Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-15 / 138. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) CSALÁDI KÖR „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti” (Arany János) 2002. június 15., szombat 6. évfolyam, 24. szám Amikor az ember egyfajta önigazolást és önazonosítási jelképet vagy tárgyat keres a vallásában, akkor az egészből politika lesz, s az nagyon nem jó Hogy elfogadjuk a másikat annak, ami Csöpel láma Füzeskuty Ferencként festőművész volt KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA M ásodízben rendezték meg tavasszal a Tibet szabad szelleme elnevezésű fesz- BaaHBi tivált az andódi (az egyetlen szlovákiai) tibeti buddhista központban. Érdekfeszítő beszámolók hangzottak el indiai és nepáli zarándok- utakról, a tibeti kultúráról, a prágai buddhista centrum tevékenységéről, de a legnagyobb érdeklődés Csöpel láma vasárnapi tanítását kísérte. A központ vezetője, Géljén Tibor pozitívan értékelte a fesztivált. A rendezvényen közel nyolcva- nan vettek részt Szlovákiából. A három napból kettőt szántunk arra, hogy tibeti kérdésekről tárgyaljunk, a harmadik napon a tibeti buddhizmus bölcsességeivel ismerkedtünk meg. Az első napon Őszentsége, a dalai láma követe, Szonan Tendzin tartott előadást. Tőle hiteles információkat kaptunk, s ezek arra késztetnek bennünket, hogy nem maradhatunk közönyösek, nekünk is kötelességünk tájékoztatni a közvéleményt a tibeti kérdésről. Megemlékeztünk a kínai megszállók elleni tibeti felkelés 43. évfordulójáról, és kötelességünknek érezzük, hogy erőnkhöz mérten segítsünk a száműzetésben élő tibetieknek. *** Pál Tibor gútai vállalkozó (kovács iparművész) minden olyan dolog iránt érdeklődik, amely lehetőséget kínál önmagunk és a világ megismerésére. Nem először vagyok itt. Ez abszolút független a vallástól vagy a világnézettől. Nem vagyok buddhista, de érdekel a buddhizmus mint filozófia. Miben segítette a buddhizmus megismerése? A lelki egyensúlyom helyreállításában. Egészen másképp szemlélem a világot. Hogy másképp? Az ember rájön, hogy nem az anyagiak a fontosak, hanem a lelkiek. Ezt éppen egy vállalkozó mondja? Ha nem az anyagiak a fontosak, akkor a vállalkozó tönkremegy. Nem biztos. A kettő különválasztható. Sőt, kölcsönösen kiegészíthetik egymást. Például rájöttem arra, mi az, amit gyorsan el kell felejtenem, és mi az, amiben sikeresebb és jobb lehetek. *** Mária Poláková Pozsonyból érkezett. Hat éve léptem erre a szellemi útra, a reikin keresztül, amikor megismertem Géljén Tibort és Ildikót. A lámák közvetítésével, akik ide járnak, két év alatt elvégeztük az alapot adó buddhista iskolát, de a tanítás tovább folytatódik itt, Andódon. Ki számít buddhistának? Én még nem, de nekem a buddhizmus tanulmányozása belső egyensúlyt adott, harmóniát, egyúttal bölcsességet, az önfegyelem elsajátításának tudományát. Megtanultam, hogy az elmélyülés, az elcsendesedés a legszebb, amit az ember elérhet. Visszagondolva, olyan voltam, mint a tengeren hányódó bárka. Ma már másképp látom a világot, más értékrendet állítottam fel. Az élet kemény megpróbáltatásokat mért rám. Naponta értesülünk tragédiákról, de amíg nem mi vagyunk a szenvedő alanyai, addig hidegen hagynak bennünket, s amikor magunk szembesülünk a megpróbáltatásokkal, nem tudunk velük megbirkózni. Rendszerint olyankor döbbenünk rá, hogy mi a fontos és mi nem, amikor valamilyen tragédia ér. Csöpel láma először jár Andódon. Közvetlen, jókedélyű férfi. Eredeti neve Füzeskuty Ferenc. Mivel foglalkozott, mielőtt láma lett? Festőművész voltam. Volt? Most nem gyakorlom. Nem hiányzik? Nem. Hol állított ki utoljára? Svédországban. Ott laktam. Mikor ment el Magyarországról? Hatvannyolcban. Kifejezetten nem üldöztek, de eléggé megalázó helyzet uralkodott Magyarországon, és én ezt nem tudtam, nem akartam vállalni. Mikor települt vissza? Fél lábbal még Svédországban vagyok, de kilencvenkettő óta sokat tartózkodom Magyarországon, lámaként. Svédországban