Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)

2002-10-04 / 231. szám, péntek

2002. október 4., péntek 2. évfolyam, 20. szám A kormány helyzete a váratlan választási siker ellenére is nehéz, éppen azon okok miatt, melyek váratlanná tették a sikert - ugyanakkor az esély is egyedülálló, amit kapott Parlamenti választások az új évezredben Lipcsey György: Elem 2 ÖLLŐS LÁSZLÓ M indenki számára I meglepő ered­ménnyel zárultak a 2002-es parlamenti választások Szlová­kiában. A most kor­mányt alakító négy párt együttes győzelmére még a legoptimistább közvélemény-kutatók sem számítot­tak. Ugyanakkor e győzelem most már kirajzolódó okaiból s körülmé­nyeiből számos következtetés levon­ható mind a kormányzás korlá­táival, mind pedig az egyes pártok lehetőségeivel kapcsolatban. Te­kintsük először át az ismert ténye­ket. Az SDKU, az MKP, a KDH,vala­mint az ANO az érvényes szavaza­tok 42,51 %-át szerezte meg míg a parlamentbe jutott másik három párt, a HZDS, a Smer és a KSS pedig 39,28 %-át. Mint az közismert; a két adat úgy válik parlamenti, a teljes parlamen­tet kitöltő egésszé, hogy arányosan kiegészül azoknak a pártoknak a eredményével is, akik nem jutottak a törvényhozásba. Ennek eredmé­nyeképpen az abszolút számban is legtöbb szavazatot szerzett négy kormányalakító párt 78 képviselői mandátumhoz jutott, a szlovák par­lamentben, míg az ellenzék három pártja ennél valamivel kevesebbet, 72 mandátumot szerzett. A szavazatok iránya Ámde, amennyiben a leadott szava­zatok irányát is vizsgáljuk, tehát azt is figyeljük, mennyien szavaztak a mostani kormánypártokhoz, ületve a mostani ellenzéldtez közelálló pár­tokra, és ezek adatait hozzáadjuk a parlamentbe jutott pártok eredmé­nyéhez, akkor a helyzet jócskán mó­dosul. Ebben az esetben a választá­son induló, de a parlamentbe be nem jutott pártok közül legfeljebb az OKS sorolható a kormánypártok­hoz, a maga fél százaléknál is jóval alacsonyabb eredményével. A leg­alább egy százalékot elért pártok kö­zül azonban egyik sem. Vita legfel­jebb az SDA kapcsán lehetne, annak okán, hogy ez a párt ugyan nem jobboldali, ám nem elhanyagolható konfliktusok alakultak ki közte és az SDK, valamint a Smer közt, és ere­ded szavazóbázisának egy része is inkább a kormány pártjait választot­ta az utolsó pillanatban. Ám irá­nyultsága okán ez a párt is csak kényszerből választaná koalíciós partnerül az alakulófélben lévő kor­mány négy pártját, még ha a parla­mentbe be nem jutottak közül ő van is hozzájuk a legközelebb. A többi parlamenten kívülre szorult, egy százalék feletti párt esetében a hely­zet egyértelmű. Sem a két nemzeti párt, az SNS és a PSNS, sem Gas- parovic szakadár pártja, a HZD, sem pedig az SDT szavazóbázisáról nem állítható, hogy az alakuló kormány pártjaihoz érzik magukat közelebb állónak. Azaz, ha e mérlegelés alapján vizs­gáljuk meg a választások eredmé­nyét, tehát a szavazatok irányát is fi­gyelembe vesszük, akkor a kor­mányt alakító négy párt veszített. Minimális többségüket a másik ol­dal fragmentálódásának köszönhe­tik, valamint a választási törvény azon elemének, mely szerint a par­lamentbe be nem jutott pártok sza­vazatait a parlamentbejutott pártok elnyert szavazataik arányában el­osztják. E két tényező együttes hatá­sának eredményeképpen olyan pár­tok szavazataiból is részesültek, me­lyek nem őket támogatták volna. Sőt az is elég lett volna a parlamenti erőviszonyok megváltozásához, ha akár csak egy is a parlamentbejut a jelentősebb kívül rekedtek közül. A történelmi inga figyelemreméltó, az igazságosság elvét egyensúlyba hozó visszalendülését láthatjuk eb­ben az esetben, hiszen a mostani kormány ugyanazon effektus ered­ményeképpen szerzett parlamenti többséget, amely 1992-ben Vladi­mír Meciart juttatta kormányra. Ak­kor az antimeciarista erők voltak képtelenek megegyezni egymással, majd szorultak ki ennek okán néhá- nyan a törvényhozásból, és így a HZDS is részesülhetett a rájuk adott szavazatokból. A győzteshez húzás effektusának csalóka volta Felvetődik a kérdés, van-e jelentősé­ge a választási eredmény ilyetén mérlegelésének, hiszen az ered­mény immár tény, és már nem befo­lyásolják a kialakulását elősegítő té­nyezők. Ez valóban így van, ugyan­akkor e tényezőket figyelembe kell venni a kormányt felállítóknak ka­binetjük viselkedési szabályainak ki­alakítása során. Nem lenne szabad figyelmen kívül hagyniuk, hogy eb­ben a pillanatban megvan a megfe­lelő szavazói potenciál egy szélsősé­ges nacionalista párt parlamentbe jutására, valamint, hogy parlamenti ellenzékük közt immár van egy a nyugati világ kormányai által is elfo­gadott párt. Ha tehát sikerül a parla­mentből kiszorult kommunista utódpártok újraintegrálása, vala­mint a két nemzeti párt egyesítése, továbbá látványos lesz a Smer parla­menti szereplése, akkor még a HZDS esetleges bomlása esetén is lehetnek olyan ellenzéki pártok, amelyek fokozatosan felszívják sza­vazótáborát, sőt akár egyes parla­menti képviselőit is. Azaz oly mó­don alakulhat át az ellenzéki oldal, hogy miközben egyre reálisabb al­ternatívát nyújt egy hibázó kor­mánnyal szemben, aközben pártrendszerkezete is stabilizálódik, és belső átalakulása révén az ellen­zék egésze megtartja szavazótábo­rát. A jelenleg születő kormány szá­mára alighanem így jellemezhető a legnagyobb veszélyforrás. E veszélyforrás elapasztásához a kormány pártjainak nem elég meg­tartani választási szavazótáborukat, hanem az ellenzék rovására kellene növelniük azt. Nos, ehhez kormány­zásuk első időszakában feltételezhe­tően elég az úgynevezett győzteshez húzás ismert effektusa. Ennek lé­nyege, hogy sok választó áll a győz­tes oldalára a választások után. Ám ez az effektus nem szokott tartós lenni, inkább időszakos lélektani je­lenség. Ezért ennek láttán nem sza­bad azt hinni, hogy hosszú időre sta­bilizálták hatalmukat. Éppen ebbe a tévedésbe estek az előző kormány­zati periódus elején, amikor is a vá­lasztások utáni hónapokban a HZDS népszerűsége 15% körülire esett vissza. Ekkor a kormánypártok kö­rében az a benyomás alakult ki, hogy a hatalmi verseny alapvetően már köztük zajlik, ellenzéküket marginalizálták. Az ekkor egymás­sal elkezdett belső küzdelmek kö­vetkezményeit egészen a választási időszak végéig érezték. Szavazótá­boruk ugyanis elsősorban nem köz­tük indult vándorlásnak, mint azt remélték, hanem ellenzékükhöz kezdett visszavándorolni. Nemcsak a HZDS erősödött meg a ciklús kö­zepére, hanem az így megnyíló tér­ben új pártok is alakulhattak, meg­nyerve azokat a szavazókat, akik nem voltak ugyan hajlandóak a rendszeridegen pártok támogatásá­ra, de a kormány pártjaiból is kiáb­rándultak. Hasonló folyamat most is megindulhat, ha hibákat követ el a kormány, méghozzá a négy évvel előbbi helynél kedvezőbb intézmé­nyes körülmények közt, minthogy a korábbi időszaktól eltérően az ellen­zékben is található olyan párt, a Smer, amelyikre sem a szlovák köz­vélemény jelentős része, sem pedig a nyugati kormányok nem tekinte­nek rendszeridegenként. Tehát nem gondolják, hogy ez a párt fenyeget­né a liberális demokrácia, alkotmá­nyos alapjait, eltérően a HZDS-től, a most parlamentbe került kommu­nistáktól, illetve a Szlovák Nemzeti Párttól, annak most különvált részé­vel együtt. Éppen ezért jelenthet re­ális alternatívát a Smer ellenzékbe szorult pártként a jelenlegi kormány pártjaira szavazók számára. Tehát adott esetben anélkül a feltételezés nélkül szavaz rá, hogy a kormány- váltás egyben rendszerváltással is fenyegetne. A pártok rendszerének átalakulása Azaz a mostani választások a szlová­kiai pártrendszer lényeges átalaku­lását indították meg. 1989 óta elő­ször fordul elő az a helyzet, hogy kormány és ellenzék szembenállása nem jellemezhető a politikai rend­szerhez fűződő viszony alapján. Mint jeleztük, a mostani ellenzéken belül megjelenni látszik az az irány­zat, amely már nem rendszeride­gen. A fogalmazás azért óvatos, mert az úgynevezett szlovák balol­dal - beleértve Robert Fico pártját is - nemcsak a nyugat-európai szociál­demokrata baloldaltól különbözik számos jellemzőjében, hanem még a környező, transzformálódó orszá­gok hasonló pártjaitól is. Röviden, a rendpártiság, a vezérközpontúság, a nacionalizmus - csupa olyan ele­mek, amelyek a nyugati demokráci­ákban éppen nem a baloldal jellem­zői. De a szlovákiai baloldal olyan problémákkal is küzd, mint a re­formérzékeny tagsági háttér nagy­mértékű hiánya, a rendszerváltás előtti puhavonalas stratégia árán, majd a rendszerváltásban történő részvételen alapuló legitimáció szin­te teljes hiánya, amely a fentieken túl nem problémája a másik három visegrádi ország baloldali pártjai­nak. Ám maga a folyamat szemmel lát­hatóan megindult, jóllehet minden bizonnyal hosszasan tart, és számos vargabetűt ír majd le. Egy gyengülő kormány, amely azután ismét a poli­tikai rendszerhez fűződő viszony alapján szerveződne újjá, csak meg­nehezítené az ilyen irányú fejlődést. Az esetleges gyengülést pedig az ed­digi hibák ismételt elkövetésén túl olyan hibák is okozhatják, amelyek tipikusan a jobboldal problémái. Ezek közé tartozik a globalizáció ki­hívásaira adott neokonzervatív tár­sadalom- és gazdaságszervezési vá­lasz. A gazdaság versenyképességé­nek pusztán a kereslet-kínálat egyensúlyi elméletére alapozott fel­fogása a vámhatárokkal védett nem­zetállamokon belül sem működött maradéktalanul, és még kevésbé működik a globalizáció feltételrend­szerében. Továbbá az a meggyőző­dés, hogy a fejlődés feltétele az eli­tekben rejlik, ezért a politika - nyíl­tan ugyan nem vallott, de annál in­kább gyakorolt - első számú célja az elitek egyes csoportjainak erősítése, illetve a siker a köztük folyó ver­senyben. Egy ilyen, a társadalmat effektive szétszakító politikai gya­korlat komoly problémát okozhat a kormány pártjainak az uniós csatla­kozás során. Ä versenyképtelen réte­gekhez tartozók számának növeke­dését aligha ellensúlyozzák majd az eredményesek növekvő sikerei, s így a leszakadók politikai alternatíva után néznek. A kormány pártjai azonban nemcsak ezt nem engedhe­tik meg maguknak, hanem amint azt már jeleztük, a mai szavazati arányok fennmaradását sem. Tartó­san he kellene jutniuk a mostani el­lenzék szavazótáborának sorai kö­zé, ha sikeresek kívánnak maradni. A pártrendszer konszolidálódása azonban nem könnyebbé, hanem nehezebbé teszi e cél elérését a most alakuló kormány pártjai számára. Az azonban mindenképpen jelentős haladás, hogy a politikai rendszer jellegének tekintetében kialakult nézeteltérés nem vált választói ér­tékrendet és ennek eredménykép­pen a szlovák pártrendszert évtize­dekre meghatározó törésvonallá. A törésvonalak Martin Seymour Lipset és Stein Rókán által kidolgo­zott elmélet stabilitási komponensé­nek egyre kevésbé felel meg az ala­kulófélben lévő állapot, ami az or­szág demokratikus berendezkedé­sének a pártrendszerrel összefüggő konszolidálódása szempontjából biztató jel. Van rá remény, hogy az alapvető politikai törésvonal egy­részt a konszolidált nyugati demok­ráciákra jellemző módon stabüizá- lódik, s így nem lesznek olyan kom­ponensei, amelyek az alkotmányos­ság alapvető kérdéseinek eltérő ér­telmezéséből fakadnak. A magyar politikai reprezentáció Külön problémát jelentett az ország pártrendszerének szempontjából a magyar politikai reprezentáció kér­dése. Ebben az esetben beszélhe­tünk egyfajta politikai törésvonal ki­alakulásáról, ugyanis a magyar sza­vazók zöme az elmúlt választások­hoz hasonlóan most is magyar kép­viselőkre adta szavazatát, míg a szlovák szavazók túlnyomó többsé­ge szlovákokra. Ugyanakkor megfi­gyelhetőek figyelemreméltó folya­matok is ebben a kérdésben. Egyrészt már a négy évvel ezelőtti parlamenti választások során az a szokaüan eredmény született, mely szerint a választásokon részt vett magyar szavazók mintegy negyede nem az MKP-ra adta szavazatát, ha­nem más pártra. S ezt az eredményt néhány, a választási ciklus későbbi szakaszaiban készült közvélemény­kutatás is visszaigazolta. Másrészt becslések szerint 1998-ban mintegy 30 000 szlovák szavazó voksolt a magyarokra. A mostani választások részletes eredménye is jelez a négy évvel ezelőttihez részben hasonló, részben pedig attól eltérő, ám a nemzeti törésvonal szabályrendsze­rét áthágó választói magatartásfor­mákat. Egyrészt ugyanis az MKP vá­lasztási eredményének érdekes spe­cifikuma, hogy a párt ott kapott több szavazatot -éppen, mint négy évvel ezelőtt -, ahol a két etnikum találkozik, míg a magyar többségű, sőt szinte színmagyar területeken kevesebben szavaztak rá, mint négy éve. Ez a szabályszerűség nemcsak az egyes járások eredményének ösz- szehasonlítása alapján jön ki, ha­nem szúrópróbaszerű részletes vizsgálatok is ezt igazolják. Például a Galántai járás nyelvhatár menti és déli települései választási eredmé­nyeinek összehasonlítása kapcsán, vagy éppen a csökkenő szavazat- szám a Dunaszerdahelyi járás egé­szében, és magasabb szavazatszám a nyelvhatáron fekvő Somorján. Ugyanakkor a jelenség nyilvánvaló­an részletesebb vizsgálatot és elem­zést igényel, mind részletes kiterje­désének, mind pedig okainak vo­natkozásában. Néhány következte­tés azonban már mai ismereteink kapcsán is levonható belőle. Egy­részt alighanem jelentős számú szlovák szavazatot kapott az MKP a mostani választásokon. Ezt jelzi, hogy tiszta szlovák vidékeken is megnőtt szavazatainak száma, nemcsak az etnikai határvonal tájé­kán. Másrészt a biztos szavazói tá­borát alkotó tömbmagyarság által lakott vidékek belső területein csök­kent szavazói száma. E választópol­gárok zöme nem szavazott ugyan más, szlovák pártra, de nem adta szavazatát a magyarokra sem. Ugyanakkor, jóllehet az adat illesz­kedik a csökkent választási kedv össz-szlovákiai trendjéhez, mégis megoldandó probléma az MKP szá­mára. A jövőbe vetítve ugyanis ve­szélyes tendenciát jelez. Éppen ezért részletes vizsgálatot igényelne mind az okok, mind pedig a részle­tek vonatkozásában. A másik változás a korábbi állapo­tokhoz hasonlítva az MKP elfoga­dottságának növekedése a szlovák közvélemény által, s ennek ered­ményeképpen koalíciós potenciál­jának növekedése. Elég megemlíte­ni, hogy még a HZDS is kívánatos koalíciós partnernek tartotta egy időszakban, és ezt az álláspontját nyíltan vállalta. Ennek következ­ménye az a szlovák újságírók által megfogalmazott követelés, mely szerint az MKP-nak vállalnia kelle­ne az alkotmányosság szempontjá­ból is kiemelt fontosságú parla­menti elnöki pozíciót. Ez az alkot­mányos értékrendben történő je­lentős eltolódást sejtet. A kormány buktatói A fentiekkel összefüggésben négy olyan, ma is kivehető veszélyforrás jelent meg, amely megbonthatja a kormánykoalíció egységét. Az első az elégtelen képviselői fegyelem, amely a kis parlamenti többség okán problémákat okozhat. Ennek számos oka lehet, közéjük tartoz­hat egyfajta zsarolási stratégia ki­alakulása is valamely képviselőcso­port részéről. A második az egyes reszortok elég­telen reformkapacitása és az egyes kormánypártok ennek okán csök­kenő népszerűsége. A harmadik az EU-ba történő integ­ráció hibás stratégiája. Az előző ponttal összefüggő rossz felkészü­lés és az éles verseny együtt komoly társadalmi feszültségeket okozhat­nak, belépés esetén is. A negyedik pedig a választási rend­szer olyan átalakítása, amely létük­ben és súlyukban fenyegetné a kor­mány egyes pártjait. Ámennyiben ugyanis a vegyes, illetve többségi rendszer marginalizálással, illetve megsemmisüléssel fenyegetné egyiküket-másikukat, akkor aligha tartanák meg a szükséges képvise­lői fegyelmet. Arról nem is beszél­ve, hogy az üyen változtatást éppen ezért csak az ellenzék támogatásá­val lehetne elérni, ami nyilvánvaló­an a koalíciós egység megbontását jelentené. Tehát a kormány helyzete a váratr lan választási siker ellenére is ne­héz, röviden éppen azon okok mi­att, melyek váratlanná tették a si­kert. Ugyanakkor az esély is egye­dülálló, amit kapott. A választási ciklus tétje nemcsak a kormányzás szokott problémáinak aránylag si­keres kezelése, s nem is pusztán az euroatlanti struktúrákba történő in­tegráció sikere, hanem a szlovákiai pártrendszer, s ennek révén a de­mokratikus államrend konszolidá­lása. A szerző politológus, a Fórum In­tézet elnöke

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom