Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-14 / 214. szám, szombat
IJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 14. Szombati vendég alföldi Róbert: „Nyitrán megtanultam, az a legfontosabb, hogy az ember nyugalmat teremtsen magában. Az idegen nyelvi közeg csak két hétig érdekes..." Nagy kapuk előtt áll, kulcsokkal a kezében 'orr, pezseg az élete. Most ippen a Shopping and uckingot rendezi a Thália Itúdióban, Lucifer Az ember ragédiájában, Orin az Ame- ikai Elektrában, és New 'orkba készül, ahol A velen- :ei kalmárt viszi majd színe. Nyitrán egy erős Hamlet- endezéssel tette le a névje- yét, Szolnokon Mozartot átszotta nemrég. SZABÓ G. LÁSZLÓ dföldi Róbert a Vígszínházban eloltott nyolc év után 2000-től a naga ura. Ahogy ő mondja: a Víg- >en sem volt megbéklyózva soha, le amióta „szabadon“ mozog a pá- yán, mindent azért csinál, hogy ól érezze magát. ín is jól éreztem magam, amikor az új Nemzeti Tragédiájában .uciferként láttam. Szép, fé- lyesre csiszolt alakítás. )e tegyük gyorsan hozzá: ez ízért hálás szerep! Ezt még a leg- tagyobb zűrzavar közepette, ikár egyedül is meg lehet csinál- li, mert arról szól, hogy ő mindig ■gyedül van, és úgy szemlél, s :sak akkor szólal meg, amikor be- e akar kotnyeleskedni a dolgok- >a. Igazából nem függ senkitől és emmitől. Ilyen szempontból lem irigylem sem az Adámot negformáló Szarvas Józsefet, em az Évát alakító Pap Verát, ikik ebben a hatalmas őrületben átszanak. Én meg is mondtam izikora Jánosnak, a darab ren- lezőjének, hogy én már gyerek- ;oromban is utáltam a Vidám- >arkot. is ez most olyan, mint a Vidám- >ark? ’ontosan. És ezért lehet olyan ne- íéz dolguk Veráéknak. Jóval nehe- :ebb, mint nekem. Lucifer hálásabb zerep, mint Ádám vagy Éva. Sok- ;al hálásabb. Ezt mindig el szoktam nondani, mert igazságtalannak ■rezném, ha nem hangsúlyoznám. Csakhogy a hálás szerep általáén veszélyesebb. 5e itt azért egy csomó olyan do- og volt, ami ezt kiküszöbölte. 5éldául a puszta tény, hogy János ám osztotta a szerepet. Vagy a torom, hogy harmincöt éves vagyok. Meg hogy milyen típusú izínész és milyen ember vagyok, íz mind nagyon fontos szempont. Nem kellett sem egy általá- íos, sem egy klasszikus képpel negküzdeni. Aki meglátott és elragadott az első pillanatban, az nár nem foglalkozott azzal, hogy párkihez is hasonlítgasson. Ellenségei szerint azért is áll ön- lek olyan jól ez a szerep, mert íz életben is intrikus.-lát...! Akik ezt mondták, azok izokták kavarni a kakát. Én nem lágyon szoktam, mert nem ismerem a Játékszabályokat“. Amikor negpróbáltam keverni, pillana- :ok alatt elsüllyedtem a sűrűben. Tem emlékeztem ugyanis, hogy dnek mit mondtam, és mit kel- ett volna elhallgatni. Szerintem szonyú melós és macerás munka í keverés. Még hogy intrikus vagyok! Ezt még sosem hallottam. Mit hallott? \zt, hogy karrierista vagyok. Ezt viszont vállalja. Teljes mértékben. S ha azt hallja, hogy felszínes? \ szokásos! Már azt is mondják, togy eladtam magam. Ide is, oda is, amoda is. Nagyon sok helyre. Főleg műsorvezetőként? \ könnyű műfajnak, a politikának, i sikernek. Hozzám az is eljutott, hogy azért ment az új Nemzetibe, mert az édesapja MSZP-képviselő. /olt. Négy éve. De nem azért mentem. Egyszerűen megörültem a szerepnek. Ilyen is előfordulhat, nem? Utálom már ezeket a kavarásokat. Az én játékszabályaim mások. Nem azért, mert én hihetetlenül jó fej vagyok és erkölcsös, hanem, mert nem tudok benne működni. Próbáltam. Nem ment. De ezt már említettem. Attól a perctől fogva, hogy elvállaltam a Tragédiát, már nem érdekelt, hogy ki mit mond. Minden mocsokság és szörnyűség ellenére a mai napig is azt tartom, hogy legyünk boldogok, hogy felépült végre az új nemzeti, és büszke vagyok arra, hogy szerepet kaptam a Tragédiában. Színháztörténetet ír Luciferrel. Ha más nem, ennyi biztos marad utánam. Száz év múlva már kérdés leszek a Legyen ön is milliomosban. Mert nem is olyan rég tizenvala- hány millió forintos kérdés volt, hogy kijátszotta legelőször Lucifert. Az intrikust. Szerintem nem az. Lucifer nem gonosz, csak kérdez. Megpróbál véleményt alkotni. Az attitűdje kicsit olyan, mint az enyém. Nem hisz a megmásíthatatlanban, abban, amit sokan szentnek tekintenek, nem érdekli őt, hogy ebben vagy abban hinni illik, neki nincs szüksége arra, hogy valaki felülről utat mutasson. Nagyjából én is ilyen vagyok. Az általánoshoz képest nagyon is önálló személyiség. De azt azért nem gondolom, hogy attól lehet jól eljátszani egy szerepet, hogy az ember hasonlít a figurára. Ádám és Éva gyakran vált jelmezt a darab során. Lucifernek hány kosztümé van? Nagyon sok. Sajnos nem tudtam Reggeli műsorvezetései miatt, furcsa mód, talán éppen akkor érte a legtöbb támadás, amikor ezeket a súlyos szerepeket kapta. Én erre magasról és nagyot...! Ha nem vállaltam volna el a Reggelit, nem tudtam volna szabaddá válni. AhhozT ugyanis, hogy nyugodtan tudjak dolgozni, meg kellett teremtenem az anyagi biztonságot. Három éve a magam ura vagyok. Tényleg! Az van, amit én akarok. Nem kell elvállalnom olyan dolgokat, amelyeket a megkérdezésem nélkül rám osztanának. Nyitrai Hamlet-rendezését, némi idő távlatából, hogyan értékeli? Nekem nagy fájdalmam Nyitra. Nagyon sokszor láttam az előadást, és próbáltam objektiven nézni. Az igazság az, hogy nem tudok róla mást mondani, mint hogy eddigi életem legfontosabb munkája. A Macbeth-tel együtt. Összeszedett, tiszta, átgondolt előadás ez is, az is. Akkor hol a fájdalom? Ott, hogy bár boldogságos, szeretetteljes munka volt, sem Nyitrán, sem Pesten nem fogadta egyértelmű szakmai elismerés. Én nagyon mást gondolok a színészekről, mint amit írtak róluk. Ők nagyon jók voltak. Én ma is meghatódom attól, milyen nagyszerűen játszottak. Engem lenyűgöztek. Ä kritikusok közül azonban sokan nem így gondolták. És ez fáj olyan nagyon. Aztán az is kiderült számomra, hogy a két ország, színházi vonalon, teljesen másképpen működik. Ha nálunk botrányosnak kiáltanak ki egy előadást, akkor az még nagyobb tömegeket vonz. Nyitrán nem ez történt. Ott elmaradtak a nézők. A Népszabadság kritikusa renelérni, hogy ne kelljen annyit öltöznöm. A lelkét viszont nem nagyon változtatja a figura. Egyáltalán nem változtatja. Ezért is tartom tök feleslegesnek a sok jelmezcserét. De János azt mondta, azért kell több ruha, mert Lucifer igyekszik idomulni