Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-06 / 130. szám, csütörtök

JJ SZÓ 2002. JÚNIUS 6. Kitekintő \z őrszemek ma már csak távcsővel látják egymást, de széles mozdulatokkal még így is üzengetnek, hogy a másik miféle szívességet tehetne nekik ZÖldvonal-túrán a kettéosztott Nicosiában Ez a senki földje . (Képarchívum) V Laikí Gitoniá valaha Nico­sia vörös lámpás negyedéhez artozott. Ma sétálóutcák tar­kítják iparművészeti boltok­kal, elegáns butikokkal, tera­szos kávézókkal, ven- iéglőkkel. Igazán kellemes lely az őgyelgésre, a bámész- kodásra. Az óváros megszé­pítésében állítólag az UNES­CO is kivette a részét, és ez a :enyémyi terület jó eséllyel rályázik arra, hogy a világ- Irökség részeként jegyezzék. SERES ATTILA \ város szívében különös látványos­ság a kilátó. Talán a világ egyeden jontja, ahol nem a szépséggel, ha- íem az ocsmánysággal „büszkél­kednek”. A város kellős közepén hú- íódó zöld vonal, a görögöket és a tö- -ököket elválasztó ütközőzóna itt ruristalátványossággá szeh'dül. A Nicosia más részem tapasztalt kato- rai szigor ezen a ponton megeny- lül, és az erre járók görög fegyveres 5r biztosítása mellett nézhetnek át a níloldalra. A pletyka szerint az ílőzékeny katonák pár éve még kődarabokat is osztogattak a turis- sáknak, s akinek kedve szottyant, megdobálhatta az innen alig húsz méterre posztoló török őrszemet. A egtöbben azonban megelégedtek a kilátóról a szemük elé táruló lát­vánnyal: hanyatt dőlt házfalak, vak- sin pislogó, kivert ablakok, leomló /akolat, gazzal felvert egykori jár­da. Ez a senki földje. Egy utcasor Ni- :osia szívében, amelyre két évtizede sem görög, sem török ciprióta nem :ehetí be a lábát. Slőttünk azonban feltárul az ENSZ íltal őrzött ütközőzóna szögesdrót kerítése. A különleges enged­élyünk birtokában lehetővé vált '.öldvonal-túra azonban inkább el­szomorít. Egy utcányi dráma. Eu­rópa ma már egyeden fővárosa, ímelyet csaknem három évtizede kettéoszt a katonai megfigyelőpon- :ok sorfala. Balra a görögöké, jobb­ja a törököké. Közöttük az ENSZ- íékefenntartók járőrei. Kísérőnk odainti az ütközőzóna be- áratánál posztoló kanadai őrsze­met, aki szabaddá teszi a szögesdrót ikadályokkal eltorlaszolt bejáratot, belépünk Nicosia egykor talán leg- brgalmasabb belvárosi utcájába. A árdát szegélyező, ölig érő fűben jyík surran, vipera tekereg, kóbor cutyák és macskák andalognak ál­mosan. Jobbra, az a kivert ablakú épület valaha jó nevű iskola volt. A tatvanas évektől, a török-görög orzsalkodás idejétől aztán ENSZ- jékefenntartók lakták, kanadai bá- :is lett. 1974-ben, a megszállás dőestéjén egy török tiszt kopogta- :ott be a hajdani iskola ablakán, s közölte az ott lakókkal, hogy tíz per­ük van a hurcolkodásra, itt ugyanis pillanatokon belül nagy csetepaté lesz. Igaza volt. A másnapi csatáro­zásban ezen a ponton sokan meg­haltak. Az iskola háromszor cserélt gazdát, s homlokzatán egy tenyér­nyi hely sem maradt golyónyomok nélkül. Az épület az ütközőzóna máig vitatott pontja. A törökök sze­rint a tűzszüneti vonal az utca felőli bejáratnál van, a görögök szerint vi­szont az iskola hátsó, udvarra néző felénél. Szerencsére a vitát ma már nem kísérik napi incidensek. Az 