Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-22 / 144. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2002. június 22., szombat 6. évfolyam, 25. szám Papp László hárfaművész szerint lehet zene nélkül is élni, de nem érdemes - június 21. a zene világnapja Akinek a zenélés életforma „Komoly fizikai erő kell ahhoz, hogy a csaknem félujjnyi vastagságú hú rókát úgy meg tudd szólaltatni, hogy minden hang a helyén legyen" LŐRINCZ ADRIÁN A ; mikor a huszonhárom éves pozsonyi Papp I Lászlót megkérdeztem, hogy lehet-e zene mmtmmm nélkül is élni, azt válaszolta: persze hogy lehet, de nem érdemes. Hétéves korában furulyán kezdte, majd fuvolán folytatta, ‘94-ben pedig már hárfázni tanult. Négy évvel később Bécsben a Reinl Preise Nemzetközi Hárfaverseny győztese lett. Ekkor figyelt fel igazán a szakma az Európa „áldatlanabb” szegletében szárnyait bontogató fiatalemberre, és kezdetét vette a Nagy Utazás. Az eltelt négy évben elég nagy kört futottál be Európa térképén. Hol, merre jártál? A bécsi hárfaversenyen ismerkedtem meg a világ legnagyobb hárfakészítő cégének tulajdonosával, Victor Salvi úrral. Az ő ösztönzésére, illetve támogatásával kerültem ki Franciaországba, ahol a párizsi Operaház szólóhárfása, Catherine Michel lett a tanárom. Később Olaszországban, majd Németországban éltem, jelenleg pedig Svájcban, a Zürichi Zeneművészeti Főiskolán tanulok. Ami a koncerteket, versenyeket illeti, játszottam Magyarországon, Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Spanyolországban, Olaszországban, és természetesen itthon. Apropó: mit képvisel egy állandóan úton levő zenész életében az „itthon”? A szülőföldet, a biztos hátteret. Ez az a hely, ahol a családom él, ahol felnőttem, és ahol egész életre szóló barátságok köttettek. Teljesen más a helyzet külföldön; úgy is mondhatnám: más mércével mérnek. Amikor egy teljesen új, idegen környezetbe kerülsz, akkor veszed észre igazán, hogy mennyire magadra, pontosabban a tudásodra vagy utalva. A világ tele van jó zenészekkel, és csak az számít, mire vagy képes, mit hoztál magaddal. A kapcsolatokat persze odakinn is kialakítja az ember - különben el is veszne -, de mégis Pozsonyban, az egykori „konzis” barátaimmal érzem jól magam. Ez úgy hangzik, mintha azt mondanád: aki kimegy, az szinte a nulláról kezdi... így van. A nyugati, az teljesítményközpontú társadalom, s ott az a mérvadó, hogy mit teszel le az asztalra. Ami azt illeti, az eltelt években jó néhány díjat begyűjtöttél. 1999-ben a Pozsonyi Zenei Ünnepségek keretében a fiatal előadók kategóriájában elnyertem az UNESCO által támogatott TIJI- díjat. Ugyanabban az évben résztvevője voltam a prágai Hárfa Világkongresszusnak, 2001-ben a zsolnai Közép-európai Koncertművészeti Fesztiválon pedig elnyertem a kritika díját. Idén Zürichben nekem ítélték a KIWANIS Musik Preisét, és a zsolnai versenyről is ismét díjjal tértem haza. Mindezek tükrében mennyire tartanak külföldön szakmabelinek? Nehéz ezt megmondani. Szakmabeli vagyok olyan szempontból, hogy ott vagyok a versenyeken, játszom, de annak, hogy milyen díjak szerepelnek az életrajzomban, nincs döntő jelentősége. Nem mehetsz oda egyszerűen senkihez sem azzal, hogy ez és ez vagyok, ezt és ezt nyertem, mivel ez az önteltséget vetítené előre, és az nagyon rossz cégér. Tökéletesen kell játszani - mert ez az a minimum, amit tőlünk, „keletiektől” elsősorban elvárnak -, és lépésről lépésre ki kell alakítani a kapcsolatokat. A legfontosabb, hogy bebizonyítsd: jobb vagy, mint a többiek. „Tőlünk, keletiektől” - miért ez a királyi többes?... Nagyon sokan vagyunk például Zürichben is a keleti tömb országaiból. Oroszok, ukránok, lengyelek, csehek és más nációbeliek. Az az abszurd helyzet ugyanis, hogy a keleti államokban sokkal nehezebb ösztöndíjjal tanulni egy művészi irányzatú főiskolán, mint Nyugaton. Ha ösztöndíjas vagy, amellett még dolgozhatsz is - a komolyzenének ugyanis sokkal nagyobb a piaca a nyugati államokban, mint például itthon. Pénz kérdése az egész; ott kinn a kultúra támogatásának nagyobb hagyományai vannak, komolyabb pénzek forognak benne. Aztán akinek ez nem jön be, az próbálkozik más műfajokkal. Nem olyasmi ez, mintha feladnád az álmaidat? Valahol talán igen. Sokat beszélgetünk erről a barátaimmal, de mindig arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy muzsikusok vagyunk, ezt a szakmát választottuk - vagy a szakma választott bennünket? -, ergo ebből kell megélnünk. Valamilyen szinten mindenki abból él, hogy áruba bocsátja a tudását. És ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy választanod kell: ezt játszod, és megélsz, vagy nem játszol semmit, akkor nincs min gondolkodnod. Tehát kompromisszumok nélkül a zenei pálya sem működik? Nem, de megnyugtatásként közlöm - egyik sem. Van itt azonban még egy nagyon fontos dolog: aki eljut arra a szintre, hogy képes előadni a legigényesebb darabokat, az egy kicsit fanatikussá is válik. Mint a szenvedélybeteg, egyre többet és többet akar, megtudni, mire képes a hangszere és hol van az a határ, amelyet nem lehet túllépni, mit lehet még belevinni a zenébe, hányféleképpen lehet eljátszani egy futamot, megszólaltatni egy hangzatot, előadni egy darabot, és mi van a hang mögött, mitől kelt benned más és más hangulatot... és még sorolhatnám. Engem minden érdekel, ami a hárfával összefügg - a gyártástól kezdve a kortárs zenedarabok előadásáig. Milyen zenei stílusokban fordultál meg ez idáig? Főleg klasszikusokat játszom - ezen belül bármilyen stílust, ahogy az igény megkívánja. Egy időben kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy belevetem magam a dzsesszbe, de az nagyon sok időt elvett volna a tanulmányaimból. Játszottam kortárs zenét, majd bluest, és még pozsonyi di- ' ákéveim alatt az egyik hazai színházban közreműködtem egy musicalben. A hárfáról tudni kell, hogy nagyon univerzális hangszer; ami zongorán előadható, az eljátszható hárfán is. Szeretek kísérletezni, kipróbálni szokatlan dolgokat, ami néha eszméletlenségeket eredményez. De van ennek jó oldala is - eljutottam a Salvi Harps cég olaszországi bemutatótermébe, és a sok kísérletezés eredményeképpen kifejlesztettünk egy teljesen új modellt. Sokan állítják: az egyik legjobb hárfa. Elejétől fogva kikívánkozik belőlem egy indiszkrét kérdés: miért épp a hárfa?... Ez az, amit nem fogok megválaszolni, mivel magam sem tudom. Egyszerűen megfogott a hangja, az a sokféle megszólaltatási mód, amelyet a hangszer felépítésénél fogva is kínál. A fellépések alkalmával előfordult már, hogy a közönség, meglátva a hárfát várta, hogy majd a színpadra lép egy törékeny, szőke hölgyike, és angyali mosoly- lyal az arcán eljátszik egy negédes melódiát. Aztán képzeld el azt a megdöbbenést, amikor a hárfa mögé leül egy méter kilencven magas fickó, és belevág! Különben komoly fizikai erő kell ahhoz, hogy a csaknem félujjnyi vastagságú húrokat, mondjuk, egy nagyzenekar kíséretében úgy meg tudd szólaltatni, hogy minden hang a helyén legyen. Márpedig nálad a helyén van - erről tanúskodik a CD-d is, amely néhány hónapja került csak forgalomba. Szólnál róla pár szót? Amolyan promóciós, azaz bemutatkozó anyagnak szántam, bár meg kell jegyeznem: nem a mai tudásszintemet és előadói stílusomat tükrözi. A felvételek még 1999- ben készültek a Szlovák Rádióban, és végül az is jelentette meg. Leginkább romantikus és impresszionista darabokat szólaltatok meg rajta, ami már csak azért is jó, mivel népszerűsíti a hangszert. De nem állhattam meg, hogy utolsó számként fel ne játsszam Deborah Henson-Co- nant New blue- sát, amely kísérlet arra, miként használható a hárfa egyszerre szóló- és kísérőhangszerként. Ha most megkérdezem: hogyan tovább... Ne tedd! Magam sem tudom ugyanis. Ami biztos, hogy be szeretném fejezni zürichi tanulmányaimat, s aztán?... A szívem hazahúz, itthon viszont nincs piaca a hárfa- és egyáltalán a komolyzenének. Talán megpróbálok majd elhelyezkedni Nyugaton egy nagyzenekarban, bár hozzá kell tennem, nem lesz könnyű. Egy-egy ilyen válogatás alkalmával ugyanis összegyűlik Európa negyven-öt- ven legjobb hárfása, és mindenki kap másfél percet arra, hogy meggyőzze a válogatóbizottságot, ő a legjobb. Különben is, mi, zenészek olyanok vagyunk, hogy ma még itt élünk, holnap pedig pár száz, esetleg ezer kilométerrel- távolabb. Gyorsan tanuljuk a nyelveket, gyorsan akklimatizálódunk, felvesszük az adott ország lakosainak tempóját, de ugyanolyan hirtelen és könnyű szívvel odébb is állunk. Számunkra nem az a fontos, hogy hol élünk és mit csinálunk, hanem hogy jól érezzük-e magúnkat abban, amiben éppen vagyunk... „Érezd jól magad abban, amiben vagy" (Dömötör Ede felvételei) Leginkább romantikus és impresszionista darabokat szólaltat meg a CD-n M<artam én lenni tűzoltó, katona, esetleg üveggolyó..., legelőbb is - néhai Máté Péter hatására - táncdalénekes, később rockzenész, de abból a vadabbik fajtából Fura kis történet pályaválasztók számára nem kis tanulsággal EŐRV ANDRÁS bolondság sokféle, de ^k legalább ezer - tartja az /Jk » arab közmondás. Ülök / % minap az autóbuszban, ““ és élvezem a fővárosi tömegközlekedés minien előnyét és gyönyörűségét. Közien csak úgy bámulok kifelé a fecniből, és arra gondolok, hogy mit égeztem el, mit nem, és mi vár ám holnap. Egyszer csak párbe- zéd üti meg a fülemet. Az előttem lő édesanya szapulja süldőforma cányát - a tanulmányi eredményei miatt. Ámbár - legalábbis úgy tűnik- ez esetben éppen az eredmények hiányáról van szó.- Nem megmondtam, hogy tanulj?! - csattan fel az édesanya.- Jó, jó, megmondtad - hangzik az unott válasz, majd kifelé bámulás az ablakon.- Nem vettek fel a kozmetikai szakközépbe - kezdi a sorolást az elkeseredett hölgy; a válasz vállrándítás. - Nem vettek fel fodrásznőnek sem.- Hát nem - konstatálja a leányka, akit sokkal kevésbé izgat a sorsa, mint jó anyját.- Az lesz a vége, hogy beíratlak valamelyik vidéki gimnáziumba, oda felveszik a hülyéket is - zárná le a beszélgetést, hozzáfűzve: - Mert mi lesz így belőled?- Elmegyek segélyre - hangzik a megfontolt válasz. Belegondolok, és rájövök, hogy kölyökkoromban azért másképp mentek a dolgok. Akkoriban a munkanélküli- vagy szociális segély fogalmak ismeretlenek voltak; annyit tudtunk csak, hogy valahol messze, Nyugaton rohad a kapitalizmus, minálunk meg virágzik a szoci. Aztán, ha rendesen fogunk dolgozni és viselkedni, eljutunk a kommunizmusba, ahol majd mindenkinek a szükségletei szerint fognak mérni. És eljő a bőség országa... Még egyszer belegondolok, kö- lyökként mi minden fordult meg a fejemben a pályaválasztás kapcsán. Akartam én lenni tűzoltó, katona, esetleg üveggolyó... Legelőbb is - néhai Máté Péter hatására - táncdalénekes. Később rockzenész, abból a vadabb fajtából. Édesanyám hatására tanító, apám hatására erdész, majd a barátom majdnem rábeszélt, hogy menjünk együtt katonai gimnáziumba, mert nincs szebb élet, mint a vadászpilótáé. Az egyenruhától viszont irtóztam, s ezért úgy döntöttem, inkább politikus leszek. Csakhogy meggyűlt a bajom a rendszerrel, mert az egyik május elsejei felvonulás alkalmával Marxot „leszőrmókoztam”. Nem maradt más hátra, mint elfordulni a világi dolgoktól, és a művészetek felé venni az irányt. Bár eleinte a fényképezés felé kacsintgattam, később mégis az írói pálya mellett döntöttem, mert az nagyobb szabadságot ad. Könyvet írni viszont nagyon nehéz; logikusan következett tehát, hogy bútorasztalos leszek. Ennél viszont egy idő múltán kézenfekvőbbnek tűnt tengerre szállni, s így a hajózás mellett döntöttem. Az élet viszont úgy hozta, hogy végül is minden lettem egy kicsit, mivel röpke harminc évem alatt alkalmam nyílt a legkülönfélébb szakmákban dolgozni. Egy . valami viszont sosem voltam, minthogy sosem is akartam lenni: munkanélküli. így változik a világ, s így változnak benne az embergyerekek.
