Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-27 / 98. szám, szombat

Családi Kör ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 27. MINDENNAPI KENYERÜNK „Az Úr temploma" ÉDES ÁRPÁD Ige: „Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt! Mert csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket,...akkor megenge­dem, hogy ezen a helyen tar­tózkodjatok” (Jeremiás könyve 7,4-7) Templomaink története na­gyon sok érdekességet, jel­lemző és fontos dolgot mond el egy-egy község vagy gyüleke­zet életéről. Vannak egész kicsi templomok, melyek a gyüleke­zettel együtt nőnek, és vannak, melyek már születésükkor túl­méretezettek voltak. Vannak katedrálisok, melyek monumentális méreteikkel Isten nagyságára akarnak utalni, s közben rejtve vagy nyíltan az építő, illetve építtető nagy­ságát hirdetik. S le­hetnek elfeledett kis templomok és kápolnák, ahol a lélek a hit szárnyain az egekig ér. Templomaink utóélete pe­dig a bennük összegyülekező hívekről alkot képet. Jézus, mi­kor bevonult Jeruzsálembe, és megtisztította a templomot, kiűzve onnan a kufárokat, azt mondta: „Az én házam imád­ság háza lesz minden nép szá­mára. Ti pedig rablók barlang­jává tettétek. (Márk 11,17) Ki­jelentésének második felében éppen Jeremiás fent idézett so­rainak folytatásából merít. Milyen is volt valójában ez a jeruzsálemi templom, és mire is tanít a története? Tudnunk kell először is, hogy Izraelben ez volt az egyetlen templom, s az ország egész népe oda ment áldozatát bemutatni. Az or­szág távolabbi részeiből néha napokig, sőt hetekig tartott az út, mégis mentek! (Lásd mikor Jézus 12 éves volt.) Ma pedig mind az utat, mind az ott töl­tött időt próbáljuk faragni, mígnem teljesen elfogy! Dávid király volt az, aki Jeruzsálemet tette országa fővárosává, és itt helyezte el az addig „úton levő” Szent Sátort is. Ó maga akarta a templomot is megépí­teni, de Isten végzése .szerint fia, Salamon építette meg az első templomot Krisztus előtt 950 táján, hatalmas pompával és temérdek arannyal beborít­va. Alig pár évvel később ön­telt, beképzelt fia, Roboán el­veszíti az ország legnagyobb részét, a templomot pedig az egyiptomi fáraó teljesen ki­fosztja, de a falak megmarad­nak, igaz ékesség nélkül. És ez a templom csekély változások­kal állt közel négyszáz évig. Éppen Jeremiás volt az, aki rá­mutatott, hogy hiába emlege­tik az „Úr templomát” már szinte mágikus ismételgetés­sel. Az igazi megtérés nem ér­zelmi felbuzdulásban vagy val­lási cselekményben áll, hanem Isten parancsolatainak betölté­sében. Istennek nem kötelessé­ge megtartani a templomot, Ő nem azonos a templommal! Babilon királyának seregei le is rombolják még Jeremiás idejé­ben (Kr. e. 586)! A hetvenéves babiloni fogságból hazatérő zsidók építik újra, de sokkal szerényebb méretben és pompá­ban. Sok viszontagság után, Jézus születése­kor Nagy Heródes ki­rály kezdi újjáépíteni, még a salamoni pom­pán és méreteken is túl. S valóban Jézus idejében korának egyik építé­szeti gyöngyszeme volt. Jézus mégis Jeremiáshoz hasonlóan szól: „bizony nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolná­nak.” (Máté 24, 