1989-es megállapodás értelmében ugyanis mindkét szemben álló fél alakulatait visszavonták az üt­közőzóna közeléből. Az őrszemek ma már csak távcsővel látják egy­mást, de széles mozdulatokkal még így is üzengetnek, hogy a másik mi­féle szívességet tehetne nekik. Annuska háza a zöldvonal-túra egyik legismertebb pontja. Az idős hölgy esete a nemzetközi sajtót is bejárta, mivel évekig élt a tűzszüne­ti vonalban. A megállapodás szerint az ütközőzóna ez az utca volt, ahol most járunk. Mivel a házak bejárata a senld földjének nyilvánított utcára nyűt, az erre nyíló ajtókat, ablako­kat befalazták, s a párhuzamos ut­cára nyíló fronton nyitottak új bejá­ratot. Egyedül Annuska néni állt el­lent. Vagy nem tudott, vagy nem akart építkezni, ragaszkodott az eredeti ki- és bejáráshoz. így aztán ha vásárolni szottyant kedve, azt előre jeleznie kellett a körzet ENSZ- parancsnokának, aki elkísértette. Annuska családja hazafiadannak tartotta ezt a cselekedetet, és meg­szakított vele minden kapcsolatot. Az idős hölgyet aztán az ENSZ-bé- kefenntartók „adoptálták”, gondoz­ták, mikor megbetegedett, s amikor a kilencvenes évek elején elhunyt, ENSZ-temetést kapott. Nemcsak Annuska elárvult háza, hanem a szomszédos épületek is igen rossz állapotban vannak. A ha­zafias hevület ugyanis hamar ela­padt, s a tűzvonalból fokozatosan mindenki kiköltözött. Ma szomorú látványt kelt az egykori bevásárlóut­ca. Az agyagtéglából épült falakat ugyanis gipsszel borították, amit minimum nyolcévente kellene cse­rélni, a falakat pedig kétévente újra­festeni. Nos, az itt sorakozó házak negyedszázada nem láttak festéket. A falak sok helyen leomlottak, má­sutt támfalakkal tartják lábon őket. A volt tulajdonosok azonban hallani sem akarnak a bontásról. Mindkét oldalon abban reménykednek, hogy egyszer visszaköltözhetnek ottho­nukba. A Nicosia örökségéért nevű szervezet egyébként azon fárado­zik, hogy el lehessen kezdeni a biz­tonsági zónában lévő házak restau­rálását. De erre csak a ciprusi rende­zés után kerülhet sor. Sétánk következő állomása a Hold­emlékmű. Katonákhoz méltó vas­kos humorral nevezték így az ENSZ- békefenntartók. Valójában egy szo­morú esemény, tragikus áldozatta] járó incidens színhelye. Az „em­lékmű” valójában egy korabeli gö­rög megfigyelőpont, amely az 1989- es megállapodásban rögzített visszavonásig kőhajításnyira volt az ellenséges török megfigyelőponttól. Olyannyira, hogy a szolgálatban lévő katonák kölcsönösen hergelték egymást. „Emlékművé” 1983 de­cemberében vált ez a hely. Egy tény­leges katonaidejét töltő és leszerelé­sére készülő görög ciprióta a hírek szerint jó ideje hergelte a szemközti törököket, akik ezt jelentették pa­rancsnokuknak, sőt állítólag video­felvételeket is készítettek az inzul­tusról. A tragédia éjszakáján megint ez a görög kiskatona volt szolgálat­ban, s odáig ment a csipkelődésben, hogy nadrágját lehúzva a hátsó felét mint valami világító holdat mutatta a török őrnek, aki nyomban megto­rolta a becsületsértést. Lőtt, és a já­ték tragédiába torkollt. Alighanem ez az esemény is közrejátszott az üt­közőzóna demilitarizálásában. Egy másik „vicces” esemény színhe­lyén sétálunk, a Konstantin utcá­ban, vagy újabb nevén a Dárda su­gárúton. Az utca itt összeszűkül, ez itt az ütközőzóna legkeskenyebb pontja. Az előretolt állások vissza­vonásáig nem egészen három és fél méter választotta el egymástól a gö­rög és a török őrszemeket. Nem cso­da, ha az utca végében álló fehér házba egy szakasz kanadai béke- fenntartót költöztettek. Egyeden feladatuk volt: szemmel tartani ezt a pontot, ahol a legkönnyebbnek tűnt az összetűzés. Volt is bajuk elég. Nem győzték elsimítani a köl­csönös incselkedés, gyerekes csíny­tevés nyomán támadt diplomáciai bonyodalmakat. A szemben lévő házban lakó görög és török katonák ugyanis olyan közel voltak egymás­hoz, hogy ha egy kést erősítettek egy bot végére, azzal nyugodtan át tudtak bökni a szemközti balkonon ólálkodó ellenséghez. Innen a Dár­da sugárút elnevezés. Ám ez a ját­szadozás is csak 1989-ig, a visszavo­násig tartott. Azért az utolsó kivo­nuló török őrszem hátrahagyta kéz­jegyét. Átdobott a szemközti oldalra egy Molotov-koktélt. Nem győzték oltogatni a tüzet a kanadai katonák. Az utca végében kis kanyarulat. Kí­sérőm figyelmeztet, tanácsos a jár­dán maradni, még ha nem győzzük is a kátyúkat kerülgetni. Ebben a zó­nában ugyanis egymást érik az ak­nák. Az ÖiSZ a nicosiai ütközőzó­nán belül 43 aknamezőt tart nyil­ván, magán a szigeten pedig 72-t. Megmosolyogjuk azt a korabeli AWACS-rendszert, amely valójá­ban a kerítésre erősített konzerv­dobozokból áll. Ha valaki hozzá­ért, zörgött, ebben állt az előriasz­tó rendszer. Velünk szemben biciklis kanadai járőr közeledik. Rajtunk kívül ő az egyeden lélek az ütközőzónán be­lül. Bal oldalunkon éppen a „kődo- bálós” kilátó, most minket néznek érdeklődve a turisták. Jobbra török zászló lengj az őrszemet azonban nem látni. O viszont egészen bizto­san lát minket - mondja a kísérőm. Közben elhagyjuk a Grizzly-bun- kert, amely a Sziklás-hegységben honos kanadai szürke medvéről kapta a nevét. Mint mindennek, en­nek is megvan a maga története. Úgy adódott, hogy az utcában járőröző kanadaiaknak feltűnt, mintha napról napra szűkebb lenne a hely. S tényleg, egyik napon már nem fértek el járművükkel. Jobb és bal oldalon is egyre beljebb került a járda. Tárgyalások kezdődtek a, jár- datologatókkal”, persze senki sem vállalta a felelősséget. Végül furcsa megállapodás született. Egy napon egy kanadai páncélozott jármű műszaki okok miatt, kormány- és fékhiba folytán lezúdul majd az ut­ca felső részéről, s rendbe teszi a vi­tatott útszakaszt. így senkinek sem kell megalázó presztízsveszteséget elkönyvelnie. S ez történt: jött a ka­nadai szürke medve, s minden a he­lyére került. Akárcsak a kék traktorról elnevezett ponton. Ennek a traktornak az a tör­ténete, hogy az 1974-es török invá­zió idején itt rekedt egykékre festett traktor. Évekig állt az utcának ezen a pontján, olyannyira, hogy az ENSZ tűzszüneti megállapodása is hivatkozott rá. Később azonban a traktor görög tulajdonosa visszakö­vetelte járművét, papírokkal igazol­va tulajdonjogát. Nem lehetett mit tenni, az ENSZ visszaadta a trak­tort, de hogy a megállapodás szöve­ge ne sérüljön, a helyére állított egy gyermekjátékot, egy gokartot, amit avatott katonakezek évről évre kék­re festenek. Az utca vége felé érjük el az ENSZ- katonák, itt, ezen a ponton jobbára kanadaiak elhelyezési körletét. A laktanyává vedlett ház alatt valaha mélygarázs volt. A török inváziót megelőző napon, 1974 júliusában egy Toyota-kereskedő autószállít­mányt kapott Japánból. Lábon el­hozta Famagusta kikötőjéből az au­tókat, beállította őket a garázsba, s másnap jöttek a törökök. Az 1974-es Toyoták azóta is itt állnak. Némelyi­kük ülésén még ott a nejlon védőhu­zat. Valamennyi kocsi kilométerórá- ja 32-t mutat. Ilyen messze van Fa­magusta Nicosiától. De vajon milyen messze még a szi­get egyesítése? Meddig lesz idegen- forgalmi látványosság Európa egyeden kettéosztott fővárosa, s benne a zöld vonal? Nicosia, 2002. június \ belgrádi reálpolitikusok tisztában vannak azzal, hogy a balkáni lőporos hordótól megcsömörlött euroatlanti struktúrákkal tartósan szembehelyezkedni nem üdvös dolog Belgrad együttműködne az észak-atlanti katonai struktúrával PILZ NÁNDOR Elkapta a fejét a belgrádi sajtó, unikor kiszivárgott, hogy magas be- >sztású jugoszláv vezetők május de- ekán egy szerémségi faluban titkos anácskozást tartottak az észak-at- anti katonai szövetség küldöttségé­vel. Jugoszlávia a NATO előszobájá- >an! -jelentették az újságcímek, ar- a utalva, hogy az ország kész felej- eni a három évvel ezelőtti háborút. Ott azért még nem tartunk” - nyi- atkozta, nyilván nem ok nélkül az :gyik honi résztvevő, aki azt is ta­gadta egyúttal, hogy a találkozó tit- :os lett volna. Az esemény mind- izonáltal különbözött a nyilvános­ág tudtával eddig megtörtén­ektől, mert míg az utóbbi egy év :orán általában más szereplőket is élvonultató értekezleteken vagy a lél-szerbiai válsághelyzet csillapí- ását célzó kétoldalú megbeszélése­ién került sor a találkozókra, ezút- al valóban a szorosabb együtt- nűködés lehetőségeit kutatták a tegnapi ellenségek, ha „nem hivata­los eszmecsere” formájában is. Ezt igazolja az a hivatalos bejelentés, hogy George Robertson NATO- főtitkár a belgrádi brit nagykövetsé­get meghatalmazta a kapcsolattar­tás csatornáinak kialakítására. A hír nem igazán volt szenzáció: a belgrádi kormány valamivel koráb­ban szándéknyilatkozatban jelezte együttműködési készségét az észak-atlanti katonai struktúráival. A kérdés csak az, mennyit kell még Jugoszláviának várnia, hogy a NA­TO rábólintson a békepartnerség­ben való közreműködésére, azaz milyen gyorsan tudja Belgrad telje­síteni az elébe állítandó - nem ke­vés - követelményt. Az elvárások sorában az elsők közt van legalább két tábornok: Nebojsa Pavkovics vezérkari főnök és a kö­zelmúltban kipattant, Momcsilo Perisics egykori vezérkari főnököt és egy amerikai diplomatát (állító­lag a CIA balkáni ténykedésének irányítóját) érintő, egyébként mindmáig tisztázadan „kémbot­rány” főszereplője, Aca Tomics ka­tonai elhárítási főnök mielőbbi le­váltása, az utóbbi évtizedben meg­annyi bajt okozó jugoszláv hadse­reg teljes átszervezése és civü kont­roll alá helyezése. A két tábornok félreállítása nem ütközik komo­lyabb ellenállásba, a belgrádi ál­lamvezetés állítólag csak arra vár, hogy ezt csendben, mintegy saját akaratából tehesse meg. Az átszervezés már keményebb dió - véli több helyi elemző -, s nem­csak azért, mert a felsőbb katonai struktúrák ragaszkodnak előjogaik­hoz, de azért is, mert a fegyveres erő létszámát és fegyverzetét az új balkáni erőviszonyokhoz kellene igazítani, s ezekhez szabott, tehát az eddigitől merőben eltérő védelmi doktrínát kidolgozni. Ami azért okozhat nehézségeket, mert a régi szellemben nevelkedett és a világ egyik legjobban kényeztetett hade­rejében szolgált tisztikar még most is akkora nagyságrendekben gon­dolkodik, amekkorát a jószerével harmadára fogyatkozott és leron­gyolódott ország képtelen követni. A hatalmat gyakorló mai, magukat demokratának nevező csúcspoliti­kusok pedig egyszerűbbnek látják munkájukat, ha maguk mögött tud­ják legalább az egyik fegyveres tes­tület megnyugtató támogatását. A belgrádi reálpolitikusok azonban tisztában vannak vele, hogy a balká­ni lőporos hordótól megcsömörlött euroadanti struktúrákkal tartósan szembehelyezkedni nem üdvös do­log. Pláne ha olyan fontos tét forog kockán, mint Koszovó. Ezért is kere­sik a közeledés útjait. A békepart­nerség nem látszik túl fájdalmas­nak; szakértők megítélése szerint ennyit még a 60 százalékos NATO- ellenes közhangulat mellett is el tud viselni a lakosság. Kérdés, miben le­hetne megtestesítem a partneri együttműködést. Ha választani lehetne az adanti ka­tonai szervezet részéről ajánlott két partnerségi terület között (köz­reműködés adriai mentőgyakorla­tokban, tekintettel arra, hogy Albá­nia és Horvátország között nincs közvetíen szárazföldi kapcsolat; csapatok küldése külföldi béke­missziókba), Belgrad bizonyára az előbbire mutat, mert a békefenntar­tás költségeit aligha tudná állni hosszú távon, nem szólva a közvéle­mény rosszallásáról, ha a katonák egyike-másika koporsóban kerülne haza a küldetésből. A helyi elképzelések egyelőre egé­szen mások. Míg Pavkovics vezér­kari főnöknek irreálisan ambició­zus tervei lennének (akár zászlóalj- nyi állományú műszaki, biológiai és vegyi védelmi, terroristaelhárító vagy ejtőernyős alakulat rendelke­zésre bocsátása, fegyver-, hadfel­szerelés-, repülőgépgyártás), az or­szág lehetőségeit józanabbul fel­mérő katonai körök kezdetnek elégnek tartanák az együttműkö­désre kijelölt tisztek angoltudásá­nak csiszolását, törzsgyakorlato­kon és megfigyelői tevékenysége­ken való részvételét. Az optimis- tábbja mindjárt kereseti lehetősé­get is lát az ügyben; ezek úgy tart­ják, hogy a jugoszláv hadiipar, ha fegyvert nem is, de lőszert eladhat­na a NATO-nak, ezenfölül a belgrá­di katonai orvostudományi akadé­miajó pénzért vállalhatná a térség­ben állomásozó nyugati katonák egészségügyi ellátását. Dilemmái talán még vannak Belg­rádiak, de ezeken gyorsan túl kell tennie magát. Nebojsa Csovics, a szerb kormány koszovói ügyekkel megbízott alelnöke két mondatban összefoglalta, miért kell sietni a döntéssel. A NATO egyre terjeszke­dik a Balkánon, s Szerbia néhány éven belül legalábbis barátságtalan környezetben találhatja magát. Ha Koszovó miatt netán viszályba ke­veredne Albániával, az egész világ­gal találná szemben magát egy csa­pásra. Tehát: ha nem tudod legyőzni, csat­lakozz hozzá! Újvidék, 2002június A török oldalon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom