Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-11 / 108. szám, szombat

jj SZÓ 2002. MÁJUS Szombati vendég Pap Vera: „Egyáltalán nem politizálok, és nem vagyok egyetlen párt tagja sem. Esküt is csak egyet tettem az életben, az pedig a „színészeskü". Hogy játszani fogok..." Éva is egy állomás, amely tovább viszi az úton Színháztörténeti előadás nagy játékosa. Magyaror­szág legelső Nemzeti Szín­háznak épített Nemzeti Színházában 2002. március 15-étől ő játssza Madách Imre Éváját Az ember tragé­diájában. SZABÓ G. LÁSZLÓ Éva: Madáchné Fráter Erzsébet. Többféle történelmi kosztümben. Pap Verát könnyű öltöztetni. Kivá­ló színésznő. Nagykabátban a Pa­radicsomból kiutasítva ugyan­olyan hiteles, mint amikor Lon­donban rágógumizik vagy szolá­riumágyban barnítja bőrét. Nem szaval. Érti, amit mond. Jeles szí­nésznőhöz illően jelesül alakít. Madách műve születése óta nemzeti ügy. Most duplán az, hi­szen az új Nemzetiben játsszák egy kiemelt költségvetésű, látvá­nyos előadásban. Tizennégy női szerepet játszom a darabban, tizennégy különböző nőalakot. De azzal, hogy ez a ti­zennégy figura együtt: Éva, külö­nösebben nem foglalkoztam. Mint ahogy azzal sem, hogy a színház felépítése politikai ügy lett. Engem ez nem zavarhatott meg a munká­ban. Bár egyáltalán nem politizá­lok, pusztán azért, mert elvállal­tam a szerepet, rólam is azt mond­ták, hogy tolom a Fidesz szekerét. Egyébként az Ádámot játszó Szar­vas József is ugyanezt a „pecsétet“ kapta. Pedig ót sem izgatja a politi­ka. A Lucifert alakító Alföldi Ró­bert édesapja MSZP-s képviselő, így azt gondolták, akkor ő is ugyanazon az oldalon áll, noha érezhet ő másképpen is. Róla az is elterjedt, hogy csak a pénzért vál­lalta el a szerepet. Meg is kérdez­tem, hogy és én? Én csak puszit ka­pok érte, vagy mi lesz? Ezek olyas­fajta igazságtalanságok, amelye­ket az ember nem tud elfogadni, de annak sincs értelme, hogy ka­pálózzon ellenük. Még akkor sem, ha folyamatosan ezt hallgatja, ezt olvassa. Elvállaltam egy szerepet, és a lehető legjobban akartam megoldani. Részemről ezért fon­tos a Tragédia. Ha visszautasítot­tam volna az ajánlatot, akkor meg azt kérdezték volna, hogy „normá­lis színész az ilyen?“ És bizonyára bántottak is volna. Én nem vagyok egyetlen párt tagja sem, esküt is csak egyet tettem az életben, az pedig a „színészeskü“. Hogy ját­szani fogok. Korábban mennyire ismerte a Tragédiát? A gimnáziumban találkoztam a művel mint kötelező olvasmány­nyal. Nagyon szerettem olvasni, de arra már nem emlékeztem, hogy ez milyen szerep, hiszen akkoriban még bohócnak készültem. Ha vá­laszthattam volna, természetesen Lucifer mellett döntök, mert az a legjobb szerep a darabban. Jobb, mint Ádám és Éva együtt. Intrikus- nak lenni hálás feladat a színpa­don. Ádám és Éva csak a paradi­csomban tudtak egymáséi lenni. A darab folyamán egyszer sem bol­dogok, egyetlen színben sem. Tu­lajdonképpen ettől játszható a drá­ma, mert megfejthető emberi kap­csolatok vannak benne. Madách szörnyű élete, a nógyűlölete, ame­lyet a Fráter Erzsébettel kötött há­zassága váltott ki benne. A prágai színben meg is úja ezt a borzalmas viszonyt, hogy örökké csak vesze­kedés van közöttük, s a nő másutt keresi a boldogságot, tehát szere­tőt tart. Madách a darab során többször is megöli a nőt. Behozza Évát mint kikapós Borbálát, aztán márkinőként felküldi a guülotine- ra, majd egy pórnő képében visz- szahozza. „Milyen hasonlatosság és mégis minden müyen más!“ - ír­ja. Egy biztos: Madáchot kemé­nyen foglalkoztatta a férfi-nő kap­csolat, de sem a darabban, sem az életében nem talált választ bizo­nyos kérdésekre. Ádám és Éva vol­taképpen ugyanazokkal a problé­mákkal küzd, mint a mai kor em­bere. Felhőtlen boldogság csak a mesében létezik. Vagy ott sem. Szikora Jánossal, az előadás rendezőjével többször dolgozott már. Hogy csak három darabot említsek: Éjjeli menedékhely, A vágy villamosa, Az út végén a fo­lyó. Milyen helyzetben érte a fel­kérése? Otthon voltam, amikor felhívott telefonon. Megdöbbentett. Én ak­kor még nem tudtam, hogy ő vál­lalta el a Nemzetiben az első szín­darabot. És akkor mondja, hogy a Tragédiát rendezi, és hogy „Éva lennél, el kellene játszanod.“ Any- nyira meglepődtem, hogy azt kér­deztem: „Te János, való ez ne­kem?“ Kétségei voltak? Hirtelen ezer kép jelent meg előt­tem. Azt tudtam, hogy Éva már nem egy fiatal lány. De a telefon végén csönd volt. János nem vála­szolt. „És kijátssza Ádámot? - kér­deztem. - Kivel kellene viríta­nom?“ Azt mondja: „Szarvas Jó­zseffel.“ Erre aztán teljesen meg­nyugodtam. „Ja, akkor minden rendben.“ És rögtön megjelent előttem Szarvas József hétköznapi Ádámként, és tudtam, hogy János nem hősszerelmesben és tragiká- ban gondolkozik. Korábban ugyanis nagynevű tragikák ját­szották Évát. Jászai Mari, Tőkés Anna, Lukács Margit. Hogy Hülyé­nek lehettek, fogalmam sincs. Szikora azt is rögtön közölte ve­lem, hogy ó valami mait szeretne. És meggyőzött, hogy nekem ezt igenis el kell játszanom. Innentől kezdve pedig izgatott a dolog. De mert a Vígszínház színésznője va­gyok, azonnal felhívtam Marton Lászlót, az igazgatómat, hogy tud­jam, mit szól mindehhez, és szá- molt-e velem ebben az időben. Va­gyis, hogy kiad-e a színházam? A hír őt is meglepte. Csak annyit kér­dezett: „Izgat a szerep?“ Persze, fe­leltem. „Akkor el kell játszani!“ És éreztem, hogy büszke rám. Eszenyi Enikő is azzal gratulált még a próbák kezdete előtt, hogy „Rocsikám, bekerülsz a színház- történetbe!“ Nem ijedt meg? Természetesen megijedtem egy ki­csit. Új épületben, új csapatban ilyen szerepet megformálni fan­tasztikus érzés. Magától a feladat­tól azonban nem tojtam be. Elját­szottam már vagy hatvan főszere­pet, köztük Shakespeare-t is nem egyszer, tudom, mi az, hogy verses darab. Elég jó az agyam ehhez is. Akármüyen anyagot kell megtanul­nom, mindig arra gondolok, hogy amint elkezdem a fejembe vésni a szöveget, fogy, ami a papnőn van. És egyre könnyebben tanulom, mert rááll az agyam a ritmusára, a nyelvezetére. Szikora János egyéb­ként elég sokat kihúzott a darabból. Ha az egészet játsszuk, nem négy­órás lenne az előadás, mint most. Ilyen hosszú színpadi műben ez idáig nem is szerepeltem. De a be­mutató napján egy kicsit sem izgul­tam jobban, mint máskor, premier előtt. Tornáznom kellett, nehogy lemerevedjek. Bemelegítettem, hogy az izmaim tökéletesen mű­ködjenek. Nem is hallgattam meg a színházavató beszédet. El voltam foglalva magammal. Aztán ahogy kiléptem a színpadra, hihetetlen nyugalom szállt rám. Csak addig volt nehéz, amíg meg nem szólal­tam. Az első mondat után már ment minden a maga útján. A dupla próbákat miképpen vi­selte? Dupla próbák? Éjjel-nappal dol­goztunk! Iszonyú strapás próba- időszak volt ez. Két hónapra szin­te beköltöztünk a színházba. Nem volt egyetlen szabad estém sem. Mert ha igen, akkor játszottam. Az volt a csemege az életemben. A szellőztetés. Az utolsó két hétre aztán kiadott a Vígszínház. Akkor már egyáltalán nem voltak elő­adásaim. A férfi kollégák azonban jóval nehezebben viselték a stra­pát, mint mi, nők. Ók sokkal ide­gesebbek voltak. Hisztériáztak. En nem vertem ki a hisztit egyszer sem. Pedig az utolsó két hétben még mindig nem volt kész minden ruhám. Ott tipródtam a mackóm­ban, a többiek, az athéni színben, már talpig be voltak öltözve. De bírtam idegileg is, fizikailag is. Én utána dőltem ki. Közvetlenül a be­mutató után. Mivel a próbák so­rán meglehetősen keveset ettfem, annyira összeszűkült a gyomrom, hogy csak fokozatosan lett volna szabad hozzászoktatnom a „terheléshez“. A premier után azonban rám szakadt öt szabad nap, és Sándorommal lementünk Hajdúszoboszlóra. Enni, aludni, pihenni. És nekiestünk a birkapör­költnek, a csülöknek, és olyan be­teg lettem a harmadik napon, hogy alig bírtam lábra állni. Iszo­nyatosan bezabáltam, miközben olyan szűk volt a gyomrom, mint egy hadifogolynak. Én meg durr, neki a kajának. Szörnyű kínoknak tettem ki magam. Az előadás mennyire viseli meg? Fizikailag? Igen. Mire nagyon elfáradok, a második felvonás végére, akkor jön a Fa­lanszter, amit előre felvettünk vi­deóra. Aztán van az űrbéli jelenet, amelyben nem vagyok, és az esz­kimó kép, amelyben a szolárium­ban fekszem. Áz utolsó jelenetet pedig, amikor ott vagyunk a sár­ban, nagyon szeretem. Tehát le­megy a strapás két felvonás iszo­nyú sok öltözéssel, és utána már könnyebb. Van egy hat másodperces gyors- öltözése is... ... azután, hogy a márkiné előve­szi a tőrt, és le akarja szúrni Dan­tont. Ez elég veszélyes jelenet. Van egy lövés, és három méter magasból hanyatt zuhanunk lefe­lé, úgy, hogy nem nézhetek hát­ra, hogy ott vannak-e a kaszkadő­rök, akik elkapnak. Ez iszonyatos feszültséggel jár, nagyon nagy bi­zalom kell hozzá. Egyszer csak el­érkezik a végszó, eldördül a lö­vés, és már dobom is a hátast. És hat másodperc múlva pórnőként jövök vissza, kezemben a pisz­tollyal. Itt érte a malőr a bemutató nap­ján? Az esésnél. Az történt, hogy ott térdeltünk hátul, a guillotine-on, hogy amikor lelőnek, ne kelljen hátrafelé táncolnunk, hanem csak dőlni és zuhanni. És ahogy Szar­vas Józsi fel akart rántani, talán görcsben volt a lába, valahogy maga alá billent, és mindketten majdnem leestünk a guillotine- ról. Nagy nehezen visszaszereztük az egyensúlyt, de ettől a hirtelen mozdulattól, ahogy hátul a ke­zemben tartottam a kést, bele­akadt a hatalmas szoknyámba. És amikor eljött a pillanat, hogy elő kell kapni a kést, nem tudtam megtenni, mert elakadt a ruhám­ban. Úgyhogy át kellett szúrnom a jelmezemet, csak hogy a néző lát­hassa a tőrt. De ez még kevés volt. Meg kellett szabadulnom tőle. Tőrrel a kezemben vagy a ruhám­ban nem zuhanhatok, mert meg­sértem valamelyik kaszkadőrt, aki éppen elkap. Vagy magamban is kárt tehettem volna. Előbb tehát ki kellett bogoznom a kést a ru­hámból, ügyesen elhajítani, és csak utána eshettem lefelé. Azóta szerencsére nem ismétlődött meg a galiba. Komoly feladatokat teljesít a kaszkadőrcsapat is. Valósággal röpködnek a zsinórpadlás és a színpad között, égnek, vereked­nek, vívnak, mint a deszanto­sok. A rendezés bőséggel ontja a látványos jeleneteket. A gépe­zet tökéletesen működik. A tör­ténelmi színeket vászonra vetí­tett „híradófilmek“ választják el egymástól. A számítógépes gra­fikák mellett metrószerelvény, Walt Disney-film, áruházi moz­gólépcső is került a színpadra. Ezért vállaltam el, hogy játszani fogok az előadásban. Szikora Já­nos ezt akarta forszírozni, ahol csak lehet. A mai környezetet. A mai embereket. Madách amúgy sem tudott színdarabot írni. Gyö­nyörű gondolatai vannak, de pél­dául Molnár Ferenc azt is ponto­san tudta, hová kell beékelni, hogy a főszereplő a nagymonológ­ja alatt megiszik egy pohár vizet. Madách ehhez képest olyan pár­huzamos jeleneteket írt, hogy a színpadon levő négy szereplő kö­zül kettő beszél, a másik kettő meg nem csinál semmit. Ezt na­gyon nehéz eljátszani. Lódörgés­ről pedig szó sem lehet. Kell az erős jelenlét, tudom, de anélkül, hogy bármit teremtene dramatur- giailag, egyszerűen otthagy. Ezek­kel a résekkel elég sokat küszköd­tünk. Máskor egy mondattal intéz el drámai fontosságú dolgokat. Ezt nem könnyű úgy ábrázolni, hogy az erős és érdekes legyen. Melyik színben érzi igazán jól magát? Például a londoniban. Pontosan azért, mert egy mai lányt játszha­tok. Élvezettel maszkíroztam ma­gam Eszenyi Enikőre. Másodéves főiskolásként Angi Verát játszotta Gábor Pál kül­földön is komoly sikert aratott filmjében. Most Éva egy szín­háztörténeti előadásban. Szép pályaívet rajzol, bizonyára látja. Éva is egy állomás, amely után, re­mélem, folytatódik az út. Nem va­gyok még olyan öreg, hogy ezen gondolkozzam. Abban bízom, hogy sok minden vár még rám. Egy ilyen feladatért azonban, mint Éva, és egy ilyen lehetősé­gért, mint ez, amely az új Nemze­tihez köt, megéri színésznek len­ni, és érdemes kínlódni, sok rosz- szat, bántót, megalázót elviselni. Milyen jövőt jósol az előadás­nak? Mit gondol, hány estét hor­doz magában? A premiert közvetítette a televí­zió. Ez nem szokványos dolog. Fo­galmam sincs, hányán lesznek, akik ennek dacára eljönnek, mert kíváncsiak az előadásra, hiszen tudják, a képernyőn azt látták, amit a kamera mutatott nekik. Le­het viszont, hogy épp ezért lesz­nek kevesebben, hiszen azt mond­ják: „Érdekes volt, de majd meg­nézünk ott egy másik előadást.“ Ebben a helyzetben meghatároz­hatatlan, hányán lesznek kíván­csiak a Tragédiára, de bízom ben­ne, hogy évekig fogjuk játszani. Magát az épületet könnyen elfo­gadta? Nekem tetszik. Színház. Már ott is ugyanolyan por van a színpadon, mint például a Vígben. Most min­denki azt kérdezi tőlem: meg tud- juk-e tölteni lélekkel? Szerintem egy új lakást is be kell lakni, de at­tól, hogy két hónapig ott éltünk, mert senkinek sem volt ereje s ide­je hazamenni, szerintem már ott­honos a légköre. Igazából este sze­retem az épületet. Amikor elő­adásra megyek. Olyankor szebb, mint nappal. Ki van világítva. Sö­tétben ugyanis nem látni, hogy a környék iszonyatosan lepattant. De majd azt is rendbe hozzák, és felépül mellette a hangversenyte­rem, a környező házakat pedig ta­tarozni fogják. Színészi pályája további alaku­lásában mekkora szerepe lesz Évának? Fogalmam sincs. Máshogy kérdezem: nőni fog az ázsiója Évának köszönhetően? Nem tudom. Majd a jövő elmond­ja. Én eddig is nagyon sok szép szerepet kaptam. A Vígszínházban megy tovább az életem. Hogy hív- nak-e vendégként más társulatba, az majd kiderül. Mindent a hol­napra bízok. Kritikát sem olvastam a Tragédiáról. Se jót, se rosszat. Nekem teljesen mindegy, ki építet­te fel a színházat. Engem felkértek a szerepre, és onnantól fogva már csak arra figyeltem, hogy jó le­gyek. Marton László mindenesetre büszke volt ránk. Azért mondom, hogy ránk, mert Szarvas József éveken át vígszínházi színész volt, tőlünk szerződött el Kaposvárra, bár most már szabadúszó. Alföldi Róbert is a Vígszínház tagja volt, és ami ugyanilyen fontos: mind a hárman Horvai-növendékek va­gyunk. A bemutató alkalmából barátai­nak finom vörös borral kedves­kedett. „Szigligeti Merlot. Ter­melte és palackozta Simon és Dr. Simon Pap Vera segéd­letével.“ Ez állt a vignettán. A párom és az öccse. Szőlőjük van Szigligeten. Vörös szőlő. És palac­koznak, de csak maguknak. Sán­dorom ügyvéd, az öccse zenész, trombitaművész. S az mit takar, hogy „Pap Vera segédletével“? Komoly segédletet. Kiveszem a ré­szem a munkából. Metszek, kapá­lok, kacsozok, szüretelek. Melyik szakaszát szereti a leg­jobban a munkának? Inni! Nagyon finom a balatoni bor. De metszeni is szeretek. Fagyos napsütésben, tavasszal kellemes a munka. Az idén kevesebb időm volt erre, de a palackmosást teljes egészében magamra vállaltam. Permetezni is szokott? Azt nem. Inkább gyomtalanítok. Fogja a kapát, és irány a hegyol­dal? Úgy bizony! És elbabrálgatok szé­pen. Jár a kezem, és gondolkozom közben. Egyfolytában jár az eszem. Én már most, májusban a szüretet várom. Az minden évben óriási élmény. Két hét komoly munka, és mégis hatalmas szóra­kozás. Sándorom főzi a bográcsos őrületet, a finom csülökpörköltet. De a hagymát mindig én pucolom. Sírok is közben eleget.

Next

/
Oldalképek
Tartalom