Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-05 / 206. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 5. KOMMENTÁR Csak mentőövet kaptak SIDÓ H. ZOLTÁN A komáromi hajógyár évek óta folyamatos hullámverésben hánykolódik. Az időnként abszurd hazai viszonyokat jól jellemzi az a tény, hogy a dél-szlovákiai régió korábban egyik legnagyobb munkaadója nem azért szorul újabb és újabb állami mentőövre, tűzoltáshoz hasonlatos azonnali beavatkozásra, mert nem volna kereslet a termékei iránt. Éppen ellenkezőleg, a döntően német megrendelők folyamatosan ellátják munkával a céget. Akkor miért kellett például tegnap is a kormánynak döntenie a cégnek nyújtandó további állami hitelgaranciáról? A vállalat az utóbbi években egyfajta kísérleti nyúlként kénytelen volt elviselni a hazai gazdaságot sújtó minden átkot, az alkalmatlanságot, a korrupciót, az összefonódást, a kiszipolyozást, a minél rosszabb, annál jobb helyzetek gyártását. A Meciar-kormány ciklusának végén már-már összecsaptak a hullámok a cég felett, azonban a jelenlegi kabinet a Nemzeti Vagyonalappal karöltve kiemelte az örvényből. Igaz, olyan áron, hogy az úgynevezett régi hajógyár összeomlott, melyből két éve megszületett a folyamatosan gyámoh'tásra szoruló új. A sikertörténet sajnos ismét elmaradt, döntően azért, mert hihetetlen érdekütközések folytán az utolsó pillanatban megfúrták a hajógyár magánosítását. Mindeközben a cég folyamatosan leépített, ma már alig 900 főnek ad munkát. És még ők sem lehetnek biztonságban, ez ha másból nem, biztosan kiderült a tegnapi pozsonyi tüntetésükből. Bár végül a fővárosi nyomásgyakorlásuk sikerrel járt, hiszen a kormány elfogadta a vállalat alaptőkéjének emelését és az állami hitelgarancia nyújtását, mégsem mehettek nyugodt szívvel haza. Petíciójukat ugyanis kezdetben senki sem tudta vagy akarta átvenni, végül a hosszú előszobáztatás után ha nem is egy miniszter, de legalább a Nemzeti Vagyonalap elnöke hajlandó volt velük foglalkozni. E nem túl elegáns megoldás talán feledhető, de az nem, ahogyan eddig kezelték a jobb sorsra érdemes vállalat sorsát. Talán, majd ha valóban sikerrel zárul a komáromi cég privatizációja, akkor elmondhatjuk: végre révbe ért a hajógyár. Addig viszont csupán egy újabb, a cégnek odadobott mentőövről beszélhetünk. JEGYZET ha ugrásának magasságát teste kicsiségével). Akkor is, amikor éppenséggel többet érdemelnénk, de a többiek érdemei elismerése mellett nem illik túldíjazni fajtánkat. Szóval: ünnepélyes és díjkiosztó. Meg érdemrend. Sőt, legmagasabb állami. Mintha Kossuth-díj. Ez is Lajosról, csak éppen egy másikról kapta a nevét. Őt Stúr- ként anyakönyvezték. A két díj közt nem ez az összes különbség. A Kossuth egy és oszthatatlan. Akikapja, Kossuth-díjas. Nem első, másod- és harmadosztályú. Mert vagy tesz/tett valaki valamit hazája, nemzete tsinosí- tásáért vagy nem. Ha ugyanarra a díjra érdemes, olyan nincs, hogy tett is, meg nem is. Egy icipicit többet, mint a másik. Vagy egy légypiszoknyit kevesebbet, mint az egyik. És hát két műfaj összevetése olyan, mint anno az algebrában tanították: két körtét meg két almát nem lehet összeadni, az a+b mindig a+b marad. Kár, hogy réges-rég elcsépeltük, Szlovákiában ez így van. Európa csendes. Csendesen, fejcsóválva nézi - ha egyáltalán errefelé veti a tekintetét -, mi folyik ugyancsak Európában (persze, földrajzilag tessék érteni). A festő, a színész, a műfordító, az irodalomtudós, a katona, a labdarúgó mind, mind első, legrosszabb esetben másodosztályú állami díjas derék szlovákiai szlovák ember. A harmadik kategória felér egy különdíjjal: aki kapja, szlovákiai magyar, meg egy katona, aki már nem tudja átvenni. Érdemeink szerint GRENDEL ÁGOTA Ünnepélyes keretek, ellágyult tekintetek. Érdemrendosztó ünnepség folyik a pozsonyi vár alkotmányról elnevezett termében. Annak az alkotmánynak a termében, amely nem arról híres, hogy egyenjogú, államalkotó nemzettagnak ismerné el Szlovákia minden egyes állampolgárát. Bár bőrszínünk azonos az úgynevezett államalkotókéval, beszédritmusunk más ütemet követ, szánk más hangsorokra nyílik, s az is lehet, hogy egy alapos orr-fül-gégé- szeti vizsgálat azt is kiderítené, biológiai nyelvünk vastagabb/vé- konyabb, hosszabb/rövidebb, fürgébb, pergőbb/lustább, mint egy államalkotó nemzethez tartozó állampolgár biológiai nyelve. Átvitt értelemben, persze, nincs sok gond a nyelvünkkel - természetesen még mindig a biológiaival, nem a beszélttel. Minden egyes vállveregetésért, legyen az bármilyen lekicsinylő, áhítatos könnyekkel teli, kutyahű szemmel nézünk a fölénk tornyosuló, kegyet gyakoroló hatalomra. Akkor is, amikor hagyja, hogy a kicsi, de a miénk elv alapján minden torzszülöttet benevezünk a világ szépségversenyeinek valamelyikébe, akkor is, amikor nem a mindenséggel, mindössze a bolhaugróverseny győztesének eredményével mérjük magunkat (és nem hasonlítjuk össze a bolLEVÉLBONTÁS Drága elnökünk A két elnökjelölt közül a jobbiknak vélt rosszat választották a szavazók. Bevallom, családom bár bizalmatlankodva, de rá szavazott, és sajnos nem csalódtunk. A karrierista, kommunista egyéniség az átvedlést színlelve, a pápa szülőföldi látogatásán celebrált szentmisén napszúrást kapott. Ezek voltak az első orvosi vélemények. A betegség azonban más gyanakvásoknak is helyet adott. Fia feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. Ezt hallva, a polgár elgondolkodik, mi is folyik az országban. Ha az egészségügyi ellátás színvonala az elnök szerint ilyen hiányos, akkor a benne élő földi halandó csak a harangszót várhatja. Az elnök úr azután sem javasolta az egészségügy radikális fejlesztését, hogy saját bőrén érezte a hiányosságokat. A hazai orvosok epehomokot fedeztek fel a szervezetében, de az elnök szerint a szlovák orvos- tudomány már az epehomok eltávolítására sem képes. Legjobb volna osztrák-szlovák monarchiát kialakítani a hasonló helyzetek egyszerűbb rendezésére. A törvény kimondja, ha a beteg tökéletes gyógykezelése az ország határain belül megoldható, akkor a külföldi kezelést az egészségügyi biztosító nem téríti. Az olyan elnök, aki cserbenhagyja országa általa hőn dicsért vívmányait, az cselekedetével tanúbizonyságot tesz alkalmatlanságáról. Bathó Hubert Marcelháza- Szeptember végéig ki nem jövök innen! Még itt is tisztább a légkör, mint a választási kampány idején a közéletünkben... _ (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ NOVY CAS A pártok választási kampányán kívül még egy erőteljes meggyőzési kísérletnek is szemtanúi lehetünk ezekben a hetekben, mégpedig annak, hogy lehetőleg minél többen járuljanak az urnákhoz, minél magasabb legyen a választók részvételi aránya - írja a lap. Alacsony részvétel esetén ugyanis a választásokon aránytalanul erős pozíciót szerezhetnek maguknak olyan pártok is, amelyeknek egyébként nincs nagy társadalmi támogatottságuk - figyelmeztet a napilap. Utal arra is, hogy Franciaországban a lakosság közönye miatt majdnem a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pent választották köztársasági elnökké, Csehországban pedig a kommunisták viszonylag sok mandátumot szereztek a parlamentben. „Ugyanez történhet meg nálunk is, s nem csupán Szlovákia Kommunista Pártjával kapcsolatban. A kisebb részvételi arány olyan pártokat és politikusokat juttathat mandátumhoz, amelyek és akik egyébként a politikai élet peremén helyezkednének el. Esetleges sikerük a többi párt mozgásterét is korlátozhatja, legyenek azok ellenzékiek vagy koalíciósok” - állapítja meg a Novy cas. A diplomácia minden ország önállóságának fontos jelképe, ezért csak nehezen válhat „összeurópai" üggyé--------------------------------------------------------jf------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Ál om vagy valóság - létrejöhet a közös európai külpolitika? Az elmúlt hetek eseményei azt mutatják, hogy az euró- ' pai vezetők nyilatkozatai és igyekezete ellenére - eredményekről napjainkban még nemigen beszélhetünk - az oly sokszor ragozott közös európai külpolitika egyelőre még távolinak tűnik. ONDREJCSÁK RÓBERT Ha a közelmúltból akarunk jellegzetes példát ennek illusztrálására, itt van az emlékezetes spanyol-marokkói viszály egy stratégiailag és gazdaságilag is értéktelen sziget miatt, amely végül csak amerikai közvetítéssel oldódott meg. Az „európai külpolitika” - esetleg biztonságpolitika - még csak meg sem lett említve. Az európai országok már a második világháború befejezése óta törekednek arra, hogy a lehető legszorosabb együttműködés alakuljon ki közöttük a külpolitika terén. Ennek ellenére a nyugateurópai együttműködés fő területe a gazdaság maradt. A 90-es évek elejétől ez az elképzelés egyre inkább előtérbe került, sőt a maastrichti szerződéstől kezdve már minden lényeges EU-csú- cson, illetve a főbb EU-szerződé- sekben (amszterdami, nizzai) is központi szerepet kapott. Sajnos azonban minden eltökéltség és nyilatkozat ellenére még mindig nem beszélhetünk komoly eredményről. A külpolitika és a diplomácia ugyanis minden ország identitásának és önállóságának fontos jelképe, ezért csak igen nehezen válhat „összeurópai” üggyé. A másik probléma, hogy egy külpolitika alakításához először meg kell határozni azokat az érdekeket és prioritásokat, amelyekből az kiindulna. Ettől pedig még szintén nagyon messze van Európa. Léteznek nagyon pontosan behatárolható brit, francia, spanyol vagy éppen dán külpolitikai érdekek, amelyek az egyes országok tradícióiból, geopolitikai helyzetükből, gazdasági érdekeikből következnek, azonban nincs meghatározva, mik is azok az európai érdekek a külpolitikában. Hogy a dolog tovább bonyolódjon, nem elég, hogy léteznek külön-külön tagállami érdekek, hanem ezek nagyon sok esetben szöges ellentétben állnak egymással. Ha az elmúlt tíz év eseményeiből veszünk példát, elég csak Horvátország és Szlovénia egyoldalú német elismerésére gondolni a brit és francia balkáni elképzelésekkel szemben vagy az Egyesült Államok közel-keleti politikájával kapcsolatos eltérő, sőt egymásnak gyakran ellentmondó brit és francia álláspontot megvizsgálni. Az ellentmondó álláspontokból már úgy is van elég, ha csak az európai nagyhatalmak - Nagy-Britannia, Franciaország, Németország - érdekeit vesszük figyelembe, és akkor hol maradt még a számtalan speciális kisállaim (például norvég, dán vagy görög) érdek? Az összes ezzel kapcsolatos konkrét probléma részletes elemzése sokkal nagyobb terjedelmet igényelne, ezért csak a legfontosabbak lényegének feltárására van lehetőség. Először is vegyük napjaink legaktuálisabb külpolitikai problémáját, az iraki helyzetet (válságot?) és az ehhez kapcsolódó fontosabb európai érdekeket. Az esetleges Irak elleni katonai akció kérésében lényegében két táborra oszlanak az EU tagállamai. Az egyik csoportba tartozik magányosan Nagy-Britannia, míg a tőle ellentétes véleményt hangoztatok „vezérszónokai”, FranAz esetleges Irak elleni akció kérdésében is két táborra oszlik az Unió. ciaország és Németország. A britek közel-keleti politikája már hagyományosan közel áll Washingtonhoz. Ennek okait részben a potenciális veszélyforrások hasonló értékelésében, részben az amerikaiakkal szinte minden áron lépést tartani igyekvő brit biztonságpolitikában kereshetjük. A katonai akciót mereven elutasító francia álláspont legfőbb okai a hagyományosan jó francia-arab kapcsolatok, a több milliárd dollár értékű Párizzsal szembeni iraki tartozás és az Egyesült Államoktól a Közel-Kelet kérdéseiben való elhatárolódásra kínosan ügyelő párizsi külpolitikai irányvonal. Ä német álláspont kialakulásában szintén közrejátszottak gazdasági okok (elsősorban az arab országokhoz általánosan fűződő német gazdasági kapcsolatok), továbbá az amerikaitól és a brittől eltérő német veszélyforrás-értékelés (amely Londontól és főleg Washingtontól eltérően távolról sem globális méretekben értékel), sőt a kiéleződő német választási kampány is, mivel Schröder kancellár rájött, hogy pacifizmussal és a katonai akció elutasításával sok szavazatot lehet szerezni Németországban (is). Körülbelül hasonló vonalak mentén oszlanak meg az európai országok például Izrael politikája és a palesztin kérdés megítélésében is, bár az ellentétek már nem akkorák, mint az előző esetben (például a németek és a britek Izraellel kapcsolatos álláspontja közelebb van egymáshoz). A klasszikus közel-keleti példán kívül álljon itt két másik, amelyek nem a „legnagyobbak” közül lógnak ki a sorból: az egyik esetben Írországról van szó, a másikban Olaszországról, ill. Romániáról. Annak ellenére, hogy az EU elhatározta saját közös biztonságpolitikájának kiépítését, amely szükség esetén a közös külpolitika leghatékonyabb eszközéül szolgálhatna, nem minden tagország ért egyet ezzel a célkitűzéssel (egyelőre itt is csak célkitűzésről beszélhetünk, a cél még nagyon távol van, még távolabb, mint a közös külpolitika esetében). Írország még a deklarációk szintjén sem hajlandó bekapcsolódni az európai biztonságpolitika kiépítésébe. Döntését hagyományos semlegességével indokolja (akkor is, ha a hidegháború letűnté- vel gyakorlatilag megszűnt Európában ennek a szónak az értelme és tartalma is). Az EU többi tagországa az ír pozíciót tudomásul vette, sőt Dublin álláspontja a spanyol elnökséget lezáró júniusi sevillai EU-csúcsértekezlet záró- dokumentumába is bekerült. A következő példa egyes európai országok álláspontja a Nemzetközi Büntetőbírósággal kapcsolatos amerikai állásfoglalással összefüggésben. Mint ismeretes, az USA saját maga, pontosabban állampolgárai számára kivételt szeretne elérni ezzel kapcsolatban, amit az EU-tagországok nagy többsége ellenez. A tagjelölt országoknak az EU azt javasolta, hogy amíg nincs közös európai állásfoglalás, ne kössenek különmegállapodást Washingtonnal az esetleges kivételekről. Ennek ellenére az egyik legnagyobb tagjelölt, Románia nem fogadta meg az EU tanácsát és már különmeg- állapodást kötött. Az eset nem kis felháborodást keltett Európában, hiszen először fordult elő, hogy egy EU-tagságra pályázó ország ilyen nyíltan figyelmen kívül hagyja az Unió akaratát. Márpedig hol itt a közös „európai külpolitika”, ha még egy tagjelölt, amelyre aspirációi miatt könnyen nyomást lehet gyakorolni, sem tartja tiszteletben az EU kérését. A román álláspont józan és hideg számításon alapult. Bukarestben Az EU ellenzi, hogy a jelöltek különmegáÜapo- dást kössenek az USA-val. nagyon helyesen úgy értékelték, hogy Romániának a közeljövőben esélye sincs az EU-tagság elnyerésére, míg ha ezzel a döntéssel sikerül elnyerni az amerikaiak támogatását, akkor figyelembe véve az USA NATO-n belüli pozícióját, szinte biztosra vehető a másik román stratégiai, cél elérése, a NATO-tagság - már nem sokkal a prágai csúcsot követően. Ettől talán még meglepőbb volt Silvio Berlusconi kijelentése, hogy Olaszország esetleg szintén kü- lönmegállapodást köt az amerikaiakkal ebben a kérdésben, annak ellenére, hogy az olasz vezető - nyilvánvalóan az európai partnerek nyomására - hamarosan visszavonta kijelentését. Ä legvalószínűbb, hogy Berlusconi szavait a jelenlegi olasz és amerikai kormányzatok közötti ideológiai közelség ihlette, lévén, hogy mindkét országnak konzervatív vezetése van. A lényeg azonban az, hogy ez is egy újabb bizonyítéka volt annak, milyen messze van az Európai Unió a közös külpolitikától (persze az ezt bizonyító példák száma nagy). Egyelőre maradnak a deklarációk és a szomorú valóság: az Európai Unió mint független szereplő jelenleg a nemzetközi kapcsolatok területén még nem létezik, vagy ha igen, csak kivételes és kevésbé fajsúlyos esetekben. Például a közép-amerikai banánbehozatal kérdésében, azonban ez is inkább gazdaságdiplomáciai probléma.
