Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)
2002-07-15 / 162. szám, hétfő
2 Vélemény és háttér T ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 15. KOMMENTÁR Fércpártok a ringben SZILVÁSSY JÓZSEF Ami pénteken történt Szlovákiában, az tulajdonképpen csak külföldön jelenthet szenzációt. Ott is csak azok körében, akik naivan azt hiszik, hogy nálunk is már mély gyökeret eresztett a társadalmi demokrácia. Mindezt azonban - a költővel szólva - csak a felszín fecsegi. Tisztában van ezzel Ivan Gasparovic is, akinek kétségbeesett ötlete tényleges demokratikus viszonyok között hamvába holt volna: hiszen akár a szomszédos Csehországban is elképzelhetetlen, hogy valaki úgyszólván pillanatokkal a lehetséges határidő előtt pártot alapít, azzal a biztos tudattal, hogy öt nap alatt tízezer támogató aláírást gyűjt össze, listát is állít, és az így a rohammunkában összetákolt tömörülés részt vehet a szeptemberi képviselőházi választásokon. Szlovákiában mindez lehetséges, hiszen itt nem a gondolatok, a politikai értékrendek demokratikus versenye zajlik, hanem az érdekcsoportok s az ő zsákmányszerző gátlástalanságukat zavaros jelszavakkal álcázó fércpártok iszapbirkózása. Ivan Gasparovic sok éven át hű kiszolgálója volt a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) vezérének: 1994 ama bizonyos novemberi éjszakáján ő vezényelte le az ellenzék ellehetetlenítését és a parlamentarizmus erkölcsi kritériumait szembeköpő szomorújátékot, amely tragikus nyitánya volt a mai napig felderítetlen súlyos törvénytelenségeknek. Azzal, hogy négy esztendeje Vladimír Meciar ideiglenes államfőként amnesztiát hirdetett, majd lemondott képviselői mandátumáról Ivan Lexa javára, nyilvánosan és végérvényesen jól körülhatárolható, kétes hírű társasághoz szegődött. Nyilván nem ingyen, amit az is igazol, hogy a trencsénteplici Elektra luxusvilla vásárlására és tatarozására elköltött milliókkal az exkormányfő nem tud elszámolni. Diana Dubovská szerepeltetése a HZDS mostani jelöltlistáján is azok meggyőződését támasztja alá, akik szerint a pártvezért nem valamiféle külföldi jótevő támogatja, hanem bizonyos hazai kompánia irányítja, amelynek vagy lekötelezettje, vagy maga is tagja. A Robet Fico és a Pavol Rusko által képviselt csoportosulások egy ideje világosan látják, hogy Meciar valójában már politikai hulla, aki Nyugaton teljesen szalonképtelen. Ezért legfeljebb a Lukasenko-féle zsákutcába menekülhetne, amit a legtöbb gazdasági potentát érthetően ellenez. Ezért jelzett félreérthetetlenül Robert Fico a HZDS néhány vezetőjének: ha félreállítják vezérüket, nincs akadálya a politikai alkudozásnak, amelynek egyik célja Ivan Miklósnak és holdudvarának kiszorítása vagy gyengítése is. A HZDS nyitrai jelöltállító kongresszusán a korlátlan hatalmában bízó pártelnök egyértelműen jelezte: tud vagy megne- szelt sok mindent a háttérben zajló egyezkedésekről. így került lépéskényszerbe Gasparovic, akinek a helyzetét megkönnyíti, hogy a szlovák választópolgárok között akár milliónyian is lehetnek a kiábrándultak és a naivak. Akik újra meg újra bedőlnek az ügyeletes csodatevőnek és nemzetmentőnek. Az elkövetkező hetek döntik el, hogy az önálló politikai életet kezdő egykori alattvaló képes-e ilyen bűvészmutatványra. Mi, szlovákiai magyarok, akik ebben a tragikomédiában néhány személytől eltekintve tétlen szemlélők vagyunk, egyre nagyobb aggodalommal kérdezgetjük, hogy végre felbukkannak-e hazai Rothschildok és Kennedyk, akiknek érdekük lesz véget vetni a törvényt és az erkölcsöt lesajnáló garázdálkodásoknak. És sze- reznek-e politikai hatalmat is ahhoz, hogy végre Szlovákiában is meghonosítsák a tényleges parlamenti demokráciát, amelyben világos értékrendet képviselő pártok formálódnak, és egyértelmű, mindannyiunk számára egyformán kötelező játékszabályok szerint versengenek egymással. Divatjamúlt budaj ka TÓTH MIHÁLY Ján Budaj ama alig féltucatnyi szlovákiai közéleti szereplő közé tartozik, aki számára újságíróként akkor is mindig találtam enyhítő körülményt, amikor éppen politikai hajtűkanyart véve próbálta megemésztetni az emészthetetlent. Valahogy úgy víszot nyúltam hozzá, ahogy Milan Knazkóhoz; akkor is nagyra tartottam az 1989. november 17-ét követő napokban tanúsított bátorságát, amikor nem egészen szalonképes társaságba keveredett. Elviseltük, hogy Ján Budaj sajtószakértőként mutatkozott be. El tudta hitetni, hogy kisujjában van a tömegtájékoztatás elmélete. Az országos politikában is ekként prezentálta magát. Ez egészen odáig fajult, hogy új médiatörvényt terjesztett a parlament elé, amely az 1967 óta hatályos sajtótörvényt lenne hivatott felváltani. Jogszabálytervezetének bizonyára vannak progresszív elemei is. Persze, ahhoz, hogy a Novotny-éra sajtótörvényét bárki minőségben, korszerűségben felülmúlja, senkinek se kell magát túlságosan megerőltetnie. Ami a sajtó munkatársai körében a Budaj- törvényjavaslattal szemben egyhangú ellenállásra talált, az az, hogy a tervezet politikavezérelt médiatanács működésével is számolt. Ez olyan állami szervként működött volna, amelynek hatókörébe a nyomtatott sajtó is beletartozna. Ha 1989 őszén bárki azt állítja, hogy nem egészen 13 év múlva Ján Budaj lesz az a törvényhozó, aki a sajtó irányítását politikusok hatáskörébe próbálja csempészni, az rövid úton zárt intézetben találja magát. Ma egy ilyen jogszabálytervezet beterjesztése realitás. Bizonyítja ez a szlovákiai politika irányvesztettségét. A 13 tagú médiatanács 4 tagját a parlament jelölné, 4 tagját újságírók juttatnák a testületbe, 3 tagot a Bírói Tanács delegálna, 1-1- et pedig a kiadók, a műsorsugárzók. Az újságírók elitje lesújtóan vélekedett a javaslat médiatanácsra vonatkozó részéről. Irritáló, hogy politikai fórum rendelhetne el helyreigazításokat, tenne kötelezővé ellenvélemények közzétételét, minősíthetne véleményt. Politikusok ellenőrizhetnék az újságírókat, ahelyett, hogy ez fordítva történne. A politikusok között nem fehér holló, aki élvezkedve megszavazna egy ilyen törvényt. Kedvező fejlemény, hogy Ján Budaj javaslatát a parlamenti képviselők elvetették. Talán szerepet játszott, hogy az újságírókban működni kezdett a létfenntartási ösztön. Vajon mi mindennek kellett közrejátszania abban, hogy a rendszerváltás két pozsonyi vezénylőjének egyike olyan törvénytervezetet nyújtson be, amelynek hatására szájkosár került volna a sajtó bátrabb munkatársaira?