Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-04 / 78. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 4. Kultúra Új pozsonyi rendezvénysorozatában a nemzet színészeit mutatja be a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Június 21. és 29. között tartják az ArtFilm fesztivált Máthé Erzsinek ma is piros a füle A közelmúltban új rendezvénysorozatot indított a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Pozsonyban: a Szlovák Rádió 5-ös stúdiójában hónapról hónapra a nemzet színművészeivel ismerkedhet meg a közönség. A színházi világnapra időzített első délutánon a tapasztalt, bölcs, „ami a szívén, az a száján” művésznő szerepében Máthé Erzsi, a naiv, lelkes, halk szavú csodáló és kérdező szerepében Czajlik József lépett fel. LAKATOS KRISZTINA A művésznőt Cobbi Hilda annak idején a székhez kötözte, hogy leszoktassa a gesztikulálásról. Mérsékelt sikerrel. (Somogyi Tibor felvételei) Máthé Erzsit öt évtizedet felölelő pályáján a Nemzet Színésze cím mellett számos további kitüntetés elérte, hiszen Kossuth-díjas, Jászai- díjas, kiváló és érdemes művészről van szó. „Most gondoltam bele, mennyi mindent kaptam. Mit mondjak, jólesik. De ez este, öt perccel előadás előtt semmit sem jelent” - summázta kitüntetései eszmei értékét a művésznő, aki azt is elmondta, az izgalomtói, a stressztől előadás előtt még ma is piros a füle, s - noha nem látszik meg - egész pályáját végigkísérte a küzdelem a kishitűséggel, a kisebbrendűségi komplexussal. Máthé Erzsi a polgári elvégzése után irodában dolgozott, fát köbölt, majd egy május 1-jei műsorban ugrott ki sajátos orgánumával. A gyár igazgatója ajánlotta, legyen színész, amiben közrejátszhatott az a tény is, hogy a művésznő bevallása szerint ma sem tudja, mit is tesz, aki fát köböl. 1945-ben ugyan nem vették fel az Akadémiára, de bekerült az Országos Színészegyleti Iskolába, ahol olyan kitűnő művészek voltak a mesterei, mint Gobbi Hilda, Ascher „Amire igazán igényem lenne, hogy Spiró írjon «ekem egy szerepet." Oszkár, Rátkai Márton, Petes Sándor, Várkonyi Zoltán... Az évfolyam záró vizsgaelőadásaként Gobbi az Éjjeli menedékhelyet áhította színpadra, az előadásra pedig minden színigazgatót meghívott - szerződtessék a növendékeit. Máthé Erzsi előbb a Vígszínházhoz került, majd amikor azt hamarosan államosították, a pécsi Nemzetiben horgonyzott le. Augusztusban érkezett, decemberben pedig férjhez ment a színház igazgató-főrendezőjéhez, Szendrő Józsefhez. A tehetséges naivákat leköröző teljesítmény eüenére Máthé Erzsire a kezdeteiből fogva súlyos, drámai szerepeket osztottak a rendezők, amin a művésznő ma is csodálkozik. Az alkatáról a negyvenes-ötvenes évek fordulóján kialakult képhez hozzá tartozik az a vélemény is, hogy „sugárzóan tehetséges, de politikailag nevelni kell”. Azt pedig, hogy túl ösztönös, Major Tamástól tudta meg. „Igaza volt. Az ösztönös- séggel az a baj, hogy pillanatnyi hatások befolyásolnak, másnap pedig nem biztos, hogy előjön ugyanaz az érzés. Itt csak a nagyfokú tudatosság segíthet.” Ez a történet azonban már a budapesti Nemzeti Színházhoz kapcsolódik, ahova 1952-ben került. Mint elmondta, a Nemzeti legerőteljesebb korszaka volt ez, amikor a színházban rendkívüli társulat alakult ki olyan csodálatos művészekkel, mint pl. Major Tamás, Gellért Endre, Marton Endre, Makiári Zoltán, Somlai Artúr, Gábor Miklós... S hogy miként fogadták a „nagyok” a fiatal színésznőt? „Nem álltak sorfalat, nem volt üdvrivalgás, ott egyetlen dologgal lehetett manipulálni a tehetséggel.” A művésznő úgy emlékszik, leginkább Básti Lajostól rettegett: „Hatalmas volt a térigénye. Ha például Lear királyként elkezdett egy monológot, hatalmas lendületet vett, széles gesztussal indított. Ha az ember bekerült a zónájába, gyilkolni tudott a tekintetével.” A legnagyobb elismeréssel Major Tamásról emlékezett meg Máthé Erzsi: „Tőle tanultam a legtöbbet. Csúnya-szép, kopasz férfi volt, hatalmas, lapátnyi szőrös mancsokkal. A szakma a kisujjában volt, a technika is, ami ritkaság, ráadásul mindent meg tudott magyarázni. Kiváló pedagógus volt. Még öregen, nem sokkal a halála előtt is képes volt felmászni a színpadra, hogy megmutasson valamit a színészeknek. Imádott női szerepeket előjátszani.” Máthé Erzsi 30 évet töltött a Nemzetiben, majd 1983-ban átszerződött a Katona József Színházhoz. „Akkor kapta meg Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a színházat, ott volt Ascher Tamás is. Nagyon tehetségesnek tartottam őket. Azt mondtam, ötvenvalahány éves vagyok, még érdekel a munkám, még szeretnék tanulni. Merész döntés volt. Mindent megkaphattam volna a Nemzetiben, én viszont vállaltam, hogy nem lettem a Katona üdvöskéje. Néha fájt, de nem bántam meg. A nyolcvanas években a Katona az ország legjobb színháza volt. A Három nővérrel, az Übü királlyal a fél világot beutazta a társulat.” A délután során természetesen szóba került az új Nemzeti Színház is, melynek kapcsán Máthé Erzsi elmondta, csodás az épület és a technika, amely olykor csődöt mond, mert annyira újdonságnak számít, hogy nem tudják kezelni. „Egyébként pedig a protokolláris nyitó előadás alapján nehéz bármit is mondani azonkívül, hogy remélem, lesz majd az új Nemzetinek is állandó társulata.” Ma már a Katona József Színház nyugdíjas színésze. „Zavarba jönnék, ha megkérdeznék, mit szeretnék még eljátszani. Amire igazán igényem lenne, hogy Spiró írjon nekem egy szerepet. A Csirkefej Öregasszonyát kétszer is rám osztották, de különböző okokból mindkétszer vissza kellett adnom a szerepet. Ez fájdalmas volt. Bár az is lehet, hogy a sors akarta, és nem volt nekem való” - mondta a nemzet színésze, Máthé Erzsi. A Nemzet Színművésze címmel először 2000 augusztusában tüntetett ki színészeket Orbán Viktor magyar miniszterelnök. A nem csekély havi apanázzsal járó kitüntetés olyan művészeknek ítélhető oda, akik legalább negyven éve jeleskednek a színészi pályán, illetve legalább húsz éven át a Nemzeti Színház tagjai voltak. A címet egyszerre tizenketten viselhetik, életük végéig. Új tagok csak valamelyikük elhalálozása után kerülhetnek az illusztris társaságba. Az eredeti tizenkettőt Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Berek Kati, Darvas Iván, Garas Dezső, Kállai Ferenc, Lukács Margit, Máthé Erzsi, Psota Irén, Raksányi Gellért, Sin- kovits Imre és Törőcsik Mari alkotta. Azóta ketten elhunytak (Sinko- vits Imre és Lukács Margit), a sort most Avar István és Komlós Juci egészíti ki. Pozsonynak áprilisban a tizenkettőből Raksányi Gellért lesz a vendége. Törökországban érzékenynek lenni a társadalmi problémákra, s ennek hangot is adni már önmagában is nagy dolog Vihart kavaró művekről a Nagyvilágban FOLYÓIRATSZEMLE Nem kell mentegetőznöm olvasóim előtt. Az ugyanis, hogy a Nagyvilág dmű világirodalmi folyóiratról szóló ismertetés csak most jelenik meg, nem e sorok írójának a hibája, nem is a szerkesztőségé. A postásé. Ő az ugyanis, aki az immár 47. évfolyamába lépő folyóirat aktuális számát mindig a tárgyhó vége előtt két nappal hozza. A márciusi szám Kurt Vonnegut Gyökerek című önéletrajzi jellegű írásával indít. Félreértés ne essék, e sorok írója egy pillanatig sem kívánja (el)vitatni Vonnegut írói nagyságát, de példáján jól szemléltethető, hogyan lesz valakiből sztáríró Magyarországon (és itt most nem a raklapról árusított Danielle Stel- lekre és társaira gondolunk). A jó könyvön túl - természetesen a megfelelő marketingfogások mellett - az az egyik legfontosabb tényező, hogy az illető szerző nyugat-európai vagy amerikai legyen. így történhet meg az, hogy Remarque-, Kundera vagy Bret Easton Ellis-összes (majdnem folyamatosan) kapható a könyvpiacon, s a vásárlói bázis csaknem garantált; míg a nagyon „ütős“ délszláv posztmodem szerzői szinte csak folyóiratbéli fordításokban jutnak el a (réteg)közönséghez. Az amerikai szépirodalmat Vonnegut mellett négy költő, Robert Hass, Mary Oliver, Sharon Olds és Robert Pinsky képviseli, verseiket Gyukics Gábor tolmácsolásában olvashatjuk. A magyar irodalom iránt elkötelezett norvég költő és Petőfi-fordí- tó, Paal Brekke három versét közli a folyóirat, fordítójuk Sulyok Vince. A közéleti szerepléstől mániákusan idegenkedő, 1949-ben született francia író, Philippe Djian - akit a magyar olvasók és mozilátogatók elsősorban a 37,2° reggel dmű műve nyomán ismerhetnek (filmként: Betty Blue) - Mint apám halálakor című novelláját adja közre. A debreceni egyetem tanára, a jeles szlavista, Gortity József Anatolij Azolszkij Szabadság és egyenlőség című novelláját tette nyelvileg elérhetővé az oroszul nem olvasók számára. Jellegzetesen szovjet írósors az Azolszkijé, első regényének megjelenésére 20 évet kellett várnia az exhadiíengerésznek. Az újgörög költészet talán legismertebb költőjének, Konsztantinosz Kavafisznek Déri Balázs fordítja le hat versét. A portugál irodalom egyetemi tanára, a Pessoa fordítójaként érdemeket szerző Antonio Tabucchi a márciusi számban nem teoretikus írással, hanem egy novellájával van jelen, a Vándorlás cíművel, mélytálán az olasz nyelvű, vagy legalábbis kulturális szocializációjú olvasó számára többletjelentést hordozhat. A társadalmi problémák iránt való érzékenysége tette ismertté Ayala Kutlu nevét, mert Törökországban érzékenynek lenni a társadalmi problémákra, s ennek hangot is adni, ez már önmagában is nagy dolog, pláne, ha ezt egy írónő teszi, de ez még nem bizonyosan irodalom, mint ahogy azt a csehszlovákiai magyar irodalom számos példája is mutatja. Irodalommá az az aprólékos műgond nemesíti, amely a 64 éves írónő e számban közölt Eltávozáson dmű novelláját is jellemzi. A Műhely című rovatban Korcsog Balázs rövid, bevezető fordítói jegyzete után Martin Heidegger Idő és lét című előadását olvashatjuk. Sajnálatos, hogy a freiburgi egyetemen 40 éve, 1962. január 31-én elhangzott előadás csak most lett lefordítva magyarra. A szöveg egyébként nem azonos a Lét és idő publikálatlan harmadik részével. Marx József két, Nyugat-Európában nagy vihart kavaró könyvet szemléz, mindkettő olvasható már magyarul is. Dawkins Szivárványbontás és a Sokal-Bricmont szerzőpáros Intellektuális imposztorok. Posztmodem értelmiségiek visszaélése a tudománnyal című könyvéről van szó. Francois-Guillaume Lorrain A fut- ballpálya színpadi figuráinak kis gyűjteménye című - Kiállítás aid- met viselő - írása sajnálatos módon kimaradt a tartalomjegyzékből, de ez még mindig jobb, mint ha ennek fordítottja történt volna meg. A márciusi számot Mesterházi Mártonnak a BBC nivellálódásáról szóló útleírása zárja. (K. L.) A fiatalokra figyelve ÚJ SZÓ-ÉRTESÜLÉS Az ArtFilm program-, valamint fesztiváligazgatója a közelgő tren- csénteplici szemlével kapcsolatban egyetlen biztos tényt tudott közölni első sajtótájékoztatójukon: lesz ArtFilm az idén is, mégpedig június 21. és 29. között. Azaz még egy biztos dolog: marad a három versenykategória. Az Art Fiction szekcióba olyan nagyjáték- filmeket, egész estés fikciós dokumentum-játékfilmeket válogatnak be, amelyek a vizuális kifejezés progresszív vonalát követik. A tények elnevezésű versenyszekcióba dokumentum-, kísérleti és rövid játékfilmekkel neveznek be alkotók. Az Úton a fiatalok versenye: ebben a filmművészeti főiskolák hallgatóinak a dokumentum-, a kísérleti és a rövid játékfilm műfajban forgatott produkciói peregnek majd. A versenykategóriákkal ellentétben változik viszont a szemle tartalma. A fesztivál idén már nem a művészet és a művészek, hanem a filmművészet mustrája lesz, legalábbis mottója szerint. Talán ezért is bővül és gazdagodik az ArtFilm információs szekciója. Ebben hagyományosan, továbbra is szerepel a brit filmnap: idén a walesi, az ír és a skót termésből kap válogatást a fesztiválközönség. A franciák ezúttal zenés filmekkel színesítik a palettát. A skandináv félszigetet ezen a nyáron a dán filmesek képviselik Trencsénteplicben: a programban az utóbbi évek legsikeresebb dán dokumentum- és játékfilmjei szerepelnek. Ezenkívül holland rövidjáték-filmeket iktattak be a műsorba, valamint néhány opust a legújabb itáliai filmhozamból. Nagy közönségérdeklődésre számíthat ez évben is a Art Film Fest szekció, amelybe a programigazgató a legrangosabb fesztiválok díjnyertes filmjeiből igyekszik majd megszerezni jó párat. Még valóban csak a tervben szerepel, de Vladimír Stric, a fesztivál programigazgatója szeretné, ha a magyar filmtermésből a műsorban is szerepelhetne Pálfi György hetvenöt perces fikciós dokumentum-játékfilmje, a Hukkle (a filmről március 26-i számunkban írtunk). Idén is átadják a Színészmisszió Díjakat. Hogy kik kapják, vagyis hogy kik lesznek június 21. és 29. között Trencsénteplic sztárvendégei, még nem lehet tudni. Egy biztos: Monica Vitti, aki már többször is szerepelt a meghívottak listáján, ezúttal sem jön. A jubileumi, tizedik ArtFilm elsősorban a fiatal nemzedéket szeretné megszólítani, s ez nemcsak a filmválogatásban mutatkozik majd meg, hanem a kísérőprogramokban, a jegyárkedvezményekben, az olcsó(bb) szálláslehetőségekben is. Mi több, a X. ArtFilm az EURO-26 ifjúsági kártya tulajdonosainak ingyenes akkreditációt kínál, (tébé) Nagy események (hét)köznapi perspektívából A szenvedély anatómiája BENYOVSZKY KRISZTIÁN „Napóleon olyan szenvedélyesen szerette a csirkét, hogy szakácsainak a nap huszonnégy órájában rendelkezésére kellett állniuk.” Ez a nyitómondata Jeanette Winter- son A szenvedély című regényének, amely rögtön beleránt bennünket abba a sajátos téridőbe, ahol a történelem hagyományosan heroikus módon tárgyalt „nagy eseményei” és „nagy alakjai” egy (hétjköznapi nézőpont kicsinyítő, leleplező perspektívájából kerülnek elbeszélésre. „Fehérek vagyunk, piros az orrunk, kék az ujjunk. A trikolór” - olvassuk az ironikus megjegyzést a fagyoskodó újoncokkal kapcsolatban a mű elején. Az absztrakt, filozófiai spekulációknak kitett, ezért eléggé meg- foghatatlannak tűnő „történelem” mozgásai helyett a császár „csirkefelelős” szakácsa szempontjából kísérhetjük végig a Grande Armée dicsőségének és bukásának történetét. Henri bálványozza Napóleont, s ez bírja rá arra, hogy kamaszként beálljon a híres francia ármádiába. Naplószerű bejegyzéseiből egy olyan belső átalakulás, szellemi érés folyamatrajza olvasható ki, melyben a szenvedélyes rajongás fokozatosan alakul át megkeseredett gyűlöletté: „Ő csak látta, mit mi éreztünk. Veszteségeinkről csak papír felett elmélkedett. Neki volt sátra és élelme, de mi meghaltunk”. A regény másik főszereplője egy velencei csónakos lánya, Villanelle, akinek lábujjai között úszóhártya nőtt, ezért képes járni a vízen. Őt másféle szenvedély fűti. Egyrészt a szerencsejáték szenvedélye (egy kaszinóban dolgozik krupiéként), másrészt egy velencei műgyűjtő felesége iránti érzéki szenvedély. A kezdetben egymástól elkülönülten futó két cselekményszál, nagyjából a regény közepén, a franciák számára csúfos moszkvai hadjárat egy kiélezett jelenetében váratlanul ösz- szeér, s ezek után már szétbogoz- hatatlanul szövődik tovább - Velence irányába. A lagúnák városa a regény harmadik főszereplője. Egy élő város, ahol „mindig minden változik”, leginkább egy mozgó labirintusra emlékeztet, ahol „az utcák és az arcok egyformának tűnnek, de nem azok”, ahol az ember indulhat ugyanonnan és érkezhet ugyanoda nap mint nap, de „az útvonal sosem lesz ugyanaz”. Velence a bizonytalanságok, az álarcok és légióként a titkok városa, olyan titkoké, melyek nyitját „csak a halottak tudják”. A lakosai a legkülönbözőbb náció tagjai, a dúsgazdag itáliai kereskedőktől a pénztelen közép-európai kalandorokig mindenki megtalálható itt, s mindenki egyaránt maszkot visel. Még az őrültek és a rögeszmés álmodozók is, akikkel szintén teli a város. Ha valaki egyszer megérkezett ide, nehezen vagy egyáltalán nem tud szabadulni a város mágikus hatalmától, azúrkék égboltjától, nyirkos falaitól, baljóslatúan sötét és átláthatatlan sikátoraitól, szövevényes csatomajárataitól. Az emberek nagy részét a pénz és a szerelem szenvedélye vonzza ide, vagy tartja itt örölóre. És pontosan ez a regény tematikus fókusza. A szenvedély, amely egy sokoldalú, ambivalens érzés, tudatállapot, felemelő, de egyben végzetes alkati sajátosság. Ez mozgatja a mű szereplőit is, a legyőzhetetlen, sóvár testi vágyból és a lelki vonzódásból ösz- szeálló szerelmi szenvedély, a kudarccal, a halállal kacérkodó, de az életbe mégis görcsösen kapaszkodójátékos szenvedélye, a korlátlan hatalom illúziójával csábító tekintély iránti szenvedély, valamint a vallási eksztázis gyakran önkívületi lobogása. A szenvedély önmagában megfoghatatlan, mindig valami között helyezkedik el. A „félelem és a nemiség”, a „szerelem és a kétségbeesés” - valahol az „Isten és az Ördög” között bújik meg. A vele való játszadozás veszélyes, mert nem tartható kordában, csakhamar már nem tudunk parancsolni neki, s a rabszolgái leszünk. Winterson regénye része a kortárs angol regény mágikus realista vonulatának (G. Swift, S. Rushdie, A. Carter). Olyan írásmód jellemzi tehát, ahol a fantasztikus-csodás elem és a köznapi történés természetes módon jáija át egymást, ahol a történetileg hiteles és a fiktív esemény, a szent és a profán szférája, a szó szerinti és a figura- tív jelentés közti határ viszonylagossá válik. Ez utóbbi például úgy, hogy Henri kénytelen ténylegesen is visszaszerezni Villanelle „elrabolt szívét”, mely az általa szeretett asszony házában rejtőzik, egy doboz mélyén dobogva. (Jeanette Winterson: A szenvedély. Budapest, Európa 1998, fordította: Lengyel Éva)
