Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-04 / 103. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állat nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) C 5 A. lád: í; KÖK „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltöródött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüzőpipáját a tűzbe meríti; Nyájas szaru nője mosolyra deríti. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN 2002. május 4., szombat 6. évfolyam, 18. szám Nem igazságos, hogy a beteg kötelezően fizeti az egészségbiztosítást, de amikor az egészsége megromlik, bizonytalan, hogy mikor fogják megfelelően kezelni Műforgó és válltükrözés Dr. Tornóczy László főorvos: „A betegséget nem törölték el, csak az ágyak számát..." KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA étnapos tudományos ortopédiai-sebészeti kongresszust tartottak márciusban az érsekújvári kórházban az alkalomból, hogy az ortopédsebészet húsz éve önálló osztály. Az ortopédiával ugyan már 1974-ben kezdtek foglalkozni, akkor alakította meg dr. Tornóczy László az első ambulanciát. Az idő tájt a sebészet és az ortopédia közös osztályon működött, de amikor átadták az új kórházat - akkor az ortopédia 60 ágyas önálló osztályt kapott az ötödik emeleten. A tanácskozást dr. Tornóczy László főorvos (és kollégái) szervezték meg. Tudományos konferenciáinkra meghívjuk az ortopédsebészeket, ideggyógyászokat, traumatológuso- kat, gyógytornászokat és még néhány közeli szakma képviselőit. A jelenlegi tanácskozáson is neves személyiségek vettek részt Szlovákiából és Csehországból is. Célunk az volt, hogy összegezzük húsz év gerincsebészeti és artroszkópiai tapasztalatait. Az artroszkópia a legmodernebb vizsgálatok közé tartozik; térd-, boka-, váll-, könyökízületet lehet így tükrözni. Több mint tíz éve végzünk ízületi tükrözéseket; a környéken az elsők között kezdtük ezt a módszert. Az artroszkópiás technikával pontosan diagnosztizálhatok a megbetegedések, de főleg a belső ízületi sérülések, és nagy részüket azonnal vagy később is meg lehet így operálni. Főleg a sportbaleseteket lehet így ellátni. Az artroszkópiás technikának nagy előnye, hogy kis vágással, ületve szúrással történik a kivizsgálás, és lényegesen lerövidül a kórházi kezelés és a gyógyulás ideje. Egyre többen jönnek hozzánk olyan sportolók, akik balesetet szenvedtek. Ezeket a tapasztalatokat és eredményeket akartuk a többi kollégával megvitatni. Őszintén mondom, nagyon magas színvonalú előadások hangzottak el. A beszámolók a tapasztalt szakembernek is nyújtottak valami újat? Határozottan igen. Vagy megerősíti a nézeteimet, hogy amit csinálok, az jó, vagy rájövök, hogy valaki jobban csinálja, ez esetben el kell tőle lesnem. Vallom, hogy mindenkitől lehet tanulni, még a legfiatalabb kollégától is. Az utóbbi évek leépítési tendenciája milyen mértékben érintette a kórház ortopédiai osztályát? Rendkívüli mértékben. Egy osztályt se csonkítottak meg annyira, mint a miénket. Hogy ez kinek köszönhető, nem tudom, és a mai napig nem értem, hiszen ezt az évtizedet az Egészségügyi Világszervezet a csontok és ízületek évtizedévé nyü- vánította. Ennek ellenére elvettek először tíz, majd még tíz ágyat. Tehát az osztály negyvenágyasra zsugorodott. Minisztériumi intézkedés volt, senkit nem kérdeztek meg. Egyik nap megkaptam az értesítést, hogy másnaptól csak ennyi ággyal rendelkezünk. Tudni kell, hogy az érsekújvári ortopédia három járás - az Érsekújvárt, a Komáromi és részben a Lévai járás - több mint 300 ezer lakosát