Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-02 / 101. szám, csütörtök
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2002. MÁJUS 2. KOMMENTÁR Törésvonalak SZILVÁSSY JÓZSEF Az MKP értékrendjéhez a magyarországi politikai pártok közül a Fi- desz-MDF szövetség áll a legközelebb, ugyanakkor megfelelő kapcsolatokat kívánunk fenntartani a mindenkori budapesti kormánnyal, ha az felvállalja eurokomform céljainkat, s a szlovákiai magyarságot érintő kérdésekben figyelembe veszi álláspontunkat - jelentette ki Bugár Béla néhány órával a szomszédos országban lezajlott választások után. Ami elvben teljesen egyértelműnek tűnik, az a mindennapi politizálásban nem is olyan egyszerű feladat. Erre nálunk Duray Miklós budapesti közszereplésének és a szlovák médiában megjelent nyilatkozatainak a visszhangja, Romániában pedig az RMDSZ berkeiben kitört vita utal. Ma már nyilvánvaló, hogy a Magyar Koalíció Pártjának vezetése nem állt feladata magaslatán, amikor megpróbálta magánvéleménynek minősíteni ügyvezető alelnökük Kossuth téri felszólalását. Legújabban pedig szeretne legalább szeptemberig lakatot tenni Duray Miidós szájára, amivel tulajdonképpen csak a szőnyeg alá söpri a gondokat. Erdélyben ennél is bonyolultabb lett a helyzet, mert az RMDSZ platformjaként működő Reform Tömörülés támogatja egyértelműen a Fideszt, s ennek a ténynek a nyomatékosítására a romániai magyar párt parlamenti frakciójában nemrég megalakították a Polgári Szárny nevű csoportot. Ók azok, akik ezekben a napokban balratolódással, a polgári értékek elárulásával vádolják Markó Bélát, megfeledkezve arról, hogy éppen az RMDSZ elnöke tett sokat az Or- bán-Nastase egyezség létrejötte és a kedvezménytörvény romániai alkalmazása érdekében. S aki nem tett mást, mint a választások első fordulója után gratulált az Országgyűlésbe bejutott pártoknak és hangsúlyozta: a voksolás legfontosabb üzenete a Kárpát-medence számára az, hogy a szélsőséges magyarországi pártok nem jutottak be a törvényhozásba. Mindkét nemzeti közösségben vannak olyan politikusok, akik egyértelmű elkötelezettjei az eddigi kormánypártnak, amiben nincs semmi kivetnivaló. Ám a kérdés az, hogy milyen mértékben és milyen retorikával teszik ezt. Magyarán: nem akadályoz- zák-e az MKP és az RMDSZ vezetésének azt a több mint egy évtizedes törekvését, amelynek a lényegét Bugár Béla fentebb idézett nyilatkozata foglalta össze. A válasz nem tűr halasztást nálunk sem. Erre többek között a szlovákiai demokratikus erők aggodalma, de a szlovák nacionalisták hisztériás Duray-ellenes hecckampánya is figyelmeztet. Legújabban pedig a szlovákiai magyar értelmiségiek nyűt levele. A Magyar Koalíció Pállja az eltelt négy esztendő során szavahihetőségével, következetes elvi politizálásával növelte támogatóinak, szimpatizánsainak a számát, rangot és elismerést vívott ki számos szlovák polgár, továbbá az európai döntéshozók körében is. Erre az erkölcsi és politikai tőkére támaszkodva kell mielőbb határozott választ adni a magyarországi választások után előállt új helyzetre is. Lefelé a hullámvasúton SIDÓ H. ZOLTÁN Az elmúlt napokban a szlovák korona mintegy 50 fillérrel gyengült az euróhoz viszonyítva, a Szlovák Nemzeti Bank figyelmeztetésként kamatlábat emelt, a pénzügyminisztérium hétfőn nem tudott a pénzpiacokon újabb hitelhez jutni, a külkereskedelem év végi hiánya újra túllépheti a 100 milliárd koronát, végezetül Ivan Miklós miniszterelnök-helyettes a napokban nem tartotta kizártnak, hogy 2002-ben a közkiadások deficitje a tervezettnél nagyobb lesz. A Dzurinda-kabinet közel két évig tartott gazdasági sikeroffenzívája megtörni látszik. Ez a nem sok jóval kecsegtető őszi parlamenti választások közeledtével több mint aggasztó fejlemény. A kormány múlt csütörtöki rendkívüli ülésén, amelyen kimondottan az ország pénzügyi egyensúlyának helyreállításával foglalkoztak a miniszterek, csak nagyon bátortalan intézkedéseket hoztak. Olyanokat, amelyek csupán csökkentik a bajt, de a probléma lényegét nem orvosolják. A gyámoltalan lépések szakmai vitát robbantottak ki a döntéshozó gazdasági szakemberek között: Ivan Miklós, korábbi határozottságát félretéve, elegendőnek tartja az intézkedéseket, Marián Jusko, a jegybank elnöke és Fran- tisek Hajnovic pénzügyminiszter viszont nem. A nézeteltérés még nem volna baj, az viszont igen, hogy úgy tűnik, a polgárokat meggyötrő 1999-es és 2000-es takarékossági lépések, a reálbérek növekedésének visszafogása mindössze átmeneti sikert hozott, s a gazdasági hullámvasúton újra lejtmenetbe kerültünk.Valószínűleg az ügyben a parlamenti választásokig érdemi döntések már nem születnek, ám a szeptemberi voksolás eredményeként felálló új kormánytól sem várható sok. Ha a Meciar-mozgalom kerül hatalomra, akkor ismét az alkalmatlanság ül diadalt, ha pedig valamüyen széles koalíció, akkor pedig az érdekek különbözősége miatt lesz sokáig dermedt állapotban. Az idő pedig egyre inkább sürget, közeledik a NATO számunkra sorsdöntő prágai csúcstalálkozója, továbbá az európai uniós csatlakozási tárgyalások lezárásának időpontja. Szlovákia az idén válaszúihoz érkezett: vagy felül az euroatlanti civilizáció jóléte és biztonsága felé haladó vonatra, vagy pedig a bakterházból hitegethet a mellettünk elhúzó országoknak. Áz utóbbi forgatókönyv megvalósulásához nem kell sok, elég csupán a nemzetközi pénzintézeteknek tett ígéreteinket felrúgni, pénzügyi helyzetünket szétzűálni és populista, nemzetközi kapcsolatokkal nem rendelkező pártokra szavazni. A tényleges fel- emelkedéshez ennek az ellentettje szükségeltetik. Vajon lesz bennünk, polgárokban és a felelősen cselekvő pártokban annyi kitartás és akarat, hogy megválthassuk a képzeletbeli vonatra szóló jegyünket? WWW.UISZO.COM ♦ Duray és a többi hasonló szerencsédének! Nektek a szeren- cséüenségetek a boldogságotok? Endre ♦ Egyre többen jönnek rá, hogy a felvidéki magyarok alapvető érdekeinek védelmét egy alternatív magyar pártnak kell vállalni. Nádasdi István ♦ Nagyon helyes. Mikor alapítod meg? Hehehe ♦ A Durayt támogatók a magyarság 20%-át teszik ki. Ha az arány 80% lenne, már megalapította volna a Felvidéki Magyar Pártot! Ki ♦ A Durayt támogatók tábora öt- ven-hatvan százalékát teszi ki a szlovákiai magyaroknak. Hehehe A közölt vélemények nem feltétlenül tükrözik az Új Szó álláspontját. TALLÓZÓ T^E WASHINGTONPOST „Miközben a nyugat-európai politika jobbra kanyarodik, ezzel ellentétes az irányzat Közép- és Kelet-Euró- pa volt kommunista államaiban” - állapítja meg a tekintélyes amerikai i lap. Áttekintése szerint a térség számos olyan országában ismét hatal- J mon vannak a baloldaliak - beleértve volt kommunistákat -, ahol a kilencvenes években jobboldali kormányzást (is) lehetett látni. A cikk kitér arra, hogy a román elnökvá- ' lasztáson az a Ion Iliescu győzött, aki „vezető tisztségviselője volt az országot egykor terrorizáló neosztá- linista diktatúrának”, a lengyelországi volt kommunisták pártjának tavaly őszi győzelme nyomán pedig Varsóban olyan miniszterelnök és olyan államfő tölt be hivatalt, aki együtt szolgált a kommunisták központi bizottságánál akkor, amikor Lengyelország szovjet csatlósállam volt. „E tendencia figyelemre méltó vonása, hogy mindez sokkal kevésbé riasztó vagy fenyegető a demokráciára nézve, mint a francia Jean- I Marie Le Penhez hasonló jobboldali i - Hát mi aztán valóban ostobák vagyunk, mert amíg mi verejtékezve a korongot hajszoljuk, addig mások vidá- szélsőségesek támogatottságának | man, frissen a milliós csúszópénzeket! (Gossányi Péter karikatúrája) szárnyalása”-szögezi le a The Washington Post. | Az lenne a meglepő, ha az ellentmondásokat, feszültségeket nem lovagolnák meg a szélsőséges erők Szent tehenek Európájában Különösen Le Pen első fordulós sikere óta lett ismét divat Európában a szélsőjobb rémével riogatni a nagyérdeműt. Miközben az ugyancsak egyre divatosabb politológusok szakértenek és választási statisztikák garmadával is alátámasztják a nyilvánvalót, az átlagpolgár rosszul érzi magát, és önvizsgálatra kényszerül. MALINÁK ISTVÁN Tehát az európai polgár kénytelen feltenni magának a kérdést: az elmúlt négy-öt évben intoleránsabb, idegengyűlölőbb, rasszistább, s uram bocsá: neofasisztább lett-e, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt volt? Természetesen azt fogja mondani, hogy nem, és nincs okunk, sem jogunk kételkedni abban, hogy igazat mond. De a statisztikáknak is igazuk van, s ezt az ellentmondást nehezen lehet feloldani. Erre a polgár dühös lesz. Rosszabbik esetben annyira dühös, hogy fogja magát, és merő dacból például Le Penre szavaz. Természetesen túlzók, de érzékeltetni akarom, hogy a számok a valóságnak csak egy részét, sosem a teljes igazságot tükrözik. Ezt egyébként sem ismerjük, mint ahogy - és ez a nagyobbüt baj - a megoldásokat sem. Le Pen kapcsán érdemes kissé elidőzni a franciáknál, hiszen ott tanulságos folyamatok zajlanak. Három nap múlva megtartják az elnökválasztás 2. fordulóját, s az előrejelzések szerint Chirac 80:20 százalékos arányban veri majd a Nemzeti Front vezérét. Nem kell hát attól tartani, hogy a szélsőjobb győz, és a francia demokráciát sem kell temetni. Sokan mégis temetik, de főleg érzelmi okokból. A lassan két hete zajló tömegtüntetések kapcsán naponta leírják: a francia szavazópolgár ezzel kompenzálja lelki- ismeret-furdalását. Sajnos, ez utóbbi csak a polgárnak van, inkább a jobboldali Chiracnak kellene legyen, meg a visszavonulását bejelentő baloldali Jospinnek. De nézzük: Le Pen úgy lett második, hogy egy százalékkal megvette Jospint, Chirac úgy lett első, hogy csak jó egy százalékot vert rá Le Penre, de még 20 százalékot sem kapott! Hihetetlenül szegényes eredmény, hárman együtt kaptak csak több mint 50 százalékot; a politikai paletta két fő vonulatát képviselő, vagyis a jobboldali és a baloldali vezér pedig együtt is pusztán 35 százalékot. Tehát nem Le Pen lett erős, hanem a hagyományos politikai erőket megtestesítők szerepeltek pocsékul. A korrupt Chirac, altit sokan börtönbe dugnának és a felfújt Jospin, akinek a kormányzása nem is volt olyan rossz, mint ahogy végezte. Le Pen tudja, hogy vasárnap nem nyerhet. De őt a hat hét múlva esedékes parlamenti választások foglalkoztatják. A célja - s erre az eddigi eredmények szerint lehet esélye - 70-80 képviselőt bejuttatni a parlamentbe. És itt jönnek a „katasztrófa-forgatókönyvek”: ó lesz a harmadik erő, a mérleg nyelve, miközben a jobb- és a baloldal a kis különbség miatt semlegesíti egymást. De mivel a Le Pennel való szövetség ódiumát egyik sem vállalja (főleg a hazai közvélemény miatt), az ország körmányozhatatlan- ná válik. A másik változat a nemzeti egységkormány megalakulása, vagyis a jobb- és a baloldal szövetsége. Tehát megszűnne a hagyományos politikai felállás (rendszer), s ezt sokan még nagyobb tragédiaként élik meg, ezért mondják, hogy vége az V. Köztársaságnak, létre kell hozni a hatodikat. Pedig lehet, hogy a recept egyszerű lett volna: nem megengedni, hogy Le Pen legyen az egyetlen, aki megnevezi a Nem elég liberális szólamokat hangoztatni a másság tiszteletéről. problémákat. Amikor Le Pen azt mondja, hogy Párizs belvárosát elárasztják az arabok meg az afrikaiak, ezért a bevándorláspolitikát nagyon meg kell szigorítani, erre nem lehet csak az a válasz, hogy Le Pen fasiszta. Ami igaz ugyan, csak nem jelent megoldást. Nyugat-Európa most úgy viselkedik a bevándorlókkal, mint a kommunizmus a romakérdéssel. Anno Kassa Fő utcájának történelmi épületeibe beköltöztették a cigány családokat, a hagyományos korzó kiürült, mert tele lett kosszal, büdös volt, félmeztelen purdék végezték dolgukat a járda közepén. A városháza illetékese azt mondta: Kassán romaprobléma nincs. Öt féldeci után ismerte csak el, hogy van. Németországban is kőkemény csatákat vív a két tábor a bevándoriási törvényt, az állampolgárság odaítélését érintő szigorításokról. A nagy tekintélyű Helmut Schmidt exkancellárnak volt pár hónapja egy érdekes nyilatkozata. Azt mondta, a németek többsége nem szereti az idegeneket, lélekben nem örül a - hozzávetőleg 5 millió, főleg török, kurd stb. - vendégmunkásoknak, de ezt semmi pénzért sem vallaná be, mert a hitleri múlt miatt könnyen rásütik a németekre a fajgyűlölő jelzőt. Mindez akkor is igaz, ha Németországban hiány van a magasan képzett munkaerőből. Tehát az egyik síkon valami erjed, a másikon van egy stabil demokratikus rendszer, amelynek a problémát kezelnie kell, ha nem akarja a szélsőjobb malmára hajtani a vizet. Igen, a szélsőjobb előretört, Haider pártja az osztrák, az Északi Liga az olasz kormányban van. Hollandiában az Élhető Hollandia, Portugáliában a Portugál Néppárt erősödött meg. Mindegyiknek a bevándorlással, az EU-val van baja. (Az igazán érdekes és fontos az lesz, ami majd Németországban történik, ahol hozzávetőleg ugyanakkor esedékesek az országos választások, mint Szlovákiában.) Kettős szorításban vannak az európai kormányok. Rá kell ébredjenek, nem elegendő liberális szólamokat hangoztatni a másság tiszteletéről, mert minden országban szembe kell nézni azzal, hogy a befogadó- képesség véges. Korábban is volt bevándorlás, de kisebb és lassúbb, s a bevándoroltak nagyrészt asszimilálódtak. A mostani erőteljes bevándorlás jellegzetessége, hogy a bevándoroltak teljesen eltérő kultúrájú, eltérő hagyományokkal bíró, erős, és ezért elkülönülő közösségeket alkotnak, ami - tetszik vagy sem - állandó konfliktusforrás. Ugyanakkor a bevándorlás problémáját Európa egyedül nem tudja megoldani, hiszen ez a globalizációnak nevezett valami egyik kulcskérdése. A világ szegényebbik fele egyre nagyobb és egyre szegényebb. És itt Európa csak lobbizhat, hogy a nála is gazdagabbakat rábírja a fejlődő vüág valóban elviselhetetlen helyzetének mielőbbi javítását célzó intézkedések meghozatalára. Mellesleg: Amerika a terrorizmus elleni harc ürügyén rendkívüli módon szigorítja bevándorláspolitikáját, még a diákok beutazását is, nem csinál belőle lelkiismereti kérdést, és senki sem tartja idegenellenesnek a Bush-kormányt. Pedig nehéz megmondani, hol az a határ, amíg tényleg a terrorizmus elleni harc érdekeit szolgálják a szigorítások, és honnantól kezdve gyűrűznek be egyéb érdekek is. Bennünket Közép-Európában az Unióval kapcsolatban eddig csak az érdekelt, hogy bekerülünk-e vagy sem. Gondjai, esetleges fonákságai túl messzinek tűntek. Az EU amolyan szent tehén volt, nem tartották demokratának azt, aki bírálni merte. Egészen addig, amíg el nem érkeztünk a munkavállalási stophoz vagy a mezőgazdasági támogatásokhoz. És meg voltunk lepve, hogy az uniós országok polgárainak többsége egyetértett azzal, hogy az új tagok előtt ne nyissák meg munkaerőpiacukat. Sértőnek, igazságtalannak éreztük, valljuk be, egyebek között azért is, mert bennünket, kelet-európai munka- vállalókat, úgymond, egy kalap alá vettek az afrikaiakkal. Es a gazdagok folklórjaként tekintettünk arra, hogy az egyiknek nem kell a közös pénz, a másik csökkentené a brüsszeli központ hatalmát. Nem értettük, hogy ott, ahol a demokráciának évszázados hagyományai vannak, a választott képviselőket bosszantja, ha őket senki által nem választott brüsszeli hivatalnokok, bürokraták akarják kioktatni. Hosszan lehetne még sorolni, de a lényeg az, hogy van egy egységesülő, központosuló Európa, amelynek egyes országaiban hódít a szélsőjobb. De amikor ezt az Euró- - pát megálmodták, mondjuk, Maast- 1 rieht idején, a bevándorlás még nem okozott ekkora gondot az egyes országokban, még nem jelentkeztek üyen erőteljesen a globalizációs problémák, még nem volt szó arról, ^ hogy egyszerre a nyakukba szakad tíz-tizenkét szegény - az ő szemük- ben csődtömeg - kelet-európai ál ^ lám. Ilyen körülmények között az lenne a meglepő, ha ezeket a gondokat, ellentmondásokat, feszültségeket nem lovagolnák meg a. szélsőséges erők. Amelyek akkor jelentenének csak számottevő veszélyt, ha Európa nem tudná kezelni a bajait. Le Pen úgy lett második, hogy egy százalékkal megverte Jospint, Chirac úgy' lett első, hogy csak jó egy százalékot vert rá Le Penre. (TASR/EPA-fotó)
