Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)

2002-11-26 / 275. szám, kedd

2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 26. KOMMENTÁR Határozott sógorok MALINAK ISTVÁN Alapvető tanulsága a vasárnapi ausztriai előrehozott választásnak: a sógorok igent mondtak a jobboldali kormányzásra, de nemet a szélső­ségre, a populizmusra. Az igazi meglepetés nem a nagy vesztesnek ne­vezett Haider-féle FPÖ mélyrepülése, hanem az, hogy Schüssel kan­cellár néppártja (ÖVP) csaloiem olyan arányban tudta növelni szava­zótáborát, amüyen arányban csökkent az FPÖ bázisa. Az a 6%, amit most Schüsselék rávertek a szociáldemokratákra CSPÖ), óriási győze­lemnek számít, hiszen az utolsó pülanatig rendkívül kiegyenlítettek voltak a két nagy párt esélyei. Olyannyira, hogy sokan biztosra vették: az osztrákok lekoppintják a német példát, és egy piros-zöld koalíciót juttatnak hatalomra. Bár még nem számolták meg a külföldi szavaza­tokat, ennek a valószínűsége szinte a nullával egyenlő. Azoknak az eu­rópai elemzőknek is fel van adva a lecke, akik a magyar, a cseh és főleg a német választások után arról beszéltek, hogy sikerült megállítani az utóbbi évek európai trendjét, a jobboldal általános előretörését. Mert bár győztek az osztrák konzervatívok, az is benne van a pakliban, hogy a stabilitás érdekében visszatérnek az 1999 előtti másfél évtized gyakorlatához, ajobboldali-baloldali (ÖVP-SPÖ) nagykoalícióhoz. Mint ahogy nálunk sem lehetett, az osztrákoknál sem lehet mérget venni a pártvezérek kampányfogadkozásaira, esetünkben Alfred Gu- senbauer kijelentésére, hogy ha az SPÖ a második helyre szorul, akkor a szocdemek holtbiztosán ellenzékbe vonulnak. Schüssel számára a nem várt 42% hihetedenül jó pozíciókat biztosít: pusztán a számokat tekintve mindenkivel tudna kormányt alakítani. Még a zöldekkel is, bár ezt az elemzők nem tartják valószínűnek, akkorák a két párt kö­zötti politikai-ideológiai különbségek. Kényelmes többsége lehetne ed­digi partnerével, az FPÖ-vel is, de az, ahogyan Haider kirobbantotta - a szeptemberi pártpuccs után - az egész kormányválságot, óvatossá kell tegye a kancellárt. Az FPÖ pillanatnyilag teljesen megbízhatatlan­nak tűnik, valószínű, hogy Haider ismét nyíltan átveszi - a háttérből eddig is ezt tette - a párt irányítását. Ezek azok a motívumok, amiért az osztrákok többsége a nagykoalíciót erezné a legmegnyugtatóbbnak. Ezért az elkövetkező napokban a legnagyobb figyelem Schüssel és Gu- senbauer tárgyalásait fogja kísérni, azt, hogy az ÖVP és az SPÖ feledni tudja-e a régi, 1999-es sérelmeket. Az SPÖ ugyanis árulónak tartja Schüsselt, amiért három éve a sikertelen kormányalakítási tárgyalás- sorozat után lepaktált Haiderrel, több mint egyéves európai elszige­teltségbe taszítva ezzel az országot. 1999-ben, amikor az FPÖ közel 27%-ot szerzett, sokan azt mondták: Haider szélsőséges, de tehetséges és jó taktikus. Nos, a három év bebizonyította, hogy nem így van. És nemcsak azért, mert szétverte saját pártját. Hanem azért, mert nem ébredt rá, hogy 2001. szeptember 11. után nem lehet azokkal a szloge­nekkel nyerni, mint előtte. Hogy nem lehet büntedenül Szaddámmal bratyizni. Hogy nem lehet Európa-ellenes politikát folytatni. Hogy nem lehet a nemzetközi politika fő áramlatai ellen dolgozni még egy olyan kis országban sem, mint Ausztria. A magas részvételi arány bizo­nyítja, hogy ezt a sógorok is nagyon határozottan így gondolják. JEGYZET Zsanett, a médiasztár JUHÁSZ KATALIN Zsanett kijött, vége a szappan- operának. A dolog olyannyira meg volt aranzsálva, hogy a kert­ben búsongó Szabit pontreflektor követte, hogy jobban láthassuk. Gondolom, mindenki tudja, miről beszélek, még az is, aki „hivatalo­san” egyáltalán nem nézi a Big Brothert. Senki sem maradhat ki ebből, hiszen fő műsoridőben csak ezt lehet kukkolni, és az em­ber kapcsolgatás közben önkén­telenül is oda téved. Nincsenek már vicces vetélkedők és bugyuta latín rétestészták, magát az életet közvetítik, legalábbis annak szap- panhabosított összefoglalóját. Szóval Zsanett. Ez a lány a médi­ába vágyik, de nem ám egyszerű hírolvasónak, hanem önálló mű­sorba. Szörpgyári perspektívából nézve hatalmas lépés ez, ám a re­alitásokat figyelembe véve nem is képtelenség. Mindenki ismeri, a szemünk előtt vált sztárrá, csak mert állandóan ott volt a képer­nyőn, gyötörte azt a szegény fiút, és naponta tízszer kikergette a kutyát a házból. Róla beszéltek az autóbuszon, vadidegen embe­rek cseréltek véleményt a fura szerelmi románcról. És napjaink­ban ennyi elég a médiasztárság- hoz, már Magyarországon is. Nem kell érteni semmihez, csak pikánsnak és provokatívnak kell lenni, és jól kell mutatni a képer­nyőn. Zsanett Radnai Pétert cso­dálja, és saját bevallása szerint bármit képes lenne megtenni azért a bizonyos állásért. Nos, Radnai tényleg figyelemre méltó manipulátor, nagyobb mágus, mint Harry Potter, sőt tán Volde- morttal is megmérkőzhetne, mert van hozzá egy csatornája, amit a muglik esténként önszán­tukból kapcsolnak be. Ha akarja, Zsanettból komoly tévés szemé­lyiséget gyárthat. Pongóból már sikerült reklámembert faragni, mostanában ő buzdít minket ar­ra, hogy jelentkezzünk a BB má­sodik részébe. Miért is ne! Nincs más dolgunk, csak lenni. Enni, in­ni, aludni, és olyan hasznos fel­adatok teljesítésével múlatni az időt, mint a mókuskerékben fu­tás, a kockacukorvár-építés vagy a sátorverés. Erre, gondolom bár­ki képes az jó hírért, s névért.- Valami biztatót akartam mondani a következő esztendőre, de semmi sem jut eszembe... (Lubomír Kotrha rajza) TALLÓZÓ NÁRODNÁ OBRODA Minden harmadik alapiskola kisis­kolának számít, ahol egy tanuló négyszer annyiba „kerül”, mint egy teljes szervezettségű iskolában. Álta­lában azokra a kis falukra jellem­zőek, ahol nagy a munkanélküliség, és a szülőket újabb kiadásokkal ter­helné az utaztatás. Fenntartásukért - az állami támogatás mellett - júli­ustól az önkormányzatok felelnek. A lap ezért Michal Sykorát, a Szlováki­ai Városok és Községek Társulásának elnökét kérdezte, az önkormányza­tok készek-e esedeg más területek rovására is támogatni az iskolát. „A közvilágítást például nem szüntet­hetjük meg. Bonyolult kérdés. Nem hiszem, hogy most szüntetnének meg iskolákat, hiszen az emberek »megennék« őket. Meg kell mutat­nunk, hogy képesek vagyunk bizto­sítani az iskolákat, de ehhez világos finanszírozási rendszer is kell”. A „boldogabb Csehszlovákia" képe egy diliházban rajzolódik ki, a betegek képzelődéseként Cseh regény Eduard Benesről Erről a regényről mostaná­ban sokat írnak, szokatlanul sokat ebben a világban, amely cseh földön ugyanúgy közömbös az irodalmi telje­sítmények iránt, mint akárhol másutt Közép-Európában. E. FEHÉR PÁL Szóval: sikere van. És nemcsak iro­dalmi sikere. A 76 esztendős Josef Nesvadba, akit a tudományos-fan­tasztikus irodalom egyik élő klasszi­kusaként emlegetnek, Eduard Be­nesről írta új könyvét, A pokol neve Benes címmel. Valljuk meg: Ma- saryk elnök leghűségesebb segítője, a Csehszlovák Köztársaság második elnöke, noha vitathatadanul je­lentős történelmi személyiség, sem­miképp sem alkalmas . regény­hősnek. Ha csak nem abban az ér­telmezésben, ahogyan a cseh író rajzolta meg alakját. Nesvadba ugyanis nem csupán író, magyarra is lefordított és népszerű fantaszti­kus regények szerzője (Tarzan halá­la, Megöltem Einsteint, Beszélgeté­sek Dong doktorral, hogy csupán néhány címet idézzünk a gazdag életműből), hanem orvos, köze­lebbről pszichiáter, és hivatását - magas életkora ellenére - ma is gya­korolja. Nesvadbát tehát részint eb­ből a szempontból érdekli a hajdani diplomata, államfő, a csehszlovák állam egyik megteremtőjének egyé­nisége. Hogy milyen ember volt, aki látványos diplomáciai sikerei dacá­ra végül vesztesként hagyta el a tör­ténelem színpadát, s nevét manap­ság leginkább úgynevezett dekrétu­mai miatt emlegetik, amelyek-bár­mennyire is figyelembe vesszük a történelmi szükségszerűségeket, a második világháborút, minden kö­vetkezményével együtt - egyáltalán nem váltak egy demokratikus állam és egy demokratikus politikus dicsőségére. Nesvadba nem tanul­mányt írt, nem folytatott tudomá­nyos kutatásokat. Az író fantáziáját a politikus-ember kudarca mozgat­ta meg. A regény cselekményében keveredik a kitalálás, a képzelet szárnyalása és a valóság, olyannyi­ra, hogy a cseh históriában kevéssé jártas olvasó olykor nem is képes szétválasztani a valóságot az író szellemi játékaitól. Ezt a bírálatot egyébként nemcsak én, a regény magyar olvasója írom le, hanem szinte kivétel nélkül minden cseh irodalomkritikus. Eligazító értelmű Nesvadba regé­nyének alcíme: O st’astnéjsím Ces- koslovensku - A boldogabb Csehsz­lovákiáról. Nesvadba azt álmodta meg, mi lett volna, ha Benesnek si­kerül kivédenie 1938-ban a fasiszta Olaszország, a náci Német Biroda­lom, a konzervatív Anglia és a hábo­rútól rettegő Francia Köztársaság ál­tal diktált müncheni szerződést, amely Közép-Európa legdemokrati­kusabb államának végét jelentette. Mert akkor, a müncheni szerződés után alig néhány hónappal nem ala­kulhat meg a Tiso-féle fél- vagy egé­szen fasiszta szlovák állam, Hider nem szüntetheti meg a cseh államot, nem szállhatja meg Prágát és egé­szen más irányba fordulhatott volna akár az emberiség jövője is. Nesvad­ba szerint például Csehszlovákia semleges állam lett volna, amelynek élén Benes kifejthette volna a maga politikai ravaszságát teljes egészé­ben, amelynek eredményeképpen még a nemzeti-nemzetközi összeüt­közések is olyannyira elkerülhetők lettek volna, hogy végül a Habsbur­gok örökét a csehek és éppen Benes teljesíthették volna ki. Szóval az a bizonyos „boldogabb Csehszlová­kia” annak a következménye lehe­tett volna, hogy a náci helytartó és SS-vezér, Heydrich helyett az utolsó Habsburgot teszik el láb alól, a szu- détanémetek pedig a köztársaság nyugodt, munkás alattvalói marad­nak: nincsen Lidice, nincsen náci bosszú és nem telepítik ki a szudétá- kat sem, azaz még benesi dekrétu­mok sem születtek volna, hiszen nem lett volna olyan nemzetiség, népcsoport, amely ellen felhasznál­ják, az örökös viszály magvát hintve el ezzel... Nem ez lett a valós történelem, mint tudjuk és érezzük a bőrünkön. Tudja ezt magától értetődően az író is. „boldogabb Csehszlovákia” képe ugyanis egy diliházban rajzolódik ki, betegek képzelődéseként. Nes­vadba gyakorló orvosként pontosan ismeri a kényszerképzetek vüágát és tudja, hogy milyen forrásokra ve­zethetők vissza ezek. „minden civi­lizációban élő ember pszichiátriai eset. Mert nem természetes közeg­ben él. A politikusok pedig kivált­képpen...” -jelenti ki a regény vége felé Nesvadba egyik orvos sze­replője. Ez az orvos (talán magának az írónak az alteregója) mondja el, hogy az a bolond, aki Benesnek és a „boldogabb Csehszlovákia” elnöké­nek képzelte magát a diliházban, és olyan vonzó képpel ajándékozta meg hallgatóit az állam jövőjére nézvést - aggkori agyér-elmeszese- désben, cukorbetegségben szenve­dett. Majd következik az igazi Be- nes-portré, ahogyan Nesvadba lát­ja. „A valóságos Benes egy népes család nem kívánt, nem várt, elnyo­Csehszlovákia második elnöke semmiképp sem alkalmas regényhősnek. mott, legifjabb tagja volt, aki felnőttként mindenért meg akart fi­zetni és ki akart tűnni... Tudat alatt mindig élt benne az érzés, hogy ki­csi és gyenge, és csak harc nélkül képes győzni. És minél sikeresebb lett, minél jobban magasztalták, an­nál inkább nőttek félelmei és önma­ga iránt táplált kételyei, amelyek aztán más emberek iránt táplált kapcsolataiban is megmutatkoztak: gyanakvó, zárkózott, bizalmatlan volt... Harc nélkül akart győzni, s amikor ez sikerült, nem ismert kö- nyörületet. Ahogyan önmagával szemben is könyörtelen: nem ivott, nem dohányzott és 16 órát dolgo­zott naponta. A béketárgyalásokon megszerezte az államnak a német vidékeket, Szlovákiának pedig a magyar Csallóközt. Tuhacsevszkij feljelentésével közreműködött az oroszországi vérengzésekben, a Heydrich elleni merénylettel pedig ugyanezt tette otthon, majd a hábo­rú után a németek legyilkoltatásá- val és számkivetésével a határvidé­keken... Termetre kis ember volt, de nagy becsvággyal, a cseh nemzet­nek és sorsának megtestesítője. Félt a konfliktusoktól, s így keveredett egyikből a másikba...” Könyörtelen kritika, mi több: könyörtelen nem­zeti önkritika is egyszersmind. Ki­vált, ha hozzáveszünk még egy ver­sidézetet, amelyet Nesvadba Benes egyik korabeli eszmei ellenfelétől, a költő Viktor Dyktől idéz: „Miért nem halsz meg/ amikor élni nem tudsz?/ Miért térdepelsz állandó­an/ és miért hajtod meg a fejed?” Nesvadba jelentős művész: a hatva­nas évek derekán a cseh kritika Vla­dimír Párallal és Bohumil Hraballal állította azonos színvonalra és eb­ben nem volt semmi túlzás. Ezzel a regényével hosszú-hosszú hallgatás, 16 év után jelentkezett. Nem minősíthető tehát indulati kitörés­nek, holmi elsietett ítélkezésnek. In­kább ahhoz a vonulatához tartozik a cseh nemzeti közgondolkozásnak, amely a történelmi tragédiákért a „kisemberi mentalitást” teszi fe­lelőssé. Ahogyan annyian mások is megtalálták már ezt a magyarázatot Nesvadba előtt. Természetesen Nes­vadba regényt írt, amelynek nem tárgya, hanem ürügye a hajdani ál­lamférfi. Az író mintegy szimbólum­ként használja: mi lett volna, ha az államot nem egy ilyen „kisemberi mentalitással” megvert politikus irányítja oly sorsdöntő időkben? Ak­kor létezhetne egy boldogabb or­szág - erről meditál Josef Nesvadba, és semmi kétséget nem hagy abban a vonatkozásban, hogy ezt a boldo­gabb országot mindenképpen Cseh­szlovák Köztársaságnak neveznék. Tanulságos nemzeti önarckép ez a regény. És közép-európai jelenségre is figyelmeztet, hiszen gyakorlatilag minden nemzet meditál azon az örök, ám hasztalan feltett kérdésen: mi lett volna, ha... Természetesen az üyen álmodozók közül mi, magya­rok sem hiányzunk. Szóval, aki egy valóságos Benes-portréra kíváncsi, annak azt tanácsolnám: forduljon megbízható történettudományi munkákhoz. Akit viszont az érdekel, hogy miként töprengenek a csehek saját elmulasztott történelmi le­hetőségeikről - sok érdemleges gon­dolatra lel Nesvadba regényében. Van olyan plakát, melyen a jelölt olyan képet vág, mintha vakbélműtétre várna, egy másikon mosoly fagyott az arcára, a „mindig mosolyogj" jelszó szerint Kommunikáció és személyiség, beszéd és testbeszéd BORDÁS SÁNDOR A pszichológia az 1960-as években fogalmazta meg a kettős kötés (do- uble-bind) kapcsolatot a skizofrénia kommunikációs hátterének kutatá­sával kapcsolatban. E szerint a neve­lők egyike (többnyire az anya) eluta­sítást mutat, ha gyermeke közelít hozzá, hogy szeretetet kapjon. Ezt az elutasítást, a gyermekkel szembeni rejtett ellenségességet többnyire le­tagadja és látszólag szeretetteljes vi­selkedéssel fedi, így létrejön a kettős kötés helyzete. A kettős kötés megte­remtője kettős nyelvvel ad ellentétes parancsokat (információkat). Ez tönkreteszi a gyermek személyisé­gét, hiszen inkább hajlik arra, hogy az anyja szeretetteljes viselkedését fogadja el, minthogy felismerje a be­csapást. Ez azt jelenti, hogy be kell csapnia önmagát, hogy támogassa anyja becsapási manőverét. A túlélés érdekében saját belső üzeneteit épp­úgy hamisan kell értelmeznie, mint mások üzeneteit, s ez tönkreteszi az identitás kialakulását. Kommunikációs zavarokkal találko­zunk szinte mindenütt. Felsorolnék pár példát, amelyek szinte az „utcán hevernek”. Magyarországon a volt miniszterelnök polgári kormány mi­niszterelnökének vallotta (vallja?) magát, ám teljesen mást kommuni­kált (kommunikál!) a lakosság felé, magára haragítva azt a vékony réte­get is, amely tényleg polgári értéke­ket követ. Pl. egy polgári értékeket magáénak tudó miniszterelnök ka­merák össztüzében nem pózol nya­kig véresen és paprikásán, mint ahogy tette a békéscsabai kolbász- töltőversenyen, vagy nem fog kezet zsebre tett kézzel, nagyon „magas­ról” országa konzuljával protokolá- ris rendezvényen. A nemrég el­hunyt, általam nagyra becsült Rákos Péter, a prágai Károly Egyetem taná­ra egy beszélgetés alkalmával így fo­galmazott: Magyarországra a pol­gárság (a polgári értékrend) ami­lyen későn érkezett, olyan korán tá­vozott. Talán ezért is kellene a pol­gári értékekkel kicsit óvatosabban bánni, mivel tanítani nagyon nehéz, ha nem abban nőtt fel az ember, és előfordulhat, hogy kommunikációja révén önmaga karikatúrájává válik. Egy tanszékvezető egyetemi tanár, aki a család fontosságáról és szere­péről írt kiváló tanulmányokat, el­mondta, milyen boldogság tölti el, hogy volt feleségének (akinél gyer­meke maradt) nincs munkája, és ha­marosan nem lesz mit enniük. Egy kiváló pszichodramatikus tanár, aki tanításain a családi kapcsolatok ér­zelmi súlyára hívta fel a figyelmet, valahogy „elfelejtett” foglalkozni, „kommunikálni” érkező feleségével és másfél éves gyermekével a laza beszélgetést folytató társaságban, amely többnyire pszichológusokból állt. Búcsúzásnál is csak egy száraz „sziasztok” hagyta el száját, testbe­széd nélkül. Ezután nehéz tőle bár­mit is elfogadnom abból, amit át szeretett volna adni. Hamarosan önkormányzati válasz­tások lesznek. Plakáterdők bon'lják a hirdetőtáblákat. Akad jelölt, aki olyan képet vág, mintha vakbélmű­tétre várna, egy másiknak mosoly fagyott az arcára, a „mindig moso­lyogj” jelszó szerint, egy harmadi­kon bohócként vigyorog. A vak­bélműtétesre nem szavazok, hiszen nem szeretem a depressziós embe­reket, különösen, ha polgármeste­rek akarnak lenni. A mindig mosoly­gó, de befelé síró emberek sem tar­toznak a kedvenceim közzé, a bohó­cok pedig végképp nem. Akkor kire szavazzak? A programokat, tele van ígéretekkel, amelyek vagy megvaló­sulnak, vagy nem. Marad a szem­élyes találkozás, ahol igyekszem majd eldönteni, hogy kommunikáci­ójában melyik a hiteles és melyik ha­zudik, anélkül, hogy tudna róla. Ar­ra fogok szavazni, aki kommuniká­ciós csatornáin (verbális, testbe­széd, metakommunikáció) ugyan­azt az információt közli, mivel az az ember hiteles. Remélem, lesz üyen. A szerző pszichológus

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom