Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-27 / 98. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 27. Szombati vendég Fabó Tibor színművész Komáromba igazol - érdekes, új korszak kezdetén áll, egyfajta művészi újrakezdés küszöbén, ez pedig bizsergető kíváncsisággal tölti el Merészebb színházi politikát kellene folytatni Fabó Tibor 1986 óta tagja a kassai Thália Színház társulatában, azaz eddig igazi lokálpatriótának mutatkozott. Szeptembertől a helyzet némiképp változik, ám ne szaladjunk ennyire előre. Kezdjük a közelmúlttal, azzal a három évvel, amikor alanyunk színészből hirtelen igazgató lett. JUHÁSZ KATALIN Milyen volt egy színház igazgatói székében ülni? Bevallom, ez volt életem legszörnyűbb időszaka. Folytonos küzdelmet kellett vívnom saját magammal és a környezetemmel, egy, a színház számára meglehetősen bonyolult léthelyzetben. Bár hozzá kell tennem, hogy rengeteget tanultam ez alatt a három év alatt, elsajátítottam a forgolódás, a diplomácia „művészetét”, ami a mai napig jól jön. Tisztességesen akartam eleget tenni a feladatnak, ám sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor a tisztesség semmit sem ért. Nem vagyok uralkodó típus, viszont szeretek irányítani, méghozzá finoman és diplomatikusan, úgy, hogy a másik ne érezze, hogy irányítom. A színészek többsége fél méterrel a föld felett jár, egy színigazgatónak viszont alapvetően raci- onálisnak kell lennie. így van, ez a munka másfajta hozzáállást kívánt. Betekintést nyertem a kulisszák mögé, szélesedett a látóköröm. Azóta tudom, hogy bizonyos helyzetekben nem érdemes indulatosan kezelni a problémákat, hogy sok mindent behatárolnak az objektív körülmények. Nagyobb nyugalommal tudom viselni a terheket. Amikor átadtam a stafétabotot, megkönnyebbültem, és rendkívüli módon értékeltem azt, hogy végre színpadra léphetek, másra hagyhatom a színház vezetésének gondját. Először is újra meg kellett találnom a belső harmóniát, mivel úgy éreztem, sok minden deformálódott bennem. Boldogságmagokat kellett elvetnem a lelkemben, meg kellett találnom régi önmagamat. Az igazgatói teendők közepette, a nagy hajtásban ugyanis nem maradt időm befelé figyelni, márpedig ez nagyon fontos egy színész számára. Gondolom, a színház helyzetét is másképp látja, mint kezdetben. Optimista a szlovákiai magyar színjátszás jövőjét illetően? Nem. Sajnos évek óta olyan visszavisszatérő helyzetekben vergődünk. Ez a vergődés hol kisebb, hol nagyobb intenzitással mindig is létezett. A munka az egyedüli dolog, ami az embert életben tudja tartani. A színész anyagilag nem tud megkapaszkodni, csodálom a fiatal pályakezdő kollégákat, amiért még egyáltalán itt vannak. Ha nem történik nagyon gyorsan radikális jobbulás, az egész építmény darabokra hullik. Az én helyzetem annyiból egyszerűbb, hogy magam sem tudom hogyan, de lakáshoz jutottam Kassán, biztosítottam magamnak a kellemes családi hátteret. Ám azt kell látnom, hogy a színházi pálya ma egyszerűen nem attraktív a fiatal, főiskolát végzett színészek számára. Olyasmi ez, mint a pedagógusoknál, azaz csak a fanatikusok maradnak, illetve azok, akik nem találnak jobb szakmát maguknak? Igen, ez a helyzet, megtoldva azzal a kisebbségi vetülettel, amit főleg az idősebbektől hallani lépten- nyomon, hogy a „helytállás”, meg a „a magyar színházat tovább kell vinni”, meg „ki kell tartani”. Ezt főleg a pályaelhagyók és a máshová pártolók fejéhez vagdossák. Valaha ez tényleg nagyon fontos volt, erkölcsileg és anyagilag is lehetett élni, építkezni belőle, a pálya szakmai megbecsülése is nagyobb volt. Ám ma már teljesen más időket élünk. Ha a színházpolitika nem veszi figyelembe, hogy más szelek fújnak, nagy baj lesz. Olyan színházi közeget kell teremteni, amely idevonzza a tehetséges embereket, ha csak egy-egy munka erejéig is. Ez számunkra is inspiráló lenne, bizonyos fokig tehermentesítene, színesítené a palettát, színpadi generációs találkozásokra adna alkalmat, melyeken érdekes dolgok születhetnek. Ehhez mindkét szlovákiai magyar színházunknak merészebb színházi politikát kellene folytatnia. Milyenek a közönség igényei manapság? Mindig is az volt a véleményem, hogy meg kell adni a királynak, ami a királyé, ám ugyanakkor a nézőket kicsit magunkkal kell húzni, piszkálni, gondolkodóba ejteni, vagy akár felháborítani. Persze muszáj azokra is gondolni, akik a falvakban a maguk módján egy- egy könnyen emészthető színházi- Mindig is izgatott az abszolút gonosz szerepe- Boldogságmagokat kellett elvetnem a lelkemben, meg kellett találnom régi önmagamat (Dömötör Ede felvételei) élményben szeretnének részesülni, de ezen túl is nyújtani kell valamit. Talán most, hogy elkészül végre a Thália stúdiószínháza, ez a fajta művészi és nézői igény is jobban előtérbe kerül. Az idei évad legelgondolkod- tatóbb, ha úgy tetszik legprovokatívabb előadásában, Camus Caligulájában ön játszotta a címszerepet. Hosszú idő és sok-sok markáns karakterszerep után főszerepet kapott Csiszár Imrétől. Pontosítanék, eddigi pályafutásom során ez az első abszolút főszerepem. Komolyan? Jó, volt még egy a Vidám kísértet című darabban, de azt tulajdonképpen kényszerből, mentő megoldásként osztották rám annak idején, nem is szívesen emlékszem vissza rá. A Caligula volt az első olyan, ami nekem is nagyon „ült”, és tényleg örültem a lehetőségnek. Jól ismertem a darabot, már régebben is szóba került, hogy meg kellene csinálnunk. Caligula sok olyan dolgot mond el, amit én is elmondanék, ha nem is azokkal a szavakkal. Ön szerint a nézők vették a lapot? Azért kérdem, mert Camus meglehetősen sajátosan kezeli a szeszélyes római diktátor karakterét, és meredek dolgok hangzanak el a szájából. Az érzések szintjén is világosan, pontosan kell megfogalmaznom azt, amit el akarok mondani. A darab megemésztéséhez talán kevés is egy alkalom, sokan kétszer is megnézték, sőt akadt, aki a szövegkönyvet is elolvasta, és tovább filozofált rajta, a nézők vitatkoztak, véleményt cseréltek az előadás után. A legszebb élményem egy pozsonyi szlovák újságíróhoz fűződik, aki szlovákul olvasta el a drámát, aztán eljött Kassára megnézni, és elbeszélgetni róla. Camus kérlelhetetlen logikával és következetességgel dolgozott, és nekem is ugyanilyen módon kellett megjelenítenem Caligulát. Furcsamód azt vettem észre, hogy nem kell sokat vívódnom, nagyon is közel áll hozzám ez a figura, aki nem egy őrült zsarnok, hanem nagyon is következetes valaki. Halad a célja felé, és a kezébe adott hatalmat használja eszközül. Amikor azon gondolkodtam, mi a közös a Camus-darabbban és a legújabb bemutatóban, rájöttem, hogy Alfonso Paso orvosa és Camus császára egyaránt a boldogságot keresi, bár természetesen más-más eszközökkel. Fontos önnek, hogy a boldogságkeresés mozzanata lejöjjön a színpadról? Adott helyzetben nagyon fontos. Ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy szerintem mindig a magánéletünkben kell keresni a bajokat, tisztázni a tisztázandókat. Ha ez sikerül, kifelé is sugározni tudjuk a pozitív energiákat. A boldogság alapvető tényező az ember életében. Sokan irigylik a színészeket amiatt, mert „kiélhetik magukat” a színpadon, olyan új helyzeteket élhetnek meg, amelyekkel az életben nem találkoznának. Nálam ez fordítva működik, a magánéletből hozok át érzéseket, tapasztalatokat a színpadra, ez határozza meg színészi létemet. Viszont valóban nagyon jó kipróbálni magam bizonyos helyzetekben. Bevallom, mindig is izgatott az abszolút gonosz szerepe. Ezt még nem volt alkalmam kipróbálni. A magánéletben ugyan távol áll tőlem a gonoszság, de egy adott helyzetben biztos vagyok benne, hogy gonosz és rosszindulatú tudnék lenni. Előfordult, hogy a próbán meglepődött saját magán, mert olyasmit bányászott elő legbe- lülről, aminek létezéséről nem is tudott? Igen, ez nagyon sokszor megtörtént, inkább Ids nüánszok, mint általános tulajdonságok szintjén. Visszatérnék a gonoszság-témához, ami nagyon foglalkoztat. Sok embert ismerek közvetlen környezetemben, akiket tulajdonképpen a rosszindulat éltet, kicsit a létezés fekete oldalán állnak. Ezeket ma már el tudom fogadni, mert tudom, hogy nekik ez a lételemük. Mihelyt az ember tudatosítja, miről van szó, kezelni tudja a rázós helyzeteket is. Beszéljünk egy kicsit Alfonso Paso lelkeket gyógyító orvosáról. A Papa és mama bonyodalmai című darabot ön fordította magyarra. Szokatlan dolog, hogy egy színész műfordítóként is aktivizálja magát.. A színház vezetése kért fel erre a munkára, mivel köztudott rólam, hogy a spanyol nyelv és kultúra szerelmese vagyok. Régóta izgat a műfordítás, van is egy-két befeje- zeden munka a fiókomban, egyszer talán majd ezekre is jut időm. Örülök, hogy kipróbálhattam magam egy új „szerepben”. Menet közben, a próbafolyamat során is sokat alakult az alapszöveg, de az a tény, hogy színész vagyok, nagy hasznomra vált a fogalmazásban. Láttam magam előtt a helyzeteket, a közeget, dialógusokban gondolkodtam, nem csupán mondatokat fordítottam. Tudtam, hogy egy színésznek mire áll rá a szája, mi az, ami működik a színpadon. Mennyire kell ilyenkor figyelembe venni a magyar befogadó igényeit? Gondolom, mást díjaz egy spanyol néző, és mást egy magyar. Mivel sok spanyol barátom van, mindkét mentalitásnak jó ismerője vagyok. A spanyolok sokkal szenti- mentálisabbak, ami látható a délamerikai sorozatokból is. Ezt a számunkra eléggé távoli dolgot igyekeztem kissé cizellálni, tompítani, vigyáztam, hogy a történet ne legyen számunkra bugyuta. Honnan ez a nagy érdeklődés a spanyol nyelv iránt? Volt egy momentum az életemben, amely később „döntőnek” bizonyult. Még katonaság előtt, 1984- ben történt, amikor a komáromi hajógyárban kubai vendégmunkások dolgoztak. Akkor hallottam először spanyol szót. Aztán elvittek két évre katonának, és a második évben éreztem, hogy nem ártana valami hasznos dologgal eltölteni az időt. Fogtam egy spanyol nyelvkönyvet, és megtanultam spanyolul. így kezdődött. Aztán elkezdtem spanyolokkal levelezni, magasabb szintre jutottam, 1992- ben pedig állami nyelvvizsgát tettem Prágában. így tulajdonképpen kapóra jöttem most a színháznak. Az elmúlt évadban vendégszínészként Komáromban is felbukkant. Levegőváltozásra volt szüksége? Tizenöt év egy munkahelyen hosz- szú idő. Az ember egy idő után óhatatlanul elkezd rutinból dolgozni. Állítom, hogy néha mindenkinek ki kell lépnie megszokott környezetéből. Korábban is hívtak már, tavaly aztán igent mondtam Czajlik Józsefnek, aki meghívott az Amadeus című darabba, és már maga a környezetváltozás jót tett nekem, nem beszélve az előadás inspiráló próbáiról. Ezért úgy döntöttem, a jövő évadtól gyakrabban játszom a komáromi Jókai Színházban. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Kassán mindent felégetek magam mögött, csak arról van szó, hogy Komáromban leszek állandó munkaviszonyban, és két helyen fogok játszani. Érdekes, új korszak kezdetén állok, egyfajta művészi újrakezdés küszöbén, ez pedig bizsergető kíváncsisággal tölt el. Csiszár Imre rendezőtől egyszer megkérdeztem, mi a különbség a magyarországi és a szlovákiai magyar színészek között, és olyasmit mondott, hogy nálunk a színész körül nincs védőburok, az élete egy nagy túlélőjáték, ez a helyzet pedig képlékenyebb színészi létet, sokoldalúságot kíván. Azaz művészileg profitálhat a bizonytalanságból. Ön egyetért ezzel a megállapítással? Túlnyomó részt igen. Nálunk a színészi pálya attraktivitása az első számú kérdés, de ugyanakkor megvan ennek a szépsége is. A vé- dőburok hiánya tényleg hasznos lehet. Nehéz összehasonlítani a magyarországi kollégák helyzetét a miénkkel, de Csiszárnak abban igaza van, hogy az itteni létezési, résenléti helyzetek sokasága nem csak az állandó tájolással járó változásokból, a gyors alkalmazkodó készség kifejlesztéséből áll. Arról van szó, hogy ha percre pontosan készen áll az élet, egy szakmai terv alapján él és dolgozik az ember, sok minden elsikkadhat. így viszont nincs idő mással foglalkozni, csak az aktuális feladattal. Egy tájoló társulatban dolgozó színész sok helyen megfordul, és gyakran ismeretlen közegben kell ugyanazt a teljesítményt nyújtania. Tudja, miért kérdeztem ezt? Mert a komáromi színház sokkal kevesebbet tájol, mint a Thália. Ez igaz. Látja, ezen még nem is gondolkodtam. Bár a komáromiak is járnak vendégszerepelni, ott most már kőszínházi létezési körülmények vannak. De a dolog ezen részét majd Kassán kompenzálom. A távolságból fakadó kényelmetlenségek nem érdekelnek, szívesen feláldozom az éjszakámat, hogy reggelre ideéljek egy próbára, vagy este egy előadásra.
