Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-11 / 211. szám, szerda
10 TÉMA: SZEPTEMBER 11. ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 11. JEGYZET Elmúlt egy év GRENDEL ÁGOTA Azt hittük, az örökkévalóságig tartott, pedig csak néhány percre állt meg az élet. Az is lehet, hogy nem is az élet állt meg, csak mi bénultunk meg egy félórára. Képtelenség azonnal fölfogni, hogy a Világkereskedelmi Központ egy pillanat alatt hamvába holt. Ez ilyen formában elsősorban a tőzsdecápáknak hír. Ők értik a csíziót. Árfolyamok emelkednek, zuhannak, infarktusos tempóban ütik be a telefonszámokat, adnak-vesznek huszonévesen, s a harmincon alig túl mintha már átlépték volna a hatvanas határát. Ok Dow Jonesban és Nasdaqban mérik az életet. Mi viszont, akiknek mit sem jelent a BUX vagy a nézettségi index azt tudjuk, hogy mindnyájan egyszerű földi halandók vagyunk, s ott, mindenen túl az egyenlőknél is egyenlőbbek. Hisszük vagy hinni szeretnénk az örök világosságot, helyünket az Úr oldalán vagy egyszerű közangyalként a hetedik oszlop hatodik sorának második tagpárjaként; ódzkodunk a purga- tóriumtól, incselkedünk a pokol tüzével, mely mellett nagy buli lehet az élet a halál után, de itt és most szeretnénk élni, ölelni. Ma itt vagyok, holnap ki tudja. Mondják, sorsunk Isten kezében van, meg hogy a nagy könyvben minden meg van írva, mégis lázadunk. És szétfeszít a tehetetlenség. Az ítélőszék előtt a fanatikus, más istent másként imádó öngyilkos terrorista épp úgy megtorpan, mint a vakbuzgó, templom padját koptató hívő, aki heti rendszerességgel meggyónja vélt vagy valós bűneit, hogy fel- oldozást nyerjen. A terrorista nem kér feloldozást. Nem hiszem SZABÓ GERGELY Még most sem tudom elhinni. Ahhoz először látnom kellene. Még most is eszembe jut, hogyan kell oda eljutni. Az ember szépen felül a piros egyes vagy a piros kilences metróra, és a végállomásig utazik. Vagy pedig a sárga N-re vagy a sárga R-re. A végállomáson kell kiszállni. Világos. A WTC alatt épült föld alatti városban végig kell menni a Vessey streeten, a kijárat mellett balra van egy olcsó kis olasz vendéglő, ahol dollár ötven a szalámis-sajtos pizza, és negyvenöt centért nagy pohár narancslevet lehet kapni. Mozgólépcsővel felmehetünk a térre, megbámulhatjuk a fáradt üzletembereket, akik papírba csomagolt hamburgert majszolnak a padokon, elgondolkozhatunk, hogyan sikerült ennyire finoman lecsiszolni a szökőkút márványát, hogy mindenütt szimmetrikus hullámokban fusson rajta végig a víz, megállhatunk valamelyik torony aljában, hogy aztán elszédüljünk, ha felnézünk a magasba, vásárolhatunk tíz dollárért trikót „New York - Nagy Alma” felirattal. Hat dollárért - féláron - jegyet vehetünk a kilátóba valamelyik zugárusnál, szoronghatunk ötvenen egy liftben, majd a sebességtől süketen kiszállhatunk a száztizenkettedik emeleten. Csettingethetünk az amerikai leleményességen, amely szögesdrótkerítéssel vette körül a teraszt, az öngyilkosok elleni védekezésből. A szögesdrótok 2001. szeptember 11-én nem jól funkcionáltak. Amikor elindultam lefelé, tollal felírtam a nevemet a liftbejárat melletti falra. Ha majd arra járok, megnézem, ott van-e még. Manhattan látképe, a terrortámadás utáni percekben. A füst később az egész szigetet elborította (Reuters-felvétel) Giuliani: egyetlen hatalmas emlékmű épüljön! Még most is haragszik TASR-ÖSSZEFOGLALÓ Rudolph Giuliani ma is haraggal gondol vissza a tavalyi szeptember 11-iki eseményekre. A Time magazinnak az idén szeptember 2-án megjelent írásában leszögezi: egy évvel a tragédia után is ugyanazok az érzelmek fúrnak rajta végig, mint akkor. „Semmi sem változott meg bennem. Amikor