2) Kisebb-na- gyobb megszakításokkal több mint nyolcvan évig épült, és utána csupán hat (!) évig állt, és Kr. u. 70-ben Titusz földig romboltatta, s mindmáig csu­pán egyetlen falrésze, a Sirató­fal áll. De Jézus beszél egy másik templomról is. Azt mondja ró­la: ha lerombolják, három nap alatt felépíti! Ez pedig az Ő testének temploma. Tanítvá­nyai is csak miután feltámadt a halálból, emlékeztek vissza ki­jelentésére. Ez az élő templom az Isten igazi tiszteletének he­lye! Mert nem a kőtemplom szenteli meg a gyülekezetét, nem is a külső forma vagy a dolgok szüntelen, lélektelen is­métlése, hanem a szent gyüle­kezet és Jézus Krisztus jelenlé­te által lesz szentté a kőtemp­lom is! Pál apostol azt mondja, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma. (I. Kor 6,19) Péter apostol sze­rint pedig ezekből az élő kö­vekből épül fel a „lelki ház” (I. Péter 2, 5). Imádkozzunk azért, hogy ez a Lélek soha ne hiányozzék a mi kőtemploma­inkból! „Akiket pedig Isten Lel­ke vezérel, azok Isten fiai.” (Róma 8,14) A szerző református lelkész Teából több csészével is fogyaszthatunk anélkül, hogy ártana, de a mértéktelen kávéivás gyomorpanaszokat okoz Ötórai tea vagy feketekávé Egy pohár illatos tea A teakészítés külön tudomány! Sose főzzük, csak forrázzuk. Akkor ol­dódnak ki belőle a legértékesebb anyagok, ha 3-5 percig áztatjuk (ha hosszabb ideig, úgy veszít az értéké­ből) . A legjobb teának a ceylonit, az indiait, a kínait tartják. (Minél ma­gasabb a teaültetvény tengerszmt feletti magassága, annál jobb minő­ségű a teája.) A tea, ha nyirkos he­lyen tárolják, magába szívja a ned­vességet, megpenészedik, s úgy már káros az egészségre! A teakészítés­nek megvan a maga szertartása. (Most nem a zacskós teáról beszé­lünk, de azt is forrázzuk, nem főz­zük!) A teáskannát semmi másra nem szabad használni, és tilos sú­rolni, mosogatószerrel tisztítani. Az edény belsejében levő barnás patina nem hanyag háziasszonyra vall, el­lenkezőleg, teaszakértőre. A víz is befolyásolja a tea minőségét. Ha va­lamilyen különleges teát készítünk, ne sajnáljunk rá egy üveg semleges, szénsavmentes ásványvizet. Francia tea 2 személyre: fél liter gyengébb tea, 2 kiskanál cukor, jégkocka, 1 deci konyak. Mindkét pohárba teszünk két-három jégkockát, rá egy kiska­nál cukrot, konyakot, s végül ráönt­jük a forró teát. Narancsos tea 2 személyre: 1 db narancs, 2 pohár nem túl erős tea, 4 kockacukor, 2 szelet citrom, jégkocka. Az édesített teához hozzáöntjük a narancslevet, és hagyjuk kihűlni. A pohárba jég­kockát teszünk, ráöntjük a teát. Cit­romkarikával díszítjük. Orosz puncs 4 személyre: 3/4 liter tea, 5 kanál cukor, 1 db narancs, 2 db citrom, 2 dl vodka. A forró teába belefacsar­juk a két citrom és a narancs levét, cukrozzuk és hagyjuk kihűlni. Tála­lás előtt öntjük bele a vodkát. Egy csésze kávé A kávéscsésze kicsi, felül szélesedik. Mindig a vendégek előtt töltsük csé­széjükbe a kávét, és soha ne feled­jünk tányért adni a csésze alá. Sza­bály, hogy minél kisebb a csésze, an­nál kisebb a kiskanál. A kanál csak keverésre való,' nem szabad abból szürcsölni a kávét! A cukrot a kávé­val együtt tesszük az