Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)

2002-10-17 / 242. szám, csütörtök

Riport ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 17. A mozgékony helyi tévéstábok azonnal ott tudnak teremni, ahol történik valami, és mire az államiak észbe kapnak, a város már a helyi tévében nézi, mi történt a szomszéd utcában Aranykoldus fesztivál a keleti végeken A koldusszobrocska idén Krakkóba utazott A tévénézők többségét nem az érdekli, ami Indiában vagy a fővárosban történt, hanem az, ami a szomszéd utcában. Ez a ma már köz­helynek számító igazság hív­ta életre a városi és regioná­lis televíziók nemzetközi fesztiválját Kassán. JUHÁSZ KATALIN „Normális” filmfesztivált képzelje­nek el, versenyfilmekkel, díjakkal, zsűrivel. Itt talán kevesebb a csillo­gás, a külcsín, és jóval több a bel­becs. A városi tévék ugyanis mára elegendő kunsztot lestek el a „na­gyoktól” ahhoz, hogy a gyors tájé­koztatáson túl maradandót is al­kothassanak. Az pedig, hogy egy­mástól is tanulhatnának ezt-azt, hogy megbeszélhetnék ügyes-ba­jos dolgaikat, a kassai TV NASA ve­zetőinek öüete volt. A gondolatot nyolc évvel ezelőtt tett követte, az­óta pedig duzzad, gyarapszik és hí­resül Európa egyetlen üyen jellegű fesztiválja, az Aranykoldus. Az elnevezés telitalálat. Jelenti egyrészt Kassa egyik legendákkal övezett szobrát, másrészt utal a vá­rosi tévék többnyire sanyarú anya­gi helyzetére. A fesztivál főáíja ama bizonyos koldusszobrocska bronz mása, amely tetszetős, frap­páns, könnyen hazavihető, ám ne­hezen megnyerhető. A mércét ugyanis évről évre magasabbra te­szik, a nemzetközi zsűri egyre finnyásabb, ma már nem lehet akármivel meghatni őket. Idén 17 országból 120 résztvevő érkezett Kassára, akik 50 televízi­ót, illetve produkciós társaságot képviseltek. Az előzsűri harminc­négy hosszabb-rövidebb filmet vá­logatott be a versenybe. Díszven­dégnek sikerült elcsalni a fesztivál­ra Charlie Chaplin egyik fiát, aki maga is egy produkciós irodát ve­zet, és nemrég rendezett filmet édesapja emlékére. Eugen Chaplin Svájcban él, és állítólag a koldus­párhuzammal hatotta őt meg Éva Dekanovská, a fesztivál igazgatója. Az egyórás film vetítéséről sajnos lekéstem, a díszvendég azonban készségesen elmesélte, miről szól. Chaplint mint édesapát mutatja be, a családi archívumban talált szupernyolcas-felvételek segítsé­gével. A nagy csavargó halálának 25. évfordulója van idén, decem­berben a világ is láthatja, amit a kassaiak már október elején láttak. A négy nap alatt annyi eső esett, mint azelőtt egy hónap során. Kime­részkedni nem volt érdemes, ezért a megszokottnál is többen nyüzsögtek a Centrum szálló vetítőtermében. Itt folytak a kísérőrendezvények is, a viták, az előadások, a szakmai ta­nácskozások. Szó esett egyebek közt a tévésimidzs-teremtés fontosságá­ról, az újságíró-etikáról, a háborús tudósítók munkájáról, valamint ar­ról, hogyan maradjon egy tévécsa­torna „tiszta” a választási kampány idején. Számomra a legérdekesebbnek az etnikai és nemzeti kisebbségek té­vés megjelenítéséről szóló vita bi­zonyult. Alain Modoux UNESCO- tanácsadó szerint a bevándorlókat a fejlett Európa is másodrendű pol­gároknak tekinti, és nemhogy saját tévé- és rádióműsoraik nincsenek, de még a nagy csatornák sem vesz­nek róluk tudomást. Ha pedig egy bevándorló a többségi sajtóban szeretne állást találni, szinte a le­hetetlent akarja. „Azok a nemzeti kisebbségek, amelyek nem politi­kai okokból élnek egy-egy ország­ban, hanem már nagyszüleik is ott születtek, jobb helyzetben vannak. A demokratikus társadalmakban joguk van saját elektronikus sajtó­ra, és az államnak kötelessége megadni nekik ezt a jogot” - mondta a fórum vezetője. Hogy ez mennyire így van, azt leglátványo­sabban a svájci Frederick Stucki il­lusztrálta. Ez a messziről jött em­ber olyan rádiótól érkezett, amely három nemzetiségnek három nyel­ven sugároz műsort, holott a svájci németek tudnak franciául, az ola­szok tudnak németül, és persze fordítva. A Canal 3-nak is két frek­venciája van, a polgár oda teker, ahol anyanyelvén szólnak hozzá. „Ezt nem hiszem el, most találja ki!” - csúszik ki a számon, mire Tu- ray Zoltán, a zsűri magyarországi tagja bólogatni kezd mellettem, hogy ez bizony tényleg így van. Az egri városi televízió szerkesztőjétől több érdekes dolgot tudtam meg, például azt, hogy a pedagógusfize­tések emelése romba döntheti a magyarországi városi tévéket. Az elektronikus sajtóban ugyanis ed­dig sok tanár dolgozott, akik szep­tembertől visszamentek eredeti szakmájukba. „A közelgő helyha­tósági választások szintén új hely­zetet teremthetnek. Vannak olyan tévék, amelyek a város vezetésétől függnek, ezek érdekeit kell szem előtt tartaniuk, mert csak így jut­hatnak támogatáshoz. Ha változik a vezetés, az ő helyzetük is bizony­talanná válik. A parlamenti válasz­tások eredményei is sok helyi csa­torna kasszáját befolyásolták. A Fi- desz-közeli tévék nagyságrendek­kel több pénzt kaptak működésre, mint a teljesen függetlenek vagy a másik oldallal szimpatizálók. Most ők reszketnek” - véli Turay Zoltán, aki szerint ez természetes folya­mat, hiszen a magyarországi váro­sok nem prosperálnak olyan jól, hogy fenn tudjanak tartani egy-egy nagyobb városi tévét. Jugoszláviában nincs ilyen sakk­matt helyzet, a Miskolc nagyságú Nisben például tizenöt kis televízió működik. Ezeket magáncégek pén­zelik, és egyelőre nincs gondjuk. A jugoszláv csatornák versenyfilmjei a kassai fesztivál élvonalát alkot­ják, évente nyernek egy-két díjat. A Balkánon egyébként is erős a do­kumentum- és a hírműfaj, a zsűri elnöke szerint ennek fő oka a há­ború. „Az emberi sorsokat megvál­toztató, családok életébe belegázo­ló háború, az etnikai zavargások, a létbizonytalanság érzése, az új ha­tárok kifogyhatatlan tárházai a fel­dolgozandó témáknak” - állítja Ed Baumeister amerikai tévés sza­kértő. Szerinte egyébként - a szak­mai fejlődés tempóját látva - nem kizárt, hogy a helyi csatornák né­zettség tekintetében öt éven belül Közép-Európában is lekörözik az állami televíziót. A mozgékony he­lyi tévéstábok azonnal ott tudnak teremni, ahol történik valami, és mire az államiak észbe kapnak, a város lakossága már a helyi tévé­ben nézi, mi történt ama bizonyos szomszéd utcában. Korunk tévé­nézőjének Baumeister szerint ele­ge van a politikából és a politiku­sok fizimiskájából, emberi sorsok­ra kíváncsi, empatikusán elmesélt mindennapi, ám általánosítható történetek kötik le, magára akar is­merni a képernyőn. Fókuszba ke­rülnek a szellemi és testi fogyaté­kosok, az egymás mellett élő etni­kumok, az apró, helyi gondok, amelyek természetesen országos jelentőségűvé is válhatnak. Kassán is ezek a témák domináltak, érde­kes volt látni, hogyan közelítik meg ugyanazt a problematikát más-más országokban. Végül következzék az eredmény- hirdetést. A koldusszobrocska idén Krakkóba utazott, a lengyel stáb szó szerint az életét kockáztatta ér­te. Egy rendőrségi bevetésen vet­tek részt, méghozzá golyóálló mel­lényben, és lebilincselő oknyomo­zó riportfilmet kerekítettek, „Já­tékszabályok” címmel. A főpolgár­mester díját a jugoszláviai Csacsek város tévései érdemelték ki a „Bal­kán fölött az ég” című, valós és lel­ki határokról szóló filmjükért. A helyi televíziók Szlovákiai Asszoci­ációja egy fehérorosz televíziónak ítélte oda díját egy babonaságokról és népi hiedelmekről szóló humo­ros versenyműért. Mivel összesen tizenkét különböző díjat osztottak ki Kassán, kevesen mentek haza üres kézzel. Az általunk megkérdezettek egy emberként dicsérték a szervezést és a fesztivál programját. Éva De­kanovská igazgatónő is elégedet­ten summázta: „Soha még ennyi külföldi szakember nem jött össze Kassán, és a program is rendkívül színesre sikeredett. Idén első ízben