Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)

2002-10-18 / 243. szám, péntek

Gondolat ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 18. A svéd akadémikusok példás bosszút álltak Brezsnyevéken: 1970-ben Alekszandr Szolzsenyicinnek ítélik az elismerést, döntésükkel hatalmas politikai vihart kavarva Történetek az irodalmi Nobel-díjról Kertész Imre (TASR/EPA-felvétel) E. FEHÉR PÁL álságosán jelentős esemény egy-egy nemzet irodalmá­ban, szellemi éle­tében a Nobel-díj, semhogy ne kísér­nék a Svéd Királyi Akadémia dön­tését viták, ellenvélemények vagy csupán szimpla meditációk a ma­gas kitüntetés valós vagy képzelt hátteréről. Igaz históriák vagy pletykák a díj kétségtelenül létező politikumáról, meg találgatások arról, hogy miért kaphatta meg vagy éppen nem kapta meg a stockholmi testület elismerését. Kertész Imre Nobel-díja újra aktu­álissá teszi az ilyesfajta története­ket. Kevesen emlékeznek már arra, hogy 98 évvel ezelőtt, 1904-ben a negyedik kiosztott Nobel-díjat egy nemzeti kisebbség írója kapta: a provanszál nyelvű, ám francia ál­lampolgárságú _ Frédéric Mistral (1830-1914). Ő volt az, aki az 1539-ig még hivatalos nyelvként is szereplő, majd a franciák által el­nyomott anyanyelvét és annak köl­tészetét támasztotta fel költészeté­ben. Akkor már a több mint há­rommilliónyi provanszált kihaló nemzetként tartotta számon a vi­lág közvéleménye, és Mistral tevé­kenysége nyomán támadt új életre a nemzeti öntudat, nyert új lendü­letet a XII. században még virágzó, később tetszhalálra ítélt nyelv és irodalom. Olyannyira, hogy 1981- től Franciaország déli részén már provanszál tanítási nyelvű iskolák is működhetnek. És Mistral naiv eposza, a néki világhírt szerző Mireio (amely nagyjából Arany Já­nos Toldi estéjével egyidejűleg lá­tott napvilágot a XIX. század dere­kán) ma már nem kuriózus alko­tás, hanem egy új életre támadt szellemi élet klasszikus alkotása. Egyébként Mistral előtt norvég író, éppen az a Björnstjerne Björnson lett a Nobel-díj birtokosa, akit Ady „a szorongatott igaz ügyek önkén­tes fiskálisának” nevezett, és pél­dául Pozsonyban éppen ezért őrzi utca a nevét, mert a XX. század ele­jén keményen kiállt a magyar gró­fok erőszakos magyarosítási politi­kája ellen, a történelmi Magyaror­szágon élő szlovákok jogaiért. Ha tetszik, néki is sok köze volt az ak­kori Európa kisebbségi problémái­hoz, hiszen ő, a norvég himnusz szövegének szerzője, hazája szelle­mi és állami önállóságáért küz­dött: a dán kulturális és a svéd álla­mi nyomással szemben képviselte egy viszonylag kis nemzet függet­lenségi törekvéseit. A svéd elisme­rés ezért még a pártatlanság, a szellemi szolidaritás nemes példá­jaként is'számon tartandó: lám, a XX. század elején létezett még ilyesmi. És ennek a hagyománynak a foly­tatása, amikor a náci koncentráci­ós tábor foglyának, a kiváló német publicistának, Carl von Ossietz- kynek ítélik éppen a norvégok a békedíjat 1935-ben (irodalmi díjat abban az esztendőben nem osztot­tak). „Miért kapta meg Carl von Ossietzky Hitler börtönében a Bé­ke Nobel-díjat?” - tette fel a kér­dést Fábry Zoltán, a szlovákiai ma­gyar kor- és sorstárs, és a választ is megadta: - „Mert mártíriumot is vállalva mondta meg az igazságot a német tiszti kaszt háborúvalósító mesterkedéseiről. Miért kellett meghalnia? Mert bíráit jó előre és jó utánra hitelesen ábrázolta...” Ez a humanista szolidaritás még mű­ködni tudott a hitleráj kezdeti sza­kaszában, de egy-két évvel később, a müncheni szerződés és a készülődő második világháború árnyékában már csődöt mondott. Ez is a Nobel-díj politikumához tartozik. A kevésszámú kínos ku­darchoz... 1938-ban a kor világiro­dalmának legjobbjai fogtak össze, hogy az esedékes kitüntetést az a Karel Capek kapja, aki már régen ismert és általánosan elismert sze­mélyisége Európának, és ugyanak­kor emberi és politikusi tartásával az irodalom világában a masaryki Csehszlovákia demokratikus elveit reprezentálta. Figyelmeztetés le­hetett volna ez a Stockholmból ér­kező gesztus a hitleri veszedelem­mel szemben magára hagyott de­mokratikus országnak. A díjat azonban egy Pearl Buck nevű ame­rikai írónő kapta, akinek nevére ma már senld nem emlékszik. Capek pedig 1938 karácsonyán meghalt. Szerencséjére, mert - mint tudjuk - néhány hónap múlva a Prágát megszálló németek le akarták tartóztatni, mert azt pon­tosan tudták, hogy az író kibékít­hetetlen ellenfelük, azt viszont nem tudták (mennyire jellemző ez!), hogy meghalt. Másfajta konfliktusok is tarkítják a Nobel-díj históriáját, amelyek ta­lán nem is annyira a svéd akadémi­át, mint inkább a közvéleményt jel­lemzik... A nagy horvát író, Miro­slav Krleza haláláig nem bocsátot­ta meg ifjúkora barátjának, Jugo­szlávia diktátorának, Titónak, hogy vele szemben a szerb kortárs, Ivó Andric kitüntetésének gondo­latát támogatta, aki 1961-ben el is nyerte ezt a koszorút. Azt nem tud­ni pontosan, hogy mekkora befo­lyása lehetett Titónak a svéd iro­dalmi döntnökökre, akik szüntele­nül hangoztatták és sokszor bizo­nyították is függetlenségüket. Krleza azonban mellőzésének tör­ténetét úgy magyarázta, hogy ő mint a horvát kommunista párt alapító tagja túlságosan elkötele­zett személyiségnek tűnhetett, míg Andric tekintélyes diplomata volt a két világháború között, például a királyi Jugoszlávia követe Berlin­ben, aztán pedig a belgrádi kül­ügyminisztériumban a miniszter állandó helyettese, tehát szükség­szerűen jobban ismerték külföl­dön. Meg aztán Andric nem is volt kommunista, Tito baráti köréhez sem tartozott, s ezért éppen Tito bátrabban pártolhatta, nem szólva arról, hogy a horvát Titónak eset­leg Jugoszlávián belül kellemetlen lehetett volna a horvát Krleza hiva­talos jelölése egy szerb alkotóval szemben. Ez volt Krleza magyará­zata. Tito és Andric nem nyilatkoz­tak, a svéd akadémia illetékesei pe­dig sohasem magyarázkodtak, bár­mennyire és bárkik bírálták őket. Ahogyan 1967-ben sem világítot­ták meg, hogy miért változtatták meg döntésüket közvetlenül a nyil­vánosságra hozatal előtt, Konsztantyin Pausztovszkij díjazá­sáról. Pausztovszkij az orosz próza egyik nagy mestere volt, aki idős korában határtalanul felbőszítette Brezsnyevéket a már kegyvesztett Alekszandr Szolzsenyicin és más „eretneknek” számító írók erkölcsi támogatásával. A szovjet diplomá­cia valamüyen úton megtudta, hogy a svéd akadémia választása Pausztovszkijra esett. A moszkvai ideológiai pápák elfogadhatatlan­nak tartották, hogy az októberi for­radalom nagy pompával megünne­pelt fél évszázados évfordulójára árnyékot vessen egy ilyen kitünte­tés, és ugyanakkor azt sem feled­ték el, hogy mekkora nemzetközi botrány követte Borisz Pasztemak 1958-as díjazását. Csak 1993-ban kerültek nyilvánosságra azok a bi­zalmas iratok, amelyek tanúsítják, hogy Moszkva azzal fenyegette meg a svédeket: súlyos gazdasági szankciókkal sújtja Stockholmot, ha a svéd kormány nem akadályoz­za meg Pausztovszkij kitüntetését. Stockholm ebben az esetben kény­telen volt meghátrálni, a díjat pe­dig Miguel Ángel Asturias guate- malai író kapta meg. (Asturias egyébként ekkortájt az ugyancsak Nobel-díjas Pablo Nerudával Meg­kóstoltuk Magyarországot címmel írt útikönyvet.) Azt azért ne feledjük, hogy a svéd akadémikusok példás bosszút áll­tak Brezsnyevéken ezért a botrá­nyért. 1970-ben Alekszandr Szol­zsenyicinnek ítélik a Nobel-díjat, amely akkora politikai vihart ka­vart, amilyet sem addig, sem azu­tán a díj történetében nem ismer­tek, és amely história Brezsnyevék és a dogma hirdetőinek tökéletes vereségével végződött. Pausztov­szkij azonban ezt már nem érhette meg, 1968-ban meghalt. Talán nem illendő most azt talál­gatni, hogy magyar írót miért csak jó száz évvel a díj megalapítása után ért ilyen megtiszteltetés... Mi, magyarok elsorolhatnánk persze, hogy Ady Endrétől kezdve hányán lettek volna méltók erre a figye­lemre. Ugyanúgy, ahogyan más nemzetek saját mellőzött kiválósá­gaik érdemeit sorolhatnák fel. Az ilyesminek azonban nem sok értel­me van. A művészi teljesítmények végül is függetlenek a díjtól, mert ugyan ki emlékszik Sully­Prudhomme, az első kitüntetett költészetére, holott Kosztolányi Dezső fordította magyarra? És mennyivel lett kevesebb mondjuk Lev Tolsztoj, aki már azt is felhábo­rító gondolatnak tartotta, hogy őt egy dinamitgyáros vagyonából tüntessék ki? A világirodalom tör­ténete nem azonos az irodalmi No- bel-díjasok listájával, de kétségte­lenül jólesik, ha észreveszi a nagy­világ a teljesítményt. Most is ez a jó érzés élhet bennünk, amikor hosszú várakozás után mégiscsak magyar írástudót ért a megtisztel­tetés. EGY KOSSUTH-Dli MARGÓJÁRA KARDOS G. GYÖRGY A Luxor kávéház ott dísztelenke- dett a Körút sarkán, több mint egy évtizedig jellegtelen eszp­resszóként húzódott meg a Bizo­mányi Áruház szomszédságában. Ám a hatvanas évek elejétől, ami­kor ismét művészek kezdték láto­gatni, megkönnyebbülten fellé­legzett, hiszen nagy múlt állott előtte, de úgy is mondhatnánk - amint egyre inkább megtelt az anyagbeszerzők által bohémek­nek nevezett egyénekkel -, hogy nagy jövő állott mögötte. A töredezett márványasztalok még Hunyadi Sándorra, Szomory Dezsőre és Rejtő Jenőre emlékez­tek, de egyszer csak, hosszas pan­gás után, kezdtek visszaszivárog­ni néhányan a régiek közül: Kas­sák Lajos, Bokros Birman Dezső, Tamkó Sirató Károly és a kávéhá­zakat falukutatói szenvedéllyel látogató Zelk Zoltán. Magukhoz vonzották a náluk némileg fiata­labb nemzedéket, Devecseri Gáborral, Kormos Istvánnal és még felsorolhatatlanul sok iro­dalmárral az élen, és azután a még náluk is fiatalabbakat, pél­dául Orbán Ottót, Ladányi Mi­hályt és Galsai Pongrácot. Las­sacskán elmaradt a civil közön­ség, a kávéház belterjes tenyé­szetté varázsolódott, újságírók, képzőművészek, költők és filozó­fusok vitatták meg a kor nagy kérdéseit, elsősorban azt, hogy van-e esélye Rizibizinek Rózsalo­vaggal szemben, az ügetőn. Re­gényes sorsú, szelíd leányok szol­gáltak háttérként, a szerelem tisztességes és jóindulatú iparo­sai, akik innét indultak el késő es­ti portyázásaikra. A felszolgálók a Kortársra és az Élet és Iroda­lomra fizettek elő, s a főpincérnél - a legendás Céh Lacinál - min­dig lehetett kisebb kölcsönöket igényelni. A vécés néni Kolozsvá­ri Grandpierre-t olvasott az ülem- hely előterében. De én most csak arról az egyetlen társaságról akarok szólni, mely­nek tagjai hétköznap is be-betér- tek, ám vasárnap délelőttönként szinte szertartásosan összegyűl­tek valamennyien; a könnyűnek mondott - valójában a legnehe­zebb - műfaj lovagjai, nemesei, főhercegei. Ä teljesség igénye nélkül megint csak fel kell sorol­nom néhány nevet: Salamon Bé­la, Benedek Tibor, a Kellér fivé­rek, a múlt híres monoklis bonvi- vánja; Kertész Dezső, a némafil­mek első nagy sztárja; a kilencve­nedik évét taposó Tordai Ottó, valamint a fejszámoló Pataki Fe­renc és a zsebében lapuló kártya­csomaggal Rodolfo. Törzsven­dégnek számított még Vadnai László és Lajtai Lajos (a Hétre ma várom a Nemzetinél szerzője). Igaz, hogy Vadnai Los Angeles­ben élt, Lajtainak pedig Stock­holmban volt borkereskedése, de az én legendára hajlamos emlé­kezetem szerint vasárnap vala­hogy mindig megjelentek a köte­lező összejöveteleken. A fejedel­meknek - ahogy ez már lenni szokott - apródjaik is voltaK, úgy emlékszem, hárman húzódtunk meg az asztal végén. Elsőként magamat említem, akkoriban operettek átdolgozására szako­sodtam, a létra jóval magasabb fokán helyezkedett el Kállai Pista, a pipás Kállai - aki akkor már Jó­zsef Attila-díjat kapott Irány Caracas című darabjáért - és vé­gül egy szeretette méltó halk sza­vú fiatalember, akit Kertész Imré­nek hívtak, s habkönnyű zenés vígjátékokkal látta el Fodor Imre angyalföldi színházát. Egy fiú szeret egy lányt, darabjainak ál­talában ez volt a témája, ha netán két fiú szeretett egy lányt vagy egy lány szeretett két fiút, az már strindbergi mélységnek számított nála. Emlékszem egy darabjára, Bekopog a szerelem volt a címe, Horváth Jenő szerezte a zenéjét G. Dénes György - a Zsüti - ver­seire. Ebben a darabban hangzott el ez a szám: Járom az utam, macskaköves úton... Nem tudom, pontosan idézem-e, de a kor nagy slágere volt, Németh Lehel éne­kelte hajnaltól napestig. Az író ekkora siker után is ugyanolyan szerény maradt, mint azelőtt, biztosak voltunk benne, hogy egyszer majd - persze sok év el­teltével - a Vígszínház kapui is megnyílnak előtte. Az iskola, amelybe jártunk, ott a Luxor félhomályában, a legvér- mesebb reményekre is feljogosí­tott. Én például mindent ebben a társaságban sajátítottam el, a szavak értékét, a rejtett csattanó­kat, az emberi kapcsolatok szo­morú és mégis mulatságos össze­függéseit. Ezért jó egy írónak a kávéház, s nemcsak Kellér Andor szempontja szerint, ő ugyanis úgy fogalmazta meg e hasznos időtöltés előnyét: az ember nin­csen odahaza és még sincs leve­gőn. Nos, a Luxor, mint minden jó eb­ben az országban, lassacskán el­sorvadt, Kertész Imréről hosszú ideig alig hallottam valamit. Kó­sza hírek terjedtek róla, hogy nem ér rá darabot írni, mert ép­pen Nietzschével és Heideggerrel foglalkozik. Mindenki azt csinál, amit akar, gondoltam, bár nem nagyon értettem, hogy mennyivel lehet többet tanulni Heideg- gertől, mint Kellér Dezsőtől vagy Salamon Bélától. Azután egyszer Spiró György-vele is a Luxorban ismerkedtem meg - felhívta a fi­gyelmemet, hogy van egy regény, amelyet feltétlenül el kell olvas­nom, Sorstalanság a címe és Ker­tész Imre írta.- Ez ugyanaz a Kertész, aki...? - kérdeztem, és Spiró rögtön rá­vágta, hogy ugyanaz. Akkor elol­vastam a könyvet, s mire a végére értem, a gyönyörűségtől tak- nyom-nyálam összefolyt, s ha módom lett volna, azonnal felter­jesztem Kossuth-díjra, sőt még Nobel-díjra is. Szó, ami szó, nem akarom hosz- szúra nyújtani, végül megadták neki - egyelőre csak a Kossuth-dí- jat -, kicsit későn, üyenkor szok­tak az írók orvoshoz szaladni, hátha a kuratóriumok tájékozot­tabbak az egészségi állapotukat illetően, mint ők maguk. Nem is olyan régen azonban találkoztam Imrével, majd kicsattant az egészségtől, reggelenként ötven fekvőtámaszt csinál és két dupla szaltót, nekifutás nélkül. Minden kétségem eloszlott, a ma­gas kitüntetést - ami elég ritka nálunk - kizárólag irodalmi re­mekléseiért kapta. És ha most visszagondolok rá, azért a Bekopog a szerelem is na­gyon szép volt... 1997. március 27. „Kimondta könyvében a kimondhatatlant" Ez az én történetem is KATERINA POSOVÁ A mikoi i Slovart Könyvkiadó volt szí­ves fölajánlani ne- 1 kém Kertész könyvé- nek fordítását, és elő­ször beleolvastam a szövegbe, nem akartam hinni a sze­memnek, hiszen ez az én személyes történetem! Hiszen ezt mind isme­rem, ezt mind megéltem! Azzal a különbséggel csupán, hogy a mi tég­lagyárunk nem Budapesten volt, ha­nem az akkori magyar Kassán. De a mi transzportunk is Auschwitz felé indult, majd Buchenwald helyett más táborokba - ugyanakkor, ugyanolyan körülmények között... Már ötvenöt esztendeje emlékezem ezekre a dolgokra, beszélek róluk, tárgyilagosan, nyugodtan, elérzéke- nyülés nélkül, sírás nélkül, szinte kí­vülállóként. Pontosan 1944. augusz­tus 20-a óta, amikor a Riga melletti Kaiserwald táborában elszakítottak édesanyámtól. Attól a pillanattól kezdve a lelkemet és az eszemet mintha valamiféle közönyös tompa­ság, vakság, távolságtartás, isten tudja minek a kegyes páncéljába burkolta volna be, örökre. Olvastam és fordítottam Kertészt, és mindjobban meggyőződtem róla, hogy ezzel a munkával a Gondvise­lés ajándékozott meg azzal a bizton jelenvaló, de a hosszú évek óta talán tudat alatt elutasított katarzissal. At­tól a pillanattól kezdve, hogy „hő­sünk” a csepeli vámon találja magát, az én védőpajzsom megszűnt mű­ködni. Mondattól mondattajutva tá­madtak föl bennem hihetetlen in­tenzitással a régen elfelejtett képek, helyzetek, érzések, benyomások, pillantások, szagok, érintések, szo­rongások... Újra és újra, az ismételt olvasással összeszorult a torkom, és végre megeredtek a könnyeim! A megrendülés és a fájdalom könnyei, a történtek abszurditása felett érzett tehetetlen dühé, a megnyugtató, együgyű emberi könnyek, igen, és végre a megkésett és annyira fontos szánalom könnyei az eltékozolt gyermekkorért és ifjúságért, a szü­lők, az otthon és minden elvesztése fölött érzett bánat könnyei. Egyszer­smind a hála könnyei a szerző iránt, aki kétségkívül hasonló kínok között varázsolta elő ezt a rendkívüli szöve­get, melynek végére odaírta a szá­momra is kulcsfontosságú szavakat arról, hogy nem kezdhetünk új éle­tet, csak a régit lehet tovább folytat­ni, s hogy igenis folytatnunk kell ezt a folytathatatlan életet... Amennyiben a fordítót megilleti a jog arra, hogy üzenjen valamit az ol­vasónak, akkor szerényen azt kívá­nom: olvassák és ne féljenek. Ker­tész Imre (mint Elie Wiesel mondja) „kimondta könyvében a kimondha­tatlant”, tárgyilagosam érzelgősség nélkül, olykor humorral. És hozzáte- hetem, nagyon, nagyon pontosan. Nem véletlenül és nem csupán rend­kívül eredeti irodalmi értékei okán jelenik meg ez az írás annyi ország­ban, annyi nyelven. Ezt a témát már könyvek garmadája dolgozta föl, ám Kertész regénye kétségkívül a leg- igazabbak és a legfontosabbak közül való. (A Právo 2002. október 12-i számá­ból fordította Brogyányi Judit) Trv/AT k 'nr Szerkesztők: Mislay Edit (tel. 02/582 383 13), Szilvássy József, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom