Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-12 / 135. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2002. JÚNIUS 12. Kitekintő A közép-olaszországi Emilia Romagna tartomány és Rimini, az ismert adriai fürdőváros egyre kedveltebb a külföldi turisták, vándorok körében Sonkaváros, sajtország Kerékpártúra Rimini tengerparti sétányán (A szerző felvételei) Átléptük a Rubicont. Szó szerint is, meg átvitt értelemben. A Forma-l-es autóversenyről ismert Imolát, a San Marino-i nagydíj helyszínét elhagyva, majd az ókori etruszk kerámiaipar bölcsőjét, Faenza városát érintve, Forlít és Cesenát is magunk mögött tudva, Rimini előtt léptük át a híres patakot. Persze egész másként, mint Július Caesar. SERES ATTILA Ő galliai régiói élén vonult saját városa, Róma ellen, az egyeduralom megszerzésének reményében. Mi csupán Riminibe, Emilia Romagna adriai szentélyébe, a legismertebb itáliai fürdővárosba igyekszünk. Ám így is, a kocka el van vetve. Rimini óvárosának főterén, a Piazza Tre Martirin, ahol a római korban a Fórum állt, emléktábla figyelmeztet, hogy Caesar itt tartotta híres beszédét katonáihoz. A döntés számunkra távolról sem olyan sorsfordító, mint neki volt jó kétezer évvel ezelőtt. Csupán a könnyű ebédeknek s a rendszerint vacsorára fogyasztott pirítósnak kell egy időre búcsút mondanunk, hiszen Itália Éléskamrájába, a parmezán sajt, a sármai sonka, a lasagne és a tortel- ini, no meg a híres habzóbor, a ambrusco hazájába érkeztünk. Jólétnek a pluszkilók. Az elegáns Andres szálloda erkélye talán nem i legalkalmasabb pont, ahonnan totálképet kaphatunk Emilia Ro- nagnáról. Innen nézve legfeljebb cépzelerünkben tűnhet fel a régió tmblematikus városa, Párma, Jtendhal kedvence, vagy Reggio ímilia, az olasz trikolór, no meg a íúsos táska, a tortelüni szülőhelye, i motor, a sebesség szent dühében :lő Modena, a Ferrari városa, vagy Ippen Ferrara, ahol az évszázado- dg uralkodó Esték udvarának isszhangját belepi valami álmos, álusias, biciklis légkör. Innen, a izálloda erkélyéről egészen más kép tárul a szemünk elé. Olyan, amiért évente százezernél is több magyar vándor kel útra, hogy ezer kilométert autózva megmártózzék az Adriában, órákat gyalogoljon a homokos parton, szállodájában biciklit bérelve bebarangolja Fellini városának ódon utcáit, elkerekezve a ma már Riminivel egybeépült Riccionéba, s a vele szomszédos Cattolicába. Vagy egyszerűen csak kifeküdjön a partra egy napernyő alá, eljátszadozva a távirányítóval, amelynek gombnyomására elektromosan nyílik vagy zárul az árnyat adó gomba, esetleg fordul kívánságra a nap felé. Épphogy elkezdődött az előszezon, de Rimini máris utazósebességbe kapcsolt. Az üdülővendégek nagy része ugyan ma még nyugdíjas csoportokból vagy kispénzű diákokból áll, de június második felétől már özönlenek az „igazi” turisták. Akik reggel 9-kor beássák magukat a homokba, délben sebtében bekapnak egy szeletelt pizzát vagy egy sült halat, befizetik a kamasz fiút egy vízisítanfolyamra, vagy egy víz fölötti sárkányrepülésre, de csak módjával, hogy maradjon elég pénz kipróbálni a kikötői halvendéglőket. Az évről évre visszajárok jó előre figyelmeztetnek: vacsorázni Cesenaticóban érdemes. Például az Urbanóhoz címzett trattoriában, abban a halvendéglőben, ahová kis komp viszi át a vacsoravendégeket, s addig szeli át oda és vissza a kanálist, amíg kiürül a fogadó. Persze aki nem szereti a ráksalátát, a kagylós tésztát, a sült kalamárikat, a tintahalat, s a tenger egyéb gyümölcseit, annak nem érdemes kitennie a lábát Riminiből. A nemzetközi konyha remekei sorakoznak a parti sétánnyal párhuzamos főutcán a kínaitól a japánig és az indiaiig, a franciától a spanyolig meg az oroszig. Nem tévedés, oroszt írtunk. Akik olyanokká lettek, mint a kínaiak. Világvándorok. Ott vannak minden kilométerkőnél. Riminibe például charter gépeken jönnek vagy kirándulóhajókon. Megmártóznak a - ma még - jéghideg tengerben, bérelt buszokkal fölkapaszkodnak a szomszédos hegyi köztársaságba, San Marinóba, fölvásárolnak mindent, ami eladó, megvacsoráznak az elegáns Quatt- ro colonne halvendéglőben, s már mennek is tovább. Már aki. Mert sokan maradnak. Találkozni velük utcai zenészként éppúgy, mint pincérként, divatüzleti eladóként, bájaikat áruló utcalányként vagy kozák harcosként, bravúros légtornászként a Ravennától tíz küomé- terre fekvő Mirabilandia vidámparkjában. Innen, a Hotel Londres erkélyéről több kilométernyi partszakaszt belátni. De nincs egy talpalatnyi kiadó hely sem. A fölparcellázott strandok vagy a szállodákhoz, vagy a parton sorakozó éttermekhez, gyorsbüfékhez, kávézókhoz, fagylaltozókhoz tartoznak. A napozó ágyak erdeje mögött, a víztől távolodva strandröplabdapályák, tenisz, és az Itáliában oly népszerű calcetto, azaz kispályás focipályák sora. Persze megvilágítással ellátva. Mert nyáron, a hőségben kizárólag az esti órákban népesednek be. Nagy divat errefelé az éjszakába nyúló foci, majd jöhet a forró zuhany, egy könnyű vacsora, és irány a diszkó. No igen, az esti szórakozóhelyek tekintetében Rimini felülmúlhatatlan. Olyannyira, hogy a legnagyobb észak-olasz városból, a 250 kilométerre fekvő Milánóból is ide járnak a fiatalok szórakozni. Este 8-kor beülnek az autóba, nyitásra ideérnek, és a hajnali zárásig ropják a táncot. Úgy hírlik, a milánói anyukák szervezetbe tömörültek, s hosszas csatározás után elérték, hogy a tengerparti mulatók hajnali 3-kor bezárjanak. Azóta némileg csökkent a diszkóbaleset a közutakon. A régió turisztikai hivatala mindent elkövet, hogy a tengerparton kívül Emilia Romagna egyéb látni- és ízlelnivalóival is megismertesse az idelátogatókat. S nem csalódik, aki enged a csábításnak. Hiszen mondjuk Párma, sonka- és sajtország fővárosa alig egyórányi autóéira van Riminitől. A híres francia író, Stendhal sokkal nagyobb utat tett meg érte, s annyira megihlette, hogy egyik legismertebb regénye, a Pármai kolostor képzeletbeli színhelyévé választotta. Kétségtelenül ezzel a várossal kezdődik az igazi, az érzéki, a festői, a szélsőséges Emilia, bár Párma jellege némileg elüt a többi régióbeli városétól. A legfranciásabb itáliai település, amely még rá is játszik erre a beütésre. Érzékisége kevésbé komoly a többiekénél, jobban átszövi a kaland, a tréfa. Hedoniz- musa már-már megmosolyogtató, önmagát ízlelgeti, s nagy örömét leli a kultúrában. A Pó-menti párás pincékben érik a házisonka A pármaiak a vacsoraasztalnál - amely legszentebb helyük - rendszerint két dologról beszélnek: a zenéről és az evésről. Muzikalitásuk valóban meglepő. Színházuk, a neoklasszikus stílusú Teatro Reale Mária Lujza ajándéka. S noha az irigyelt szomszédvár, Milánó a maga Scalajával e téren elhódította a pálmát, egy-egy operabemutató máig eseményszámba megy. S próbáljon valaki hamis hangot megütni! A közönség a legkisebb hibánál felszisszen, sőt olykor fennhangon kommentálja a színpadon történteket. Ebben a városban mindenki operaénekes. A szállodám alatti fagylaltárus a Lo- hengrint énekelve csalogatja a vendégeket. Persze lehet is ilyen ősökkel a hátuk mögött: Toscanini és Pizzetti is pármai volt, s Verdi is itt született a szomszéd faluban. Ami pedig az evést illeti: a pármai ember falánk, mint minden emili- ai, de ízlése kifinomultabb. Ugyanazokat az ételeket itt szeszélyesebben készítik el, mint másutt. Semmi kétség, Itáliának ama vidékére érkeztünk, ahol a táplálkozás a kultúrának, hogy ne mondjuk, a műveltségnek a része. Errefelé sokféleképpen variálnak egyazon ételt, de a világért sem kevernék össze a pármai „barikát” a párolt hús, a sajt, a tojás, a kenyérmorzsa és a kolbász dús keverékével. Még kevésbé a bolognai húsos tésztát a romagnai húsos tarisznyával. Itt minden étteremtulajdonos szent meggyőződése, hogy az ó ételspecialitása ínyenceknek való, minden más csak műveletlen falánkoknak. Persze lehet-e rosszul enni ott, ahol a szomszédvárak - esetünkben Párma és Reggio Emilia - évszázadokon keresztül azon vetekedtek, hol készül finomabb tor- tellini, hol aromásabb a sonka, íz- letesebb a sajt? A reggióiak máig állítják, hogy Párma illetéktelenül orozta el előlük a sajtra akasztott parmezán - azaz pármai - nevet. Nem véletlenül készítette el aztán a saját sajtját, amit parmigiano reggianónak keresztelt, ez utóbbi jelzőt hangsúlyozva. Soha nem hallottam annyira, mint itt, a reg- gio emiliaiak eszmefuttatásaiban, hogy olyan szorosan össze lehet kötni a politikát és a gasztronómiát. És másutt a búbánatért sem teszik annyira felelőssé a pince hibáit, mint errefelé. A leggyakoribb mondás Reggio Emíliában: „Csak a jó bor teszi nyílttá, vidámmá az emberi jellemet, a rossz bor megváltoztatja az emberek erkölcseit.” Ezt a fajta, étellel, itallal történő moralizálást másutt is tapasztaltuk Emilia Romagnában. Utolsó este például Ferrarában, az II Mandolino nevű trattoriában. Már túl voltunk a mennyei vacsorán, sőt a kísérő édes boron is, amikor Mario, a tulajdonos megjelent egy üveg likőrrel a kezében.- Diólikőr, különböző füvekkel ízesítve - magyarázta. - Szerzetesek találmánya. A fogyasztás módját is ők határozták meg. Hunyd be a szemed. Lassan engedd a cseppeket előbb a fogtövedhez, majd a nyelved alá. Ha már a szájpadlásodon is érzed a füvek ízét, akkor lenyelheted. S minden bűnöd megbocsáttatott. Emilia Romagna, 2002. június Tesztelik a Parmigiano Reggiano sajtot \ parmaiak kedvelt helye, az étterem terasza