Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-17 / 89. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 17. Kultúra Holnaptól vetítik a hazai mozik David Fincher, a depresszió mesterének nevezett amerikai rendező új thrillerjét A Színház folyóirat áprilisi számáról Pánik szoba Négyszintes, csodás lakás egy New York-i utcában. Meg, a harmincas éveiben járó, elvált fiatalasszony kislányával kettesben költözik be ide. Imádja a hatalmas teret, és ne­vet a pánikszobán. A lakásnak ugyanis van egy titkos helyisége. Vasbeton falak és páncélajtó védi, saját rejtett telefonvonala, ételrak­tára, biztonsági-, önvédelmi- és ri­asztórendszere van. Ha valaki be­törne hozzájuk, van hova bújni. Meg biztos benne, hogy sosem lesz rá szüksége. Egy éjjel három férfi tör rájuk. Jól ismerik a lakást, tudják, hogy mi­értjöttek. Meg a lányával a pánik­szobába menekül, de hibázik. Amit a három mindenre elszánt férfi keres, az éppen ott van elrejt­ve. Összezárva, a szűk, sötét, halá­los csapdákkal felszerelt helyen küzdenek meg egymással... A film főszerepét eredetileg Nicole Kidmannek kellett volna játszania, ám a térdsérülése közbeszólt. He­lyette Jodie Fostert láthatjuk Meg szerepében. A Pánik szoba című új amerikai thrillert (amelyet nálunk holnaptól Úkryt címmel vetítenek a mozik) a depresszió mesterének is nevezett David Fincher rendezte. A Hetedik, a Játsz/ma és a Harcosok klubjá­nak rendezője ezúttal sem marad adós az idegborzolással. (ú) A film főszerepét Jodie Foster játssza (Fotó: Itafilm) Konferencia A kínok városa elsősorban a helyek, egy város és a szereplők regénye Prágai átváltozások Felnőttek olvasási szokásai Budapest. Magyarországon 1985 és 2000 között 5%-ról 12%-ra e- melkedett azoknak a felnőtteknek a száma, akik semmit nem olvasnak, míg 50%-ról 75-80% ra emelkedett azoké, akik rendszeresen néznek tévét; az arányok megváltozásában a kereskedelmi tévécsatornák meg­jelenésének van nagy szerepe. Minderről A felnőttek olvasási szo­kásai és orientálása címmel tegnap Budapesten megtartott konferen­cián esett szó, melyet az olvasás éve álkalmából rendeztek. Harangi László, a Magyar Pedagó­giai Társaság felnőttnevelési szak­osztályának elnöke megnyitó be­szédében elmondta: az elmúlt 12 évben nagymértékben megválto­zott a kultúra társadalmi, gazdasá­gi környezete, s ez rányomta a bé­lyegét az olvasási szokásokra is. A gazdasági változások következté­ben nemcsak a könyv vált egyre drágább árucikké, hanem a lakos­ság mentalitása, értékrendje is a gyakorlatiasság, a hasznosság irá­nyába mozdult el. Az olvasás visszaeséséhez vezet az is, hogy a társadalom egy része le­szakadóban van, keresetük nem te­szi lehetővé, hogy könyveket vásá­roljanak. Harangi László kiemelte: a konferencia a felnőtt lakosság ol­vasási szokásainak áttekintése mellett azzal a céllal jött létre, hogy módszereket, javaslatokat adjon az olvasási kedv erősítéséhez. Gereben Ferenc művelődéskutató, a Pázmány Péter Katolikus Egye­tem tanára előadásában rámuta­tott: egy 2000-ben készült felmé­rés szerint a magyar lakosság mintegy fele egyáltalán nem olvas könyveket, 12 százalékuk pedig új­ságokat sem vesz a kezébe. A fel­nőtteknek pedig csak alig több mint 10 százaléka rendszeres olva­só, azaz havonta legalább egy könyvet kézbe vesz. Gereben Fe­renc elmondta: a ’90-es évek eleje óta az olvasási szokások vizsgála­tát az egész Kárpát-medence ma­gyar ajkú lakosságára kiterjesztet­ték. A kutatások szerint a legtöbb olvasót Erdélyben és Kárpátalján találjuk, itt a magyar lakosság 65- 70 százaléka olvas könyveket. A környező országok magyarjaival