szolgálja. A negyven ágy nem elég? Ilyen körülmények között, amikor nem adnak elég pénzt operációkra, elég. Ha valóban annyi műtétet végezhetnénk, amennyire igény van, akkor kevés lenne. A betegséger nem törölték el, csak az ágyak számát, s amit csak lehet, átszerveznek ambuláns kezelésre. De teszem azt, műforgókat csak műtőben lehet operálni, az osztályon. Jelenleg 250-en várnak a műforgóra itt nálunk. Nemcsak az Újvári járásból, hanem távolabbi járásokból is jönnek a betegek, és azt kérik, hogy itt operáljuk őket. Végül is mindegy, hol végzik a műtétet, mert egy biztosító fizeti. Csak rendet kellene végre tenni a biztosítóban, hogy oda adják a pénzt, ahol a műtétet végzik. A betegnek alapvető joga, hogy szabadon választhasson orvost. S mivel az orvos kórházhoz van kötve, tehát a kórházat is szabadon választhassa meg. Visszatetsző a biztosítók gyakorlata, hogy adnak egy bizonyos előleget, ami nagyjából fedezi az alapkiadásokat, s ebből kell tudni gazdálkodni. Nem igazságos, hogy a beteg kötelezően fizeti az egészségbiztosítást, de amikor az egészsége megromlik, bizonytalan, hogy mikor fogják megfelelően kezelni. Az a hatvanhetvenéves ember, akinek tönkrement a csípője, nem várhat két-há- rom vagy öt évig, mert közben infarktust vagy agyvérzést kaphat, s akkor már nem műthető. Ezen a rendszeren mielőbb változtatni kellene, hogy a beteg megkapja azt a gyógykezelést, amire szüksége van, és azonnal. Tüdőm, erre a válasz mindig az, hogy Nyugaton is várakozni kell. Igen, de nem mindegy, hogy fél évet vagy ötöt. Mint mondta, pillanatnyilag 250 beteg vár műforgó-beültetésre. Mennyi a várakozási idő? Nem tudom megmondani. Egyik évben megoperáltunk 27 beteget, a másik évben 3 5-öt; ha nem változik a helyzet, majdnem tíz év a várakozási idő. Ez képtelenség. Mindegyik kórház ilyen helyzetben van? A járási kórházak lényegesen kevesebbet kapnak, mint az egyetemi klinikák. Ez rendjén van. De nem hinném, hogy mi ügyetlenebbek volnánk... Nem lehet rákényszeríteni a beteget, hogy a lakhelyétől távolabb eső klinikára menjen, hiszen a járási kórházak éppen azért lettek kialakítva, hogy a környékbelieket ott kezelhessék. Azt tartanám helyesnek, hogy ahol ezeket a műtéteket gyakorlott orvoscsoport magas színvonalon végzi, ott is lehessen arányos számban operálni. Az érsekújvári kórház harmadik, azaz a legmagasabb típusú kórház. A műforgó miatt kell várakozni? Annyira drága? Ahogy vesszük. Egy hatvanéves ember esetében, aki az élete során rengeteg pénzt befizetett a biztosítónak, és most szüksége van műforgóra, ami körülbelül húszezer korona - azt hiszem, ez nem sok. Ha a beteget nem operáljuk meg, szenvedni fog, a szenvedést pedig nem lehet pénzben kifejezni. S ha a gyógyszereket számítom, az egy-, két-, esetleg háromévi gyógyszeradag többe kerül, mint a műtét. Közben tönkremehet a mája, a veséje, de magát a betegséget, a fájdalom okát nem kezeltük, az megmarad. Melyek a leggyakoribb betegségek? A gerincmegbetegedések. Harmincéves korában már majdnem mindenkinek fáj a háta. Ezeket a panaszokat kezelni kell, gyógyszerrel, injekcióval, infúziókkal, esetleg, ha olyan állapotban van, műtétet javasolunk. A megelőzésben óriási szerepe van a helyes életvitelnek és a fekhelynek. Sokan drága vízágyakat vesznek, de ez nem mindenkinek jó. Ellenben kapni jó matracokat.'Egyes cégek igen drágán adják, viszont kilenc-tízezer koronát érdemes invesztálni, mert tizenöt évig használható. Sokféle gyógyászati segédeszköz létezik; én nem mindegyik hatásosságáról vagyok