- A pedagógusi fizetésemből csak arra futja, hogy két hétre kiránduljak az udvarunkba sátorozni... (Peter Gossányi karikatúrája) TALLÓZÓ DERSPIEGEL A legveszedelmesebbnek tartott német szélsőjobboldali párt vezetőinek egyhetede a belső elhárítás besúgójaként tevékenykedik - úja a német hírmagazin. A belügyminiszteri konferenciától származó adatokra hivatkozva azt állítja, hogy a Német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) 210 országos és tartományi szintű vezetője közül harmincán dolgoztak az alkotmányvédő hatóságnak abban az időben, amikor a szövetségi kormány és a parlament két háza az NDP betiltását célzó kérelmet terjesztett az alkotmánybíróság elé. A fenti arány nyilvánosságra hozásától az elhárítás azt reméli, hogy ennek fényében az alkotmány- bíróság nem fog ragaszkodni a besúgók megnevezéséhez, amint azt idén januárban kérte. Az elhárítás el akarja kerülni az ügynökök megnevezését. A nevek ugyanis eljutnának a szélsőjobboldali párthoz is, maguk után vonva a besúgók lelepleződését, amit a bajor belügyminiszter „a legnagyobb titkosszolgálati katasztrófának” minősített. „Kortársunk" Emanuel Rádl cseh professzor írja: „Az állam a nemzetiségek szolgálója, nem pedig ura" A nemzetiségi jog kollektív jog Azt írta Rádl professzor úr, hogy „a nemzetiségi jog szükségképpen kollektív jog. Tehát az egész nemzetiséget kell védelmezni, nemcsak az egyéneket...” Nevezetes könyve, a Válka Cechű s Nemei (A csehek harca a németekkel), amelyből e mondatok származnak, 1928-ban jelent meg, mégis szinte minden mondata aktuális. Mintha kortársunk volna, úgy olvashatjuk szövegeit. Úgy olvashatnánk... E. FEHÉR PÁL Azért is szeretném emlékét ébreszteni, mert szinte tökéletesen elfelejtették. Nemcsak a régi, a két világháború közötti klasszikus cseh-szlovák állam nemzetiségei, hanem a csehek is. Hatvan év telt el halála óta, hatvankilenc esztendősen hunyt el a náci megszállás idején, ám már akkor sem figyeltek rá. Megdöbbentő _ tény, például, hogy az a Václav Cerny, akinek 1100 oldalas híres emlékiratában még Fábry Zoltán és Forbáth Imre is szerepel, amikor a régi Csehszlovákia szétverése elleni tiltakozó akciókról esik szó, Emanuel Rádl nevét nem írja le. Pedig hát a cseh irodalomtörténet-írás óriásának tudnia kellett, hogy Rádl Tomás Garrigue Ma- saryk nézeteinek talán legautentikusabb terjesztője volt. Annyira, hogy Masaryknak azok a politikai hívei, akiknek ilyen-olyan fenntartásaik voltak a professzorelnök tanai ellen, inkább Rádlt támadták. Nem mintha Ma- sarykkal, az elnökkel nem lehetett volna vitatkozni, éppenséggel még anyagilag is támogatta azokat, aí«a* vitatkoztak vele. Mondjuk Ferdinand Peroutka, a kiváló cseh publicista, Karel Capek barátja is az elnöktől kapottjelentős summát, hogy nevezetes hetilapját, a Prítomnostot kiadja, de ő sem közvetlenül Masarykkal polemizált, inkább Rádl egyik könyvét (a Vallás és politika címűt) tette meg iróniája céltáblájának, holott pontosan tudta, hogy a tudós végül is Masaryknak azt az álláspontját közvetíti, hogy az egyházakba szervezett vallások helyett a hit korszerűbb formáit kellene megtalálniuk a cseheknek, illetve az emberiségnek. Egy „realista” vallást akart Rádl a katolicizmussal szembeállítani, és Peroutka okkal fejtette ki ellenében, hogy realista vallás nem létezik, nem létezhet. De hát ez még 1923-ban történt... Viszont Rádl vitapartnerei, akik - mint írtam volt - sokkalta inkább Masaryk eszmei ellenfelei voltak, mindenkor elismeréssel emlékeztek meg a nemzetiségekről vallott nézeteiről, tette ezt például a cseh történettudomány olyan jelese, mint Josef Pékár a cseh történelem értelméről értekezve. Rádl magyar emlékét a hajdani sarlósok, mindenekelőtt Balogh Edgár és Dobossy László ébresztették. (Ezt a tradíciót folytatta 1993-ban a Prágai Tükör, amikor összeállítást közölt Rádl írásaiból Zádor András tolmácsolásában, és a fordítónak, feltételezhetjük, ugyancsak voltak személyes indítékai.) A sarlósokat Rádlnak a nemzetiségekről kifejtett tanai ragadták meg. Különösképpen azért, mert ezek erős kritikát jelentettek a masaryki állam gyakorlatával szemben, bizonyos értelemben meghaladták Masaryk és főleg Benes elképzeléseit. Vagy pontosabban: Rádl kiterjesztette Masaryk humanizmusát a Masaryk által irányított állam gyakorlatára, és számon kérte akár az elnöktől is, hogy sokszor szűkkeblű mind a németekkel, mind a magyarokkal szemben. Pedig Masaryk joggal hivatkozott arra, hogy a köztársaság nemzetiségi politikájának az akkori Európában hiába keresnők párját. Rádl bírálatának lényege azonban az volt, hogy mindez kevés, ez a polgári köztársaság legsebezhetőbb pontja: „Az állam a nemzetiségek szolgálója, nem pedig ura” - szögezte le. Persze hogy lelkesedtek érte a sarlósok! Balogh Edgár a reá jellemző szelíd erőszakkal még Móricz Zsigmond nevezetes, 1930-as prágai felolvasóestjére is elcipeli, holott Rádl egy kukkot sem tudott magyarul, sajnálkozott is emiatt. Balogh Edgárnak mégis igaza volt, hiszen akkor már tudRádlt igazából nemcsak a nemzetiségek és az állam viszonya érdekelte. tak a sarlósok arról, hogy Rádl érdeklődik a magyar kultúra, például Ady költészete iránt. Meg olvasták, sőt közzétették azt a Dobossy Imréhez (Dobossy László fivéréhez) írott levelet is, amelyben - egyebek között - ez olvasható: „ne szégyelljék követeléseiket a nyilvánosság előtt föltárni, de ezt oly formában tegyék, hogy a politikai fórumokon helytállhassanak érte. Az irredenta, véleményem szerint, elvileg elhibázott dolog, ez a metódus a múlt század eleji közéletnek volt a politikai fegyvere.” És ez is Rádl tanácsa volt, noha ezt a több milliós német kisebbség viszonylatában írta, ám - természetesen - mindez a magyarokra ugyancsak vonatkozott: „Nemzetiségi önkormányzaton az állam olyan elrendezését értem, ahol a nemzetiségek... az állam konstruktív egységei... A nemzetiség úgy lesz körülhatárolva, ahogyan az egyház: a kulturális életben szuverén jogai lesznek, és ebben a tekintetben az állam nem fog beleavatkozni a nemzetiségi érdekekbe, mint ahogyan nem szabad beavatkoznia a hit kérdéseibe sem...” És még határozottabban is tud fogalmazni: „adjátok meg a nemzetiségeknek, ami az övék, és az államnak, ami az államé. Közép-Európában elsősorban a nyelvről lesz majd szó. Mivel a nyelv minden nemzetiségnek ősi és természetes joga, a A sarlósokat Rádlnak a nemzetiségekről kifejtett tanai ragadták meg. nemzetiségek nyelvei konstruktív elemekként lépnek be az állam- szervezetbe: az államnak nemzetiségei nyelvén kell beszélnie.” Tegyem hozzá, hogy ezt az igényt talán csak a finnek tudták teljesíteni. Inkább folytatom az iskolaügyre vonatkozó mondatokkal: „Az oktatásügyet az egyháznak az államtól való elválasztásához hasonlóan kell rendezni. Az iskola valamennyi nemzetiséget az állam iránti felelősségtudatra neveli, de minden nemzetiségnek megengedi a saját nemzetiségi eszményeinek szellemében történő nevelést.” Mindez nem liberális utópia volt, hanem a masaryki államfogalom továbbfejlesztése: az úgynevezett „szerződéses-államban” a nemzetiségek szerepének tisztázása. (A „szerződéses állam” lényege: „az emberek megegyeztek abban, hogyan szervezik meg az államot saját szükségleteik kielégítésére”.) Rádl az adott állam, azaz Csehszlovákia keretein belül képzeli el a nemzetiségi jogok érvényesítését, és a leghatározottabban elutasítja azt a Lenintől származó teóriát, hogy a nemzetiségeknek joguk volna az államtól való elszakadásra. (Igaz, hogy ez a jog kizárólag elméleti volt, próbált volna valamely nemzetiség Sztálinéktól elszakadni!) Dobossy László Rádl-értékelése helytálló. Prágai egyetemi éveire emlékezve írt arról, hogy a cseh kritikus, F. X. Saida, a történész Zdenék Nejedly mellett „harmadik nagy barátunk Emanuel Rádl volt, aki természettudósból lett filozófussá, majd filozófusból közéleti emberré. Addig mi nem ismertünk tudóst vagy írót, aki az övéhez hasonló erkölcsi felelősségérzettel küzdött volna minden jogtalanság ellen, különösen a többféleképp is kényes nemzetiségi vonatkozásokban... Rádl a túlzásaiban és a hamis hiedelmeiben is jó szándékú demokrata, Masaryk leghűbb elméleti tanítványa (persze az elnöki rezidenciát elkerülve), akit keresztény humanizmusa ösztökélt arra, hogy az emberi tartalmát is figyelembe véve foglalkozzék a nemzetiségi kérdéssel.” Rádlt igazából nemcsak a nemzetiségek és az állam viszonya érdekelte, hanem a demokrácia állapota. Ezzel is elégedetlen volt. Pedig az európai demokrácia helyzete 1928-ban szilárdnak látszott. Hitler még sörcsarnokok ban szónokol, Horthy már nem a fehér terrort vezénylő lovas tengerész, hanem egy korlátozottan parlamentáris ország kormányzója, Mussolini is majdnem elfogadhatónak látszik, ritkán gyil- koltatja ellenfeleit, és Sztálinnak a parasztság ellen indított, kolho- zosításnak nevezett polgárháborújáról ugyancsak keveset tudtak. Rádl azonban aggódik. Aggódik a demokrácia európai, közép-európai pozíciói miatt, Csehszlovákia miatt. Mert azért azt se feledjük, hogy ez idő tájt váltja le Masaryk a hadsereg vezérkari főnökét, Radola Gajdát (eredeti nevén: Rudolf Geidlt), mert fasiszta katonai puccsot akart végrehajtani. „A demokrácia válságáról beszélnek - fejtegeti. - A kommunizmust és a fasizmust tartják a demokrácia fő ellenségének. A demokrácia szokásos védelmét nem tartom kielégítőnek, számomra úgy tűnik, hogy a demokrácia különböző típusai nincsenek kellően megkülönböztetve, mindenekelőtt a közép-európai nacionalizmust más típusú demokráciának tartom, mint ami Nyugaton van uralmon.” Ugyebár ez is időszerű gondolat. És egy utolsó idézet, amely - sajnos - ugyancsak aktuális. „Angliában és az Egyesült Államokban a politika távolról sem foglal el olyan kiemelkedő helyet a közéletben, mint országainkban, ahol rendkívül nagy a politikai pártok száma, és még a testnevelés sem mentes a politikától. Vajon Anglia és az Egyesült Államok alacsonyabbrendűségéről tanúskodik ez a tény? Mennél keletebbre haladunk, annál inkább falja fel az állam a lakosság érdeklődését. Ugyanakkor azonban a politikai küzdelmek sekélyesek és meddők. Milyen a napilapok színvonala! Milyen szellemi táplálékot adott eddig népünknek a parlament? A lakosság kulturális eszményei megtestesítőjének, szószólójának tarthatjuk-e az átlagos képviselőt? Ezért úgy vélem, hogy a politika iránti érdeklődés a mai Európában túlhajtott és egészségtelen.”