ma a Ground Zero környékére vetődök, ugyanolyan sokk ragad el, ugyanolyan haragos és elszánt vagyok, mint egy évvel ezelőtt voltam” - fogalmaz a cikkben New York volt főpolgármestere. Giuliani addigi működéséről megoszlottak a vélemények, 2001. szeptember 11. után azonban hihetetlenül megnőtt a népszerűsége: nagyon sokat tett azért, hogy a new york-iak élete visszatérhessen a rendes kerékvágásba. A cikk szerint sokat a fájdalom leküzdésében sokat segít, ha beszélhet az eseményekről, főleg azokkal, akik szintén ugyanazt élték át, mint ő. A Ground Zero, ahol azelőtt az ikertornyok álltak, Giuliani szerint temető. Hangsúlyozta: az egész 6,4 hektáros területen egy emlékművet kellene felállítani annak a 2800 embernek, akik a terrortámadásban vesztették el az életüket. „Ha megengedjük, hogy irodaházak közé szorítsunk valami apró emlékművet, száz év múlva azt fogják mondani az emberek, hogy ez a generáció nem értette meg annak a napnak a jelentőségét, amely megváltoztatta a világot” - írja New York volt főpolgármestere. Hol lehetett az a jó kis hanglemezbolt vagy az az olcsó pizzeria, ahol egy csinos albán csaj volt a pincér? Semmi sem maradt belőlük Ground Zero, másnap (Reuters-felvétel) Háromnegyed kilenc. Jacqueline Filsaime kézen fogta ötéves kisfiát, és elindultak az óvodába. Néhány utcával lejjebb, a World Trade Center két tornya csillogott. Üde, napfényes reggel volt. „Mami nézd, ott egy repülő” - motyogta álmosan a kisfiú. ÖSSZEÁLLÍTÁS Amikor becsapódott a toronyba, sokáig nem hallatszott semmi. A verebek továbbra is csiviteltek, autók dudáltak: a szokásos New York- i háttérzaj. Csak a sziget déli részén emelkedett fel egy hatalmas, fenyegető füstfelhő. Csupán tíz másodperccel később gördült végig § városon a robbanás hangja. Jacqueline Filsaime csak állt megbabonázva. Kisfia a kezét rángatta: „Mami, abból a repülőből biztos kifogyott a benzin. Menjünk, nézzük meg”. Anyja azonban már sejtette, mi lehet az, és főleg tudta, hogy minél gyorsabban el kell tűnniük a környékről. Tizenöt perccel később még hallották, ahogy a másik repülőgép is megérkezik. Rohanni kezdtek. Kilenc óra. Shawn Martinez egyetemista diák kissé másnaposán felébredt. Csörgött a telefon, egy ismerőse hívta. Martinez izgatottan bekapcsolta a tévét. Lakása eléggé messze volt a Világkereskedelmi Központtól, a metróállomástól azonban nem. Magára dobálta a ruháit, leszaladt a lépcsőn. Csak akkor jutott eszébe, hogy talán mégsem kellene most odamenni, amikor hirtelen megállt a vonat. Ez máskor is megesik, a New Yorki metróvonalak általában túlzsúfoltak. Csakhogy itt most percekig álltak. Egy nő visítani kezdett. Martinez hátán megjelentek az első iz- zadságcseppek. Nem ilyen halált képzelt el, élve eltemetkezni egy patkányoktól hemzsegő alagútban. Kilenc óra tíz perc. Joe Trombino, biztonsági őr felettesét hívta az északi torony pincéjéből. Valahonnan ömleni kezdett a víz, valami történhetett. A telefont nem vette fel senki. Bár Trombino csupán harminc méterre volt a kijárattól, úgy döntött, nem hagyja el szolgálati helyét. Negyed tíz. Jacqueline Filsaime és kisfia hazaértek. Sokáig nem mertek bemenni, féltek. Harminckilencedik emeleti lakásukból jól láthattak mindent. Azt is, hogy a lángok közül apró figurák ugranak ki és csapódnak a földre. Jacqueline Filsaime eltakarta a kisfiú szemét. Fél tíz. Craig Allen, profi fényképész munkahelye teraszán üldögélt, az üzleti negyedben. Ő is hallotta a repülőgépek zaját, ám nem láthatta, mi történik. Hazarohant, előkapta fényképezőgépét. Néhány felvételt készített a lángoló tornyokról. Hirtelen elöntötte a hideg veríték. „Szénné égett kezeket és lábakat láttam a keresőlencsén keresztül. Hirtelen megrohant a tudat, hogy már percek óta ezt fényképezem. Arra vártam, hogy le tudjam kapni az embereket, ahogy kizuhannak a toronyból. Letettem a gépet. Azóta nem nyúltam hozzá.” Tíz óra huszonnyolc perc. Joe Trombino még mindig szolgálati helyén állt. A telefont továbbra sem vette fel senki. „Nem történik semmi” - nyugtatgatta magát. A torony összeomlott. Tizenegy óra. Martinez úgy érezte, mindjárt szétrobban az agya. Nagy nehezen lecsitították a sikoltozó nőt. Megbeszélték, hogy gyakran fognak helyet cserélni, hogy azok is kipihenhessék magukat az üléseken, akik addig álltak. Két óra múlva megjelentek a közlekedési vállalat szerelői. Amikor Martinez kilépett a metróalagútból, úgy érezte, soha nem látta ilyen szépnek a világot. A napot azonban nem látta sehol. Három óra. Dr. Paul Cordero felállt, kikapcsolta a tévét. Döntött: azonnal elindul a helyszínre. Ki tudja, hány ezer embert kell ellátni, ilyenkor még egy belgyógyász is nagy segítség. A Világkereskedelmi Központhoz legközelebb eső kórházba akart menni. Elég nehezen tudott előrejutni, az utcákon kavargóit a por, csak a tűzoltóautók fényszóróit láthatta. Amikor megérkezett, felmutatta igazolványát. „Köszönjük, de már elegen vagyunk” - mondta a szolgálatos nővér egy üres műtő előtt. Dr. Paul Cordero órákig ült a váróban tizenkét másik orvossal, akik szintén úgy gondolták, ott a helyük. Csupán estefelé hasított bele a szörnyű tudat: nincs kit ellátni. Sérültek nincsenek, csak halottak. Fél nyolc. Brendan Finn és Jack Fe- minella ilyenkor általában kioldozzák nyakkendőjüket, leteszik szolgálati fegyverüket, civü ruhába öltöznek és beülnek valahová egy hamburgerre. Most azonban mindketten vastag kesztyűt, nehéz csizmát húztak, és csatlakoztak ahhoz a több ezer rendőrhöz, aki az áldozatok felkutatását segítette. Az egész környék holdbéli tájra hasonlított. Vastagon állt mindenütt a füstölgő, szürke por. A két rendőr már a szétolvadt acélvázakat kerülgette, amikor meglátták két társukat hordágyon. Őrült lassan folyt a munka. Ástak és cipeltek, megint ástak és megint cipeltek, acélcsöveket, betondarabot, üvegtörmeléket. Jól ismerték a környéket, még előtte. Most találgatták: itt volt az a jó kis hanglemezbolt? Ott meg az a pizzéria, ahol az az albán csaj dolgozott? Semmi sem maradt. A szeptember 11-iki eseményekre való megemlékezést beárnyékolja az Irak elleni háború előkészülete Tűzoltó legyek vagy katona? Hős leszek! JARÁBIK BALÁZS Ami Európában jórészt félelem, az Amerikában valóság, így természetes, hogy a szeptember 11-ikei terrortámadás évfordulójáról máshogy emlékeznek meg Európában és máshogy Amerikában. Ki-ki a maga vérmérséklete és szokása szerint. A megemlékezésekre azonban egyre fenyegetőbb árnyat vet az Irak elleni háború képe. Míg New Yorkban George Pataki, New York állam kormányzója a Madame Tussaud panoptikumában készült a World Trade Center ikertornyának romjain az amerikai lobogót felvonó tűzoltók viasszob- rát avatta fel, addig a New York-i tűzoltóság „Hősök kerestetnek” felszólítással még mindig regrutálja az újoncokat azok helyett, akik hősi halált haltak egy évvel ezelőtt. Washingtonban viszont a múlt héten kezdődő kongresszusi ülés Iraktól volt hangos. Az eddigi pro és kontra hidegen hagyta a katonákat és Bush elnököt, a háború Irak ellen már valószínűsíthető. Ez a háború az eddigi kicsúcsoso- dása lehet Bush elnök agresszív - és az elemzők által korábban nem várt - külpolitikájának. Az eddigi hiírek szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt tagja közül Nagy Britannia támogatja, Franciaország, Oroszország, Kína nem. Az Európai Unió csak bizonyítékok láttán támogatna egy fegyveres akciót. Ez azonban csak annyit jelent a Bush- kormányzat számára, hogy a támadást akár egyedül - illetve Nagy- Britanniával közösen - is vállalná. Washington kulcsfontosságúnak tartja Bush elnök szeptember 12-iki ENSZ-beszédét, amelynek hatását megpróbálják növeni Bush mai, Szabadság-szoborral a háttérben megtartott beszédével. Pro és kontra az Irak elleni támadás ügyében állandó, és egy kicsit nyomasztó téma az Egyesült Államokban, sőt napjainkban csak szeptember 11-i megemlékezés ad különösen aktualitást. A Bush-adminiszt- ráció ugyanis azt az együttérzést látszik biztosan eloszlatni, amely az ikertornyok elleni támadás után kialakult a világban. A kiotói egyezmény alá nem írása, a johannesburgi Föld-csúcs ignorálása olyan negatív gesztusok, amelyek megerősítik elsősorban a fejlődő világ ellenszenvét az Egyesült Államok ellen. Ez az ellenszenv Irak miatt is egyre nő, jelentős mértékben terhelve főleg az arab-izraeli kérdést. Kétségkívül Szaddám Húszéin rezsimje a nemzetközi terrorizmus bástyája, csak ezt nehéz bebizonyítani. A katonai erő alkalmazása a nemzetközi jog hiányos, fejlődése miatt nagyon nehéz, ezt már koszovói nemzetközi csapás körüli vita megmutatta. Az ENSZ BT ott hiányzó jóváhagyását akkor a fenyegető - és bizonyítható - népirtás kérdése oldotta fel. Más kérdés, mennyire helyettesíthet egy válságos helyzet a nemzetközi jog hiányosságát. (Közép)európai szemmel nézve a terrortámadások utén egy évvel nehezen érthető az amerikai külpolitika alakulása, de főleg modora. Egy fontos szemőpontot azonban érdemes nem elfeledni: Amerika fél és lázasan kutatja ellenfeleit. Az al-Kaidát azonban eddig nem sikerült megsemmisíteni, bin-Ladent elfogni. így marad a félelem és az ilyenkor automatikus ellenségkeresés. Ebben a helyzetben bizony az amerikai külpolitika, illletve katonai gépezet képviselői korántsem annyira flexibilisek, mint európai kollégáik azt talán elvárnák. Az európai szövetségesek meg nem értés mutató, elutasító magatartása csak az olaj az amerikai diplomácia nagyhatalmi viselkedésének tüzére. Bush külpolitkája azonban - paradox módon - sok pozitívummal is járhat, elsősorban a nemzetközi jogkeretet feszegetve. Az Irak elleni támadás előkészítése pontosan mutat rá a nemzetköi jog hiányzó dimenziójára. Ugyanakkor egy támadás pontot tehet Húszéin jól menő családi diktatúrájára. Sok vitában elhangzó párhuzam Husszein és Hitler összevetése, főleg abban a viszonylatban, hogy a nemzetközi világ egészen addig nem hitt Hitlerben, mint potenciális veszélyforrásban, míg az világháborút nem robbantott ki. Meg nem erősített információk szerint az amerikai titkosszolgálat pár hetet jósol az iraki rezsimnek egy jól tervezett és nagy erőkkel végrehajtott szárazföldi támadás esetén. Az amerikai sajtó azonban részletesen ecseteli az esetleges támadás lehetséges áldozatainak számát, amelyet a vietnami áldozatok száma felé helyez. Bár kritikai jelentőségű, ám nem világos, hogy milyen erős az iraki ellenzék, amely akár kulcsfontosságú lehet bármilyen megoldásban. Az eddigi amerikai kísérletek eddig az eddigi ellenzék együttműködésének összekalapálásán bukott meg, amely sok mindent elárul az iraki ellenzék gyengeségének okairól. Bárhogy is alakul szeptember 11. első évfordulója a háború árnyékával, vonul be a történelembe. Ä nagyszabású - európai szemnek és fülnek talán eltúlzott - megemlékezési ünnepségek beharangozol éreztették, a nap a new york-i tűzolók és rendőrök napja lesz. Utána meg jöhetnek a katonák. „Hősök kerestetnek" jelszóval toboroz a tűzoltóság. A kép láttán szükség is van hősiességre (Reuters-felvétel)