meggyőződve. De hogy jó ágyban kell feküdni, olyan matracon, mely a gerincet kellőképpen tartja és idomul hozzá, abban biztos vagyok. Erre áldozni mindenképpen érdemes. A gerincműtéteket még mindig helyi érzéstelem'tésben végzik, vagy már narkózisban? Főleg helyi érzéstelenítést alkalmazunk, de ha a beteg úgy kívánja, altatásban végezzük a műtétet. A modern helyi érzéstelenítés előnyös a beteg szempontjából. Mi még mindig a híres brünni Gotfryd professzor módszerét alkalmazzuk, és az eredmények azt bizonyítják, hogy ez helyes út. Az osztály orvosai közül hányán tettek szakvizsgát a húsz év alatt? Tizennyolcán első fokút, tízen másodfokút, és jelenleg ketten folytatnak tudományos munkát. Nem mindannyian a mi osztályunkon dolgoztak, távolabbi járásokból is jöttek, például Zsolnáról, és nálunk készültek fel a szakvizsgájukra. A konferencia résztvevőinek egy csoportja (A szerző felvételei) SZÓ Ml SZÓ Délelőttök súlya VAJKAI MIKLÓS A szülőföld szeretetéről számtalan disszonáns vagy érzelgős dolgot összeírtak már, félrevezetvén az alapgondolatot, amely annyira szent és annyira lényegbevágó, hogy jószerint kimondani sem illik. Szülőföld. Nem is oly régen, a mára letűnt kelet-európai parancsuralom önkívületében a tollnokok figyelemre méltó hányada el-elcsacsogta, vagy éppen elsiratta a maga szülőföldélményét. Közöttük olyanok is, akik mögött már világhírnév volt. Takargathatta magát Iksz vagy Ipszi- lon a szülőföld jelképei mögé bújva, az ömlengő lírának homályába rejtve a „zugi lázadást“. Aztán pedig melldöngetőn léphetett ki az adott térbe, harsogva bátorságát. - Ide süssetek! Lengyel vagyok! Én bezzeg, én megírtam, én kimond- tam, én csodákat műveltem: az író legyen őszinte! És melldöngetőn haladt egy másik város utcáján a kirgiz, az örmény, az orosz, a magyar, az erdélyi magyar... Bátor emberek voltak. A lényegtelen hullámlovasai. De, nincs számonkérés. Mindannyian önmagunknak számíthatunk csupán. Nincs sem közösségi - erkölcsi-etikai - mérce, sem közösségi lelkiismeret! Mindezek a dolgok lázas kitaláci- ók, én nem hiszek ilyesmiben. Ami számíthat: itt van bennem. És benned. Mindannyiunkban. Még azt sem mondanám, hogy ezt az elrejtett vagy önmagunkban hordozott értéket lelkiismeretnek nevezzük. A fogalom ettől lényegesebb. És nincs ünneplőbe bújtatva. Nevezzük egyszerűen emberi magatartásnak. S ha már az irodalmat szóba hoztam, restelkedve kell kimondanom, hogy hazai tollnokáink ugyancsak el-elrebegték a maguk kis monológjait, a gyalázat porát hintve a lényegre. S amikor felkérésre írnom kellett volna, jobbnak véltem, ha hallgatok. Pedig, szerencsémre legyen mondva, én még ismertem annak a nációnak a képviselőit, akik az ekeszarv mögül jóval többet tudtak a szülőföld szeretetéről, megbecsüléséről, ösztönző erejéről, s azokról a miértekről, melyekről szürke öltönyös, vörös nyakkendős íróink megkerülve a lényeg trópusait, oly önhit- ten szavaltak. Ma idősebb vagyok. S azok az emberek, kiket egykor szerettem, eltűntek a színről. De a táj, a megcsonkított, megvert, hol karddal, hol pedig tankokkal meggyalázott táj síkja, a szülőföld itt maradt. A bölcsesség csodásán kiegyensúlyozott hallgatagságával. A huhogó nagyember pedig az örök bársonyszékben ülve magabiztosan mondja: -Az ember csodákra képes! Ahol tegnap még nagy kiterjedésű erdők voltak, most mesterséges tó tárul elibénk, önmagába burkoltan, már-már restellve születésének miértjét! S a róna földje önmagát felélve szóródik a levegótérbe... Az ember... Ha ostoba, valóban „csodákra“ képes! így jöttek létre a megfordított folyók. A savas esők. Az eladott erdők miatti áradások olyan tartományokban, hol hatvan esztendőn át nem ismerték az efféle vészt. Az ember! A szikföldek és sivatagok szaporodása nem kisebb tragédia számunkra, mint a diktatúrák tankjai, helikopterei és kardjai. Ám, ne általánosítsunk. Aki abban a bizonyos bársonyszékben ült, ül..., és - csúnyán visszaélve a csúnya hagyománnyal - ülni fog, az örök diktátor! A hatalmat mindig rosszul gyakorló. És ezért mindig kegyvesztetté váló. De a rombolás rendre - mindig - megtörténik. Hatalmat csakis az enyéim tudtak gyakorolni, ott, az ekeszarv mögött haladva, éspedig szerete- tükkel. Mert ez a szeretet nem volt meddő. Nem is lehetett, hisz a hagyományozott értelem által edződött. Magyaljaim, akik a Felvidék parcelláin végezték a reájuk háruló feladatokat, a letűnt évezred alatt éppen elégszer kaptak leckét az ostobaságok és kegyetlenségek könyvéből. Csakhogy a füvek újra zöldellnek. A fák megint virágot bontanak. S a meggyalázott földre vissza-visszalopja magát a békesség. Nem állítom, hogy az elszenvedett sebek kivétel nélkül mindig behegednek, de a magánember szenvedései mindig az univerzumért kiáltanak. A távlat pedig Távlattá, Jövőképpé nemesedik. Ők, a hagyományok talaján élt elődeim, nemzedékről nemzedékre gyarapították ismeretüket, hitüket, átadván erősítették az utánuk következők szülőföld-élményét. S hogy közben kizsákmányolok érkeztek, vagy fecsegő rögtön-uralkodók, politikai-gazdasági szélhámosok?! Az ekeszarv mögül, csodák csodájára, tisztábban láthat az ember. Szülőföldélményért nem kellett a hetedik faluba kujtorogni. S amikor valahai újságíró barátom élete legjobb riportjában megszólaltatta ezeket az embereket, az egyikük így szólt: „Itt, ezen az udvaron mutatta meg nekünk Á. K., és éppen aratáskor, hogy az elesett ember, hogyan kel fel a földről... És amikor a háborúban megsebesültem, ez jutott az eszembe... És, felálltam.” Szinte látom, amint ezek az akkor hatvan-hetven éves férfiak az elvégzett munka után még utolsó pillantást vetnek az elhagyandó földtáblára, amely akkor már nem volt az övék. Az új politikai hatalom pedig nemcsak a padlásteret sepertette ki, volt éppen elég nagy mérvű takarítás az emberi tudat, de leginkább az emberi lélek tájékán. De a több évtizednyi parancsuralom, sem a lefüggönyözött, sötétre lakkozott személygépkocsik, sem pedig a tankok látványa nem tudta megölni a dolog lényegét! Mi az a nagyon szilárd tőke, mely világlátásunkat és hitünket erősít-' heti, és mi az az elperelhetetlen, mit sem fába, sem kőbe, de a múlhatatlan időbe vésettek elődeim?! Az a talpalatnyi terület, amelyen álltak és éltek, a testvérükké, a szüléikké és nem utolsósorban a szellemi társukká vált. Ide születtek, itt éltek, s ezzel a számukra oly fontos területtel tartottak fenn szoros kapcsolatot. Ez a föld jelentette számukra a mindenkori távlatot, ellátta őket javakkal, s ugyanez a föld takarta be elődeiket, rokonaikat és időnként a gyermekeiket. Ez állandósult és párhuzamosan mindig változó földterület volt az övék. Itt élve fedezték fel magánviláguk rejtélyeit, s az esélyeiket. Ide kötötte őket a napi gond, és az egyre hosszabbodó élményláncolat. Hagyományaik nemzedékről nemzedékre itt, ezen a területen váltak mind súlyosabb kötelékekké. Igazából nem lehettek sem lokál- patrióták, sem kozmopoliták: szülőföldjük nem volt színpadkép, sem átutazók felségterülete. Keresvén az igazsághoz vezető utat: talán erre... errefelé kellene tájékozódnunk.
