Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)
2002-07-06 / 155. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 6. Szombati vendég Csákányi Eszter: „Egész színészetemnek az az alapgondolata, hogy mindennek, ami első látásra szörnyű és elborzasztó, van valami emberi és megfejthető vonulata." Torz, elrajzolt, rémisztő figurák nagymestere Találékony színésznő. Akkor sem ijedne meg, ha sorozatban kellene megjelenítenie egy Bosch-album szereplőit. A torz, az elrajzolt, a rémisztő figurák nagymestere Csákányi Eszter. A csúnyában, a zavaróban, a megrázóban is megtalálja a szépet, az esendőt, az emberit. SZABÓ G. LÁSZLÓ De megvan benne a másik véglet is. A chaplini báj. A női down minden vonzereje. A megfoghatadan varázs. Mindent el tud már játszani. Még a kötőszavakat is. Arccá vált az egész teste. Wemer Schwab Elnöknők című darabjában, a Kamrában egy abszurd dráma félkegyelmű takarítónője. Ül az asztal alatt, és a kidugott lábfejével „beszél”. Hosszasan, kimerítően, érthetően. Hogyan épít szerepet, ha tudja, hogy jó ideig csak a lábát látja a néző? Én arra nem gondolhatok, hogy mi látszik belőlem és mi nem. Az ember egészében foglalkozik a szereppel. Hogy mennyit mutatok magamból, az csak később derül ki. Alapvetően mindig a figurára figyelek. Miután ez a darab egy szobában, egy nagyon kicsi térben játszódik, ahol három nő beszélget, kérdés volt sokáig, hogy ülni fogunk. Eleinte gyakran gondoltam rá, hogy honnan vár majd az a néző, aki tudja, hogy játszom a darabban, ahol sem ajtó, semmi nincs a térben. Biztos kíváncsiak rá, hogy hol fogok megjelenni. Aki viszont nem ismeri a darabot, és nem tudja, hogy Szirtes Ágival és Pogány Judittal hárman játsszuk, annak borzasztó nagy meglepetés, hogy egy idő után az asztal alól jövök ki. Természetesen ez meg van írva a darabban. Amikor elkezdtük a próbákat, jelzésnek betettek nekem egy kényelmeden fotelt. És annyira megszerettem hogy... ... benne ragadt. Megszerettem, mert olyan jól lehet benne sután és rosszul ülni. Valami raktárból kotorták elő, de nem engedtem, hogy visszavigyék. A másik kérdés, ami rögtön az elején felmerült: Mariedl betegsége. Schwab szerint vastag talpú cipő van rajta. Csakhogy én ezt nem akartam. Féltem, hogy gnóm lesz a figura. Kitaláltam hát, hogy paralízisből maradt vissza a betegsége. Hogy nem kell már gép hozzá, mert úgy-ahogy kikezelték. A fekete szemölcsöt is én találtam ki. Imádok maszkot csinálni. Annyira ronda vagyok a darabban, olyan elszomorító és olyan szánalmas! A vastag szemöldököt azonban el akartam kerülni. Olyan már volt nekem. Úgyhogy világosra festettem a szemhéjam. Á teknősbékáé ilyen. Erre vágytam. Hogy ha pislogok, akkor az olyan furcsa legyen. Aztán feltettük a hajat, a pánthoz és a csathoz ragaszkodtam, vékony, pengeszájat festettem, de valami még mindig hiányzott. Éreztem. És akkor jött a szemölcs. Ez nem a fő helyen van, mégis látszik. Aszimmetrikussá teszi az arcomat. Ezzel hozta szinkronba a lábát. A sántikálást is nagyon szeretem. De amikor az előadás végén először lemegy a függöny, akkor még a szerepben állunk ott mind a hárman. Később, a kijövetelnél azonban direkt nagyon fiatalosan és vidáman teszem meg a lépéseket, nehogy azt higgyék, hogy én tényleg beteg vagyok. Orvos barátom meg is kérdezte, hogy honnan vettem ezt a pszichológiai esetet, mert ez teljesen olyan. Aki nem ismer és bejön az utcáról, sokáig azt hiszi, hogy én valóban ilyen vagyok. És én ezt imádom. Nem akarom tudományosan megfogalmazni, de nyilvánvalóan ez olyan szférája a lelkűnknek, az agyunknak, az ösztöneinknek, amiről nem tudunk. Mert ez biztos, hogy bennünk van. Mi? Az elrajzolt. A groteszk. Mindjárt elmesélek egy különleges eseményt, ami életemben először fordult elő velem. De ezek a szerepek bizonyosan bennem vannak. Érzem. És boldog vagyok, hogy megmutathatom őket. Hogy ez nálam ennyire evidens. És akkor most elmondom, mi történt velem. Schilling Árpád rendezésével, a Krétakör Színház Liliomával voltunk Párizsban, és mert a kedvesem is dolgozott a darabban, együtt barangoltunk a városban. És ha én hosszabb időt töltök egy helyen, akkor mindig elmegyek a Vidámparkba. Ott van a legtöbb szomorú ember? Nem. Csak érdekel, mert az egy kép a városról, hogy a Vidámparkja milyen. A párizsi hatalmas területen fekszik. Hatalmas a kerítés is, ennek ellenére már kívülről látni lehet ezeket az őrületeket. És van egy olyan tornádó, olyan sebes valami, hogy bezárják az embert egy szkafanderbe, felülről és oldalról lecsatolják, és elindul iszonyú gyorsasággal a szerkezet, de úgy, hogy oldalt is pörög, mint az űrhajó. Embertelen állapotba hozza az agyadat. És ahogy ott álltunk a kedvesemmel, mindig ott jött ki teljesen vízszintesen ez a borzalmas valami, és akárhányszor megjelent, én elkezdtem sírni. Elindult a könnyem. Mondtam is a Tamásnak, hogy maradjunk ott, ezt most ki akarom tapasztalni. És ahányszor jött, anélkül, hogy megijedtem volna, elkezdtem könnyezni. Ilyen még soha nem fordult elő velem, mert ha elsírom magam, tudom, hogy miért. Értem. Különböző helyzetekben sokszor sír az ember, én is, de idegen helyen, jókedvében, a kedvese mellett?! Elmentünk sétálni, majd visszamentünk a tornádóhoz, és akkor újra! Ugyanakkor és ugyanúgy. Bele kellett volna ülnie. Kipróbáltam. Akkor viszont nem sírtam. De én mindig is éreztem, hogy van üyen az emberben. Olyan élmény, amit nem tudok mihez hasonlítani. A nagymamám mesélte, hogy egyszer elment egy várasba, ahol soha életében nem járt, mégis tudta, hol a pék. Furcsa dolgok ezek. Én meg hiszek bennük. Azt sem érzi nyomasztónak, ha egy „fekália-dráma” extrém személyiségét kell megformálnia, mint például a Schwab-darab- ban? Nem. Nekem ez külön boldogságot jelent. Egy Dix-album mellett sem megy el a kedve az élettől? Az értelmi fogyatékosok láttán? Nem borzadok el. Mint egy ötéves gyerek, felfedezek. Hogy például Boschnak mit jelentett a borzalom, azt nem tudhatom, de a színvilága nagyon szép, mert pasztell. Schiele már karcosabb. Egyébként az egész színészetemnek ez az alapgondolata: mindennek, ami első látásra szörnyű és elborzasztó, van valami emberi és megfejthető vonulata. Mindig ebből indítok. Mondok egy szélsőséges példát: Soproni Ági kolléganőmet. Ugye, megölte őt a gyereke. Ez valóban megbocsáthatatlan bűn. Csakhogy én ismertem Ágit. Bántotta, megalázta, provokálta, gyűlölte a fiát, nem bírta elviselni, hogy szép, ő pedig már egy öregedő színésznő. Borzalom, ami történt, a fiúnak természetesen meg kell bűnhődnie a tettéért, de ha egy gyerek idáig jut, ehhez az anyjának is köze van. Visszatérve a sérült jellemekhez: ezek nagyon erősen és mélyen bennem vannak, a színészet pedig kihozza őket belőlem. Ez egyszerre őrület és öröm. Megnéztem az Egy csodálatos elme című filmet. Ilyen szerepet én is el tudnék játszani. Jó lenne, ha valaki így gondolkozna bennem. A tikkes emberek bőrében nagyon profi tudnék lenni. Bár elég sokszor játszom hasonló figurákat, még mindig motivál, hogy új oldalról próbáljam megközelíteni a szerepet. A Szent György és a Sárkány című Weöres Sándor-darabban a Katona József Színházban a férfiéhes Uttaganga királykisasszonyt játssza, aki ugyancsak „nem komplett”. Ahogy elnyávogja, hogy „pipilni kell”, arról több oldalas lélektani tanulmányt lehetne írni. Röviden és tömören: zseniálisan oldja meg a szerepet. Uttaganga „közeli rokona” Yvonne burgundi hercegnőnek. És mégis két különböző figura. Nagyon örültem, amikor Zsámbéki Gábor, a darab rendezője rám bízta a szerepet. Yvonne-t Ascher Tamásnál játszottam itthon és Bécsben. Nem akarom bántani Zsámbékit, de nagyon érdekes dolog történt köztünk, amikor Uttaganga szerepére készültem. Születőben volt a darab, már állt is a maga módján, valamit hoztam, ami jött belőlem, Zsámbéki meg édesen azt mondta: ha ő ezt kívülről látná, elájulna, és lelkendezne, hogy üyen színésznőre vágyik. De amit kitaláltam, az nem jó erre a szerepre, túlságosan energikussá és nagyon is hisztérikussá teszi. Nagyon nehéz volt ezt a kicsit katatón, sajátos vüágú embert megtalálni, nőd. Őrjönghetsz a rendezővel, hogy mi a fene nem tetszik neki, ha te tudod, hogy jó vagy, ő sem képes megfogalmazni, mi a baj, csak azt érzi, hogy más kell neki. És ahogy erre rájöttem, azóta ezt a megoldást használom, és nagyon szeretem, mert működik. De egészen más ez a lány, mint Yvonne. Nem olyan tudatos lény. Hányszor is játszotta el a burgundi hercegnőt Bécsben, az Akademie Theaterben? Talán hússzor. Nagy ajándék volt ez számomra. Tüdőm, hogy hatalmas sikere volt. Bár szóba jött, hogy a Kurázsi mama néma Katáját is eljátszhatnám Bécsben, a folytatás sajnos elmaradt. Nagyon nehéz lett volna egyeztetni. A Liliom Muskátnéjaként a Szomorú vasárnapot énekli igazán szívbemarkolóan. Honnan jött az ötlet, hogy ezt a dalt is megszólaltassa? Hangos. Olasz. Mindent ad. Egyszer csak bajba kerül. Liliomot Nagy Zsolt alakítja, ugyancsak nagyszerűen. Zsoltot nagyon szeretem. Olyan édesen tisztelt és rajongott értem, hogy eleinte nem is nagyon tudtunk próbálni. Főleg a szerelmi jelenet okozott gondot. Aztán éreztük, hogy ezen túl kell lépnünk, bár én is zavarban voltam. A rendező segítségével végül is sikerült átesnünk ezen a kölcsönös tiszteleten, és a végén letisztult a dolog. Már nem kellett könyörögnöm Zsoltnak, hogy ne féljen tőlem, letépte a ruhámat, benyúltunk egymásnak, jött magától az érzékiség is. Nestroy bohózatában, A talizmánban a kéjsóvár kertésznét játssza, az özvegyet, aki boldogan ölelné magához a facér borbély- segédet. Imádom ezt a szerepet is. Ezek a figurák azért csapnak pofán, mert épp ott tartanak, ahol én. Harcolnak a nőiességükért. vét, a fontosabb szerepek már megvoltak, mondott is konkrétumokat, de mindenki közölte, hpgy mi akar lenni. Én nagyon éber voltam, mert tudtam, hogy itt két perc múlva mindenki minden szeretne lenni. Be is adtam gyorsan a „kívánság- listád’, de sajnos nem teljesülhetett minden vágyam. Mi nem lehetett? Például Öregasszony. A Bolondot nem adhatta nekem, ezt végül is beláttam, hiszen az fiúszerep. A Haldokló is én szerettem volna lenni, de azt is más kapta. De beírtam Chaplint is, és Máté nagyon szimpatikus volt, mert azt mondta, hogy egyáltalán nem akarta rám osztani, aztán mégis meggondolta magát. Kulka Jánossal közös zenés estjük során Liza Minnelli dalaival lép közönség elé. Marilyn Monroe mellett ezek szerint ő a másik nagy kedvence. Majd meghalok érte! Örülök, hogy visszajött az életbe, lefogyott és féijhez ment. Nyilván túl van némert az ösztöneim nyilván a teátrá- lisabb megoldás felé sodortak. S mivel nem nagy a szerep, elég ritkán próbáltam, és irtó nehezen tudtam produkálni valamit. És Zsám- békinak az sem tetszett. Mondta is rögtön, hogy „nem jó, nem jó, nem jó!” És már egyre jobban ment el a kedvem. De nem adtam föl. Hiába kérdeztem tőle, mi nem jó, nem tudta megfogalmazni. Később, amikor már javában játszottuk a darabot, jöttem rá a megoldásra. A kulcsjelenetben, amikor Szabó Győző behoz a színpadra, és ráordít Bodnár Erikára, aki meg akar pisil- tetni, annyira megijedtem, hogy hirtelen megértettem valamit. Az érzelmi váltás segített rajtam. Uttaganga kifárad, és négy órán át nem tud megszólalni. Ez a szerep lényege. A reagálás elveszi az összes erejét, és utána kimerül. Megtaláltam azt a formát, amit lelküeg teljesen alá lehet támasztani, csak nem lehet megbeszélni. Ezt senki sem tudja elmagyarázni, erre neked kell rájönSchilling Árpád, a rendező találta ki, hogy Seress Rezső-dalok legyenek a darabban. Ezek megerősítik a jeleneteket. Persze nem mindenkinek tetszik az ötlet. Nekem igen. A liliom-történetemet egyébként az teszi gyönyörűvé, hogy én játszottam az „ősi”, kaposvári előadásban, Babarczy László rendezésében is, majd a Vígszínházban is beugrottam Mariskaként. Muskátné hihetetlen nagy komikai szerep, az idősödő nő összes tragédiájával, és megfűszerezve a ligeti világgal. A Városligetet pedig jól ismerem. Szerencsére sok mindent csináltam az életben. Még a Csipkerózsika gonosz kislányát is eljátszottam a Fővárosi Nagycirkuszban! Légtomász- ként. És ahogy'a próbákra jártam, sokat voltam a ligetben. Az nem egy álomvüág, mert sajnos szegény emberek tömege, mégis olyan pezsgés van benne, hogy „szar az élet, szegényvagyok, de amíg létezem, élvezem az életet”. Lüiomban is ezt az alapállást látom. Vásári életet él. Ágért küzd, ami adott? Nagy munka van benne, elmondhatom. Mindjárt ötvenéves leszek, ez egy csomó gátat jelent, emberi, művészi, nőiségbeli gátat. Jönnek a gondok. Nehezítik az életemet. Ezek a szerepek a valóságot mutatják. Muskátné szerelmes egy ifjú férfiba, aki elhagyja őt egy fiatal nő miatt. Ez létező helyzet. Fájdalom. Az ember tudomásul veszi, hogy el fogják hagyni. Én ezt kijátszhatom magamból, ez csodálatos dolog. Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című Peter Han- dke-darabban a Katona József Színház deszkáin egyetlen szó nélkül játsszák el az életet, a semmi különös hétköznapot, amikor csak úgy vagyunk, de inkább magunknak, mint másoknak. Itt mindenki több szerepet kapott. Vagy inkább választott? Chaplinként én akartam megjelenni. Amikor Máté Gábor, a darab rendezője felolvasta Handke műhány plasztikai műtéten, de arcának fő jegyeit sikerült megőriznie. A művészete csúcs. Zseniális, amit csinál. Világszínvonal. Élvezi, habzsolja az életet, hülyeségekbe is belemegy, halmozza a drámát is, de ha küép a színpadra, az a két óra boldogság a nézőnek. Őrjítő produkcióra képes. Édesapjával mikor „beszélt” legutóbb? Nem is olyan rég! A műsor kapcsán. Van ugyanis egy pillanat ebben a zenés estben, amikor a második részben megkérdezem a közönséget, hogy,jöhet az apukám?“ És az egész nézőtér gyerekként üvölti, hogy „igeeen! És akkor abban a pü- lanatban bevetítenek róla egy képet, beadják egy dalát, ott állok előtte, ilyen kicsi vagyok, és érzem, hogy én ő vagyok. A gyerek, aki ugyanolyan, mint ő. Nagyon nagy örömmel tölt el, hogy ott van velem, mellettem. És fogja a kezem. Ez holtbiztos!
