Új Szó, 2002. augusztus (55. évfolyam, 177-202. szám)
2002-08-09 / 184. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. AUGUSZTUS 9. A falubeliek zöme a Greenpeace-tüntetés idejére inkább elutazott otthonról - állítólag megfélemlítette őket a Gold Corporation Kitekintő Verespatak: a vízmárgezás tovább folytatódik A két Korea mellett újabban Kína is beszáll a konfliktusba Pontosan meg kell határozni a katonai demarkációs vonalat a Sárga-tengeren; ha ez nem történik meg, elkerülhetetlen az összecsapások ismétlődése A faluvá hanyatlott bányaváros romos főtere onnan érkezett vissza Romániába 1995-ben, hogy a Szigethegység aranykincsére rátegye a kezét. David szerint Timis nem buta gyerek, s valamennyi román kormányt sikerült rászednie, vagy lefizetnie. Tény, hogy hárommillió dollárért 25 évre koncesszióba kapta Európa legnagyobb és a világ második nemesfémkincsét, amely a Brád- Verespatak-Aranyosbánya-Zalatna által határolt ún. „aranynégyszögben”, Verespatak alatt rejlik. Timisnek rendre adó- és vámmentességet adtak, csupán kétszázaléknyi jövedéki adót kell megfizetnie, s máris viheti a legkevesebb 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt kitevő kincs több mint négy ötödét. A verespatakiak szerint az üzlet Románia számára rendkívül előnytelen. A Gold Corporation ugyanis 11 év alatt szeretné - felszíni bányában, gyorsított ütemben - kiszedni az aranyat, addig talán munka is lenne. Azután azonban 1600 hektárnyi területen csak a kihalt táj maradna itt, amelyet már semmire nem lehetne hasznosítani, ahol turisztikai tevékenységről már szó sem lehet. Románia megkapná viszont azt a 226 millió tonna zagyot és mintegy 200 ezer tonna ciánvegyületet, amely az arany kivonása után szintén itt maradna. A tiltakozásra Bukarestből, Nagybányáról, Kolozsvárról, közelebbi vagy távolabbi falvakból, de még a messzi Iasiból, Brailából és Konstancából is eljöttek a környezetvédők. Csak a tősgyökeres verespatakiak nem jelentek meg. Sem Zlacki Kálmánt, a cipészmestert, sem Lula Miklóst, a nyugdíjas bányamestert, sem pedig Székelynél a nyugalmazott tanítónőt nem látom. Hiába kopogtatok náluk, senki sem nyit ajtót. Azt mondják a szomszédok, talán éppen a tüntetés miatt utaztak el. Tudom - mert sok Már nem bíznak abban, hogy a kitelepítéssel járó tervet le lehetne állítani. verespataki lakossal beszélgettem az utóbbi hónapok folyamán -, hogy félnek. Megfélemlítette őket a Gold Corporation. Rosszat sejtenek, s már nem bíznak abban, hogy a ki- lencszáz ház lebontásával és mintegy kétezer lakos kitelepítésével járó tervet le lehetne állítani. A tüntetők viszont derűlátók. Nyilatkozatot fogadnak el, amelyben felszólítják a kormányt, hogy a Gold Corporationtól azonnal vonja vissza a kitermelési engedélyt, s állítsa le mindörökre a cég beruházásait az aranynégyszögben. Az ökorendszerek tönkretételét eredményező ciánozási technológiát ugyanis a 2001 októberében elfogadott berlini nyilatkozat szigorúan tiltja, az erdélyi Szigethegység területe pedig már amúgy is bővelkedik szennyezési forrásokban, ahonnan az Aranyost is menetrendszerűen mérgezik. Olyan beruházási programot támogatnának, amely hosszú távra biztosítana munkát a környék lakóinak, s amely a térség tartós fejlesztését elősegítené. Emlékeztették a kormányt arra is, hogy a nemzetközi jogszabályok értelmében a bányászat hasznátMgazságosan meg kell osztani a helyi közösségekkel. Goldék azonban mindent maguknak akarnak megkaparintani. A tüntetés helyszínén újfasiszta szervezetek is megjelentek, főképpen tagtoborzási szándékkal, az Alburnus Maior vezetői azonban kezdettől közölték: elhatárolják magukat mindenféle szélsőséges szervezettől, a tiltakozásnak ugyanis nincsenek politikai céljai. Az egyesület tagjai úgy vélik, a közösség nem adhatja oda földjeit, hiszen azokat nem is csupán őseiktől örökölték, hanem főképpen utódaiktól vették kölcsön. S cinikus hazugság az, amit Goldék állítanak, hogy a majdani ciános derítőből kifolyó vízben békák fognak brekegni. Vasile Tatar Nagybányáról utazott Verespatakra, hogy figyelmeztessen: ne engedjenek a nyomásnak, mert úgy járnak, mint a máramarosi város, ahol sok ember megbetegedett már, ám ahol most már képtelenek leállítani a Transgold ausztrál-román céget - a Lápost, a Szamost és a Tiszát megmérgező „halálgyárát”-. Pedig a nagybányai gyár ötször kisebb annál, amit Verespatakra terveznek! Tatar szerint a tüntetők Európa legnagyobb majdani ökológiai (Képarchívum) katasztrófájának színhelyén állnak. Azok pedig, akik az új „halálgyár” terveit engedélyezik és megvalósítják, igazi tömeggyilkosok, akiknek Hágában a helyük. Francoise Heidebroek Ausztriából érkezett ide. No, nem ma, még néhány évvel ezelőtt. Az asszony Bucsonyban, a szomszéd faluban vett magának egy gyönyörű parasztházat. Mára megtanult románul is, annyira mindenképpen, hogy elmondja: pontosan tudja, hogy Verespatak után Bucsony következne, neki viszont esze ágában nincs lemondani az idillikus környezetben álló házáról. Beszédét tapsviharral honorálják. Herwig Schuster és Andrea Eberl, a Greenpeace ausztriai fiókjának aktivistái úgy vélik, a demonstráció elérte célját: felhívták a kormány és a világ figyelmét arra, ami Verespatakon készül. Ezután kevesen figyelnek már oda az utolsó beszédekre, a Nagy-Románia Párt Fehér megyei szenátorára, aki ellenzékiként a kormányt ostromolja, ü- letve a magyargyűlölő Avram láncú Társaság vezetőire, akik azonban ezúttal nem a magyaroktól, de éppen egy szemfüles romántól féltik Romániát. Az asszonyok finom süteménnyel kínálják a résztvevőket. A férfiak a régi időkről beszélnek, aranybányákról, hatalmas kincsekről. Mások csak legyintenek, s útra kerekednek. Ebédidő van - az emberek békében hazamennek. Verespatak, 2002. augusztus Csaknem húsz romániai környezetvédő egyesület fogott össze a Greenpeace szervezettel, hogy az Erdélyi Szigethegység szívében, Verespatakon tervezett hatalmas felszíni aranybányaprojekt ellen tiltakozzon. TIBORI SZABÓ ZOLTÁN Vasárnapra hirdették meg a békés demonstrációt, de a román hatóságok már pénteken közölték: hatalmas rendőri és csendőri erőket vezényelnek ki Verespatakra, a tervezett kanadai beruházások elleni tiltakozás színhelyére, hogy elejét vegyék a lehetséges társadalmi konfliktusoknak. A híradások szerint a rendfenntartók arra is felkészültek, hogy szükség esetén erőt alkalmazva közbelépjenek. Ártatlan hatósági próbálkozás a részvéteiről történő lebeszélésre. Verespatakon a kedélyek valóban felforrósodtak az utóbbi években. A legnagyobb európai arany- és ezüstkincs kiemelésére létrehozott Rosia Montana Gold Corporation nevű kanadai-román vegyes vállalatnak sikerült az egykori bányaváros lakóit végképp megosztani. Egyik oldalon az új bányáknál munkát remélő, s ezért a beruházást minden erejükkel támogató jelenlegi munkanélküliek, a másikon pedig a régi magánbányák és zúzdák egykori tulajdonosai, a települést minden áron megmenteni akarók állnak. Az idők folyamán faluvá hanyatlott bányaváros romos főterén a tüntetés előtti percekben az előbbiek egy csoportja meglökdöste a ciánozást ellenző plakátok festőit, köztük a brailai Eco-Alpex 024 szervezet elnökét, Comel Apostolt. A rendőrök azonnal közbeléptek. Szétválasztották őket. A jelenet után Gabriel Dumitrascuval, a Gold Corporation igazgatójával beszélgetek a főtéren. Elegáns meggyszínű nyugati terepjáróból szál ki, nyakán vastag aranyláncok lógnak. Azt mondja, mindent megtett annak érdekében, hogy a két tábor ne találkozhasson. Bányászainak nejlonzsákokat nyomott a kezébe, s odatette őket, hogy gyűjtsék össze a főutcáról a szemetet. Az igazgató szerint hazugság, hogy tíz év alatt kiszednék az egész aranyat, s aztán kereket oldanának. Legalább huszonöt évig folyna a felszíni bányászat, s aztán ökologizálni lehetne a területet. Az elején hétezer ember kapna náluk munkát, aztán legalább huszonöt éven át mintegy 3500. A régi Verespatakhoz pedig hozzá sem nyúlnának, sem a templomaihoz, sem a házaihoz. Összesen háromszáz házat kellene „feláldozni”, ott, lejjebb, a völgyben. Hogy a bányarobbantások és a ciánderítők mellett hogyan élhetne az itt maradt közösség, arra az igazgató is csak a vállát vonogatja. - Mi mindenkinek megadjuk a lehetőséget, hogy eladja nekünk a házát, és elköltözzön. Ilyen téren nincs diszkrimináció! - teszi hozzá, s látom rajta, hogy saját szavainak cinikus felhangját nem érzékeli. A már korábban jól feltöltött beruházás pártiak még káromkodnak egy darabig, aztán visszavonulnak a kocsmába, a tiltakozók pedig Eugen David magántelkére vonulnak. Merthogy ott senkinek semmi beleszólása a tiltakozásukba. Az úton David - a régi bányatulajdonosokat és aranyzúzdásokat tömörítő Alburnus Maior Egyesület elnöke - készségesen felvilágosít: a Gold Corporation 80,7 százaléka a kanadai Gabriel Resources Ltd., a megmaradó 19,3 százalék pedig a dévai állami bányavállalat tulajdona. 1995-ben 25-75 százalékkal kezdték, abból 1996-ban 50-50 százalék, majd 1998-ban 75-25 százalék lett. Nehéz megállapítani, hogy ez mikor módosult 80,7-19,3 százalékra. A kanadai fővállalkozó, Frank Timis, tulajdonképpen máramarosi román, Borsabányán született 1964-ben, szakiskolát végzett, egy ideig ott sofőrködött, majd 1981- ben Ausztráliába emigrált. Az ottani hatóságok kétszer ítélték el kábítószerezésért. Hogy nyomát elveszítsék, áttelepedett Kanadába, s A természet gyönyörű, a falusi turizmus fejlesztése bányaipar nélkül is prosperáló gazdaságot eredményezne a vidéken CSOMA MÓZES Észak-Korea egy most nyilvánosságra hozott dokumentumban azt követeli, hogy világosan határozzák meg a közte és Dél-Korea között húzódó katonai demarkációs vonalat a Sárga-tengeren. Ha ez nem történik meg, elkerülhetetlen az összecsapások ismétlődése - hangzik a fenyegetéssel felérő nyilatkozat. Emlékezetes, hogy a labdarúgóvilágbajnokság döntőjét beárnyékolta a koreai vizeken lezajlott tűzpárbaj. Az észak-koreai halászhajókat kísérő naszádok és a dél-koreai haditengerészet összecsapásai már-már hagyományosnak is tekinthetők. A Sárga-tenger korántsem nyugodt vizeit azonban egy másik konfliktus is terheli: a tenger túlsó partjairól csapatosan érkező kínai halászhajók egyre gyakrabban kerülnek összetűzésbe a dél-koreai parti őrséggel. 2001 júniusában Kína és Dél-Korea megállapodást kötött a tengeri halászat szabályairól. A két ország felségvizei mentén kizárólagos gazdasági területeket jelöltek ki, a tenger közepét pedig közös használatúvá nyilvánították. Az A kínai halászok már teljesen kifosztották a hazai vizeket. államközi egyezmény azonban nem tudja megakadályozni a súrlódások kialakulását. A szöuli napilapok állítása szerint a konfliktus oka a kínai rablógazdálkodásban keresendő. A kínai halászok ugyanis már teljesen kifosztották a hazai vizeket, ezért csak a szomszédos területeken számíthatnak gazdag zsákmányra. A csapatosan érkező kínai hajók kiszorították a koreai halászokat a közös használatú területekről. Fejenként legalább három életbiztosítás kéne ahhoz, hogy megpróbáljunk visszamenni - nyilatkozta egy koreai halász. Az incidensek azonban már a hazai vizeken is állandósultak. A koreai parti őrség naszádjai az utóbbi időben gyakran válnak ideiglenesen mozgásképtelenné, mivel a hajócsavarokra ismeretlen eredetű halászhálók tekered- nek. A legénység oxigénpalackokkal alámerülő tagjai általában jó kétórás munkával tudják a csavart kiszabadítani. Előfordul azonban, hogy a hajót csak az incsoni kikötő szárazdokkjában sikerül helyreállítani. Mivel a koreai halászok csak bójákkal megjelölt és elektronikus jeladókkal felszerelt hálókat használnak, a legénység már az első esetet követően a kínai halászokra gyanakodott. Mint később kiderült, a hálók valóban az éjszakánként megjelenő kínai hajókról származnak. A halászok villámgyorsan lerakják a hálókat, és csak másnap vagy harmadnap térnek vissza a zsákmányért. Májusban a koreai parti őrség megpróbált feltartóztatni egy kínai hajót, de a halászok szigonyokkal és késekkel rátámadtak a legénységre. Néhány nappal később újabb incidensre került sor. Egy kisebb őrnaszád üldözőbe vett három kínai hajót. Hirtelen a távolból harminc kínai hajó bukkant fel, és alakzatba rendeződve közelítettek a naszád felé. A fenyegető manőver láttán a koreai kapitány azonnali erősítést kért. A szigetország felségvizeit folytonosan repülőgépek pásztázzák. A parti őrség mokphói támaszpontjáról hamarosan egy 500 tonnás hadihajó érkezett. Az erődemonstráció hatására a kínai hajók villámgyorsan szétszéledtek. A parti őrség végül is öt hajót tudott feltartóztatni. A szöuli napilapok kommentárjai szerint a kínai halászok kétségbeesett ellenállása mögött a pénzbüntetéstől való félelem húzódik. A tetten ért hajók kapitányaira ugyanis 30 millió vonos, azaz (mintegy 1 millió koroná) bírság is kiszabható. A kínai halászhajók tehát megsokszorozták a koreai parti őrség feladatait. A távolabbi vizek egyidejű ellenőrzése ugyanis csak úgy biztosítható, ha minden naszád ötször nagyobb területen járőrözik. A legénység így teljesítőképességének határához közeledik. A szöuli lapok összehasonlításként megemlítik, hogy a japán parti őrség sokkal határozottabban szokott fellépni az illegális behatolókkal szemben. A szigetország felségvizeit folytonosan repülőgépek pásztázzák, és ha egy idegen halászhajó akár csak megközelíti a határvonalat, azonnal megjelennek a naszádok és a helikopterek. Szöul, 2002. augusztus