asztalra, de so­se nyomkodjuk szét a kiskanállal, megváijuk, míg elolvad, s csak ak­kor keverjük meg. ír kávé A poharat forró vízzel előmelegít­jük, majd egy kevés whiskyt öntünk bele, porcukorral édesítjük, ráönt­jük a forró kávét, és megkeverjük. A tetejére tejszínhabot teszünk, de akkor már tilos a keverés. Indonéz kávé Egy nagyobb csészébe, beleöntünk tejben főzött csokoládét, és hozzá­adunk egy csésze erős feketét. Dán kávé Az erős kávét előmelegített, vasta­gabb falú csészébe öntjük, egy da­rab fahéjat, egy szem szegfűszeget teszünk bele, porcukorral édesít­jük, és egy kevés rumot adunk hozzá, (kopasz) ÍZELÍTŐ Tea vagy kávé? Semmi nem oltja jobban a szomjat, mint a forró tea, hirdetik a teaked­velők. Lehetőleg zöld tea. A tea le­gyen áttetsző, ülatos, az íze keser­nyés. Cukor nélkül kell inni, állítják az ínyencek. A rövid ideig forrázott tea élénkít, akárcsak a kávé, de nem tesz annyi kárt a szervezetben. Mi több, amerikai tudósok szerint a rendszeres zöldtea-fogyasztás egyes daganatos betegségeknél is hatásos. A kávékedvelők szintén a legújabb amerikai kutatásokra hivatkoz­nak: a kávé antidepressziós hatá­sát magasztalják. Hosszú évekig tartó kutatások bizonyítják, hogy a kávé kiváló stresszoldó, elűzi az öngyilkos gondolatokat... Egy csésze kávé 60-120 mg koffe­int tartalmaz (a tea 30-50 mg-ot). Teából napi több csészével is fogyaszt­hatunk anélkül, hogy a szerveze­tünk megsínyle- né, de a mértékte­len kávéivás gyo­morpanaszokat okoz. A mai orvostudo­mány kihasználja a koffein gyógyhatása- it (értágító, a migrén elleni gyógyszerek egyik alapanyaga); 1915-ben már megállapították, hogy meg­gyorsítja az anyagcsere-folyama­tot, azonkívül növeli a szervezet hőleadását - ezért is iktatják be előszeretettel a fogyókúrákba. De vigyázat: három csésze kávé egy óra múlva 10 mm-rel emeli a vér- nyomásmérő higanyszálát, és ide­gességet, heves szívdobogást okoz. A kutatók összefüggést vélnek fel­fedezni a túlzott kávéfogyasztás és a hasnyálmirigyrák között. A rend­szeres kávéivás két-háromszorosá- ra növeli a kockázatot. A magas ko- leszterinszintért is a kávét teszik fe­lelőssé, ám teljes bizonyossággal egyik sem állítható. Gyógyítja a rákot? Az ősi kínai orvoslás ismerte, és használta a zöld teát: vízhajtó­ként alkalmazták a szervezet mé­regtelenítésére, de az ételmérge­zést is ezzel kúrálták. Amerikai tudósok évek óta folytatnak kuta­tásokat, amelyek bizonyítják a zöld tea gyógyhdtását. A kísérleti állatokba teint fecskendeztek, s az eredmények nyomán arra a követ­keztetésre jutottak, hogy egyes daganatos be­tegségek gyó­gyíthatók ve­le. (Például a bőrrák.) Nem zár­ható ki, hogy nemcsak a zöld, hanem a fekete tea y is gyógyhatá­sú (de csak a legjobb minőségű, melyet a csomagoláson T-vel, illetve F.O.P.-vei jelölnek). A kávét ezer éve ismerik, ii Avicenna, a X. század végén született híres arab tudós és orvos a ammmmmt gyógyitalok között em­líti. Az arabok „iszlám borának” is nevezik, a tiltott szeszes italok helyett fogyasztják. A kávé hódító útja nem volt akadálymen­tes. Több uralkodó is betiltotta a ká­vézókat: 1511-ben Mekkában a kai­rói szultán helytartója, 1660 körül IV. Mohamed, ő nemcsak bezáratta a kávéházakat, hanem kegyetlenül meg is büntette azokat, akiket kávé- iváson kaptak: kávészsákba varrták, és a tengerbe vetették őket, vagy ki­vágták a nyelvüket; a görög papság az „ördög italának” kiáltotta ki a ká­vét. Vili. Kelemen pápa oldotta fel a tilalmat, mondván: legyen ezentúl a kávé a keresztényeké. Az első kávéház (állítólag) 1554- ben nyílt meg Konstantinápolyban; Velencében 1645-ben, Londonban 1652-ben, Bécsben 1683-ban. Ma­gyarországon már a török hódolt­ság idején ismerték ezt az elmét frissítő italt. Eleinte a magyarok nem tehették be a lábukat a „kahvedsik”-be, de 1734-ben már megalakult a Három Kávésok Céhe. Amikor a kispapák a kismamák közt kis padokon várakoznak... M. CSEPÉCZ SZILVIA Sorban állni, várakozni senki sem szeret. Pláne nem az orvosi ren­delő várótermében. De van két olyan hely, ahol az ember lánya (vagy fia) még kényelmetlenebbül feszeng, mint általában: a fogor­vosnál és a nőgyógyászaton. A fog­orvos sima ügy. Ha bent fúrnak, kint még a legedzettebb páciens szája széle is megremeg. A nőgyó­gyászati váróban már némileg más a helyzet: a kismamák általában remekül elszórakoztatják önma­gukat és a többi asszonyt. így könnyebb megfeledkezni a soros vizsgálat kényelmetlen procedúrá­járól. A mi nőgyógyászati váróter­münk mostanában mindig tele van kismamákkal. Megszűnt a védőnői hálózat, így a gmekológus nővér­kéje végzi az összes terhességi ap­róvizsgálatot. Emlékszem, hogy egy-két évtizeddel ezelőtt a férfiak még fehér hollónak számítottak a női váróban. Ha mégis bedugták a fejüket az ajtón, akkor csak azért, hogy meglessék, vajon életük pár­ja már sorra került-e, vagy sem. Amikor pedig esetleg rájuk is szük­ség volt egy vizsgálat - rendszerint vérvétel - erejéig, akkor az oldalsó ajtón kopogtak be, egyenesen a doktor úrhoz. Mintha csak tartot­tak volna a kíváncsi asszonytekin­tetektől. „Ezek amolyan női dol­gok” - summázták akkoriban a te­Az asszonyt pótló férj majdhogynem jogosan ülte el a he­lyet a kismamák elől... remtés koronái a nőgyógyászati váróban összegyűlt asszonyok minden gondját és örömét, mintha szemernyi közük sem lenne hozzá. Azaz mihozzánk, nőkhöz. Azóta - legalábbis mifelénk - gyökeresen megváltozott a helyzet. (És nem kizárólag a papás szülések térhó­dítása miatt, ami mellesleg inkább a nagyvárosok liberálisabb klini­káinak kiváltsága.) A férfiak ettől függetlenül is felszabadultabbak lettek, és minden híreszteléssel el­lentétben olyan férfiasak, hogy csak na! A minap legalábbis ezt ta­pasztaltam, amikor sokadmagam- mal én is ott várakoztam a nőgyó­gyász előszobájában. A váróterem se nem kényelmes, se nem tágas. Afféle szocialista maradvány, s há­rom műbőr bevonatú pad formájá­ban nagyjából tizenkét ülőhellyel szolgál, már ha az illető fehérsze­mélyek nem túl terebélyesek. Eh­hez képest ottjártamkor vagy hu­szonötén szorongtunk a helyiség­ben, s a várakozók nagy része kis­mama volt. A gömbölyded poca­kok között először fel sem tűnt a három férfitárs. Legfőképpen azért nem, mert míg mi jó néhá- nyan szinte vállvetve ácsorogtunk, ők mindhárman férfiasán ücsörög­tek. Már éppen felhördültem ma­gamban, hogy jó, a tömegközleke­dési eszközökön még csak-csak el­megy az „egyenjogúságnak” e fér­fias demonstrálása, ám a nőgyó­gyászati váróban talán mégis kijár­na nekünk egy kis udvariasság, s ekkor kijött a rendelőből egy csi­nos, fiatal kismama. - Na végre! - szólt oda neki az egyik férfiú, s mi­közben felállt, nyújtózott is egyet, hogy csak úgy ropogtak a csontjai! A hölgy az ajtóból még köszönt, hogy „viszontlátásra!”, élete pár­ját ellenben annyira megviselhet­ték a várakozás fáradalmai, hogy ilyesmire már nem tellett az ere­jéből. Igaz, ott és akkor aligha vá­gyott őt viszontlátni közülünk bárki is... Csöndben várakoztunk tovább, szerencsére viszonylag gyorsan folytak a vizsgálatok. Jó egy óra elteltével már csak nyol­cán maradtunk a váróteremben, a két férfiúval együtt. Addigra ala­posabban szemügyre vettem őket. Egyikük némileg tanácstalan fia­talember benyomását keltette, a másik - néhány ősz hajszállal tar­kított, kopasz feje búbja, ráncos kézfeje, és agyonhasznált, koránt­sem makulátlan öltönye után ítél­ve - már erősen középkorú lehe­tett. Belőle nem látszott több, mert egy jókora, szétnyitott újság mögé bújt. Azután arról is tudo­mást szereztünk, hogy mi történik az újság mögött. Először csupán halk, majd egyre hangosabb, erőteljes, férfias horkolás hallat­szott. Mosolyogtunk, persze, hogy hát ezt a szegény úriembert talán itt felejtette a neje, és ha jóízű ál­mából felébred, meglehet, arra sem emlékszik majd, hol is van tu­lajdonképpen. Eltelt még jó né­hány perc, amikor a külső folyosó­ról beszólt egy meglehetősen kó­cos, nagydarab asszonyság: - „Gyere, Józsi, túl vagyok az ultra­hangon!” Józsi bá’ horkant még egy utolsót, komótosan összehaj­togatta az újságot, majd benyúlt a pad alá, és kivett onnan egy üres sörösüveget. Becsületünkre le­gyen mondva, csak akkor robbant ki belőlünk a nevetés, amikor a pár mögött becsapódott a lengőaj­tó. Jómagam ugyan nem kaca- rásztam sokáig, mert szólított a nővérke. És velem együtt a fiatal­ember is beóvakodott a ren­delőbe. Végigfutott az agyamon, hogyan fogok én így, egy vadide­gen férfi társaságában levetkőzni a picurka előhelyiségben, és ijed­temben majdnem csuklani kezd­tem. Szerencsére a nővérke is át­látta a helyzetet, és mosolyogva megkérdezte a fiatalembertől, hogy nem tévesztette-e el az ajtót. - O, nem - hangzott a válasz -, én a feleségem helyett jöttem.” En­nek hallatán már nem csak én, ha­nem a nővérke is olyan hangosan nevetett, hogy még az orvos is ki­dugta a fejét az ajtón. Azután ki­derült, hogy egy iQú apukáról van szó, aki nem akarta fárasztani a feleségét, ezért maga hozta el az asszonyka papírjait, hogy az nyu­godtan vigyázhasson otthon a kis trónörökösre. Szó mi szó, ezúttal valóban a fiatalasszony járt job­ban. (És az asszonyt pótló férj majdnem jogosan ülte el a helyet a kismamák elől...) Az pedig már egy másik történet, hogy időnként az örökös gyermekfelügyelet is meglehetősen fárasztó tud lenni. S hogy a gyermekáldásnak ezt az oldalát viszonylag kevés kispapa ismeri (el).

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom