Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-03 / 102. szám, péntek

Gondolat ÚJ SZÓ 2002. MÁJUS 3. Simko Eszterházájának lelke Joseph Haydn. Itt írja a herceg megrendelésére operáit, itt rendezi Mozartot és Salierit, itt szerzi szimfóniáit, legjelentősebb művészi alkotásait Az idő homokórája PETER ZAJAC emberek nem sejtenék, hogy közeleg a ka­tasztrófa. Norman Davies Dusán Simko Esterházy lakája című regényének világa (Kalligram Kia­dó, 2002) nem ismeri a fejlődést. Bezárul a modern előtt, változatlan, örök. „Ugyanannak a visszatérése.” A könyv recenzense, Andrej Stankovic szerint a teremtett világ univerzumával szemben a mű üveg­ház. A konvenciózus jelképek, eti­kett és ceremóniák világa, megren­dezett világ. Olyan világ, amely mérhető. Deleuze szerint erről a világról írni egyenlő „térképének megrajzolá­sával”, térbeli és időbeli koordiná­táinak kijelölésével. Simko regé­nyének térképét Esterházy Miklós herceg „mozgásának geometriája” alkotja. Ennek középpontja az Eszterházán levő kastély, a „kis Versailles”, amelyet a Sopron és a Fertő-tó közt elterülő mocsarason építettek. Ebből a művileg megal­kotott világból Bécsbe, Pozsonyba és Budára, valamint Nápolyba, Ve­lencébe, Frankfurtba, Leydenbe, Párizsba és Erdélybe is vezetnek utak. így rajzolja be aprólékos gonddal az Esterházy-féle térkép­be Rahier, a szolgáló mindjárt a könyv elején. A földrajzi térképet az idő koordiná­tái egészítik ki. Esterházy világában nem változik az idő, a világ időmér­téke határozza meg, amelyben a ha­talmas, láthatadan isteni idő egyik óraszeletet a másik után, egyik na­pot a másik után és egyik hetet a másik után szeli le, kronométerrel, amely gépies könyörtelenségével oly nagyon izgatja Bandert, az Es- terházy-féle színjáték igazgatóját. Simko regényének világa megtanul­ta elrendezni, bemérni és berajzolni a helyszíneket a térképbe, bejegyez­ni a kataszterekbe, krónikákba, ar­chívumokba és a személyi határidő- naplókba az adatokat, ahogyan Má­ria Terézia írta át házasságát ponto­san, percekre, órákra, napokra, he­tekre, hónapokra és évekre. A világ mértaniságának, elrendezé­sének és mérhetőségének izgalma, amelyből az az elképzelés születik, hogy ésszel uralható, Simko regé­nyében nemcsak tematikaüag érvé­nyes, hanem a szövegalkotás szem­pontjából is. Kijelöli az egész regény tér- és időkoordinátáit. Ennek azért is van különösen nagy jelentősége, mert Simko regényé­ben az események nem időrendi sorrendben követik egymást, az idő­síkok vissza-visszatérnek, a helyszí­neket sem lehet pontosan azonosí­tani a térben (a regényben sehol sem találkozunk Eszterháza pontos földrajzi elhelyezkedésével), csak annak a hálónak a segítségével, amelyet egyes városok összekötésé­vel alkotunk. A regényben való tájékozódásnak ez a kulcsa. 1769-ben kezdődik a történet, amikor a tizenhét éves Abeles Izsák megérkezik a „tiltott Paradicsomba”, az Esterházyak vilá­gába, a történet időben 1756-ba tér vissza, Lotharingiai Ferenc halálá­hoz, utána 1773 következik, Mária Terézia Eszterházán tett látogatásá­val, újra visszatér 1769-be, majd 1799-1780-ban találjuk magunkat, végezetül egy 1790-es rövid epiló­gus záija a történetet. Ez az alakok idejének körforgása és korszakalkotó tudatuk a vüág állan­dóságáról. Ez az idő különös fe­szültségben van az elbeszélés idejé­vel - mi ugyanis már tudjuk, hogy Mária Terézia kora közvetlenül megelőzte a robbanást. Ugyanez érvényes a térre is. A mi te­rünk más, mint a Habsburg Monar­chiáé. Más területeket, határokat is­mer, más a topográfiája. Simko re­génye a korabeli Habsburg Monar­chia, valamint a mai Szlovákia terü­letén és időzónájában mozog, csak az az olvasó tud a regényben tájéko­zódni, aki ismeri az eredeti idő- és térkoordinátákat. Szlovákia, a Felső-Magyarország te­rületmegnevezés változataként, vagy Presporokként, vagy murányi sziklaként, körmöd aranyakként, Malackába bevándorolt zsidókként való megjelenése Simko regényé­ben nem az erőszakos szlovaki- zádót szolgálja, hanem azt igazolja, hogy az író szerint a 18. században éltek itt szlovákok. Simko történelmi térképét a hason­lóság és a különbözőség játékára építette. Az egyik réteggel átírja a másikat. Mindkét réteg, az eredeti is és a mai is átfedi egymást, máskor anekdotaszerűen eltérnek egymás­tól, vagy ironikusan belekóstolnak egymás vüágába, ami nem jelenti azt, hogy mindkét lapon az irónia céltáblája a múlt. Simko regénye maga az Éden. Kez­detben Abeles Izsák számára a tiltott Paradicsom, a végén az elveszett Pa­radicsom. Ha kezdetben az Éden ter­mészeti helyszín volt, itt kulturális, mesterségesen kialakított. A rokokó ideje és tere, az érzelmekkel mélyen átszőtt barokk és a radonális felvilá­gosodás közt mozog. Miként az ere­deti, természet adta Paradicsom, a kulturális Paradicsom is halálra van ítélve: a technika Paradicsoma kö­vetkezik, s mi már ismerjük ezt. A könyv a finomságot és a kegyet­lenséget egyesíti. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy Angelo Solimant, a mulattot a szabadkőművesek so­rába emelik, s Mária Terézia titok­ban úgy rendelkezik róla, halála után tömjék ki mint a művelt ember mesterségesen kreált példányát. A rokokó vüágát azonban az ember­nek „a legmagasabb igazság és a legtisztább megismerés eléréséért” folytatott küzdelmének Játékos szeszélyével” köti össze, a könnyed­séget, a bájt az elmélkedéssel és a mélységes félelemmel, mint azt Mirko Ocadlík írta a rokokó zenéről. Ilyen Simko regényének világa is. Tematikaüag a megszületőben levő markáns felvüágosodás vonásai és a túlságosan kifinomult és kegyetlen rokokó szövődménye, azzal kezdő­dően, hogyan nyer újfajta értelme­zést az emberi test az egyetemi me­dicinában egészen addig, müyen el­lentmondásosan, a későbbi kafkai hivatalnokokra emlékeztető tere- ziánus gubancokkal vezetik be az úrbért a két hivatalnokkal, Henoch- hal és Heigllel. Jelen van a feslettség is, amelyről Norman Davies a katolikus Ausztria hivatalos puritánsága kapcsán azt mondja, „nem tette lehetővé, hogy a szexuális csábítás témájából társa­dalmi mulatságot csináljon”. A re­gényben mindez nem jelenik meg konkrétan, csupán Esterházy, a Rahierek, Haydnok, Abelesek vagy Pozzi énekesnő szeretőinek hallga­tólagos legalizálásával. Az Esterházy lakája azonban a halál regénye is, melyben a híresek és a névtelenek is eltávoznak. Lotha­ringiai Ferenc herceg, Mária Teré­zia, Esterházy Miklós elindul az örökkévalóságba, ahol a sas eltöri a halál kaszáját; a fiú, akit maga alá temet a kaloda, a huszár, aki vízbe fullad, a férfi, aki a tűzben leli halá­lát, csak a változatlanságba távozik. Ezek a halálok mind-mind jellemző­ek a korra, monumentálisán cere- moniálisak, de könnyedek és fatáli­sán ironikusak is. Eszterháza vüága a kultúra elszige­telt vüága. Ez alkotja Simko regé­nyének középponlját. A színház megrendezett világa kulisszáival egyetemben. A kor harsogása csak finom visszhangként hallatszik Rousseau és Diderot regényei által, amelyeket Esterházy herceg rendel meg, s amelyeket olyan nagy élve­zettel olvas Rahier, az inas, mivel a frivol irodalommal ellentétben ezek a könyvek elkerülik a cenzo­rok figyelmét. Hiszen már Mária Terézia is megjegyezte Adam Frantisek Kollár radikális reformja­vaslataival való rossz tapasztalatai után, hogy „Magyarországon más időmérték érvényes, és a jövőben sok tapintatra, ügyvédi leleményre és diplomáciai ügyességre lesz szükség”. A regényben a kor nyelve nem a szó, hanem a zene, a kor szüárd szimbó­luma. A szavak csak a magánszférá­ban szólalnak meg - Pozzi, az éne­kesnő napiócskáiban, Rahier más bevezető és Haydn záró levelében, amelyek ironikusan ellenpontozzák a szavak és a zene emberét. Némi túlzással ugyanis elmondhatjuk, hogy Joseph Haydn 1790-ben kelt levelében nem a francia forrada­lomról, hanem az édességekről írt. A zene a tereziánus kor és osztrák­izmusának kifejezője. Franz Heer szerint nem más, mint „az ellenté­tek, a szakadékok és nehézségek kifejezése és összekötése, amire nem volt képes egyetlen rendszere­zett füozófiai gondolkodás, sem ál­lamhatalmi politika”. Simko Eszterházájának lelke Jo­seph Haydn zeneszerző. Itt írja a herceg megrendelésére operáit, itt rendezi Mozartot és Salierit, itt szerzi szimfóniáit, legjelentősebb művészi alkotásait. Ezért nem a véletlen műve, hogy Simko a re­gény szerkezete alapjául a szimfó­niát választotta - a könyv négy részből áll, vissza-visszatérő mo­tívumok szövik át, amelyeket mind Simko kötetében, mind a zenében koncentrikus körök al­kotnak. Simko nem él a „valóságábrázolás” ülúziójával. Nem tesz úgy, mintha alakjai a szemünk láttára cseleked-, nének. Idéz, parafrazál, számtalan vonzó irodalmi művet felidéz Shakespeare Othellójától Goethe „rokon lelkén”, a Válogatott rokon­ságon, Mignoni „virágzó citrom­fákról” szóló énekén át egészen Lotharingiai Ferenc 1764. márciusi frankfurti császárrá koronázása pompás ünnepségének tárgyilagos leírásáig. Simko jól olvassa Tapie Mária Teré­ziáról szóló könyvében, a Haydn-iro- dalomban és a történelmi archívu­mokban található üzeneteket. Fél lábbal a történetben van, fél lábbal kívül, és biztosítja az olvasót, hogy semmi sem történt úgy, ahogyan azt leírta, mert ő arról ír, amit már leír­tak; nem történész, hanem prózaíró, történeteket ír, nem történelmet. Az Esterházy lakája a modem előtti idő és tér regénye. A figurák a háttér mélységéből a szinpadian megvüá- gított előtérbe lépnek elő, teljesítik a szólamban előírt feladatukat, és be­lemosódnak a háttérbe, mint a szimfónia egyes motívumai. Még nem modemül önállóak, individua­litásuk a megszületés előtti állapot­ban van, gyakorlatilag csak kettő­nek van saját egyéni sorsa. Abeles Izsák, a konvertált zsidó és Joseph Haydn zeneszerző története azonosítható életrajzi részleteket tartalmaz. Abeles Izsák sorsa párhu­zamos a prágai Abeles konvertitáé- val, aki a 18. század elején tragikus halált halt. Simko Abelesének története nem egészen száz évnyiben különbözik elődjéétől. Abeles a zárt, kultivált eszterházi világból a kemény Ame­rika nyitott világába távozik. Haydn és Abeles sorsa hasonló is meg nem is. Mindketten elhagyják Eszterházát, Haydn az európai di­csőségbe ér, Abeles Amerikába ke­rül, egy zöldségbolt egészen pró­zai világába. A többi figura úgy lép elő az időtlen­ségből, mint a prágai Orloj alakjai, s el is tűnnek a nem változó időben. Néhányuknak, mint Rahiemek, az inasnak, Pozzi énekesnőnek, Ange­lo Solimannak ugyan megvan a ma­ga sorsa, de az olvasó csupán töre­dékeket tud meg róluk. Simko regénye nem történelmi tü­körkép, de nem is akar az lenni. Két idő párhuzama, amelyekben „az emberek nem sejtették, hogy katasztrófa közeleg”. Ebben az ér­telemben a könyv nem akarja vég­érvényesen elvágni a jelent a régi vüág örökkévalóságától, de annak sem illúziója, hogy a haladás a mo­dern világ újításainak folyamatos egymásutánisága. A művi vüágban zajló élet, amely rövidesen letűnik a forradalmak ár­jában, nemcsak veszteségeket oko­zott, hanem a kultúra és a kultivált- ság leleteit is felszínre hozta. A mo­dem kor veszteségeit fejből tudjuk. A mi korunk is olyan, mint a homok­óra. Mint a felhők húzzák előttünk Eszterháza elmúlt vüágának kon­túrja mai vüágunkat, amely szerte- foszló múlttá válik és az eljövendő világot, amelynek veszteségeit sejt­jük csupán. ^ / * :r*- v •* * • Nagy Zoltán: Ex libris á^#*vtk ir\/A! a nr VIVŐIM UULfVI Szerkesztők: Mislay Edit (tel. 02/582 383 13), Szilvássy József, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Prievozská 14/A, P. O. Box 49, 820 06 Bratislava 26 Az

Next

/
Oldalképek
Tartalom