támogatták a fesztivált az országos hatósugarú tévék, a Szlovák Tele­vízió, a TA3 és a Markíza. Ismét fel­jebb került a léc” - konstatálta a kassai TV NASA egyik alapítója, akit épp ezért szomorít el kissé, hogy a kassai városi csatornát be­kebelező JOJ TV-t hidegen hagyta a fesztivál. Nemcsak hogy nem tá­mogatták ezt az európai unikum­nak számító kezdeményezést, de az Aranykoldus reklámklipjének sugárzásáért pénzt kértek a szer­vezőktől. Ezt azonban a fesztivál elégedett résztvevőinek nem kell tudniuk, önöknek is csak azért mondom el, mert a dolog sokat el­árul a helyi viszonyokról. Ez az Európa-szerte egyre ismertebb és elismertebb fesztivál állandó anyagi gondokkal küzd, állami tá­mogatást idén sem kapott, bár Ján Figef külügyi államtitkár vállalt védnökséget fölötte. Ez a téma is megérne egy oknyomozó riport­filmet... A nemzetközi zsűri egyre finnyásabb (Robert Sándor felvételei) Milutin Manojlovics indította el a lavinát; a Soko Banja-i férfi majd egy évvel ezelőtt lelt rá több mint húsz éve halottnak hitt lányára, akit most Nikolettnek hívnak Csecsemőkereskedelem halottá nyilvánított újszülöttekkel VARJÚ MÁRTA Csecsemókereskedelmi botrány rob­bant ki két héttel ezelőtt Szerbiában. Az első eset feltárása óta egyre több feljelentés érkezik a rendőrségre, mind többen döbbennek rá, hogy annak idején halottá nyilvánított új­szülöttjük valószínűleg a maffia ál­dozata lett. A hivatalos szervek azonban hitetlenül és tétlenül szem­lélik az eseményeket. A lavinát Milutin Manojlovics indí­totta el. A Soko Banja-i férfi majd egy évvel ezelőtt lelt rá több mint húsz éve halottnak hitt lányára. Ma- nojlovicsék gyermeke 1979-ben szü­letett. Néhány nappal világra jötte után a kórházban közölték az anyá­val, hogy a kisbaba elhunyt. Bár gya­nús volt nekik az ügy, hiszen nem közölték velük a halál okát, s a cse­csemő tetemét sem adták ki a szü­lőknek. Arra hivatkoztak, hogy ilyen esetekben azonnal elhamvasztják az elhunytat. Évekkel később ébredt fel az apában a gyanú, amikor meghal­lotta, hogy hasonló esetek fordultak elő a krusevaci kórházban, ahol a kislány megszületett. Több mint húsz évbe tellett, mire rálelt a gyer­mekére, mire kiderítette, hogy a lá­nyát Nikolettának hívják, s egy belg­rádi család fogadta örökbe. Az örök- befogadók kilétét is sikerült felfed­nie; így jutott el Roganovicsékhoz. A magánnyomozást folytató apa azt is kikutatta, miként juthatott el az új­szülött az örökbefogadóhoz; a kór­házban halottá nyilvánították gyere­két, közben felvették a kapcsolatot az örökbefogadást intéző maffiával, az pedig könnyűszerrel elintézte az ügyet. Milutin Manojlovics tíz hó­nappal ezelőtt bűnvádi feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen, gyer­mekrablás alapos gyanújával. Ez volt az első eset amely felszínre és nyilvánosságra került Szerbiában. Ennek hatására több hasonló sorsú szülő felbátorodott, s mind több el­tűnt csecsemő ügye látott napvüá- got. Hatvan szülő tett feljelentést, és Hatvan szülő tett feljelen­tést; azt követelték a kor­mányfőtől, fogadja őket. a közelmúltban azt követelték Zoran Djindjics szerb kormányfőtől, fogad­ja őket, közvetlenül neki mondhas­sák el panaszukat, mert az illetékes szervek, a hatóságok tehetedenek. A kormányfő ugyan nem fogadta az elkeseredett, s egyre dühösebben követelőző szülőket, csak az igaz- ságügyminiszter-helyettes és a rend­őrség kriminalisztikai szakértője hallgatta meg a panaszosokat, s azt tanácsolta az elrabolt csecsemők szüleinek, hozzanak létre egy tár­saságot vagy egyesületet, mert kö­zösen sikeresebben léphetnek fel. A szülőket természetesen nem elégí­tette ki ez a válasz. Azt az érvet sem tudják elfogadni, hogy a legtöbb cse­csemőrablást húsz-huszonöt évvel ezelőtt követték el, s azóta már a tör­vény szerint elévült ez az ügy. Felhá­borodva érveltek: a szülői jog soha­sem évülhet el. A