Új Szó, 2002. augusztus (55. évfolyam, 177-202. szám)

2002-08-26 / 198. szám, hétfő

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. AUGUSZTUS 26. KOMMENTÁR Kampánydzsungel SZILVÁSSY JÓZSEF Elárasztották az országot az óriásplakátok és a kampányrendezvé­nyek. Már nincs olyan útkereszteződés - talán már mezei út sem ahonnan ne vigyorogna ránk valamelyik politikus. Próbáljunk meg eligazodni ebben a kampánydzsungelben. Megyünk tovább, Szlovákia! - mosolyog ránk ravaszkásan Ivan Gasparovic, aki azonban nem közli a lényeget: vajon milyen úton? A politikai Balkán irányába, amelyen eddig a volt házelnök gátlástalanul követte akkori pártvezérét? Netán az újdonsült pártelnök a damaszkuszi úton szeret­ne átsündörögni a napfényesebb nyugati oldalra? Meciar továbbra is rendíthetetlenül hirdeti, hogy együtt győzni fogunk, csakhogy erre a fölöttébb kétes diadalra egyre kevesebben vágynak. Robert Fico ar­cátlanul letegez bennünket, rendet, jogállamot ígérget, miközben leg­alábbis az erkölcsi törvényeket megszegve és a jogi kiskapukat megta­lálva már hónapokkal a hivatalos kampány kezdete előtt népszerűsí­tette önmagát, most meg egyenesen arra szólít fel, hogy válasszam őt kormányfővé. Ugyanilyen felháborító Pavol Hamzík és Peter Baráth lózungja, amely azt harsogja, hogy ők értünk egyesítették az erejüket. Holott a napnál is világosabb, hogy az egyszeri használatra összetá­kolt SOP elnöke és a jobb sorsra érdemes, ám legfeljebb néhány tized­nyi támogatottsággal rendelkező szlovákiai szociáldemokraták veze­tője az ugyancsak agonizáló SDL köpönyegébe bújva szeretne besur­ranni a parlamentbe. A demokratikus baloldal részéről Eubomír Fogas törvényességet követel, és a bürokrácia kiirtását, pedig ilyen közállapotok elérése ebben a választási ciklusban a törvény-előkészí­tést felügyelő kormányalelnökként az ő kutya kötelessége is volt. Ha eddig nem tette meg, most vajon milyen alapon ígérget? A kék szín a jó! - harsogja az SDKÚ blőd óriásplakátja. - Vajon a zöld vagy a sárga nem jó? - kérdezte a minap a Domino fórum glosszaírója, aki szerint ez a talányos szöveg azt sugallhatja, hogy ez a kormánypárt már bele­kékült azokba a bírálatokba, amelyek a súlyos megélhetési gondokkal szembesülő polgároktól záporoznak feléje. Az sem elképzelhetetlen - ironizál tovább a szlovák publicista -, hogy az ismeretlen ötletember­ben felrémlett: ugyanilyen színnel népszerűsítik a Viagrát, ezért eset­leg az SDKÚ szellemi potenciáljának a növekedését, netán a támoga­tottságának megemelkedését várta ettől a fércművétől. Megkezdte a politikai hirdetések sugárzását a közszolgálati tévé is. - Ha csak tíz százalék valóra válna abból, amit ígérnek, akkor itt Kánaán lenne - sóhajtott fel a minap egyik ismerősöm. Csalódottan legyintett, de én biztattam őt: ezekben a napokban sokkal könnyebb személyesen is találkozni a politikusokkal, ezért menjen el gyűléseikre, és bátran kér­dezze őket. Például arról, hogy az adott településen és régióban mi­képpen akar és tudna új munkahelyeket teremteni. S akkor fény derül arra, hogy van-e konkrét elképzelése az illetőnek, vagy csak közhelye­ket tud szajkózni. S ennek alapján döntse el, melyik pártot és kit tisz­tel meg a voksával. Szobor a t. Ház előtt TÓTH MIHÁLY Már az első reagálások alapján biztosra vehető, hogy Alexander Dub- cek parlament előtti szobra még sokakat bősz polémiákra ösztönöz. Képzőművészetünk kitűnőségei közül már többen megszólaltak. A szobrász - ez teljesen természetes - az esztétika fogalmi apparátusá­val érvelve mond véleményt. Például a szobor - esetünkben portré­szobor - mérete és a törvényhozás épülete előtti tér arányairól. A vé­leménynyilvánítók között vannak, akik közelről ismerték az egykori politikust, és úgy vélik, a Prágai Tavasz vezéralakjának személyiségét nem egészen tükrözi ez az alkotás. De talán nem is ez itt a leglényege­sebb. Mint ebben az országban minden, úgy a jelképek kiválasztása is áldozatául esett a politikának. Kétségkívül jelképes gesztus próbál lenni, hogy a parlament előtti teret Dubcek-szoborral ékesítik. Hang­súlyozom: próbál lenni... Olyan gesztus, amilyen ettől a politikai elit­től kitelik. Ilyen telik ki tőle. Tessék felmenni a Várhegyre. Folyik a vita, bronzba öntve hitelesek-e az arcvonások Egy, a Dubcek- családhoz közel álló művésznek lesújtó a véleménye: Siroky, vagy még inkább Slánsky vonásait véli benne felfedezni. A később születet­tek tájékoztatására: mindkettő a legkeményebb sztálinizmus idején volt első garnitúrabeli politikus. A fenti jellemzés kétféleképpen értel­mezhető. Aki az emberarcú politizálást igénylő közéleti szereplőt látja Dubcekben, az politikai szentséggyalázásnak tekinti, amit Cvengro- sová szobrászművész produkált. Aki viszont megrögzötten jobbról, netán szélsőjobbról szemléli a világot, az így vélekedik: „Lám, még a művésznek se sikerült Dubcekról lekozmetikáznia a bolsevikokra jel­lemző vonásokat.” Reménytelen küzdelmet folytatnak a szobrászmű­vészek, amikor túlpolitizálódott világunkban szakmájuk mércéjével próbálják ezt a műalkotást minősíteni. Politikusainkat ismerve úgy gondolom, a bronz redőkben Slánsky-szemöldököt és Siroky-homlok- ráncolást felfedezni vélő szobrászművésznél én se rugaszkodom el jobban a valóságtól, ha az alkotásban jelentős mértékben Jozef Mi- gast látom megtestesülni. Azt a Jozef Migast, aki a szobrot leleplezte, és akinek politikai szocializálódása abban a két évtizedben történt, amelyben Dubcekre köpködni a közéleti jólneveltséghez tartozott. Te­hát most ne a szobor esztétikai kvalitásait értékeljük. Azt a méltatlan huzavonát vegyük inkább szemügyre, amely a műalkotás előéletét jellemezte. Abszurd, de elképzelhető, hogy irodájába tartva parla­mentünk elnöke valahányszor végignéz Dubcek portrészobrán, ön­magát látja a talapzaton. Alig erőlteti meg fantáziáját, és már paripát is lát maga alatt. Méltatlan ez a história Alexander Dubcekhez, de pontosan méretarányos Migashoz és törvényhozásbeli társaihoz. DER STANDARD Ádáz populista harc Az osztrák lap megállapítása sze­rint ádáz küzdelmet folytatnak a szlovákiai populisták a választá­sok előtt. A dinamikus Robert Fico és a médiamágnás Pavol Rusko sok fiatalt és elsőválasztót nyerhet meg azzal, hogy egy­aránt keményen bírálja mind Vladimír Meciart, mind Mikulás Dzurinda kormányát, és elkép­zelhető, hogy ez a két párt végez majd a képzeletben dobogó má­sodik, illetve harmadik helyén. Ugyanakkor a Smer és az ANO kíméletlenül fog kampányolni egymás ellen is. A lap szerint a kormánypártoknak „drámai ve­reségre” kell felkészülniük.- Látod, látod, Jenő, én figyelmeztettelek, hogy ne magasztald az elmúlt négy esztendőt, és ne fesd rózsaszín­re a jövőnket a kampánygyűlésen! (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ USA TODAY Az amerikai külügyminisztérium a kezdeti habozás után úgy döntött, hogy Richard Holbrooke volt diplo­mata, a boszniai békemegállapodás atyja és más egykori amerikai tiszt­ségviselők tanúskodhatnak Szlobo- dan Milosevics hágai perében. Wa­shington először húzódozott attól, hogy Holbrooke, megannyi bizal­mas információ és államtitok isme­rője, illetve Wesley Clark tábornok, a NATO európai erőinek volt pa­rancsnoka tanúként jelenjen meg. A lap szerint a tárca az érintettekre bízta, hogy elmennek-e Hágába, s úgy tudja, nincs nagy kedvük hozzá. A külügy ügyvédei jelenleg Hágá­ban tárgyalnak a per ügyészeivel a volt diplomata tanúskodásának fel­tételeiről, mert ilyen magas szintű tanúskodás precedensértékű, jelen­legi és jövőbeli amerikai vezetőkre is kihathat, és sok kárt okozna, ha hagynák, hogy Müosevics cirkuszi előadást csináljon a peréből. A saját védelmét ellátó Milosevics a nyilvá­nos tárgyaláson keresztkérdésekkel próbálhatja megszorongatni volt tárgyalópartnerét egykori alkudo­zásaikat illetően, amelyek eredmé­nyeként Daytonban megkötötték a boszniai megállapodást. A bősi vízi erőmű csupán Pozsony biztonságát növeli, ám Budapestet nem mentette meg az árvíztől Binder megtévesztő nyilatkozata Szlovákia sikeres harcot ví­vott az elmúlt száz év legna­gyobb árvizével. A Duna gát­jai elég magasak és ellenál­lók voltak, és az eddig rájuk fordított beruházás összege egy hét leforgása alatt ka­matostul megtérült. ANTON ÉURDA Viszont az is bebizonyosodott, ami mindenki számára aki ismeri az egyszeregyet, és a bősi vízlépcsőre nem a szlovák államiság nagyító­ján keresztül tekint már eddig is világos volt: olyan nagy vízhozam­nál, amilyet augusztus derekán ta­pasztaltunk a Dunán, az átfolyó jellegű bősi vízlépcsőnek gyakorla­tilag semmi hatása sincs az épít­mény alatti szakasz helyzetére, az építmény feletti részén pedig in­kább nem kívánt hatást gyakorol. Ez tény, holott éppen ellenkezőjét állította minduntalan Binder úr, akinek kijelentéseit minden híreszköz szajkózta. A másodpercenkénti 10 ezer köb­méteres vízhozam hektáronként és másodpercenként 1 méterrel emeli a vízszintet. A Bős és Dunacsún mögötti víztározók együttes területe nem éri el a 3600 hektárt, vagyis ha megkísérlik az árhullámot túlságosan energiku­san megfékezni, akkor a tározók vízszintje óránként több mint 1 méterrel emelkedne. Az ilyen jelle­gű kísérletek szélsőségesen rossz hatást gyakoroltak a Duna víz­szintjére Pozsonynál, sőt még Hamburgnál is, ezért az osztrák fél kérésére Dunacsúnnál olyan ala­csony szintre kellett csökkenteni a vízállást, mintha nem is lett volna ott víztározó. A mérnöki mű terve­zői olyan nagyvonalúan tervezték meg a vízáteresztő nyílásokat, hogy a tározó minden akadály nél­kül engedte tovább a teljes víz- mennyiséget. E megoldás mérsé­kelte a vízmű Pozsonyra és Ham­burgra gyakorolt negatív hatásait, meggátolta a tározó falainak át­szakadását, azonban biztosan nem segített a vízmű alatti folyamsza­kasz gátjain. A Duna régi medre az árterével együtt nagy mennyiségű vizet fel­fogott, azonban ez a lehetőség már a bősi vízmű megépítése előtt is megvolt. A Duna régi medre nyúj­totta lehetőség megfelelő kihasz­nálása viszont a fent említett okok miatt kiaknázatlanul maradt. A Dunacsúnnál mintegy egy kilomé­ter hosszan megnyitott vízáteresz­tő nyílásokon keresztül zúduló víz impozáns látványa legalább egy pozitív hozadékkal járt: felesleges a magyarok félelme a gátszaka­dástól - ha ilyen katasztrófa követ­kezik be, a vízhullám nem haladja meg az árvíz szintjét. Azt a tényt, hogy az átfolyó jellegű vízműveknek a nagy árvizekkor Bár tíz erőműve van, Ausztria nem állítja, hogy megmentette Pozsonyt. semmi esélyük sincs, természete­sen tudja Binder úr is. Bár Pozsony felett legalább tíz, bősi típusú víz­mű épült, egyetlenegyszer sem köszönte meg az osztrákoknak, hogy megmentették Pozsonyt. Ezt maguk az osztrákok sem állítják. Az ottani víztározók nem váltak az osztrák államiság jelképévé. Az osztrák államiság és prosperitás alapelve: nem szédítik a polgáro­kat légből kapott sikerekkel, ehe­lyett hasznos és olcsó termékek előállítására ösztönzik őket. A bősi vízmű nagyon hasznos a vil­lamos energia előállítása, a Duna hajózhatósága, 25 kilométer hosz- szú szakasz árvízvédelme szem­pontjából, ott, ahol a folyam két ágra szakad; azzal viszont, hogy emellett megépült a vadvízi spor­tok központja, a kerékpározásra és görkorcsolyázásra alkalmas gá­tak sora, s talán azzal, hogy a víz­mű atyái és közvetlen rokonaik észrevétlenül pompás családi há­zakat húztak fel, biztosan nem védték meg Budapestet. Miért nem javítjuk megítélésünket sikereink hangsúlyozásával? Ehe­lyett nyilvánvaló valótlanságokat állítunk. Miért akarjuk a magyaro­kat egyszer egy kanál vízben meg­fojtani, máskor meg megmenteni egy hatalmas folyamon épült pará­nyi víztározóval? Vajon nem vol­tak becsületesebbek elődeink, akik megmondták: ha Árvát meg akar­juk menteni a nagy víztől, akkot nem egy csatornát kell építeni, ha­nem magas falú víztározót? - amely viszont elnyelte az érintett térség közel felét. A szerző a Szlovák Tudományos Akadémia Fizikai Intézetének kutatója. 2020-ban 5 milliárd embernek nem jut elegendő víz, ezért a vízhiány válhat a legfőbb konfliktusforrássá a világon Eleve kudarcra van ítélve a Rio+10 konferencia? MTI-PANORÁMA A világ legnagyobb konferenciájá­nak ígérkezik, ha igaz, hogy való­ban 65 ezer (!) résztvevője lesz, mint az a szervezők szerint várha­tó, mégis megannyi megfigyelő a johannesburgi Föld-csúcs kudarcát jósolja. Nem utolsósorban azért, mert bár sokan lesznek, mégis egy- gyel kevesebben, mint azt a legtöb­ben szeretnék. Nem lesz ugyanis ott George Bush, az Egyesült Álla­mok elnöke. A Rio+10 „becenevű” tanácskozás, amelynek színhelye hétfőtől a dél-afrikai Johannes­burg, a Rio de Janeiróban éppen egy évtizede tartott első Föld­csúcs óta eltelt időszak (sovány) eredményeit és az akkor elfoga­dott szép határozatok megvalósí­tásához szükséges tennivalókat hi­vatott áttekinteni. Az ENSZ-konfe- rencia célja megmenteni a Földet, valamennyiünk otthonát a körvo­nalazódó ökológiai katasztrófától, amelynek fenyegető természeti előjeleit hol erdőtüzek, hol száraz­ságok, hol özönvízszerű árvizek rajzolják ki, ugyanakkor pedig megóvni a legelesettebbek száz­millióit a kegyetlen szegénységtől. A kettő különben összefügg. Tíz éve 117 állam- és kormányfő gyűlt egybe Rióban, akkor jelen volt az amerikai elnök (a jelenle­ginek az apja), és el is fogadták az Agenda 21-et, amely az élet minő­ségének javításához szükséges tennivalókat tartalmazta. Csakhogy a terepen az elvek nem­igen váltak gyakorlattá. 2000-re a széndioxid-kibocsátás 10 (az Egyesült Államokban 18) száza­lékkal nőtt 1990-hez képest. 1997- ben az erdőtüzek 5 millió hektárt faltak fel, többet, mint bármely más esztendőben addig, a követke­ző évben a rákkeltő ultraibolya su­gárzást átengedő ózonlyuk az Ant­arktisz fölött 25 millió négyzetki­lométeres területre nőtt, amely nyolcszorosa volt az előző, 1993- as rekordnak. 2000-ben kipusz­tultnak nyilvánították Miss Wald­ron vörös kolobusz majmát, több száz éve először fordult elő ily mó­don, hogy eltűnt egy főemlősfajta. 2001-ben George W. Bush ameri­kai elnök bejelentette, hogy orszá­ga nem írja alá a kiotói jegyző­könyvet, nem csökkentheti az ab­ban előírt mértékben a széndi­oxid-kibocsátást, mert az ellenté­tes országa érdekeivel. A riói célo­kat éppen a rövid távú gondolko­dás veszélyezteti, egyfelől a sze­génység, másfelől a gazdagság véglete. Ami az előbbit illeti, ne­héz elvárni például az amazonasi esőerdőt termőföldnyerés végett felégető helyi lakosságtól, hogy az emberiség számára oly fontos ve­getáció védelmére inkább éhen haljon. Az utóbbira a washingtoni döntés a példa. A kiotói jegyzőkönyvekben előírt gázkibocsátás-csökkentés elérése 2010-ig 56 milliárd dollárba kerül­ne az ipari országok számára - ám ugyanebben az időben a világ leg­gazdagabb országai 57 milliárd dollárnyi támogatást nyújtanak a fosszilis fűtőanyagok (a legfőbb széndioxid-forrás) termelésének támogatására. 1950-ben minden emberre 17 ezer köbméter friss víz jutott, 1995-ben már csak 7 ezer, és ebben az ütemben 2020-ra 5 milli­árd embernek nem jut elegendő víz, ezért a vízhiány válhat a leg­főbb konfliktusforrássá a világon. A tengerek és óceánok halállomá­nyának felét teljes mértékben le-, 20 százalékát pedig túlhalásszák. A fejlett országok halászflottáit ezért akkora támogatásban részesítik kormányaik, amely a fogás értéké­nek 20 százalékával ér fel. Miköz­ben a trópusi irtások következtében évente négy Svájcnak megfelelő te­rületről tűnik el az erdő, a fakiter­melés évi 35 milliárd dollárnyi kor­mánytámogatásban részesül. Vagy a legmegdöbbentőbb számpár: a gazdag országok által a szegények­nek nyújtott évi támogatás 53,7 milliárd dollárra rúg - ez nem kis összeg. Viszont a fejlett országok mezőgazdasági termelői évi 335 milliárd dollárnyi támogatást (!) él­veznek. Persze igaz az ellenérv, hogy a fejlődő világban nem egy kormányzat akad, amely „lenyúlja’ a támogatásokat, hogy éppenség­gel ott a legelmaradottabb és így a legszennyezőbb az ipar, hogy eze­ken az államokon belül egy kisebb­ség nem egyszer mesés jólétre tesz szert honfitársai kárára. Bush távolmaradása nyomán a vi­lág természetesen elsősorban Wa­shingtonra veti majd tekintetét, amikor ilyen figyelmeztetések hangzanak majd el. Ez sok szem­pontból jogos lehet ugyan, de leg­alább ekkora veszély az, hogy Bush távolléte ürügyül szolgálhat a nem­zeti és nemzetközi lobbiknak a na­gyobb ívű célok megvétózására vagy a védelmi mechanizmusok le­lassítására.

Next

/
Oldalképek
Tartalom