összehasonlítva messze alulmarad az anyaországiak olvasottsága. A hazai felnőttek nemcsak keveseb­bet, de felületesebben is olvasnak, mint a határon túliak. (MTI) Nem egy kiváló irodalom- történész nevezte a kilenc­venes éveket az 1945 utáni cseh próza legterméke­nyebb időszakának, egyút­tal rámutatva arra is, hogy alapvetően két, egymással ellentétes, de egymást ko­rántsem minden esetben kizáró tendencia jelenik meg e korszak regényiro­dalmában. BENYOVSZKY KRISZTIÁN Az egyik a napló- és memoáriroda­lom kvantitatív növekedése, mely a legadekvátabb műfaji formának bizonyult az emigráns lét és a normalizációs időszak egzisztenci­ális tapasztalatainak rögzítéséhez, a diktatúra demisztifikálásához, a nemzeti-történelmi mítoszok le­rombolásához (V. Cerny; J. Zábra- na, L.Vaculík); a másik meghatá­rozó vonulat pedig a fantasztikus, imaginativ, mágikus vagy metafi­zikus regényekkel fémjelezhető (D. Hodrová, M. Ajvaz, J. Krato- chvil, J. Topol, P. Rákos, V. Ma- cura). Ezekben a művekben fontos szere­pe van a nagyváros, különösen Prága (illetve Brünn) toposzának A múlt-jelen-jövő közti határok szabadon átjár- hatónak bizonyulnak. és kronotoposzának, amely általá­ban egy rejtélyes, titkokkal teli, ki­számíthatatlan térként, útvesztő­ként jelenik meg, s ezen kívül leg­alább annyira titokzatos-fantaz- magórikus lények (fantasztikus fa­una és flóra) lakóhelye és groteszk boschi látomások, bizarr átválto­zások helyszíne is. A történetek időstruktúrájában a múlt-jelen- jövő közti határok szabadon átjár- hatónak bizonyulnak, ami a cse­lekmény rétegezett, polifónikus jellegében is megnyilvánul (mito­lógiai történetek, legendák, me­sék, erkölcsi parabolák újraírása, archetipikus, ezoterikus és külön­böző szimbolikus jelentések moz­gósítása). A szereplők identitása bizonytalan, rejtélyes, szüntelen változásnak kitett. Az elbeszélő ki­tüntetett helyzetben van, a cselek­ményt különböző elmélkedések, az írás és a befogadás folyamatát reflektáló, vagy a szöveget magya­rázó megjegyzések szakítják meg. Daniela Hodrová Tryznivé mésto (A kínok városa) című trilógiája ennek a vonulatnak reprezentatív alkotása, melyet már több nyelvre is lefordítottak. A kínok városa elsősorban a he­lyek, egy város (Prága) és a szerep­lők regénye. Sőt, a kettő egy­ugyanazon tapasztalat két „olda­la”. A mű világképének megértésé­hez ugyanis elengedhetetlen an­nak a misztikus térélménynek az ismerete, amelynek alapja ponto­san a szereplők és a tér szoros eg­zisztenciális, és végső fokon onto­lógiai összetartozása. A regény vi­lágában az ember és a tér közti ha­tárok elmosódnak, a szubjektum (a szereplők) eggyéolvad a hely- lyel, azon helyekkel, melyek meg­tapasztalása valamilyen egziszten­ciális jelentőséggel bír a számára, mert életsorsa valamilyen módon összefonódott a hely történelmé­vel, a helyen történt események­kel, az ott megfordult személyek, tárgyak történetével; mintegy ma­gával - magában „cipeli” ezeknek a helyeknek az emlékét. A szakrá­lis helyek irodalmi változatainák felfogható titok-helyek ugyancsak őrzik a hozzájuk kötődő személyek és események emlékét. Létezésük azonban szereplőkhöz kötött. A trilógia cselekménytere főként Prága, illetve annak néhány felis­merhető és nevesített utcája, tere, épülete. Jellemző, hogy Hodrová általában mellőzi a város emb- lematikusnak, kultikusnak számí­tó, az irodalmi tradíció által is ter­helt helyszíneit, s helyette periféri­kus, profánabb, „prózaibb” terek­kel operál. Ugyanakkor ezek is ti­tok-helyek, amelyeken a múlt to­vább zajlik, folytonosan történik, konok ismétlődésben hosszabbítva meg önmaga tartamát. A terjedelemhez, a cselekmény ál­tal felölelt időintervallumhoz és a térbeli mozgások gyakoriságához képest viszonylag kevés számú névvel és egyéni vonásokkal meg­különböztetett szereplőről beszél­hetünk, s ők is inkább olyan figu­rák, akik a mű teremtette fiktív univerzumon belül mindig a töb­biekhez való viszonyukban érthe­tők és értelmezhetők igazán. Fik­tív, „kitalált” szereplőkkel és valós történelmi alakoknak megfeleltet­hető figurákkal (Jesenius, Ján Kollár, Karel Hynek Mácha stb.) egyaránt találkozhatunk. A sze­replők egymásban tükröződnek. Senki sem csak az, aminek látszik, egy kicsit mindig másra is emlé­keztet. Egy-egy arcvonásban, jel­legzetes gesztusban, testtartás­ban, a bőr, a haj sajátos kipárolgá­sában, illatában, egy-egy elkapott tekintetben, az ujjak görbületé­ben, a nyak különös ívében más szereplők kontúrjai, jelei sejlenek föl. A figurák más szereplőkké, ál­latokká és tárgyakká egyaránt átalakulhatnak. Életsorsaik egy­mást ismétlik meg, élethelyzetek, cselekvéssorok, beállítódások, ér­zelmi reakciók és szavak ismétlőd­nek, térnek vissza, s ezáltal a leg­különbözőbb idősíkok csúsznak egymásra. Ezért keríti a figurákat időnként erős déja vu érzés a ha­talmába, mintha bizonyos dolgo­kat már átéltek volna, mintha ko­rábbi, elfeledett életük egy-egy epizódja érintené meg őket hirte­Hodrová általában mel­lőzi a város kultikusnak számító helyszíneit. len. Identitásuk a történet előre­haladtával egyre képlékenyebbé, egyre megfoghatatlanabbá válik. Tétovázásuk, bolyongásuk, sze­mélyiségük labilitásának és meg- hasadásának tapasztalata össze­függ Prága nem-geometrikus tér­beli elrendezésével, girbe-gurba utcácskáinak, tereinek, átjárói­nak, beugróinak, homályos zugai­nak labirintusszerű térképével. A metamorfózisok nem kímélik a harmadik részben önmagát ön­életrajzi elbeszélőként megjelení­tő szerzőt, Hodrovát sem. A befeje­zésként választott idézet az írás motivációira, valamint a valós és a fantasztikus világ közti határok vi­szonylagosságára is utal: „Regényt írok, hogy át ne változzam - ma­dárrá, bábuvá, valamilyen fantaz­magóriává. A kínok városából az átváltozások városa lett... Regényt írok, hogy megőrizzem az élőket, de azért is, hogy megmentsem a múltat, a halottamat a feledéstől, hogy kimentsem magamat be­lőlük... Lassan átváltozom. Amíg azonban írok, megmarad a re­mény egy szikrája, hogy visszatér­hetek, az élethez és a tudathoz, az akarathoz, az emberi archoz. Amíg írok...” (Daniela Hodrová: Tryznivé mésto, Praha, Hynek 1999) Színvonalas kritikákkal FOLYÓIRATSZEMLE A Színház című folyóirat áprilisi száma ezúttal mellőzi a színházel­méleti tanulmányokat, ám ezek el­maradásáért kárpótolja az olvasót a sok színvonalas kritika. A lap az ötven évvel ezelőtt el­hunyt Molnár Ferencre emlékezik indító tematikus összeállításában. Csáki Judit az évforduló kapcsán színre vitt Molnár-előadásokat szemlézi. Ezek többek közt az Egy, kettő, három a veszprémi Petőfi Sándor Színházban; az Egy, kettő, három és az Ibolya a Madáchban; Az ördög az egri Gárdonyi Géza Színházban; A farkas a József Atti­la Színház Aluljárójában; a Játék a kastélyban a debreceni Csokonai Színházban és A testőr a Madách Kamarában. így - kissé megkésve, de talán nem elkésve - a magyar színházi szakma méltó emléket ál­lít a sokáig méltatlanul mellőzött, minden szempontból tekintélyes életművet produkáló szerzőnek. Gajdó Tamás két, a közelmúltban megjelent kötetet recenzál, Györ- gyey Klára Molnár-kismonográfiá­ját, és Nagy György Molnár Ferenc útja a világsiker felé című kötetét. Mindkét kötet két évtizeddel ez­előtt készült, s eredetileg nem a magyar közönség számára íródott. Noha a recenzens örömmel nyug­tázza a két könyv megjelenését, Anekdoták helyett - irodalomtör­ténet című írásában szkepszisének is kénytelen hangot adni: „A mai tudományos könyvkiadás azonban képtelen arra, hogy a kiadói tervét évekre előre elkészítse, s a kutatók tevékenységét megismerve és elis­merve rangos műveknek adjon megjelenési lehetőséget.” Az ame­rikai rendező, Christian Heppin- stal pedig Darvas Lili és Molnár Fe­renc New York-i éveiről ír. Mint már említettük, e lapszám tobzódik jó színikritikákban, talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy több jó színibírálat szorult ebbe a számba, mint amennyi ná­lunk egy évben megjelenik. Nánay István, Koltai Tamás, Szántó Judit, Sándor L. István, hogy csak né­hány „nagy” nevet említsünk; s kü­lön öröm(ünnep) a bisszig hang­vételű kritikákat kedvelők számá­ra, hogy az irodalomkritikusi pá­lyát (reméljük, azért nem örökre) elhagyó Bán Zoltán András is kép­viselteti magát a lapban, az Opera­ház egy Verdi-felújításáról ír. A szerzői név más, a hangnem válto­zatlan. S persze folytatódik a Nemzeti Színházat ostorozó sorozat is. A múlt hónapban - mint ahogy azt akkor jeleztük - egy építész írt róla lesújtó bírálatot, most pedig Ordasi Zsuzsa művészettörténész, a Veszprémi Egyetem Színháztudo­mány Tanszékének színházépíté- szet-történet tanára cikizi az épüle­tet, belsőépítészeti szempontból. E sorok írója ezek után kíváncsian várja, milyen bírálatot fog megje­lentetni a lap a nyitóelőadásról (ha fog egyáltalán), esetleg a büfében kapható kávéról... (káéi) POSONIUAA IRODALMI DÍJ A Madách Egyesület keretében az elmúlt évben alapították a Posoni- um Irodalmi Díjat. Alapítói - Laurer Edith és John Laurer (Cle­veland, USA) - szándéka szerint a díjat évente ítélik oda. Azokat a műveket jutalmazzák vele, ame­lyek a magyar irodalmat és szelle­miséget, valamint a nemzeti örök­séget és a hagyományt erősítik Szlovákiában, korszerű formában. A díj odaítélésére 2002-ben is sor kerül. A Posonium Irodalmi Díj Ku­ratóriuma ezúton kéri az érdeklő­dőket, hogy pályázati szándékuk­ról értesítsék a kuratóriumot. Pá­lyázni az elmúlt kalendáriumi év­ben ( 2001-ben!) megjelent szép- irodalmi művel (próza, költészet), valamint nyelvtudományi és iro­dalomtudományi, illetve iroda­lomkritikai művel lehet. A kurató­rium már korábban felkérte a könyvkiadókat, hogy a múlt évi könyvjegyzéküket és a díjra alkal­mas műveket továbbítsák a kura­tóriumnak. Az egyéni pályázókat is arra kéijük, két példányban to­vábbítsák a pályaműveket, legkésőbb 2002. április 30-ig, az alábbi címre: Madách Egyesü­let, Devátinová ul. 54, P. O. Box 11, 825 52 Bratislava. Tájékoztatásként közöljük, hogy a fődíjon kívül (30 000 Sk), életmű­díj (35 000 Sk), valamint elsőköte­tes szerző díj (10 000 Sk), illetve különdíjak és (ebben az évben elő­ször) képzőművészeti életműdíj kiosztására is sor kerül. A díjkiosztásra - a tervek szerint - 2002 június elején kerül sor. A dí­jakat a Posonium Irodalmi Díj Ku­ratóriuma ítéli oda. A Posonium Irodalmi Díj Kuratóriuma Ipari katedrálisok címmel látható az amerikai Jennifer Bednar Harayda ki­állítása a kassai Szlovák Műszaki Múzeumban. A fiatal képzőművész szülő­városában, a pennsylvaniai Betlehemben készült képeiből hozott váloga­tást Kassára. A fotók az ottani vasgyárak világát örökítik meg. Ez a világ mindig lenyűgözte Jennifer Bednar Haraydát, ő ugyanis ott is meglátja a szépséget, ahol mások nem figyelnek fel rá. (Képarchívum)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom