Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)
2002-07-27 / 173. szám, szombat
8 Családi Kör ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 27. MINDENNAPI KENYERÜNK A fejvadász HALKO JÓZSEF A vállalat ügynöke azt a feladatot kapta, hogy szerezze meg a csúcsszakembereket a cég számára. Egy jól átgondolt módszert dolgozott ki: a kapcsolatfelvételkor nem tért azonnal a tárgyra, hanem megpróbált először oldott, bizalmas légkört teremteni - frissítőt kínált, kellemes témát vetett fel, a családról érdeklődött. Csak mikor a „megdolgozott” egyén eléggé meg volt „főzve”, nézett az ügynök a jól bevált szokás szerint mélyen partnere szemébe, hogy a leghatározottabb komolysággal feltegye neki a kérdést: „Mondja csak, mi az ön életének célja, értelme?” A kérdésnek zavarba ejtőnek kellett lennie, felkavarónak, felidézve minden be nem teljesült vágyat, így előkészítendő a talajt az igen komoly ajánlat előterjesztésére. „Még soha nem fordult elő - mondta egyszer az ügynök a barátainak hogy ezzel a módszerrel ne nyertem volna meg valakit.” Egészen a legutolsó esetig, amikor már szintén úgy érezte, megfelelő a hangulat, hogy előálljon ajánlatával, s megint megkérdezte: „Mi a célja az ön életének?” A reakció váratlanul érte: semmi zavar, semmi nosztalgia, rögtön a kész válasz: „Az én életemnek az a célja, hogy a mennybe jussak, s hogy annyi embert vigyek oda magammal, amennyit csak lehet!” „Ekkor fordult elő életemben először - vallotta be a fejvadász -, hogy nem találtam szavakat. És először tettem fel ezt a kérdést magamnak is: Tényleg, mi a célja, mi az értelme az én életemnek?” Az az elszánt férfi, akit nem lehetett manipulálni, aki egyértelműen haladt életcélja felé, az e heti evangélium szereplőihez hasonlít. A földműves kincset talált a birtokán, a kereskedő igazgyöngyöt keresett - s az értékek megszerzése érdekében mindketten „eladtak mindent”. Másként fogalmazva: „minden” értéktelenebbé vált számukra a talált kincshez viszonyítva. A fent említett férfi is megtalált „mindent” Isten országának ígéretében. Kockáztatta bár, hogy efféle válaszadással - ráadásul ilyennyire világi talajon - úgy tűnhetik fel, mint valami megszállott, mint akinek csepp érzéke sincs a realitások iránt, mint bigott keresztény. Ám mindezt „eladta”, vagyis mellékesnek tekintette - hiszen az ő „igazgyöngye” Isten lett, Isten jelenléte. Az ember saját létének értelmét hosszasan kutatva juthat el odáig, hogy beszélni merjen és tudjon Istenről, hogy elismerje az Ó országát. Az „aki keres, talál” szólás leegyszerűsített elképzeléseket ébreszthet, ám minden őszintén kereső embernek van abban tapasztalata, hogy az értelem és Isten keresése nagyon is igényes, kemény dolog, nemegyszer keresztezik krízisek és kiábrándultságok. A hosszú távú keresés valóban fokozatos rátalálás. Isten keresése a titkok több szinten való felfedésének végtelen folyamata. Aki keres, talál: ÖNMAGARA! Az elveszett paradicsom s az Isten utáni vágyakozás közti feszültség a szüntelen keresésbe torkollik. Az ember éppen akkor a leginkább önmaga, amikor a saját gyökerei után kutat. „Ha akarja az ember, ha nem- vallja Viktor Franki -, ha tudatosítja, ha nem, amíg csak lélegzik, hisz az értelemben.” Az is, aki vitába száll, akinek ellenvetései vannak, az is, ki a vallást igen kritikusan szemléli - bár más oldalról, de ő is tulajdonképpen keres. A Biblia a langyos közönyt pellengérezi ki leginkább: „sem hideg nem vagy, sem meleg..., mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged kivetni a számból” (Jel 3,15-16). A fent említett elszánt válaszadó biztosan kereste s meg is találta önmagát Isten fiában - miért kellett volna hát félnie, hogy Atyjáról beszéljen? És bárhol! Aki keres, talál: A KERESETT ÉRTÉKÉRE. Ratzinger bíboros egyszer azt magyarázta, miért nem mutatkozik meg az Isten az ember előtt egyértelműen, egyszer s mindenkorra. A keresés folyamata, a türelmes erőfeszítés és a szüntelen újrakezdés arra kényszeríti az embert, hogy elgondolkozzék a keresett valódi értékén. Minél mélyebbre hatol ebben az értékben, annál inkább motivált, hogy a keresésben kitartson. Vagyis eladni valóban „mindent”, minden fölé helyezni az „igazgyöngyöt”. Az odaadó keresés azt is jelenti, hogy bizonyos fokon lelkileg birtoldom már: azzal, hogy fölfogtam a lényegét, az értékét, a nélkülözhetedenségét. Már e keresésnek is lelki gyógyító hatása van. „Az ember pozitív hozzáállása az értelemhez s az értékekhez - fejtegeti ugyancsak Franki -, megszabadíthatja őt a neurózistól, mi nem más, mint az értelem elvesztése.” A bevezető történet fejvadásza kudarcot vallott jól bevált taktikája ellenére. Hívó emberbe botlott, aki fordított a helyzeten - ellenállásával az ő szívét ejtette el. Kedves Olvasó, ha egészen idáig értél az olvasással, engedj meg nekem egy kérdést: Mit válaszolsz, ha holnap valaki Tőled kérdezi, mi életed célja, értelme? A szerző római katolikus pap A valóság legtöbbször nem az, ami, hanem ahogyan mi meghatározzuk A keresésről és találásról ELMÉLKEDÉSEK A kagyló megpillantott egy gyöngyszemet, mely az óceán talaján fekvő szikla hasadé- ■. kába hullott. Óriási ' erőfeszítések árán valahogy kiszedte a gyöngyöt, s maga mellé helyezte egy levélre. Tudta ugyanis, hogy az emberek gyöngyöt keresnek, ezért azt gondolta: - A szemük majd megakad a gyöngyön, s engem békén hagynak. Hanem amikor felbukkant egy gyöngyhalász, annak a figyelme a kagylók keresésére irányult, s nem levélen nyugvó gyöngyszemekre, így aztán felkapta a kagylót, amelyben történetesen nem volt gyöngy, s hagyta, hogy az igazgyöngy visszaguruljon a sziklahasadékba. Tudod pontosan, hogy hol kell keresni. Ez az oka annak, hogy nem találsz rá Istenre. ¥ Egy asszony a bankban megkért egy alkalmazottat, hogy váltson be neki egy csekket. Az az ügyviteli előírásokra hivatkozva kérte a személyi igazolványát. Az asszony levegőért kapkodott. Végül is nagy nehezen kinyögte:- De Jonatán, én vagyok az anyád! Ha azt hiszed, hogy ez nevetséges, hogyhogy te nem ismered fel a Messiást? ¥ Egy férfi próbavadászatra vitte az új vadászkutyáját. Mindjárt lőtt is egy vadkacsát, ami beleesett a tóba. A kutya a vízen járva fölkapta a kacsát, s odavitte a gazdájához. A férfi majd hanyatt vágódott megdöbbenésében. Lőtt még egy kacsát. Megint, miközben ó a csodálkozástól a szemét dörgölte, a kutya vízen járva odahozta a kacsát. Nem mervén hinni a szemének, a férfi másnap elhívta a szomszédját. De ismét csak, ahányszor ő vagy a szomszédja lőtt egy madarat, a kutya a vízen járva hozta eléjük a zsákmányt. A férfi nem szólt egy szót sem. A szomszédja sem. Hanem amikor már nem bírta magát türtőztetni, a férfiből kitört:- Észrevettél-e valami különlegeset ezen a kutyán? A szomszéd elgondolkozva dörzsölte az állát.- Igen - szólt végül-, most hogy így mondod, igen. A nyavalyás nem tud úszni. Nem arról van szó, hogy az élet nem lenne tele csodákkal. Sokkal többről: az élet csodálatos, és aki megszűnik ezt magától értetődőnek venni, rögtön meg is látja. ¥- Milyen okos kutyád van! - mondta egy ember, amikor meglátta a barátját a kutyájával kártyázni.- Nem is olyan okos, mint amilyennek látszik - hangzott a válasz. - Ha jó lapja van, azonnal csóválni kezdi a farkát. ¥ Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt többet nagypapához. Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából. Végül is nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban. Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:- Mi az ördögöt keresel? - kérdezte dühösen.- Istennek legyen hála, megtaláltam - mondta nagypapa hamiskás mosollyal. - A hangodat. Ha Istent keresed, keresd valahol máshol. ¥ Amikor az ördög látta, hogy egy kereső ember a Mester házába lép, elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy visszafordítsa az igazság keresésétől. Ezért aztán minden lehetséges eszközzel megkísértette a szegényt: gazdagsággal, kéjvággyal, hírnévvel, hatalommal, tekintéllyel. A kereső azonban annál sokkal jártasabb volt a lelki dolgokban, és vágyódott is a lelkiség után, így könnyen le tudta győzni a kísértéseket. Hanem amikor a Mester elé került, egy pillanatra meghökkent, mert a Mestert egy kárpitozott székben találta, tanítványai pedig a lábánál ültek.- Ebben az emberben nincs semmi alázatosság, ami pedig a szentek fő erénye - gondolta magában. Később még más dolgokat is megfigyelt a Mesteren, amelyek egyáltalán nem tetszettek neki. Egyrészt a Mester alig méltatta őt figyelemre.- Biztosan azért, mert én nem hízelkedem neki, mint a többiek - mondta magában. Másrészt az a ruha sem tetszett neki, amelyet a Mester viselt, és a kissé öntelt mód sem, ahogy beszélt. Mindez arra a következtetésre vezette, hogy rossz helyre jött, s keresését máshol kell folytatnia. Ahogy kilépett a teremből, a Mester, áld látta, hogy az ördög végig ott ült az egyik sarokban, ezt mondta neki:- Nem kellett izgulnod, Kísértő. Tudod, hogy kezdettől fogva a tiéd volt. Ez a sorsuk azoknak, akik Isten utáni kutatásukban mindent hajlandók elhagyni, kivéve Isten valóságáról alkotott elképzeléseiket. Az emberek sohasem vétkeznének, ha tudatában lennének annak, hogy ahányszor csak vétkeznek, önmaguknak ártanak. Az emberek többsége túlságosan kábult ahhoz, hogy a leghalványabb elképzelésük legyen arról, mit is tesznek önmagukkal. (Anthony de Mello: Szárnyalás) SZÓ Ml SZÓ „Parkolj be a garázsomba, édes!" M. CSEPÉCZ SZILVIA ohasem nézek televíziót „csak úgy”. Ez nem közérdekű információ, vagyunk még egypá- ran, akik program- szerű képernyőbámulás helyett bizonyos műsorok végett kapcsoljuk be időnként a fehér civilizáció „nagy képes ládáját”. Nálam a képernyőéhség izgalmas sport- események, természetfilmek és néhány filmritkaság kapcsán jön elő. Legutóbb aüg egy hete szántam rá magam, hogy késő éjszakáig fennmaradok filmet nézni. Egész pontosan múlt vasárnap, amikor is a Mar- kíza televízió műsorára tűzte Martin Scorsese amerikai rendező Krisztus utolsó megkísértése című filmdrámáját. Annak idején már láttam a moziban (és nemigen értettem, miért tiltakozik ellene oly vehemensen a katolikus egyház). Fantasztikusan fényképezett, megrendítő képsorok, a párbeszédekben gyakran szó szerint idézve az újszövetségi írásokat. Mindazonáltal álmomban sem jutna eszembe a film kapcsán hitvitát nyitni. A saját istenemberségének tudatát fokozatosan felismerő, vívódó Jézus alakja számomra esendőségében is (vagy éppen azért) hitünk mindent legyőző erejét közvetítette. A többi pedig (ez esetben) már filmművészet. Scorsese igyekezett visszaadni a korabeli Júdea, Galilea hangulatát, a krisztusi időben élt emberek viszonyát az olyan régen várt, hogy megérkezését már talán nem is remélő Megváltóhoz. (Persze, hogy az egyszerű emberek varázslónak, a vagyonukat és kiváltságaikat féltő zsidó papok meg csalónak nézték. Ma vajon hányán ismernénk fel, ha a rengeteg önjelölt próféta között megjelenne, és a „Hogyan gazdagodjunk meg gyorsan?” helyett arról beszélne, hogy egyetlen fillér díjazás nélkül is megtanítja, miképpen lehet jóllakni, és felebarátainkat jóllakatni a mindeneket irányító, irgalmas szeretet által?!) De mondom, nem erről akarok írni. Hanem a privát megbotránkozásomról: A filmet este tíz óra húsz perckor kezdte el vetíteni népszerű kereskedelmi televíziónk. Feltehetően azért, mert a műsorszerkesztők is úgy hallották, hogy ez nagyságrendekkel fajsúlyosabb dráma, mint például a Jézus Krisztus szupersztár című rockopera (amit mellesleg szintén szeretek nézni, hallgatni...). Azt, hogy a tévések a saját csatornájukon levetített filmalkotásról csupán hallottak, és percnyit sem láttak belőle, abból gondolom, hogy különben esetleg kicserélték volna a hozzá kapcsolódó éjszakai reklámblokkot. (Felteszem, egy országos adó stábjában sokféle világnézetű ember előfordul, ez nem is érdekes. Mert úgy vélem, a jó ízlés minden ilyesmitől független: ha már, akkor leginkább „emberfüggő“ tulajdonság.) Akik szintén látták, illetve megpróbálták végignézni a Krisztus utolsó megkísértése című filmet, nagyjából már tudják, mire gondolok. Sőt mindazok, akik az említett kereskedelmi tévére kapcsolnak éjszakánként. Ahol a késő esti film vetítése közben úgy húszperces rendszerességgel pomórek- lámokat sugároznak. Nem szeretnék naivnak tűnni, láttam én már pornófilmet (a rendszerváltás után majdnem ez volt az első „globálkul- turális” médiaélményem), és noha elfogadni azóta sem tudom, tolerálni azért igyekszem mások ízlését. Mindazonáltal nem és nem hiszem el, hogy velünk, primitív csőcseléknek tartott televíziózókkal mindent meg lehet nézetni. (Igaz, két gyilko- lászós rajzfilm között is régóta ott az intimbetét-reklámok, hadd „épüljön” a gyerek...!) De, de, DE! Felháborítónak, gusztustalannak, kultúrálatlannak és emberségünkhöz méltatlannak tartom, hogy amikor egy Krisztus életéről szóló filmben a fiatal Jézus éppen szelíden meginti a házasságtöréssel vádolt asszonyt megkövezni készülő embereket, vagy kezét nyújtja a holtából feltámasztott Lázárnak, a következő snittben feltűnjön egy gruppenszexjelenet, s csábosra sminkelt prostituáltak hirdessék - „Parkolj be a garázsomba, édes!” stb... sóhajokkal - több mint erotikus szolgáltatásaikat! Se csokoládé-, se mosóporreklám, csak ez. Húszpercenként. A harmadik szexajánlat után kikapcsoltam a televíziót. Utánagondolva, ezt tettem volna akkor is, ha egy más vallási témájú, vagy akár természetfilmet nézek. Már másnap is ezen morgolódtam, amikor a szomszédasszonyom rám csodálkozott, hogy ugyan már, mit vagyok ilyen érzékeny! Hol élek én?! Hiszen népszerű strandunk mellett éppen az ominózus éjszakán volt a sokadik élő szexshow, mindennel, ami belefér. És az érdeklődő tömegben több álmatlan gyerkőc is „végigizgulta” az érzékeket sokkoló produkciót. Pletyka, szóbeszéd? Vagy manapság tényleg erről szólna az ember?! 'Arra azért kíváncsi lennék, vajon ki az, aki az „egészségesnek mondott szexusával” (s ez részemről nem szemellenZős vagy bigott, hanem nagyon is tág fogalom), pont Krisztus urunk földi kálváriáját nézve kap kedvet ahhoz, hogy feltárcsázzon egy prostituáltat. Ha véletlenül mégis akad valaki, ne újon, ne válaszoljon, nem ez a megfelelő fórum! így, ismeretlenül is azt gondolom, hogy a hiba az ő készülékében van. Vagy a televíziósban, vagy másutt. De alighanem mindkettőben.