legtöbb botrányos eset a krusevaci és a kragujevaci kórházban történt, de a belgrádi szülészeten is raboltak el cse­csemőket. Az esetek nagyon hason­lóak, alapos a gyanú, hogy egy jól szervezett bűnszövetkezet - vagy ahogy az utóbbi időben mind gyak­rabban fogalmaznak, a csecsemő­maffia - irányította a csecsemőke­reskedelmet. Többnyire az újszülött születése után két-három nappal közölték az anyával, hogy gyerme­ke elhunyt. Sok esetben ikrekről volt szó, legtöbbször az egyiket vet­ték el a szülőktől. Általában az egészségügyi nővér közölte a szo­morú hírt az anyával és a családdal, aki mindjárt hozzáfűzte, nem néz­hetik meg az elhunyt csecsemőt, mert kötelezően azonnal elszállítot­ták boncolásra. A boncolást rend­szerint nem abban a kórházban vé­gezték, ahol a szülészet volt, s arra hivatkoztak, hogy nekik nem sza­bad megmondaniuk, hol boncolják a halottakat. A következő lépés a hamvasztás volt, ezt ismét az egész­ségügyi nővér hozta a család tudo­mására. Ismét az volt a magyarázat, ilyen esetekben az a szokás, hogy az elhunyt és felboncolt csecsemőt el­hamvasztják. A szülőknek nemigen akadt más választása, minthogy higgyenek a kórházi meséknek, s beletörődjenek a megváltoztatha- tadanba. Veszna Knezsevics sopotí orvos 1978-ban a kragujeváci szülé­szeten ikreknek adott életet. Egy kis­fia és egy kislánya született, a fiú két és fél kiló volt, a kislány másfél kiló. Két napig minden rendben volt, az újszülöttek szépen fejlődtek, egy­szer csak váratlanul bejelentették az anyának, hogy a kisfia meghalt. Kö­vetkezett a boncolás, a hamvasztás - a szülők többé nem látták viszont a gyermeket. Az akkor orvostanhall­gató anyát meglepte, hogy épp az erősebb, a két és fél kilós csecsemő halálozott el, a jóval kisebb súlyú kislánynak nem volt semmi baja. A gyanú rögtön felébredt benne, de csak évekkel később kezdett nyo­mozni, miután egyre több hasonló eset jutott a tudomására. Biztos ben­ne, hogy a fia él, és hogy a cse­csemőmaffia áldozata lett, eladták a kórházból. Azt követeli, hogy kutas­Általában az egészség- ügyi nővér közölte a szo­morú hírt az anyával. sák fel a bűnösöket, s azok lakóijá­nak. Hasonló esetről számolt be Oli- vera Nesics is, aki 1994-ben Pancso- ván ikerpárnak adott életet. Hét hó­napra születtek a csecsemők, ezért azonnal a jobban felszerelt belgrádi csecsemőgondozó kórházba szállí­tották őket. Két nappal a szülés után közölték az anyával, hogy az ikerpár közül az egyik meghalt. A szülők két nap múlva mentek el a belgrádi kór­házba meglátogatni a másik gyer­meküket, ahol elmondták nekik, hogy a másik kisbaba is elhunyt. Amikor a megdöbbenésből és a fáj­dalomból felocsúdtak, azt is a tudo­másukra hozták, hogy már mindkét csecsemőt elhamvasztották. Akkor a szülők egyre csak azt kérdezgették, hogy a második gyermek haláláról miért nem értesítették őket távirat­ban. Azt a választ kapták, hogy küldtek nekik táviratot. Valóban, otthon várta őket az értesítés, me­lyen az aznapi dátum volt és az az időpont, amikor távoztak a kór­házból. Biztosak voltak benne, hogy csak miután elhagyták a kórházat küldték el a táviratot. A Nesics csa­lád biztos benne, hogy gyermekeik élnek. A prokupljei Bozsica Milenkovics 1984 szilveszter éjszakáján szülte meg a kisfiát. Minden jól alakult, a kisbaba egészséges volt, három nap múlva a nővér mégis azzal lépett be a szobájába, hogy a csecsemő meg­halt. Beletörődtek a kisfiú elveszté­sébe, csak két év után vált nekik gya­nússá az eset, amikor hallották, hogy a prokupljei kórházban több szülő hasonlóan járt. Ekkor kezdtek nyo­mozni. Hosszas kutatás után megta­lálták a fiukat, aki Németországban él, s Nenadnak hívják. A drenovaci Krstics család fogadta örökbe. Bizto­sak benne, hogy a gyermekrabló maffia intézte az ügyet. Az ügyek nincsenek lezárva, a szü­lők nem felejtenek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom