyit tüzelnek el, mint például Árvában. Minden második kertben fóliasátor áll, madzagon ganétól piszkos munkaruha lóg. A földekről még gyűjtik a termés utolját és elraktározzák” - írja. A riport ezzel a következtetéssel zárul: „Az észak és dél közti különbségek továbbra is megmaradnak. A múltban és ma is északon több krumplit ettek-esznek, míg délen néha kacsát, libát is. A politikai elkülönülés több mint szembetűnő. Északon szlovák nacionalista pártok, délen magyar párt. Továbbra is nagyok a különbségek az építkezésben és az emberek viselkedésében is” - írja a lap. „A különbségek észak és dél között sosem fognak teljesen eltűnni. Más a természet és más az emberek természete is, amit nem lehet csak úgy megváltoztatni” - nyilatkozta Sona Kovecevicová társadalomkutató. Ha vétek valaki ellen, rossz érzésemet úgy mérsékelhetem, ha az illetőt rosszindulatú személyiségnek állítom be „Magyar terrorizmus” A Multimedia Political Communications megbízásából októberben Romániában átfogó felmérés készült. A megrendelőket az érdekelte, hogy mi a román népesség véleménye a terrorizmusról, mit tart a terrorizmus legfontosabb okainak, mely országokat tartja a terror legveszélyesebb forrásainak. BÍRÓ BÉLA Megdöbbentő, sőt szinte már abszurd eredmények születtek. A román átlagember Magyarországot és a romániai magyarságot a nemzetközi terrorizmus élvonalában látja. A „rangsorban” Irak után Magyarország áll a második helyen, a palesztinokat, Afganisztánt, Líbiát és több más, terrorizmusáról hírhedt arab országot is jócskán megelőzve. Az a Magyarország, amely a világháborúkat követően egyetlen puskalövés nélkül engedte át egykori területeit az utódállamoknak, s a békeszerződések következményeit 1989 után alap- szerződésekben is rögzítette, amelyben az irredentizmus az állami intézmények és a közvélemény elsöprő többsége által elítélt ideológiák közé tartozik, amely egész környezetében a leggyengébb hadsereggel rendelkezik, amelyről a NATO vezetése éppen a napokban állapította meg, hogy haditechnikai vonatkozásban a minimális felkészültségi szintet sem üti meg, s amely közismerten soha egyetlen terroristának minősíthető akciót nem hajtott végre. Sőt a Magyarországon végrehajtott terrorista akciók egy részéről is gyanítható, hogy azokat szomszédos országbeli intézmények vagy csoportok tervezték meg és hajtották végre! A megkérdezettek az RMDSZ-t a - nevében is irredenta - Nagy-Ro- mánia Párt társaságában tekintik szélsőséges s ezért betiltandó pártalakulatnak, s nem csak a gyakorta valóban nyersen fogalmazó Tőkés Lászlót tartják szélsőségesnek, de a mérsékletéről ismert Markó Bélát is. Ráadásul olyanok társaságában, mint C. V. Tudor, illetve Gheorg- he Funar, akinek antiszemita, durván magyar- és cigányellenes kirohanásaival nemrégen egész kötetet lehetett megtölteni! Nyilvánvaló, hogy a felmérés eredményei nem annyira Magyarországról és a romániai magyarságról közvetítenek információkat, inkább a megkérdezettek tudatállapotáról, politikai meggyőződéseiről. S ezt a tényt a vizsgálatot megrendelő intézmény elemzése is megütközéssel regisztrálja. Az elemzők a minősítéseket egyértelműen a román társadalomban uralkodó „ideológiai zűrzavar és kétértelműség” számlájára írják. Ennél azonban, azt hiszem, többről van szó. A felmérés, mélyebb elemzésben, csakis az úgynevezett kognitív disszonancia számlájára írható. Ez utóbbi közismerten akkor lép fel, amikor egy egyén vagy közösség tényleges helyzete és e helyzet morális megítélése közt feloldhatatlan ellentmondás jön létre, amikor az egyén vagy a közösség olyan állapotba kerül, amelyet csak súlyos lelkiismereti konfliktusok árán lehetne feldolgozni. Nem kell túl élénk fantázia hozzá, hogy rájöhessünk, a román közvélemény a romániai magyarság mai helyzetét nem képes függetleníteni saját - magyar államon belüli - helyzetének emlékétől, s az önkéntelen párhuzam súlyosan megterheli erkölcsi tudatát. A középiskolákban kötelező olvasmány Liviu' Rebreanu Ion című regénye például, amelynek központi témája az úgynevezett magyarosítás. A regény főhősének apja amiatt kerül konfliktusba a frissen kinevezett tanügyi inspektorral, mert az a tanítótól és tanítványaitól a román állami iskolákban kötelező tantárgyként nemrégen bevezetett magyar nyelv hibátlan ismeretét követeli meg. Kiderül azonban, hogy a magyar hatóságok (ekkor még) beszélik a román nyelvet, törni is csak azok törik, akik kívülről érkeznek. A regény narrátora és hősei szenvedélyesen megbélyegzik a magyar állam nemzetietlenítő törekvéseit, Titu A felmérés nem Magyarországról, hanem a válaszolókról ad információt. Herdelea el is hagyja Magyarországot, hogy Romániában harcoljon az erdélyi románság jogaiért. Lehetetlen azonban, hogy az olvasó össze ne vesse az akkori és mai helyzetet, hogy ne érzékelje: a mai (és főként a tegnapi) román iskolapolitika jócskán túltett az Ion világának mély erkölcsi pátosszal megbélyegzett kisebbség- ellenességén. Áz elkerülhetetlen kognitív disszonancia feloldására egyetlen lehetőség marad, a valóság olyan átértelmezése, amely a cselekedeteket morális szempontból elfogadhatóvá teheti. Ha vétek valaki ellen, rossz érzésemet azzal mérsékelhetem, ha az illetőt agresszív, gőgös, rosszindulatú személyiségnek állítom be, s ehhez az illető viselkedésének valóságos vagy leleményesen kiforgatott és félremagyarázott töredékeiből megfelelő történeteket is kieszelek. Saját cselekedeteimet pedig békülékeny, tapintatos, jóhiszemű lépésekké kozmetikázom át. Ezek a védekezési manőverek azonban végső fokon sérülékeny és érző lelket takarnak. A jelenség tehát nem csupán lehangoló, bizonyos mérvű derűlátásra is följogosít: arra utalhat, hogy a kisebbségi kérdés méltányos megoldása, amely ellen a jelen helyzetben éppen a megkérdezettek tiltakoznának a leghevesebben, távlatilag egyértelmű felszabadulást, a be nem vallott traumáktól való megszabadulást jelenthetne számukra. A jelenség természetesen nem csupán a románokra jellemző. Félő, hogy a magyar népesség körében végzett felmérés sem járhatna sokkal kedvezőbb eredménnyel. Igaz, mi nem a jelennel, hanem a múlttal nem tudnánk ma sem tárgyilagosan elszámolni. A feloldás legsúlyosabb akadályát mindkét oldalon a mesterségesen felfokozott nemzeti érzelmek jelentik. Közismert ugyanis, hogy az érzelmek nem egyebek, mint a valóság és a vágyak közti távolság áthidalásának lélektani eszközei. Az erős magyarellenes érzelmek (és a mi oldalunkról az erős románellenes érzelmek) arra utalnak, hogy az önmagunkról alkotott kép (vágyálom) az, ami a lesújtó valóságtól iszonyatosan távol áll. Ahhoz tehát, hogy a nacionalista érzelmek mérséklődjenek, valahogyan mindkét oldalnak közelebb kell kerülnie ahhoz az idealizált képhez, amelyet önmagáról táplál, s fokozatosan el kell távolodnia a nemzeti kizárólagosságra alapozott nemzetállami ideológiától. Ehhez pedig a legjobb és a legbiztonságosabb út az Európai Unióba való betagolódás. Az idegenek társaságában ugyanis mindenki megpróbál a „társasági” közvéleményben róla és a másikról kialakult képhez igazodni. Persze a közvélemény-kutatás eredményei sokakat arra csábíthatnának, hogy az ügy kapcsán (nem is minden alap nélkül) az Orbán-kormány nacionalizmusán, a státustörvényen, a romániai magyarokon verjék el a port. Csakhogy ez, úgy vélem, súlyos tévedés lenne. A felmérés eredményei semmiféle konkrét összefüggést nem mutatnak a fentiekkel. Sőt, a megkérdezetteknek azt is tudniuk kellett, hogy a korábbi szocialista kormányzat hivatalosan is lemondott arról az irredentizmusról, amelyet hivatalosan jó fél évszázada nem vallott már egyetlen magyar kormány sem, hogy az Orbán-kormány éppenséggel a nacionalizmushoz fűződő kétértelmű viszonyába bukott bele, hogy a szocialista kormányzat keményen elítél mindenféle magyar nacionalizmust. Minderről a román média is többkevesebb rendszerességgel beszámol. Hogy Magyarország megítélése ezektől a tényéktől gyakorlatilag független, az valóban arra A kognitív disszonancia kóros állapot, s csak tapintattal lehet kezelni. utal, hogy e megítélés megváltoztatásához nem Magyarországnak kell „lazítania” a határon túli kisebbségekhez fűződő kapcsolatát, hanem az utódállamok magyar kisebbségekhez fűződő viszonyát kell végre rendezni. A megoldás tehát a ma uralkodó nézetekkel ellentétben nem a behúzott farok és a kérdések szőnyeg alá söprése, hanem a problémák világos, józan, elfogulatlan kimondása. Erre természetesen nem a gyakorta súlyosan elfogult nacionalisták, hanem a kérdésben jóval tárgyilagosabb álláspontot megfogalmazni képes szocialista és liberális politikusok lennének valóban alkalmasak. De a magyar nacionalizmus puszta ostorozása önmagában sehová sem vezethet. A Magyarországgal szemben táplált indulatok mérséklésének egyetlen útja a Kárpát-medencei magyarság kérdésének minden felet megnyugtató megoldása. És itt a megnyugtató kifejezést a szó szoros értelmében, azaz a megalapozott lelkiismereti komplexusok eloszlatásának gesztusaként kell értenünk. A kognitív disszonancia kóros állapot, az áldozaton csak tapintattal lehet segíteni, a hallgatás azonban tapintatlanság, mert Illyéssel szólva, csak növeli, ki elfödi a bajt. A szerző bukaresti egyetemi tanár