ahhoz a környezethez, amelyben Ádám él. Ha az attitűd közös, akkor talán nem kellett túlságosan nagy csatát vívnia a szereppel. Hogy úgy mondjam: adta magát. Ami persze semmit nem von le az alakítás értékéből. Én erre nem tudok válaszolni. Elolvasta a szerepet, és úgy érezte, megvan? Ez nagyon fontos szerep. Ha megérted, mit beszél, el tudod játszani. Pályám során kaptam már egy-két Idasszikus szerepet, de technikaüag még nem kínlódtam meg senkivel sem annyira, mint most Madáchcsal. Kínlódott? Igen. A néző persze nem láthatja, nem érezheti meg, hogy mit küzdők a szöveggel. Azt előbb fel kell fogni. Az egész szájberendezésnek rá kell állni. Ez ugyanis nagyon furcsa szöveg. Nehezebb, mint Sha- kespeare-é. Más a ritmusa, a dallama. Bonyolultabbak a mondatfűzései. Rá kell trenírozni a szájat a garattal, a torokkal, hogy bújad hanggal, hogy ne rekedj be a végére, hogy ne artikuláld túl a szöveget, hogy úgy fogd össze a mondatot, hogy legyen elég levegőd. Ugyanakkor benne kell lennie annak is, hogy miről mit gondolsz. Sok ez így együtt, nagyon nehéz. De hatalmas iskola, az biztos. Mennyi segítséget várt hozzá Szikorától? Én mindig sok segítséget várok. A rendező ugyanis azért van, hogy segítsen. De egy olyan színész, aki már- már többet rendez, mint ameny- nyit játszik, könnyen kirángatja magát a bajból. Á! Tök más! Az Amerikai Elektrában Tordy Géza rendezte. „Főállásban“ ő is színész. Nem lehet összehasonlítani a két előadást. A Tragédiában több a forma. Az sok mindent behatárol. Orinként szabadabb vagyok, mint Luciferként. A Tragédia jobban „beszorít“. Ha zeneileg kellene megfogalmaznom a különbséget, akkor azt mondanám, a Tragédia olyan, mint egy Bach-fúga, amelyet kőkeményen tartani kell, különben szétesik. Ehhez képest az Amerikai Elektra romantikus zenemű. Egy Beethoven-szimfónia. Akkor én is úgy fogalmazok: felemelő koncert kiváló rendezővel. Furcsa csillagzat alatt született ez az előadás. Sem Tordy Géza, sem én nem dolgoztunk még Kováts Adéllal, de Horváth Lilinek sem voltam még a partnere. És olyan kis meleg fészekben éreztük magunkat. Géza nagyon tudta, mit akar, mindent tisztán és pontosan látott, jól fogalmazott, tehát nagyon értettük egymást. És bíztunk egymásban. Ez a legfontosabb. Az első pillanattól kezdve úgy próbáltunk, hogy hittünk egymásban. dezői és színészi sablonáriumot emlegetett. Ez nem olyan fájdalom nekem, bár szeretem, ha jól írnak rólam. Nekem az előadás hányatott sorsa fáj. Azt hittem, kő kövön nem marad Nyitrán, annyian mennek majd megnézni. És hogy szeretni fogják. Sajnos nem ez történt. De azért újra menne, ha visszahívnák? Már hívtak. Csak most annyifelé hívnak, hogy egyelőre nem mehetek. A legnagyobb várakozással, gondolom, Amerika tölti el. New Yorkban rendezem majd A velencei kalmárt. Jövő májusban lesz a bemutató. Már kint voltam színészeket válogatni. Nagyon nagy sikerélmény volt ez is. Senki ne vegye nagyképűségnek, amit most mondok: négy napig jöttek- mentek a színészek. Totálisan felkavartam az ottani színházi helyzetet. Hétfőn kezdtem el a válogatást, de kedden már úgy jöttek hozzám, hogy „hol van az az őrült magyar?“ Mivel bolondította meg őket? Náluk az a szokás, hogy aki elmegy a meghallgatásra, az felveszi a szép ruháját és elmondja a monológot. A legtöbbször persze borzasztóan, hiszen ilyen helyzetben nem könnyű megfelelni. Én meg levetettem velük az elegáns zakót, és mindenkivel vagy fél órát dolgoztam, hogy kiderüljön valami a személyiségéről. Ennek aztán nagyon gyorsan híre ment szakmai körökben. És megtalálta azokat a színészeket, akiket keresett? Elmondtam a casting directornak, hogy milyen típusokban gondolkozom, és behívta őket. Egészen fantasztikus színészekkel találkoztam, tehát úgy tudom kiosztani a szerepeket, ahogy szeretném. Nyitra után New York szédítő lehet. Budapestről nézve is az. Igazából fel sem tudom fogni, hogy én New Yorkban fogok rendezni. Talán így a jó. Ha sokat foglalkoznék vele, fel sem mernék ülni a repülőgépre. Szerencsére a színházi emberek mindenütt egyformák. Ugyanaz a cél, ugyanaz a munka, ugyanaz a nyitottság. Ha te is nyüt vagy és őszinte, már kapod is a visszajelzéseket. Amúgy pedig New York sem a világ vége. Nyolc óra alatt ott vagy. Mit válaszol azoknak, akik arra kíváncsiak, hogyan jutott ekkora lehetőséghez? Az igazat. Pesten járt egy amerikai csapat előadásokat nézni, mert kelet-európai rendezőket akartak meghívni, és Eszenyi Enikővel meg Szász Jánossal együtt engem is kiválasztottak. Anyukám szokta mondani, hogy csak megszületni volt nehéz. Élni könnyebb? Nem, de igen. Mert ugye, mégis csak hódító, hogy világvárosban dolgozhat. Nem bódultam el. Nincs rá idő. De hiszen azzal is időt nyer, hogy olyan darabot állít színpadra, amit itthon már megrendezett. A velencei kalmárt. Azóta eltelt öt év, és ne felejtsük el: most egy egészen más társadalomban, más színészekkel rendezem meg a darabot. Én amúgy sem szeretem a saját előadásaimat reprodukálni. Az is más lesz majd, amit Oregonban és Portlandben rendezek. Mert oda is meghívtak. És még valami: nekünk itt elég hamis az Amerika-képünk. Sokkal jobb és mélyebb emberek ők, mint ahogy mi gondoljuk. Attól, hogy nem tanultak Schillerről, nem biztos, hogy felszínesek. New Yorkban az is izgalmassá teszi majd a helyzetet, hogy ez a világ legnagyobb zsidóvárosa. Ott az antiszemitizmus, az idegengyűlölet vagy a végletesség mindig központi kérdés. Amikor megkérdeztem, voltaképpen miért hívtak meg, és miért akarják A velencei kalmárt, azt felelték: ez az előadás számukra szívbemarkolóan és megrendítően arról szól, hogy az ember, gyűlöletében, meddig tud eljutni. Ők pedig ezt tavaly szeptember 11-én megtapasztalták. Éz az Amerika már nem a régi Amerika. A nyitrai tapasztalatokat bizonyára New Yorkban is kamatoztatni tudja. Nyitrán megtanultam, az a legfontosabb, hogy az ember nyugalmat teremtsen magában. Az idegen nyelvi közeg csak két hétig érdekes. Alapjában véve azonban minden színház egyformán működik. Nekem pedig azzal kell foglalkoznom, ami a dolgom. Létre kell hoznom az előadást. Operát is rendez majd, méghozzá Nizzában. Bátran, nagy lendülettel vág bele mindenbe. Nagyon nagy kapuk előtt állok, érzem. De már megkaptam a kulcsokat. A kérdés csak az, ki tudom-e nyitni a zárakat. Kovács Zita felvételei Kováts Adéllal az Amerikai Elektrában