nagyobb tábora van a buddhizmusnak, mint Magyarországon? Nem, sőt. Mióta foglalkozik a buddhizmussal? A hetvenes évek eleje óta. Kerestem az utamat... Mint festőművész? Úgy is. Kerestem egy belső utat a művészet mellett is. Születésemtől katolikus vagyok. Először a kereszténységen belül kerestem, és elég gyorsan kialakult, hogy a buddhizmus felé vonzódom. Mi ragadta meg a buddhizmusban? Annyira egyenes, lényegre törő tanításokhoz jutottam rögtön az elején, mindenféle külsőségek, sallangok nélkül, hogy ez egyből levett a lábamról. Amit kaptam, az a lényeg, az elme, önmagunk megismerése. A meditáció sokkal lényegre törőbb módszer, mint a festés. A festés áttételes munka, a meditáció pedig a leglényegibb út. Hogyan lesz egy magyar festőművészből láma? Úgy, hogy három évig zárt környezetben meditációelvonulást végez. Ez Svédországban volt, a legkiemelkedőbb tibeti tanítók vezetése mellett. Ez nem papi rang vagy hivatás. A buddhizmuson belül is vannak papok és szerzetesek. Egyszerűen azt jelenti, hogy az ember a szellemi dolgokban jártasságot szerez, és ennek alapján segíteni tud másokat. Láma lehet olyan valaki is, akinek van emellett civil foglalkozása. A magyarországi közösség, amely spontán alakult, megkért, hogy segítsek nekik létrehozni a központot. Most többnyire 'Magyarországon tartózkodom, a fő központunk Salgótarjántól nem messze van. Tavaly rendeztük be a budapesti központot, amely nem sokkal nagyobb, mint az andódi. A családja hol él? Svéd feleségem volt, elváltunk. A gyerekeim Svédországban élnek. Ők is buddhisták? Egy kicsit. Ez teljesen rájuk van bízva. Családon belül nem okoz feszültséget, ha az egyik buddhista, de a másik nem tud ezzel azonosulni? Okozhatna, de a buddhizmus, főleg ahogyan mi gyakoroljuk, nem tételes vallás. Ez egy belső ösvény, s azon alapul, hogy teljes mértékben elfogadjuk a másik embert annak, ami. Belső életre külső követelményeket nem lehet támasztani. Nem tételes vallás, nem külső formalitásokban nyilvánul meg, hanem teljes mértékben egy belső önmegismerési út, lelki út, és ezt egy keresztény a kereszténységen belül ugyanúgy tudja gyakorolni, mint egy buddhista a buddhizmuson belül. Az a keresztény, aki azt gyakorolja, és az a buddhista, aki ezt gyakorolja, nagyon közel van egymáshoz, bár a vallás látszólag nagyon elválasztaná őket. És elválasztja? Nem választja el. Ha valóban a lényegét gyakorolja a vallásnak, akkor inkább találkozik a másikkal. A történelmi egyházakkal nincsenek ellentéteik? Ilyen problémáim nem voltak, sőt mondhatom, hogy jó tapasztalataim vannak, például van nekünk egy sztúpánk, egy buddhista szentélyünk, melyet kilencven- kettőben építettünk, és amelyet Őszentsége a dalai láma avatott fel. Ott részt vettek a történelmi egyházak magas rangú képviselői is, és a dalai láma tanítást adott a budapesti bazilikában. Amellett nekünk is vannak találkozásaink keresztényekkel, egyfajta dialógus is alakulgat. Fontos dolgokról beszélgetünk. Akármelyik vallás követőjére vonatkozik az, hogy végső soron önmagával kell szembesülnie, és önmagát kell megismernie. Ez vezet a boldogabb emberhez, ez által tudja a vallását is gyakorolni, ezt csinálta Jézus, ezt csinálták a keresztény szentek, akik elérték a megvilágosodást, ezt csinálta Buddha is. A belső ösvény univerzális ösvény, nem akarja az önmaga megismerésére törekvő egyik embert ráaggatott nevekkel elválasztani a másiktól. Ugyanazt csinálja. Az egyik Jézust követi, a másik Buddhát. Más az, amikpr a nevek kezdenek dominálni a vallásban; amikor az ember egyfajta önigazolást és önazonosítási jelképet vagy tárgyat keres a vallásában. Akkor az egészből politika lesz. Ez nem jó. Pontosan ezt tudjuk megelőzni, ha saját vallásunk leglényegét gyakoroljuk, az pedig mindig önmagunk megismerése. Szerencsénk volt, hogy akadtak pedagógusaink, akik nem csak az előírt tananyagot sujkolták belénk. Akik halkan bár, de beszéltek az anyanyelv megtartásának szükségéről... Egy rendhagyó osztály rendhagyó érettségi találkozója PÉTERFI SZONVA merem írni: mi, 48-asok fél szó- m 11 bői is megértjük I ^ egymást. Sőt, mi több: egy-egy szemvillanásból is. Legalábbis azok, akik 1966-ban a Duna utcai - akkori - középiskolában koptattuk a padokat. Amikor fellebbentem a múlt sok mindent jótékonyan befedő fátyolét, egy csapat értelmes és lázadó, tudásra éhes, ám nagyon akaratos, eleven fiatalt látok. Akik szemrebbenés nélkül ellógtak az unalmas és feleslegesnek tartott műhelymunkáról, viszont az órákon olyan keresztkérdéseket tettek fel a tanároknak, hogy akadtak, akik beleizzadtak a válaszadásba. Abban a politikai helyzetben szerencsénk volt, hogy akadtak pedagógusaink, akik nem csak az előírt tananyagot sujkolták belénk. Akik halkan bár, de beszéltek az anyanyelv megtartásának szükségéről éppúgy, mint a társadalom torzulásairól, a tudás értékéről. És mégsem csak a tudás, és annak állítása volt az a többlet, amit az iskolából magunkkal vittünk a nagybetűs életbe! Az alma mater többet, tartást adott. Persze a világból mindig csúfot űző tiniként ennek értelmét nem fogtuk fel, ám később, felnőttként sokunknak kapaszkodót jelentett. Rádöbbentünk, hogy ennek a tartásnak köszönhetően maradtunk talpon akkor is, amikor nem kényeztetett a sors. Ezért válhatott valóra az, amit az iskolától búcsúzva nevünkben is megígért az osztályelnökünk: „...elkötelezzük magunkat, hogy nem esünk el, nem válunk a társadalom eltűrt, jelentéktelen tagjaivá. Nem hagyjuk magunkat sodorni az árral...“ Néhány nappal ezelőtt erre emlékeztünk a rendhagyó osztály rendhagyó érettségi találkozóján. Bár nem ültünk kerek évfordulót, tizenegy éves kihagyás után a 36-ra került sor, a viszontlátás örömétől, vagy a szemünket borító könnyfátyoltól nem a mostani, hanem valamikori önmagunkat láttuk. A 39 fős osztályból 26-an ültünk a kissé kopottas padokba, hárman, fájdalom, már soha nem lépik át az osztály küszöbét, s szeretett (bár ahogy az lenni szokott, olykor szidott) osztályfőnökünk is egy égi osztályban hangsúlyozza azt, amit egykor nekünk mondott: szeressétek anyanyelveteket, szüléiteket s egymást, bárhová sodor is az élet. Mintha 1966-ban érezte volna, lesznek, akiket jó vagy rossz sorsuk más országokba, földrészekre vet. De Kanadába, Új-Zélandra, Németországba vándorolt osztálytársak is életjelt adtak magukról, hogy velünk legyenek... Elhunyt osztályfőnökünk helyett a volt igazgatónk, Janda Iván tartotta az osztályfőnöki órát, látható örömmel és büszkeséggel hallgatta a beszámolókat pályánk alakulásáról, gyerekeink boldogulásáról, unokáink számáról. Mivel anno a rendhagyó osztálynak mindig is rendhagyó igényei voltak, vallatóra fogtuk meghívott tanárainkat is. Akik, mai szóval élve „hozták formájukat”. Őszintén feltárták lelkűk legrejtettebb zugát is, mert talán érezték, továbbra sincsenek közöttünk pedagógusokat és diákokat elválasztó gátak. Mi tagadás, nem akadt senki, akinek a fájdalmasan-édes emlékezés ne dobogtatta volna meg a szívét hevesebben. Amikor úgy, mint 36 évvel ezelőtt, kitódultunk az iskola kapuján, és tanáraink fegyelemre intettek, újra időutazást tettünk. 1966. május 30- án 39 ünneplőbe öltözött harmadikos a Ballag már a vén diákkal, A Gaudeamus Igiturral és az Elmegyek, elmegyekkel az ajkán végigvonul a városon, a csapat megáll a Mihály-kapu alatti könyvesbolt kirakatába helyezett tabló előtt, majd a színház előtti Ganymédesz-kútnál teli torokból lelkesen énekli az ősi magyar diáknótákat, meghatódva, a felnőttkor küszöbén, egymásba kapaszkodva, a többségi szlovák lakosok legnagyobb döbbenetére... Harminchat év után mégsem a jelentős tiszteket, felelős pozíciókat betöltő, komoly felnőttek, szülők és nagyszülők, hanem egy rendhagyó osztály rendhagyó diákjai járták végig az ismerős utat. Miközben éreztük, hogy a túlvilágra köl- tözöttek és a határokon túliak is velünk vannak. A szívünkben. —i-------i------------------i Pál Tibor gútai iparművész (A szerző felvételei)
