Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-29 / 123. szám, szerda

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. MÁJUS 2Í KOMMENTÁR Természetes fogyás SIDÓ H. ZOLTÁN Szomorú, de utolértük Nyugat-Európát. Természetesen nem az átlag­bérek, az életszínvonal kategóriájában, hanem olyan területen, amely a legkevésbé sem szívderítő. Szlovákiában tavaly fordult elő először, hogy az elhunytak száma meghaladta az élve született gyermekek számát. A nálunk fejlettebb országokhoz, továbbá Magyarországhoz és Csehországhoz hasonlóan tehát megkezdődött az ország lélekszá- mának természetes fogyása. Összességében azonban még nem csök­kent a lakosság száma, mert - bármilyen furcsán hangzik is - az emig­ráció ütemét meghaladó bevándorlásnak köszönhetően ha minimális mértékben is, de gyarapodunk. Ezzel párhuzamosan a népesség viha­rosan, a legsötétebb prognózisoknál is gyorsabban öregszik, a 60 éven felüliek száma rövidesen meghaladja a 14 éven aluliakét. A bé­keidőben történő népességfogyás komor tényével a fejlett vüág szá­mos országa néz szembe. Nyugat-Európa néhány állama már több mint egy évtizede küzd ezzel, ezért elég megvizsgálnunk az ottani áll­apotokat, hogy lássuk, e téren mit hoz nálunk a jövő. Az Európai Unió demográfiai helyzetének alakulása egyre nagyobb mértékben függ az egyszerre szükségszerűnek és koloncnak tekintett bevándorlóktól. Az ezzel járó nemzetiségi arányok módosulása, a kulturális különbözősé­gek egyre látványosabb megnyilvánulása viszont feszültségeket ger­jeszt az ún. őslakosság körében. Ennek legújabb megnyilvánulása a szélsőjobboldali pártok előretörése. Nálunk a bevándorlók száma egyelőre jelentélűelen, évi 2000-2500 fő, tehát ez a probléma még nem látványos. Egyelőre. Viszont az elöregedésből adódóan a nyugdí­jellátó rendszerre, továbbá az egészségügyre nehezedő nyomás már most szinte tarthatadan, miközben Szlovákiában mindkét terület re­formja késik. Nem tudjuk, hosszabb távon hová vezet a lakosság tar­tós fogyása és elöregedése. Egy azonban bizonyos: ha nem látunk hozzá sürgősen a problémák kezeléséhez, a ketyegő demográfiai bomba garantáltan felrobban. JEGYZET nem tetsző szavakat, sőt, javasla­tot is tesz, a hibásan beírt szó helyett rögvest ajánl egy mási­kat. Próbáljuk csak ki. „Milan Ftácnik miniszterkedése...” - kezdem a mondatot. Hoppá, megálljunk - figyelmeztet a ma­sina - mi az, hogy „miniszterke- dése”? Ezt én nem értem. - Oké, mit ajánlasz helyette? - Minisz- terkefése - érkezik a válasz. „Hálistennek” - folytatnám, de ismét csak piros aláhúzás állít meg. Mit ajánl helyette a gép? ,Álistennek”, esetíeg,diaiisten­nek”. Tessék választani. Hál’ is­tennek, már nincs gond az ár- víz-súlytotta területekkel... Per­sze a sújtotta pontos jé, de a gép szerint ilyen kifejezés sem léte­zik, van viszont „árvíz-súlytor- ta”. Létezik továbbá „dél-afrika- ki”, „kényserített”, „félresöpr”, „mindannyiinknak”, „kézéter”, a rockkoncert és a felügyelőbi­zottság azonban nem tetszik a korrektorprogramnak, pedig mindkét szót egybe kell írni. Ezentúl tartózkodnom kell az olyan szavaktól is, mint a „szomszédai”, ezt ugyanis nem ismeri a gép, Teller Ede nevét Zellerre magyarosítja, az vi­szont a gép szerint rendben van, hogy Medgyessy Páter. Egy el­ütésnél a gép rögtön aláhúzta az „építésügyi miniszter” kifeje­zést. Rákattintottam a hibás szó­ra, mit ajánl helyette. Jött is a válasz. Nem fogják kitalálni - remélem nem jut Harna (ja, a név se tetszik, Hatna Istvánt ja­vasol) István fülébe - mit ajánl a szövegszerkesztő: „Építéshú- gyi miniszter”. Ráhibáztam néhány szóra JUHÁSZ LÁSZLÓ Pár hónapja új számítógépek ér­keztek szerkesztőségünkbe, az Új Szóban végérvényesen letűnt a Macintosh-korszak, hogy Bill Ga­tes vagyona ismét csak gyarapod­hasson kicsinyt. (Amúgy irigylem ezt a fazont, akkor is milliókat keres, ha alszik. Pár napra igazán cserélhetnénk kispárnát...) Eltar­tott egy darabig, amíg megszok­tuk az új gépeket, többen máig nem tudtak megbarátkozni a Windowsszal, melynek-hittem én - legnagyobb pozitívuma, hogy van benne helyesírás-el­lenőrző program. Eddig ugyanis szerintem az Új Szó volt az egyet­len napilap a világon (leszámítva talán az Uganda Newst), ahol a szerencséden újságírókat még csak egy szótárprogram sem se­gítette. Szóval elméletileg most már könnyebb a dolgunk, ugya­núgy, mint sok tízezer felhaszná­lónak, akik a Windows magyar nyelvű változatát használják ab­ban a hiszemben, hogy az segíti őket a helyesebb írásban. Az el­múlt hetekben azonban szer­kesztőségi szobánkban nap mint nap felhangzik valamelyikünk szájából: „Te, ez azt sem ismeri, hogy...” A szótárprogram készítői ugyanis - finoman szólva - nem végeztek hibátían munkát. A szá­mítógépes szövegszerkesztő lát­hatatlan korrektora piros hullá­mos vonallal aláhúzza a neki A velünk élő Fidesz CSEPELI GYÖRGY Csak csatát, de nem háborút vesz­tettek a 2002-es országgyűlési vá­lasztásokon azok a politikai erők, melyeket leegyszérűsítve a Fidesz névvel jelölhetünk. A győzelem oka nem annyira a győztes ereje, mint a vesztes gyengesége volt. A választás két fordulója között történtek arról győzhették meg a megfigyelőket, hogy a Fidesz tanulékony, nem a le­vegőbe beszélt, amikor tartalékait emlegette, s félelmetes határozott­sággal képes volt kommunikációs stratégiájának megváltoztatására, miközben szervezőkészséget, az egységes vezetésre való képességet mutatott. Mindezt demonstráló tö­megek felsorakoztatásával bizonyí­totta. Nem kétséges, hogy jogállami mércékkel mérve a Fidesz megújult kampánykészsége súlyos fogyaté­kosságokkal volt terhes, miként a vereség utáni utóvédharc sem nél­külözte a rosszízű történelmi remi­niszcenciákat. A siker, még ha vi­szonylagos is, visszamenőleg iga­zolni látszik a Fidesz négy éven át folytatott sajátos kormányzását, melyet a kommunikáció és a látszat elsőbbsége jellemzett a mélyreható reformok, maradandó társadalom- politikai változtatások helyett. A Fi­desz felismerte, hogy az államszoci­alizmusnak vége lett, s az elődei ál­tal beindított piaci és külpolitikai mechanizmusok felhajtóereje bő­ven elég ahhoz, hogy ne apadjanak el a megmaradását szolgáló társa­dalmi közérzetet tápláló források. A Fidesz kommunikációs forradalma e forrásokat nagy hatású ideológiai és szimbolikus erőkkel bővítette. Az idősebbek nyilván vevők voltak a nemzeti retorikára, a millenniumi ünnepségek soha el nem múló soro­zatára, s szívüknek kedves volt az- Szlovákia valóban különleges ország, hiszen itt már részletre is megvásárolhatók a politikusok! (Peter Gossányi karikatúrája) TALLÓZÓ NÁRODNÁ OBRODA Néhány járásban demográfi; robbanás fenyeget a roma népe: ség növekedése miatt címmel ke zöl írást a szlovák napilap, cikkíró által megszóltatott szál ember szerint Szlovákiában 198 után több roma születik, mint a: előtt. Ez nagyon veszélyes folyj mat, mivel a