Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-19 / 269. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 19. Kitekintő 250 évvel ezelőtt halt meg a komáromi születésű Brentán Károly, a Dél-Amerikában járt magyar jezsuita misszionáriusok egyik legjelesebbje, az Amazonas első magyar hajósa Magyar jezsuiták nyomában Latin-Amerikában Loyolai Ignác sevillai szobrát Juan Martinez Montanez faragta (Képarchívum) 1534-ben egy elhanyagolt franciaországi kápolnában a párizsi Sorbonne hét frissen doktorált diákja, akiknek a spanyolországi születésű Loyolai Ignác volt a hangadója, fogadalmat tett, hogy minden erejével a katolikus egyház megtépázott tekintélyének helyreállításán fog munkálkodni, egész életét ennek a nagy és nemes feladatnak kívánja szentelni. LACZA TIHAMÉR így született meg a jezsuita rend, vagyis a Jézus Társaság, amelynek tagjai nagy hatású prédikációkkal, az éhezők és a nélkülözők megsegítésére szervezett gyűjtésekkel, a súlyos betegek önzeden ápolásával igyekeztek hatni a szélesebb néptömegekre. Mindezt azért is, mert a pápa, III. Pál sokáig nem akart még hallani sem róluk, később azonban - 1540. szeptember 27-i keltezéssel kiadott „Regimini mili- tantis Ecclesiae“ kezdetű bullájában - engedélyezte a Jézus Társaság felállítását és jóváhagyta Loyola alkotmánytervezetét is. A jezsuita rend kezdetei A rend meghatározó szerepet játszott á katolikus egyház megújhodásában és az ellenreformáció térnyerésében. A Jézus Társaság első generálisává Loyolai Ignácot választották meg, aki egy igen szigorú szabályzatban rögzítette a jezsuiták feladatait, s olyan fizikai és lelki fegyelmet követelt meg tőlük, amelyet még a hadsereg is megirigyelhetett volna. A jezsuiták, más szerzetesrendektől eltérően több területen is igyekeztek tevékenykedni. A katolikus egyházzal kapcsolatos elméleti kérdésekben és vitákban igen gyakran á jezsuiták mondták ki a végső szót. Számos uralkodónak, nagy befolyású főúrnak jezsuita gyóntatója volt, aki így világi ügyekben is tanácsokat adhatott, miközben fontos titkok tudójává is vált. Ennél is lényegesebb volt azonban, hogy a jezsuiták irányították a katolikus egyház közép- és főiskoláit, tehát meghatározták az oktatás szellemét. Jezsuiták Magyarországon Magyarországra 1561-ben Oláh Miklós esztergomi érsek hívta be a jezsuitákat, hogy a segítségükkel úrrá legyen a magyar katolikus egyházban a lutheri és a kálvini tanok nyomán támadt zűrzavaros helyzeten. Az első két jezsuita a német Ca- nisius Péter és a spanyol Juan Victoria volt. Nyomukban hamarosan további tíz páter érkezett Nagyszombatba, ahol létrehozták a Jézus Társaság első magyarországi rendházát. 1566-ban az első magyar nemzetiségűjezsuita, Hernáth Péter lett a házfőnök, akinek nem volt könnyű a helyzete, mivel a jezsuitáknak adományozott vágsellyei és znióvá- raljai prépostság csak formálisan vált a tulajdonukká. A törökök is gyakran felbukkantak a vidéken, ráadásul leégett a nagyszombati rendház épülete, s ez arra késztette a Jézus Társaság harmadik generálisát, Borgia pátert, hogy feloszlassa a nagyszombati rendházat. Az indulás tehát nem volt a legszerencsésebb, de ezekben az években, évtizedekben már számos szépreményű magyarországi fiatalember tanult a római jezsuitaképző intézetben, a Collegium Germanico-Hungari- cumban és készült arra a szerepre, amelyet majd a magyarországi ellenreformációban fog betölteni. A XVII. század első évtizedeiben a magyarországi jezsuiták központja ismét Nagyszombat lett, ahol új rendház épült, sőt Pázmány Péter kezdeményezésére 1635-ben megalakult az ország legjelentősebb felsőoktatási intézménye. A nagy- szombati egyetem a magyarországi ellenreformáció egyik szellemi mozgatórugójává vált, s miután a Habsburgoknak sikerült kiűzniük Magyarországról a törököket, lényegében a protestánsokat is térdre kényszerítették. A magyarországi jezsuiták a siker csúcsára érve - paradox módon - motiváció nélkül maradtak. Az országban működő jezsuita középiskolák (pl. Sopron, Győr, Trencsén, Buda) és felsőfokú oktatási intézetek (pl. Nagyszombat, Kassa, Kolozsvár) tanári kara már nem tudott újabb személyeket befogadni, kevés volt azoknak a magyar főuraknak a száma is, akik jezsuita gyóntatópapra tartottak igényt, így sok fiatal szerzetes külföldön keresett magának alkalmas feladatot. Voltak, akik külföldi katolikus középiskolák vagy egyetemek tanárai lettek, mások diplomáciai szolgálatba álltak, s nem volt elhanyagolható azok száma sem, akik Európán kívül, elsősorban Amerikában vállaltak missziós feladatot. A magyar származású jezsuita misszionáriusok száma különösen a XVIII. század húszasharmincas éveitől kezdve nőtt meg, amit nagy bizonyossággal azzal is kapcsolatba lehet hozni, hogy ebben az időben egy magyar ember, Melczer Mihály volt az ausztriai rendtartomány főnöke. Számosán közülük a Felvidéken születtek: az Argentínában egyetemet és nyomdát alapító Orosz László (1697-1773) a Nagykapos melletti Csicseren, a dél-amerikai indiánok életéről a legalaposabb tudományos munkát író Éder Xavér Ferenc (1727-1772) Selmecbányán, az Amazonast első magyarként végig hajózó Brentán Károly (1694—1752) pedig Komáromban látta meg a napvilágot. Az Amazonas első magyar hajósa Az egyik legkiválóbb magyar tudós jezsuita hittérítő Brentán Károly volt, aki Komáromban született 1694. augusztus 23-án. Tanulmányait a nagyszombati kollégiumban végezte, 1714-ben lett a rend tagja, majd missziós szolgálatra jelentkezett és a sevillai misszionárius-képző tanfolyamot elvégezve 1724-ben Dél-Amerikába, Ecuador fővárosába, Quitóba ment. Brentán 14 évig az Amazonas folyó egyik legnagyobb mellékága, a Maranon mentén végzett misszionáriusi munkát különböző indián népcsoportok és törzsek (andoa, omagua, miguiano, amaono, para- no) között a már létező és az általa életre hívott új redukciókban. Jó emberismeretének és zseniális nyelvtehetségének köszönhetően jó kapcsolatokat alakított ki a bennszülöttekkel, akiket megtanított a földművelésre is. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert egyik-másik indián törzs körében még mindennapos dolognak számított a kannibalizmus. A koponyavadász jameo indiánok nyelvén Brentán még egy katekizmust is szerkesztett, hogy ezzel is elősegítse a katolikus hitre való áttérésüket. A helyenként szinte áthatolhatatlan őserdőben törékeny csónakon közlekedett, s közben szüntelenül rajzolt és jegyzetelt. Megfigyelte a növény- és állatvilágot, képeken örökítette meg az érdekes vagy korábban nem ismert fajokat, s a rögtönzött térképvázlatokon feltüntette a fontosabb tereppontokat és domborzati sajátosságokat is. Neki köszönhetjük a Maranon és az Ucayali összefolyásánál elterülő vidék első részletes leírását, s ő volt az első európai, aki felhatolt- a Nanay és az Itatay folyón. Felettesei felfigyeltek Brentán Károly szorgalmas és eredményes hittérítő munkájára, ezért 1742-ben elöljárónak (provinciálisnak) jelölték őt a Jézus Társaság quitói tartományába. Ezt a tisztet 1743-1747 között töltötte be. A quitói tartomány magában foglalta nemcsak a mai Ecuadort, hanem Kolumbia déli és Peru északi részét is, s Brentán atyának egy ilyen hatalmas területet kellett hivatalból bejárnia. A provinciálisok között egyébként ő volt az első, aki ezt véghez is vitte. 1743-ban két, Panamába tartó fiatal jezsuita társaságában nem a jóval kényelmesebbnek ígérkező tengeri útvonalon, hanem a szárazföldön indult el észak felé, az Andok keleti oldala mentén. Az őserdők és mocsarak már önmagukban is rendkívüli akadályt jelentettek, de az ott élő vérszívó rovarok és mérges állatok, a nagy testű macskafélék csak fokozták a veszélyt, nem is szólva a külvüágtól szinte teljesen elzárt, harcias indián törzsekről, amelyek mindmáig bi- zalmaüanok az idegenekkel szemben. Az expedíció tulajdonképpeni kiindulópontja a kolumbiai Popayan városa volt, amelynek már akkoriban is több ezer lakosa volt. Az út első szakaszát csónakon tették meg, az Atrato folyón, majd bevették magukat a trópusi dzsungelbe, ahol kemény megpróbáltatások vártak az utazókra. A szó szoros értelmében több hónapig tartó küzdelem volt ez a vállalkozás, s bizonyára mindnyájan fellélegeztek, amikor 1744 februárjában szerencsésen megérkeztek Panamavárosba. Itt Brentán Károly találkozott a spanyol király megbízottjával, Dioniso de Alcado y Herrerával is, majd hajón tért vissza Guayaquil kikötőjébe, onnan pedig Quitoba. Ez a rendkívül merész és úttörő expedíció is bizonyítja Brentán Károly elszántságát és szinte kielégíthetetlen tudásvágyát. Mindig, a szokadan, újszerű megoldásokat kereste, s ha többféle lehetőség kínálkozott előtte, rendszerint a legnehezebben megvalósíthatót választotta. Amikor lejárt Brentán Károly négy évre szóló tartományfőnöki megbízatása, a rendtársak úgy határoztak, prokurátorként Rómába küldik őt, hogy képviselje a quitói tartományt. Afféle nagyköveti poszt volt ez, és mindenki úgy képzelte, hogy Brentán a jól ismert módon vág neki az útnak, tehát hajóra száll Guayaquü- ben, majd Panamából folytatja útját az Adanti-óceánon át. Ő azonban hű maradt önmagához és egy olyan útvonalat választott, amely nemcsak veszedelmesnek ígérkezett, hanem jelentősen meg is hosszabbította az utazás időtartamát. Brentán Károly elhatározta, hogy végighajózik az Amazonason és a folyó torkolatánál száll majd tengerre. Döntését feltehetően az motiválta, hogy az Amazonas felső és középső szakaszáról készített térképe hiányos volt, szerette volna berajzolni a Rio Napo és a Rio Negro torkolata közötti részt. 1748 januárjában indult el Quitóból egy spanyol hittérítő - Nicolás de la Torre - társaságában. Csónakon leereszkedtek a sebes vizű Rio Napón, majd az Amazonas zuhatagokkal tarkított szakaszán is szerencsésen túljutottak. A Rio Negro, vagyis a Fekete Folyó és az Amazonas találkozásánál fekvő Manaus városát úgy mellőzték el, hogy senki sem vette őket észre. Ekkor már a portugálok által birtokolt területen haladtak, s joggal kellett attól tartaniuk, hogy jelenlétüket esedeg nem nézik majd jó szemmel. A helyenként több kilométer széles Amazonason azonban jó esélyük volt arra, hogy nem látják meg őket. Óbidos városánál azonban a folyam jelentősen összeszűkül, s itt a két utazót feltartóztatták, sőt hosszabb időre őrizetbe is vették. Közben him-lőjárvány tört ki a vidéken, ez is bonyolította helyzetüket, s még az a veszély is fennállt, hogy őket vádolják meg a ragályos betegség behurcolásával. Ezért jobbnak látták, ha az első adandó alkalommal kereket oldanak: az éjszaka leple alatt csónakba ültek és eljutottak egészen Gurupá városáig, ahol ismét csak elkapták őket. A tenger azonban már közel volt, így tovább folytathatták útjukat Gran Pa- rá - vagyis a mai Belém - kikötővárosig. Itt azonban másfél évig kellett várniuk arra, hogy felszállhassanak egy Lisszabonba tartó hajóra. A kalandos utazás - túl azon, hogy sok érdekes megfigyelést tett - egy érdekes elsőséget is hozott Brentánnak: ő volt az első magyar ember, aki végighajózott az Amazonason. A teljesítmény értékét csak növeli, hogy mindezt egy törékeny lélek- vesztőben tette meg, s közben még ügyelnie kellett a magával hozott rajzokra, feljegyzésekre és kéziratokra is, amelyeket Rómában szeretett volna közreadni. Brentán Károly útja Quitóból Rómába teljes három évig tartott. 1751 elején érkezett meg az örök városba, ahol diplomáciai küldetése mellett főleg tudományos kéziratainak rendezésével volt elfoglalva. Két kötetben szerette volna megjelentetni a Maranon vidékének földrajzi viszonyait, növény- és állatvilágát, valamint az ott élő indián törzsek szokásait, életét és hiedelemvüágát bemutató művét, amely számos saját kezűleg rajzolt ábrát és térképet is tartalmazott volna. 1752 őszén Rómából Genovába utazott, hogy ott egy nyomdásszal megbeszélje a részleteket, amikor az egyik közeli falucska vendégfogadójában rosszul lett és 250 éve, 1752. november 18- án meghalt. A sors kegyetlen játéka, hogy az annyi viszontagságot és hányattatást átvészelt értékes kézirat nyomtalanul eltűnt, csak az a térkép került elő, amelyet a könyv egyik mellékletének szánt. Ezt először Qu- itóban jelentették meg, majd Rómában is napvilágot látott. A rengeteg adatot és fontos megállapítást tartalmazó kézirat elkallódását azonban ez aligha ellensúlyozhatta. Brentán Károly a Dél-Amerikában járt magyar jezsuita misszionáriusok egyik legjelesebbje volt. Szülővárosában, Komáromban minden bizonnyal megérdemelne egy emléktáblát is. Canisius Péter, a Magyarországra elsőként érkezett két jezsuita egyike Az Amazonas. A magyarok közül Brentán Károly törékeny csónakon hajózott rajta.
