Új Szó, 2002. augusztus (55. évfolyam, 177-202. szám)
2002-08-24 / 197. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2002. augusztus 24., szombat 6. évfolyam, 34. szám A temetkezési vállalatnál kijelentették, hogy amíg nem fizet, az elhunytat nem temetik el. Rohangálás segélyszervezetekhez, ám mindenütt csak sajnálkozás és széttárt karok Keleti kilátástalanság A legolcsóbb temetés, egy egyszerű elhantolás ára harmincezer korona (Archívumi felvétel) lefoglalták, amíg a számla nincs rendezve. Emiatt Petrik Jolán nem tudta időben elintézni az özvegyi nyugdíj folyósításához szükséges papírokat. Végül rokonoktól, ismerősöktől gyűlt össze nagy nehezen a harmincezer koronás kölcsön. Természetesen idővel vissza kell majd fizetni. *** Nem akartak parádés koporsót, csak a legegyszerűbbet... (Dömötör Ede illusztrációs felvétele) Hogy a baj ne jáijon egyedül, épp e borzalmas napok egyikén érkezett a járási hivatal szociális osztályának határozata: az addig „objektív okokból”, önhibáján kívül állástalan nőt augusztustól „szubjektív” munka- nélkülivé minősítették. Azaz úgy kezelik, mintha nem akarna dolgozni. Jegyezzük meg még egyszer: Petrik Jolán nem utasított el kínálatot, mivel két év alatt nem kapott egyet sem. Állítása szerint egyszerűen képtelen elhelyezkedni. A krónikus munkakerülők ismertetőjelei egyébként sem illenek rá: korábban takarítónőként dolgozott, majd öt gyerek mellett éjszakai műszakban csomagolt napilapokat egy nyomdában. Nos, a szubjektív munkanélkülicímke további ötven százalékos segélycsökkentéssel jár, az asszony havi jövedelme tehát augusztustól 662 korona. Gondoljon csak bele, mondja szomorúan Petrik Jolán, teljesen feleslegesen, mert akkor már majdhogynem könnyes szemmel jegyzetelek, és töröm a fejem, hogyan segíthetnék. Kérdezem, mi van a három önállósult gyerekkel. Az ő sorsuk sem megnyugtató, a huszonegy éves nagylány négyezer koronáért végez közhasznú munkát, a másik tizenkilenc éves, néhány hete kezdett dolgozni, a harmadik pedig alig keres többet, mint amennyit az albérletért fizet. A két legkisebb gyerek a földön alszik, mert az évek alatt tönkrementek a heverők, kifestetni sincs pénz, és egyáltalán semmire sincs pénz, már attól félnek, kilakoltatják őket. „Nem is lenne baj. Akkor legalább hajléktalan leszek, és ingyen eltemetnek.” - adja meg a történet csattanóját Jolán asszony, remek dramaturgi érzékkel. A beszélgetés során egyébként nem ő, hanem szóvivőjéül szegődött szomszédasszonya beszél többet, aki mára minden követ megmozgatott. Felesleges abajgatnom az illetékeseket, nekem is ugyanezt mondják majd. Azért én mégis telefont ragadok. A járási hivatalban törvénycikkelyek számát kezdik sorolni, a segélyszervezetek csak élelmiszercsomagokat és pokrócokat tudnak felajánlani, a városházán pedig közlik, hogy Petrikné már kimerítette idei lehetőségeit, amikor nyár elején a gyerekek tan- • eszközeire kérvényezett és kapott 3500 koronás támogatást. Nincs ötletem. Illetve egy azért van. Ha sikerült meghatnom a vállalkozókat, középosztálybélieket, illetve a kispénzű, ám jóérzésű embereket, íme egy számlaszám: VÚB, 1257738275/0200. JUHÁSZ KATALIN R ögtön az elején közölnöm kell önökkel: ez a legmegdöbbentőbb és legszomorúbb törté- net, amellyel olvasó kopogtatott be kassai szerkesztőségünkbe az utóbbi négy évben. Mivel az eset ferdítet- len képet nyújt társadalmunkról, példázatjelleggel is bír. Az írás végén szerepel egy számlaszám, így lemérhető a jóakaraté emberek reakcióideje is. Nézzük a tényeket. Ötgyermekes család, az apa rokkantnyugdíjas 5000 koronás Jövedelemmel”, az anya két éve munkanélküli. A cég, ahol dolgozott, egyik napról a másikra eresztette szélnek az alkalmazottakat. _ A munkahivatal két év alatt egyetlen állást sem kíiiált a negyvenhét éves nőnek, ehelyett a törvény értelmében csökkentette a segély összegét 3600 koronáról 2400-ra, majd 1760-ra. Volt, hogy három napig nem evett a család, hétfőnként az asszony száraz kifliért jár a boltba, hogy tíz és tizenöt éves gyerekeinek, a kassai magyar alapiskola és gimnázium tanulóinak enni adhasson. Nyaralni 25 éve nem volt a család, a helyi Csermely-völgybe sem tudnak kimenni, mert a buszjegy is pénzbe kerül. Az asszony, Petrik Jolán augusztus 3-án reggel halva találta maga mellett a férjét. A váratlan csapást aznap újabb sokkoló hír követte: a legolcsóbb temetés, egy egyszerű elhantolás ára harmincezer korona. A temetkezési vállalatnál kijelentették, hogy amíg nem fizet, az elhunytat nem temetik el. Rohangálás fűhöz-fához, segélyszervezetekhez, a Vöröskereszthez, ám mindenütt csak sajnálkozás és széttárt karok. Az asszony végül a városházára ment. (A polgármesterig el sem jutott, alig engedte be a portás.) Kérte, kezeljék a férjét úgy, mint a hajléktalanokat, tegyék földbe a város költségén. Ez nem lehetséges, a megboldogultnak vannak hozzátartozói és volt állandó lakhelye. Ez tény, ám a hozzátartozók a létminimum határán tengődnek, magyarázta az özvegy, ám ez nem hatotta meg a hivatalnokokat. A temetkezési vállalat hat napon át fagyasztóban tartotta a halottat, a dokumentumokat pedig biztos ami biztos alapon Kivezényelték őket. És hordták, rakták a zsákokat, bokáig érő iszapban, az ártérben. Vigyorogtak, hogy semmi vész, hát itt vannak ők is; ha ledől a gát, majd újjáépítik Fiúk a hegyről, homokzsákokkal M. CSEPÉCZ SZILVIA _ elmúlt hetekben A __ a Duna mellett ÍJL * M élők közül alig- / % ^ t hanem mindenki legalább egyszer megnézte a ha- talmasra duzzadt, partokat elmosó folyamot. Nálunk, Párkányban is. A sajtosok is fényképeztek, filmeztek (ki a földről, ki valamelyik helikopterről lógva) - ahogy a civil lakosok. Ez a „civil” kifejezés gondolkodtatott el, amikor sokadszor baktattam le a megvadult folyó partjára. Hogy mit jelent áradáskor a „civilség”. Azokat az embereket, akinek a pincéjébe már feljött a talajvíz? Azokat, akik aggódnak az otthonuk épsége miatt? Vagy a szimpla érdeklődőket? Úgy vélem, ilyenkor már nem erről szólnak a dolgok. Az ember, „a mindenség polgára” minden folyóparti településen hasonló aggodalommal figyelte a vizet. Mert - a sokszor emlegetett Petőfi strófát idézve - „Azért a víz az úr!” S ezt az urat lehet szolgálni, megzabolázni, de „úri indulatait” megkerülni soha... Illetve lehetne, persze, ha az ember nem azzal lenne elfoglalva, hogy kicsinyes pártoskodások mocskába fojtsa az elemeket (is) - így, választások előtt ugye ismerős a sok óriásplakát óriási ígéreteket és óriási jövendőt felvázoló szövege (lásd Ficot és a régi-új politikusgeneráció többi tagját) -, de mégis, „Azért a víz az úr!”. Ez most nem egy utólagos árvízi helyzetjelentés lenne, aki viszont járt az erejüket megmutató vizeknél, az most talán kicsit figyelmesebb. És óvatosabb. Mert megérezte, hogy az elemek menynyivel hatalmasabbak és erősebbek nálunk. A víz is, a (tisztítva) iható, amiben normális körülmények között lehet lubickolni is. És hallhatta a hirdetéseket, hogy aki tud, segítsen gátat rakni. Es láthatta a kiskatonákat például. Itt jön a „civilség”. Jómagam világéletemben pacifista voltam, fegyvert látni sem bírok, és amikor a felmenőim arról beszélnek, hogy azért a katonaságnak is volt némi nevelő ereje, már nevetni sincs kedvem. Most, amikor a Duna mellett ott láttam ezeket a fiam- korabeli fiúkat, -kissé megváltozott a véleményem. No nem az állami „kényszerhadsereget” illetően... Kivezényelték őket, árvíz van, rakják a homokzsákokat. És hordták, rakták, bokáig érő iszapban, az ártérben. Vigyorogtak, hogy semmi vész, hát itt vannak ők is; ha ledől a gát, majd újjáépítik. Vegyes társaság volt, magyarok, szlovákok... Kiskatonák. Néztük, hogyan dolgoznak. A homokzsákhegyek nyúltak, hamar végigértek a partoldalon. Azután - a pihenőidőben - beszélgettünk. És azonnal mindegy lett, hogy ki honnan jött, ki mit tanult, vagy mivel foglalkozott. Katonafiúk, akik éppen az országos árvíz ellen próbáltak tenni valamit. Ott, ahová küldték őket... De mégsem, a terepegyenruha ellenére sem katonák voltak. „Civil” fiatalok, akik éppen úgy megrendültek az áradattól, mint bárki más. Volt, aki elmondta, hogy a tátraalji hegyekben sem élt meg hasonlót, míg társai a szüleik 1965-ös dunai áradástörténeteiről meséltek... Egy biztos: valamennyien azért rakták a zsákokat, mert tudták, hogy azzal segítenek. S nem parancsra. A víz elvonul, jön az ősz, s jönnek a választások. Igaz, a kettő nem függ össze. Parancs sincs, csak a puszta tények. Hogy ha legközelebb jön az ár (amit soha, senki nem vár, pedig vannak vízügyi - és más - szakembereink), akkor mi lesz? Azt hiszem, az óriásplakátok árnyékában ez is elgondolkodtató. Azért rakták a zsákokat, mert tudták, hogy azzal segítenek (TASR-felvétel)