szegénység is repre dukálódik. Elképzelhető, hogy jelenség egyfajta reakció a társ; dalmi rendszerre, a romák sz; mára ugyanis a szociális juttat; sok jelentik a fő bevételi forrás A lap kiemeli, hogy a társadalm lag előnyösebb helyen lakó rom családokban átlag csupán 1, gyermek jut egy családra, a szí gényebb területeken azonba hét-nyolc. Az említett demográf ai robbanás főként a súlyos műi kanélküliséggel küszködő járás; kát veszélyezteti. Ha a régiók ki zötti gazdasági szakadék továb mélyül, a tömeges elköltözés sei elképzelhetetlen - írja a Národn obroda. A közös ellenfél - stratégiai konkurens - adott Washington és Moszkva számára: Kína és az iszlám országok Az orosz-amerikai viszony Az Egyesült Államok és Oroszország, illetve a NATO és Oroszország által megkö­tött egyezmények - a straté­giai nukleáris robbanófejek és Moszkva új státusáról - lezártak egy folyamatot, amelynek gyökerei még a 20. század 90-es éveinek le­gelejére nyúlnak vissza. ONDREJCSÁK RÓBERT A Szovjetunió széthullása óta a vi­lágpolitika és a nemzetközi kapcso­latok egyik központi kérdése az „orosz-kérdés” volt, tehát hogy hol van Oroszország helye az új nem­zetközi rendben. A különböző moszkvai kormányok más-más koncepciót helyeztek előtérbe: a 90-es évek legelején Kozirev kül- ügyminisztersége idején Oroszor­szág a nyugati világgal, de főleg az USA-val való szoros együttműkö­dést, majd az utána következő Pri- makov-korszak éppen ennek ellen­kezőjét, egy Amerika-ellenes koalí­ció létrehozását tekintette legfőbb céljának. Kozirev koncepciója meg­bukott, egyrészt a kemény hazai el­lenálláson, másrészt pedig Orosz­ország már képtelen volt betölteni az Egyesült Államok egyenrangú partnerének szerepét, amelyet ez a koncepció megkívánt volna. A Pri- makov-doktrina lényege egy szö­vetség létrehozása lett volna, amely az USA fölényét lett volna hivatott kiegyensúlyozni. Ennek legna­gyobb koncepcionális hibája az volt, hogy hibásan, a múltban gyö­kerező érzelmektől fűtve definiálta Oroszország ellenségeit, illetve el­lenfeleit, elsősorban az Egyesült Ál­lamokat. Valójában az egyetlen le­hetséges opció Moszkva számára, amely garantálhatja az orosz állam fennmaradását a jelenlegi formájá­ban és legalább erős regionális ha­talmi státusát, a nyugati világgal való együttműködés, de még in­kább a nyugathoz való kötődés. A közös ellenfél - stratégiai konku­rens - adott Washington és Moszk­va számára: Kína és az tszlám or­szágok növekvő hatalma és eltö­kéltsége a jelenlegi nemzetközi rendszer megváltoztatására. Ezek a szándékok természetesen rosszul érintenék az egypólusú világrend­ben egyedülálló szerepet játszó USA-t, mint minden törekvés, amely a status quo megváltoztatá­sára irányul, hiszen jelenlegi pozíci­ója Washingtonnak egyedülálló le­hetőségeket biztosít, ezért bármely lehetséges változás az amerikai ér­dekeket sértené. Ha azonban Pe­king és az iszlám vüág a saját elkép­zelései szerint lenne képes átren­dezni a vüág vagy legalább Ázsia geopolitikai térképét, ez Oroszor­szág számára is hasonló, de lehet, hogy még nagyobb katasztrófával járna. A szeptember 1M terrorista akciók csak rávilágítottak erre és meggyorsították az orosz-amerikai közeledést. Ez azonban az említett tényezők hatására elóbb-utóbb amúgy is megtörtént volna. Ráadá­sul a szeptember után következő katonai hadműveletekhez az oro­szok sokkal hatékonyabban járul­tak hozzá - hírszerzési informáci­ókkal, a helyszínen szerzett katonai és más jellegű tapasztalataik átadá­sával, közép-ázsiai befolyásuk ka­matoztatásával, amelynek eredmé­nyeképpen az amerikai erők tá­maszpontokat szereztek a térség posztszovjet köztársaságaiban -, mint a legtöbb európai ország (ki­véve természetesen Nagy-Britanni- át, amely a katonai akciókban is részt vett, de például a németek nem igazán tudtak, a franciák pe­dig nem is igen akartak nagyobb erőkkel részt venni a hadművele­tekben). Az amerikaiaktól szintén nem volt idegen az oroszokkal való együttműködés gondolata. Már a 90-es évek legelején megfogalma­zott elképzelések szerint Moszkvá­nak központi szerepet keüett volna játszani az amerikai szövetségi rendszerben. A „Russia first” kon­cepció szerint ez Európai Uniónak is fontos szerep jutott volna a kelet­európai térség stabüizálásában, míg a NATO csak ezek után követ­kezettvolna. Ez az elképzelés azon­ban „hibemálódott”, - és az EU sem váltotta be a Washingtonban hozzá fűzött reményeket. A utána kö­vetkező események már ismertek: a csaknem egy évtizedes kitérő után rohamosan javulni kezdtek az orosz-amerikai kapcsolatok, miu­Ettől többet már csak Oroszország de iure NATO-tagság jelentene. tán a felek kölcsönösen felismerték, sokkal több közös érdekük és ellen­felük van annál, mintsem hogy megengedhessék maguknak a riva­lizálást (ez a kifejezés az oroszok számára hízelgő). A stratégiai rob­banófejek leszerelése pedig tökéle­tesen illeszkedik a felvázolt képbe. Az elrettentéshez még a meglevő nukleáris stratégiai fegyverrend­szerek negyede is elég Oroszország és az Egyesült Államok számára egyaránt. Éppen ezért rendszerben tartásuk az USA számára felesle­ges, Oroszország számára pedig egyszerűen lehetetlen, figyelembe véve a jelenlegi és a jövőbeli orosz virágkorának erkölcsi rothadása, a mindennapi félelmek hínára, be- szervezők és beszervezettek halál­tánca, a rendszer működésének tit­kairól tudomást nem vevő milliók sajátos ignorandája. A következő években újabb és újabb, választókorban levő fiatalok érkeznek a társadalomba, miköz­ben végleg eltűnnek az államszocia­lizmus hajdani érintettjei. Eltűnnek a kisgazdavarázs megbűvöltjei is. A Fidesz kommunikációs forradalma azért is érhetett el páradan sikere­ket az új választók körében, mivel a forradalom megvalósítói ráéreztek a posztszodalista társadalom érték­hiányára. Téves volt az a várakozás, hogy a liberális értékek, a demokra­tikus intézmények mindennapi mű­ködése, a piacgazdaság vak erői spontán módon megvalósítják a fia­tal nemzedékek demokratikus poli­tikai szodalizációját. A posztszocializmus leértékelte és szétzilálta az értékek közvetítésére hadiköltségvetésből adódó 1 hetőségeket. Oroszország helyzet nek illusztrálása érdekében érd mes áttekinteni néhány adatc Bush elnök bejelentése szerint ; USA csaknem 50 milliárd dollárr emeli hadseregre fordított kiadás it. Ez azt jelenti, hogy önmagáb; csak ez az emelés is több, mint teljes orosz hadiköltségvetés (ez k rülbelül a francia hadikiadásokk van egy szinten, így együtt foglalj; el a képzeletbeli dobogó másod és harmadik helyét) vagy legjol esetben is csak megegyezik azz; Az arányok érzékeltetése érdek ben az USA hadseregre fordított 1 adásai majdnem elérik a 400 mü árd dollárt, ami a Föld összes hac kiadásának kb. 40 százalék Oroszország esetében figyelem] kell venni azt is, hogy stratégiai r kétáinak nagy része közeleg élette tama végéhez, pótlásukra, lecser lésükre pedig természetesen nin pénz. Ráadásul az új orosz katon doktrína is a Közép-Ázsiából és a K ukázus felől érkező (iszlám) vészé lefedésére helyezi a hangsúlyt. I; hiába fejlesztették ki orosz szakéi berek a fejlett technológián alapú Topol-M interkontinentális straté; ai rakétát, az orosz hadser elsősorban a két déli geopolitü irányra összpontosít (bár néhány! polt azért minden évben'hadrend állítanak). Az új NATO-orosz ’ szony alakulása és a dokumentu aláírása pedig azt jelenti, ho Moszkva az atlanti szövetségr szinte mindent elért, amit aka Megkapta az „első konzultáció” _ gát minden olyan kérdésben, ame nek számára súlya van. Ennél töbl már csak a de iure NATO-tagság lentene, ez azonban olyan kérdi amely a szövetség jövőbeli szerep céljait és jellegét egyaránt érinti. alkalmas intézményeket, ellehet lenítette az értékközvetítés legfc tosabb szereplőit, a pedagógus kát. A kereskedelmi média ál közvetített fogyasztói értékvil napi sikermintákat tudott csak f mutatni, miközben a szó igazi i telmében hallgattak a múzs; vagy ha megszólaltak, nem v csatorna, melyen keresztül szav eljuthatott volna a közönséghi melyen belül különösen magul hagyatottá váltak a fiatalok, ak nek fogalmuk sem volt arról, kik s mi a dolguk a káosz állapotába tott globális vüágban s benne az tékválsággal küzdő lokális vü; ban. A Fidesz kommunikációs f radalma számukra adott támpt tokát, nekik üzent. Ha ez az üzei versenytárs nélkül marad, a 20( os választás eredménye már i borítékolható. A szerző magyarországi egyete tanár, szociálpszichológus antitotalitárius identitás, melynek csak nagyon járulékosan volt eleme az antifasizmus, mivel a hangsúly az antíkommunizmuson volt. Az antikommunizmus révén a Fidesz szembefordulhatott a közelmúlttal, miközben a nemzeti retorika révén megteremthette a kontinuitásél- ményt. A Szent Korona parlamenti átszállítása és a Terror Háza felava­tása egy és ugyanazon szimbolikus vállalkozás két oldala. A mai kormány vezető ereje rosszul teszi, ha nem vesz tudomást az 1998-2002 közötti időszak kommu­nikációs forradalmának tanulságai­ról. A jelenlegi kormány hatalmas szerencséjére a választások után je­lent meg Esterházy Péter drámai könyve, melyben szembenéz saját apjának ügynökmúltjával, melynek nyugtalanító árnyait a tudattalan diadalaként felismerheti az értő sze­mű olvasó, ha újraolvassa az apjáról szóló előző könyvet. A könyv igazol­ja a Fidesz által kultivált antikom­munista identitás aktualitását. Az államszocializmus káros hagyaté­kát nyüván nem az 1960-as években alábbhagyó terror képezi elsősor­ban, s ezért a Terror Háza céltévesz­tett intézménynek is ítélhető. Volt a terrornak azonban egy láthatatlan, müliók életét befolyásoló dimenzió­ja, melynek Esterházy könyve állít megrendítő emléket. E dimenzió lé­nyege nem a megzsarolt, megnyo­morított ügynökök léte, hanem be- szervezőik gádástalansága, ciniz­musa, melynek felderítésére a Tör­téneti Hivatal jelenlegi konstrukció­ja alkalmatlan. Az új kormány akkor veheti fel a versenyt sikerrel a Fidesz primitív antitotalitarianizmusával, ha a Ter­ror Háza anyagát érintetlenül hagy­ja, és kiegészíti az 1919. március 21. és 1944. október 15. közötti perió­dus bemutatásával, s hozzájárul ah­hoz, hogy a túlélők és a fiatalok szá­mára egyaránt átélhető formában megmutassák az államszocializmus

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom