Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-17 / 113. szám, péntek

JJ SZÓ 2002. MÁJUS 17. Kitekintő Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a magyarországi németek kitelepítéséről Hatalmas veszteség volt NÉMET, LENGYEL MENEKÜLTEK ÉS KITELEPÍTETTEK (1940 és 1948 között, millió) Mostanában sok szó esik a Senes-dekrétumokról. A né- lai csehszlovák elnöknek a násodik világháborút követő rendeletéi a magyarságot is súlyosan büntették, elsősor­ban azonban a német kisebb­ség ellen irányultak. Egyálta­lán, a kelet-közép-európai né­meteket a második világhá­ború után példátlanul meg­büntették a győztesek. Ám Magyarországon is volt „né­metkérdés”. Elsősorban erről beszélgettem Szarka László­val, az Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének igazgatójával. HOVANYEC LÁSZLÓ Hogyan született meg Magyaror­szágon és a térségben az a hatal­mas német diaszpóra, amelynek döntő részét a második világhá- ború után felszámolták? Á Kárpát-medence német népes­sége, hasonlóan Kelet-Közép-Eu- rópa német lakosságához, több történeti korban, több hullámban alakult ki. Tény, hogy különféle germán törzsek a honfoglalás előtt is jelen voltak ebben a régió­ban, de a honfoglalás előtti és a XX. századi németség között sem­miféle etnikai vagy települési folytonosság nem létezett. Az első nagy betelepítések Magyarorszá­gon a XII. és a XIII. században tör­téntek. Ekkor az államalapítás né­met katonanépessége után hos- pes, azaz vendég minőségben elsősorban városlakó németeket hívtak be királyaink: bányászo­kat, kereskedőket, kézmű-vese- ket, iparosokat az ország városia­sodé területeire, jelentős kiváltsá­gokkal ruházva fel őket, amivel megalapozták a szepességi váro­sok és az erdélyi szász székek ön- kormányzati fejlődését. A magyar urbanizáció letétemé­nyesei tehát a németek? Mind a magyarok, mind a szlávok által lakott térségekben, a Kárpát­medencében, de azon túl északabb­ra, keletebbre - vagyis például a lengyelek és az oroszok által uralt területeken - ezekben a századok­ban meghatározó volt a németek városalapító tevékenysége. A városi jog, a városépítés, a városi szerke­zetek meghonosításában igen nagy szerepet játszott a németség. Amint azt a szépirodalomból, például Jókaitól is tudjuk, a be­telepítések második nagy hullá­ma a török hódoltság után kö­vetkezett. Hamar világossá vált ekkor, hogy a Kárpát-medencében nincsen annyi ember, amennyire szükség volna. A hatalmas veszteségeket elszenvedő magyar népesség a szlovákokkal, románokkal és szerbekkel együtt sem tudta vol­na belakni ezt a területet. Az Al­föld, a Bánság, a Bácska nagy ré­sze lakatlan volt. Persze az ural­kodóház, a kamara, a visszahódí­tott területeket megszerző föld- birtokosok egyaránt arra töre­kedtek, hogy az újonnan telepí­tettek elsősorban katolikus vallá- sú, törekvő, magas termelési kul­túrával rendelkező népcsoportok legyenek. így fordultak a német tartományok felé. A második nagy telepítési hullám azonban messze túlment a Kár­pát-medencén. Az 1762 és 1796 között uralkodó orosz cárnó, II. Katalin - aki egyébként maga is német szár­mazású volt - sok helyen telepí­tett le németeket. így például a Volga mentén, a Krím-félszigeten és persze az akkor orosz uralom alatt álló lengyel területeken. En­nek - a XIX. században is folyta­tódó keleti irányú német migráci­óval együtt - az lett az eredmé­nye, hogy a XIX-XX. század for­dulóján majd nyolcmillió német élt Németország határaitól kelet­re. Hetvenhét százalékuk (5,8 millió) az Osztrák-Magyar Mo­narchia nem osztrák területein, 23 százalékuk (1,8 millió) pedig Oroszországban. Mennyi német élt ekkor Magyar- országon? Körülbelül kétmüliónyi. Ám meg kell említeni, hogy a XIX. század második felében igen erős asszimi- lálódás kezdődik a magyarországi németség köreiben. így lesz a XIX. század első harmadában még né­met többségű Óbuda, Buda, illetve az erősen német jellegű Pest, majd Budapest a magyarosodásuk első nagy terrénuma. De hasonló jelen­ség figyelhető meg a múlt század- fordulón Pozsonyban, a Szepesség- ben, a felvidéki bányavárosokban, Brassóban és Erdély több más váro­sában, sőt még Temesváron is. Ka­tus László számításai szerint a dua­lizmus ötven éve alatt több mint fél- milliónyi ember cserélte németről magyarra anyanyelvét. Konfliktusmentes volt-e ez a grandiózus asszimilációs folya­mat? Nem. Ez az asszimilációs veszteség szembesíti először a történetileg erősen magyarországi patrióta - vagyis hungarus tudatú - németsé­get a magyar nemzetállammal. Azért a dualizmus idején is voltak olyan német törekvések - például az erdélyi szászok körében -, amelyek inkább a német, mint a magyar lojalitást hangsúlyozták. Van olyan felfogás, amely szerint a történelmi Magyarországon élő né­metséget ötféle magatartástípusba lehet osztani. Mindegyikre jel­lemző a hungarustudat, hiszen szá­mukra az egységessé váló német nemzetállam nem volt megélt nem­zeti élmény, és ezért jó ideig távoli történésnek számított. Persze je­lentős különbségek is voltak. Akadt olyan csoport, amely számára a magyarsághoz való kötődés élet­program volt: tudatosan magyar akart lenni nyelvben, érzelmekben, kultúrában egyaránt. Ide elsősor­ban a gyorsan mobüizálódó, értel­miségivé, kereskedővé, iparossá vá­ló emberek, családok tartoztak. Itt kell megemlítem, hogy máig él a magyar közgondolkodásban egy hamis kép. E szerint a szászok és a svábok mind iparosok, kereskedők, egyszóval első-sorban gazdag em­berek. Ezzel szemben a valóság az, hogy az 1910-es népszámlálási ada­tok szerint 56 százalékuk a mezőgazdaságból élt. Általában öt holdnál kisebb bútokon gazdálkod­tak, tehát szegényparasztok voltak. A németségnek ezt a nagy tömbjét egyfajta kettős önazonosság jellem­zi. Egyfelől ősei földjének, valódi szülőföldjének tekinti Magyaror­szágot, másfelől gyökereiben, nyel­vében, kultúrájában német: a né­metre jellemző munkaközpontú életet él, ápolja hagyományait, ta­karékoskodik, szinte a végsőkig ki­zsákmányolja magát, minden áron gyarapodni akar. Számára Magyar- ország politikai keret, ezen belül azonban az adott régió német kö­zössége jelenti számára a szülő- íoldhazát. A harmadik csoportba azok a falun élő, de gazdaságilag erősödő, több lábon álló német pa­rasztok, iparosok sorolhatók, akik a német kultúra mellett igyekeznek bevinni a magyar nyelvet a család­ba. A kétnyelvű sváb ember azok­nak a városias vagy központi régi­óknak a jellegzetes alakja, amelye­ket az intenzív magyar- sváb együttélés velejárói, például vegyes házasságok, gazdasági kapcsolatok jellemeztek. A negyedik csoport - amely a két vüágháború között jele­nik meg - kezdi rosszul érezni ma­gát Magyarországon. Úgy találja, jobb volna neki osztrák vagy német keretek között. Ebből a csoportból már a századforduló táján több tí­zezren indultak el Ausztria, elsősor­ban Bécs felé. Az ötödik csoport az, amelynek számára könnyen vonzó­vá vált a pángermán gondolat. Ók az egységes Németországból kisu­gárzó pángermán mozgalom lelkes aktivistái, támogatói vagy csodáiéi, akik úgy érzik, nekik küldetésük van, és Magyarország területén is a német egység megteremtésére kell törekedniük. Ez a tudat erősödött fel a két világháború között igen különféle hatások eredményeképp. Hány német lakosa maradt Ma­gyarországnak a trianoni döntés után? A trianoni területen 1910-ben élt 555 ezerből az 1920-as népszámlá­lás szerint 552 ezer. Az 1930-as népszámlálás szerint azonban már csak 480 ezren maradtak. Ez a nagyméretű fogyás volt az oka an­nak, hogy 1931-ben Bleyer Jakab - aki 1918 után a magyarországi né­met kisebbség mozgalmainak, elsősorban az 1924-ben alapított Német Népművelődési Egyesület­nek a vezetője volt - mint parla­menti képviselő a svábkérdést a legfontosabb belpolitikai problé­mák közé emelte. Országházi be­szédeiben megállapította, hogy a magyar állam a XIX. és a XX. szá­zadban egyaránt tudatosan és erőszakosan magyarosított, és Tri­anon után sem tartja tiszteletben a kisebbségi jogokat. Bleyer szerint ez tovább nem tartható, mert vég­zetesen aláássa a hagyományos né­met-magyar együttélést. Ekkortól erősödött fel az a vita, amelyet a népi írók éleztek ki, mert szerintük a magyarság fogyásának az egyik oka az itt élő németek gazdagodá­sa és terjeszkedése volt. A német probléma majd Hitler hatalomra jutása után kezd iga­zán súlyossá válni Magyaror­szág számára. És főleg azt kö­vetően, hogy Imrédy miniszter- elnök a fasiszta Németország tá­mogatását remélve Kárpátalja megszerzéséhez, 1938 novem­berében engedélyezi a Volks­bund, a nemzeti eszméket valló magyarországi németeket tömö­rítő szervezet létrehozását Ma­gyarországon. Milyen szerepe volt itt ennek a szervezetnek? A náci Németország keleti német­politikája meglehetősen differen­ciált volt. A hódítási célterületeken- Lengyelországban és Cseh-szlo- vákiában - a német népcsoportok a hitleri külpolitika közvetlen irá­nyítása alá kerültek. Mint említet­tem, a magyarországi németség erősen tagolt volt, ezért irányítása, bekebelezése is nehezebben ment. Ám a sokféle sérelem nyomán meggyöngültek a Magyarország­hoz minden negatív tapasztalat el­lenére erősen kötő-dő, Bleyer és Gratz Gusztáv vezette német moz­galom pozíciói. Ez igen nagy mér­tékben hozzájárult ahhoz, hogy az 1930-as években, még Hitler hata­lomra kerülése előtt, kibontakoz­zék a Basch Ferenc nevével fémjel­zett kisebbségi német nacionalista radikalizmus, amely elutasította a tömeges névmagyarosításokat és az asszimilációval szemben a disszimilációt szorgalmazta. Erre alapozódott a Volksbund szer­veződése. Rögtön meg kell azon­banjegyezni azt, hogy ez a radika­lizmus és maga a Volksbund sem jelentett volna igazán súlyos prob­lémát, ha nincsen világháború. Megmaradhatott volna a németek központi kulturális, közösségszer- vezó-érdek-képviseleti szervezeté­nek. Ám, amikor a magyar politika a második bécsi döntés után vég­leg kényszerpályára kerül, és a há­rom SS-toborzás a magyar kor­mány hozzájárulásával történik meg, és a toborzást éppen a Volks­bund végzi el, akkor már nem le­hetett másról szó, mint egy náci alakulat működéséről. Ezzel együtt figyelembe kell venni, hogy számos avatott kutatónak - példá­ul Tilkovszky Lorántnak, Gerhard Seewannak - az a véleménye, hogy a Volksbund mindvégig igen megosztott szervezet volt. Renge­tegen kényszerből lettek tagjává, a katonai sorozások pedig igen so­kakat' egyenesen elrettentettek tőle. Ugyanezen vélemények sze­rint ez a szervezet a saját erejéből- tehát a hitleri Németország ösz­tönzése, sőt kényszerítése nélkül - képtelen lett volna arra, hogy a magyarországi németek felét tag­jává tegye. Ez a szervezettség te­hát igen nagy részben formális volt, így a magyarországi néme­teknek a Volksbund-tagság alapján történő későbbi kollektív bünteté­se mindenképpen igazságtalan­nak, tragikusnak minősíthető. Mi az, ami konkrétan a Volks­bund számlájára írható? Egyfelől a náci ideológia terjeszté­se, a német faji felsőbbrendű-ség eszméjének népszerűsítése, más­részt a német haderő támogatása. A Volksbund vezetése olyan mér­tékben azonosult a hitleri Német­ország háborús céljaival, hogy azok érdekében hajlandó volt fel­áldozni a saját hadra fogható tag­ságát. Ezenkívül a német háborús célok érdekében igen intenzív gazdasági tevékenységet folytat­va, kiszolgálva a német hadiipart, megpróbálta kiszakítani a néme­teket az évszázados együttélés gazdasági, interetnikus kerete­iből. Vélt és valós sérelmek han­goztatásával szította a különben is meglévő német-magyar ellentéte­ket, ami a német népcsoporttal szembeni többségi ellenérzéseket növelte. Mindennek pedig az lett a következménye, hogy a negyvenes évek elejétől egyre általánosabbá válik a vélemény - nem utolsósor­ban a tudatosan terjesztett kor­mányzati propaganda nyomán -, hogy a magyarországi németséget a háború után vissza kell telepíte­ni Németországba. Tehát a németek kitelepítése nem háború utáni találmány. Olyannyira nem, hogy Hitler 1941 előtt konkrét terveket dol­goztatott ki a délkelet-európai németek hazatelepítésére, és a magyarországi németek körében is sok szó esett erről. Voltak te­hát német kitelepítési tervek is, és a világháború évei alatt meg­fogalmazódtak a szövetséges ha­talmak erre vonatkozó elképze­lései is. Ráadásul 1944 nyarától az SS és a német hadvezetés hoz­zálátott a nagy német tömegek evakuálásához azokról a terüle­tekről, amelyeket közvetlenül fe­nyegetnek a szovjet támadások. Észak-Erdélyből Észak-Magyar- országon át százezreket menekí­tettek így. De a Bánságból, Bács­kából, sőt még Tolnából és Bara­nyából is katonai kísérettel igye­keztek evakuálni német csopor­tokat. Tehát a háború utolsó sza­kaszában a németség jórészt tisz­tában volt azzal, hogy itt most egy nagy leszámolás következik. Hogyan válhatott a győztes hatal­mak számára elfogadhatóvá a kollektív bűnösség elve? A háború utolsó szakaszában mindenki számára egyértelművé vált, hogy Kelet-Közép-Európa szovjet érdekszférává válik. A Szovjetunió 1941-ben kazah, kir­giz területekre telepítette át a Vol­gái németeket. Ez volt tehát a né­metkérdés elintézésének szovjet modellje: ha ezt meg lehet csinál­ni egymilliós közösséggel, akkor meg lehet csinálni jóval nagyob­bal is. Legalább ilyen súlya volt annak, hogy a két szövetséges szláv állam, Csehszlovákia és Len­gyelország - ez utóbbi nyugatra tolt új határai közt - kisebbségek nélküli nemzetállammá kívánt válni. Benes csehszlovák elnök 1941-től azt sulykolta, hogy az első számú feladat az egész ka­tasztrófát elindító müncheni szerződés jóvátétele. Ez pedig főként úgy valósítható meg, ha Németország területére telepítik a több mint hárommilliós csehsz­lovákiai németséget. És a háború után közvetlenül, hónapokkal a potsdami szerződés előtt meg­kezdődik mind Csehszlovákiá­ban, mind Lengyelországban a németek tömeges elűzése. Pots­dam után ehhez a folyamathoz csatlakozik Magyarország is. Magyarországon azonban belpo­litikai viták vannak arról, mi is valójában a teendő? Valóban, míg máshol teljes volt a politikai egyetértés abban, hogy minden németnek mennie kell, Magyarországon 1945 decembe­réig nyílt viták folytak a „német- kérdésről”. Végül az döntött, hogy a politikai pártok többsége, a belpolitikai okok, földosztással összefüggő telepítési igények mi­att támogatta a németek tömeges kitelepítését. Ezt a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette magyar kor­mány által 1945. december 22-én véglegesített hibás döntést a Szö­vetséges Ellenőrzési Bizottság is sürgette. Így_kívánt megfelelni Csehszlovákia kérésének, hogy helyet csináljanak a Szlovákiából áttelepítendő magyarok részére, így a magyar kormány olyan ren­deletet fogadott el, amely az 1941-es népszámlálásban magu­kat németeknek valló állampol­gárok közül a Volskbundnak és a német fegyveres alakulatnak, né­met pártoknak, egyesületeknek a tagjait, illetve „a hitlerista szer­vezeteket bármi módon támoga­tókat” ítélte kitelepítésre. Erede­tileg 300-500 ezer német kitele­pítéséről volt szó. De szerencsére 300 ezer fő kitele­pítésére sem került sor. A magyarországi németeknek 1946 januárjában a Budapest környéki falvak német lakóinak kitelepítésével elkezdődött elűzése azt eredményezte, hogy a nyugati német zónába 130-150 ezer ember került ki, a második hullámban pedig 50 ezer, a kelet­német zónába. Összesen tehát 180-200 ezer németet telepítet­tek ki Magyarországról. A malen- kij robotra a Szovjetunióba elhur­coltak 60 ezer németet. Az elme- nekültekkel együtt 220-250 ezer lehet a Németországba kerültek száma. A háborús veszteségeket is figyelembe véve Magyarorszá­gon körülbelül 200 ezer német maradhatott. Az 1949-es nép- számlálás alkalmával azonban mindössze 23 ezren vallották ma­gukat németnek. Joggal írta 1945-ben Bibó István, hogy egy olyan országban, ahol a nép­számlálási adatokat az elűzés, a szülő-földtől való megfosztás alapjának tekinti egy kormány, száz évig nem lehet azt remélni, hogy objektív adatokhoz jutnak. Milyen az ön mérlege mindazzal kapcsolatban, ami a németekkel történt? Úgy ítélem meg, hogy az egész kelet-közép-európai térség hatal­mas veszteséget szenvedett el az­zal, hogy a második világháború­ban elpusztított zsidóság után a másik jellegadó kisebbségét is el­veszítette. Hiszen a németség a maga városi polgári és mintaadó falusi életformáival, fejlett közös­ségi érzékével, munkakultúrájá­val egyfajta civilizatórikus szere­pet is betöltött. A németek tehát a térség nemzetei által is megbe­csült - és persze, ahogy az már lenni szokott: irigyelt és utált - té­nyezője volt ennek a világnak. A világháború és az utána végbe­ment etnikai tisztogatások olyan multietnikus, multikulturális tár­sadalmakat romboltak szét, ame­lyek hosszú évszázadokon keresz­tül életképeseknek bizonyultak, és nem voltak törvényszerűen pusztulásra ítélve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom