Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-22 / 69. szám, péntek

Ízvilág ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 22. Tallin hóban HIZSNYAI ZOLTÁN Helsinkiben a hőmérséklet alig valamivel nul­la fok alatt mozgott, és a belváros felé menet még az utolsó délutánon is izzadtam a külön erre az útra beszerzett jégeralsóban. Amikor azonban hazafelé baktattunk a Zetor kocsmá­ból, az elfogyasztott sörök ellenére is mindjárt észleltük, hogy lehűlt a levegő. A Hosszú hí­don átkelve aztán azt is láttuk, mennyire: a tengeröböl, amelyen odafelé még vízimada­rak ringatóztak, időközben befagyott, már gyerekek hokiztak rajta. Ideje volt hát délebbre húznunk. Másnap dél körül egy apró, alacsonyan szálló légibusszal röpül­tünk át a csupán nyolcvan kilométerre fekvő Tallinba. A Finn­öböl vizén jól kivehetőek voltak a dél felé sorjázó hullámtarajok, s a gép úgy dülöngélt-bukdácsolt a légörvényekben az egyön­tetűen sötétszürke, de helyenként föl-fölfesló, és ilyenkor szinte a hullámok gerincét paskoló felhődunyha alátt, mintha maga is a vízen hányódna. Persze, gondolni sem mertem arra, hogy előve­gyem az útra készített elemózsiát. Pedig egy falusi búcsún lát­tam már olyat is, hogy a hullámvasúton egy földim komótosan szalonnázott a sikongó fehérnépek között. No de hát a virtusko­dásnak nem érkezett még el az ő ideje... Északi kőrútunk során bemutatkoztunk már a helsinki egyetemen, és egy finn könyvkiadó is rendezett velünk beszélgetést, nem is be­szélve a rádióinterjúkról. Most is egy irodalmi estre érkeztünk Tal­linba. A rendezvény után a vendéglátó magyar kulturális intézet adott fogadást, ahol az eszem-iszom közben elbeszélgettünk né­hány észtországi magyarral, akiknek nagy többsége Kárpátaljáról került ide még a Szovjetunió fennállása idején, de volt köztük ma­gyarországi születésű, sőt egy vajdasági menyecske is, akinek ébe­ren élt még emlékezetében a legendás csantavéri kisüsti. Az észt főváros egyébként hatalmas havazással fogadott. A fogadást követően mégis belevetettük magunkat a most hótól fehér tallini éj­szakába, átvágtunk a gyönyörű középkori főtéren, egy pillanatra megállva az ódon városháza árkádjai alatt, elsétáltunk a gótikus Szent Olaus-templom 145 méter magas tornya mellett, amely a ma­ga idejében a legmagasabb volt egész Európában, elhaladtunk a székesegyház és a XIV. századi Szent Miklós-templom előtt, amely sok egyéb mellett Holbein-festményekkel is büszkélkedhet, bo­lyongtunk a kecses körbástyákkal sűrűn teletűzdelt városfal tövé­ben, róttuk a régi Hansa-város hajdani gazdagságát és kulturális erejét ma is hirdető utcákat, botorkáltunk a kiadós hóesésben, és fel­térképeztük a vendéglők, kávéházak, sörözők sűrű hálózatát. A körút végképp meggyőzött arról, hogy nemcsak maga a város jóval öregebb Helsinkinél, hanem az ivási lehetőségek is a régiek. A belvárosi éttermek már a mindenhol jelenlevő gazdag rokonok pénztárcájához igazodtak ugyan, de az italárak inkább még az e tekintetben igen liberális szovjet hagyományokat tükrözik. Nem is beszélve a városfalakon kívüli, „barakk” stílusban épült negye­dekről, ahol szinte a letűnt idők árain és szintjén lehet meg- szittyósodni. Nem csoda hát, ha a fölöttébb kötelességtudó, de az olcsó kontyalávaló beszerzésében mindig rendkívül szemfüles finnek egyre nagyobb méreteket öltő alkoholturizmusa újabb ad­minisztratív beavatkozásokat követelt a soumi hatóságok ré­széről. Ennek következtében a vámtörvények újabban már csak egy liter pálinka vagy néhány karton dobozos sör behozatalát te­szik lehetővé. Az észt gazdaság reakciója sem késett sokáig, ha­marosan megjelentek a piacon a nyolcvanfokos vodkák és a Far­kasvíznek nevezett méregerős pálinkacsalád különböző kiszere­lésű sarjai. Ami pedig a sört illeti, a finnek tulajdonképpen önel­látóak, nagyobbrészt saját komphajóik vámmentes boltjaiban vá­sárolják meg a Lapp Arany fantázianévvel illetett seritalt. Végül hadd emlékezzek meg arról a kuriózumszámba menő tallini ebédről, amely az északi kulturális anabázisunk során szerzett szá­mos gasztronómiai élményem homlokterében áll. A szóban forgó lakoma helyszíne egy Old Hansa nevű vendéglő volt, amelyet hét évszázaddal ezelőtt, még a dán fennhatóság alatt alapítottak, s az­óta folyamatosan működik. Ma már sok egyébbel együtt e nagy múltú létesítmény is finn kézben van, de ha történetesen betévedne ide egy XIII. század végi kereskedő, minden bizonnyal otthon érez- né magát. A súlyos faasztalok és lócák, a nehéz cserépkupák, a rusz­tikus tálak és tányérok, a kiszolgáló személyzet öltözéke, a zene, a kovácsoltvas tartókban lobogó fáklyák, a falfestmények mind-mind a középkort idézik. És a feltálalt ételek-italok is az Amerika felfede­zése előtti (paprikát, burgonyát, kukoricát s ezer mást nélkülöző) századok receptes könyvei szerint készültek. A parázson sütött csir­kecomb s a lenyomatására felszolgált forró mézsör mégis mesés volt. A többi étekre már nem emlékszem, csak egy mézzel édesített ősi nyalánkság íze dereng még fel emlékezetemben, annyi azonban bizonyos, mindnyájan elégedetten, degeszre tömött gyomorral tá­voztunk, és szinte kigurultunk a sötét tallini délutánba. A piac felé vettem az irányt, hogy elutazásunk előtt elköltsem maradék észt koronámat. Alig mentem át az óváros kapuján, amikor olyat láttam, amit korábban csak a tévében: ezernyi lám- pácskával kivilágított Coca-Cola-kamionok robogtak el előttem. Éppen csak a mosolygós Santa Claus nem köszöntötte rám az erősen cukrozott jenki üdítőt. Aztán egyszeriben feltámadt a szél, majd hirtelen viharosra for­dult, és hóval fútta be a csiricsáré kamionkaravánt. BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Osztrigás-kagylós herkentyűmassza Hozzávalók: 1 kg répás éticsiga-lekvár, 212 db osztriga, 2 kg korall (moszat is megteszi), 20 dkg panírozott kagylóhús, 30 kg mustár, 3 csipetnyi zellerkeverék, Mohamed Ali C-vitaminos cukorka. Elkészítése: Az osztrigáról szedjük le a páncélt, majd vágjuk koc­kákra, s szórjuk hozzá a zellerkeverékhez. Keverjük össze a korall- húst a mustárral, ezután pedig szóljuk meg a már ledarált vitamin­cukorkával. Ha az éticsiga-lekvár nem mászik el, adjuk hozzá a pa­nírozott kagylóhúshoz. Mikor ez mind megvan, nyomjuk be a sütő­be, és süssük kb. 2,21 másodpercig. Ezután már csak egy mindezt megevő személy kellene. Tárogatómuzsikával, esetleg locsolóversi­kével próbáljuk meg konyhánkba csalogatni. (CS. M.) Vajkai Miklós Gyermekkorom ízvilága érni fordulattal élve, hadd legyek én az elődöm, aki nemcsak felismerte az emberi élet maradandóságát és forrásvíztisztasá­gát, de teljes élethosszában istá- polta ezt a makulátlanságot. Nemcsak felismerni! Hanem meg­élni az adott lehetőségeket! Az el­méletet a gyakorlat szintjére átül­tetni. Önmagunkat a nap huszon­négy órájában komolyan venni! S az emberi élet magasabbrendűsé- gét tiszteletben tartani! Óvni- gondozni az adott létezést! Elődeim háza-udvara, csakúgy mint a lelkűk pitvara egyszerre volt nyitott és zárt! Nyitott a mindenkori átutazó előtt. És zárt a személyes titkok s gondok előtt. És persze voltak nagy-nagy elhallgatások, amelye­ket nem volt illő megvallani! E fedheteden dolgok közé tartozott a mindenkori étkezés is! Enni azt jelentette: megmaradni az eljövendőnek! Ha a szüléimre és a nagyszüleimre emlékszem: tudato­sítom, hogy mindig nagy hangsúlyt adtak az étkezésnek. Számukra a reggeli vagy ebéd nem csupán a táplálékfelvételt jelentette, műit manapság! Elődeim ugyanis teljes valójukkal költötték el gyakran szerény táplálékukat. Magukba mélyülve és némán: hogy ne csu­pán a test, hanem a lélek is erőhöz jusson általa... Igazából „egziszten­ciális” állapotba sodortatták önma­gukat. Ezt az állapotot segítette elő az étkezés előtti és az asztalbontás utáni ima is! A történelmi idő táncoltatta őket. Gyakran minden anyagi jellegű tu­lajdonukat elveszítették. Ám bár­mennyire nincstelenek voltak is, kevés élelmiszerüket nemegyszer a tőlük is szegényebbekkel osztották meg. Tudatosítva, hogy minden nélkülözés csüggedéshez és végső soron betegséghez vezet. Magyar emberként az étkezéssel kapcsolatos rokonértelmű szavak sokaságát tanulhattam meg! Színe­sebbnél színesebb jelzőkkel illették, akár a babfőzeléket is! Csodálatos erkölcsi és költői biroda­lom volt ez! Birodalom, amelynek kirakókövein bizton lehetett halad­ni! S ha volt szigorúság: igazából csakis ennek a birodalomnak szólt. Megóvása: létkérdés volt! Ebédidőben nem illett látogatóba érkezni! De, ha mégis olyankor léptük át egy másik ház küszöbét: egy csendesded köszönés után il­lett fél fordulattal elhajolni az asz­talnál ülőktől, nehogy megkíván­juk az éppen fogyasztott ételt. El­fogadni a felkínáltat: nem volt sza­bad! Még akkor sem, ha szívélye­sen kínálták! S ha egy néni gyü­mölcsöt adott: illedelmesen a zse­bünkbe süllyesztettük, és csupán távoztunk után fogyasztottuk el. Vendégségben, lakomák idején sze­rényen és némán étkeztek elődeim. És mindig ügyeltek arra, hogy a ven­déglátóktól „időben” távozzanak. Tíz évszázadnyi hagyomány által erősödött „ilyenné” étkezésünk il­lemtana, amely aztán - fokozato­san - szétmállott a történelmi idők malomkövei közt. Semmivé vált. Feledésbe merült. A régi konyhák illata. Az éte­lekből áradó pára. Az étkezési szokások. A főzések napirendjé­nek - szigorú - megválasztása! Mindez mára már a múlté! A ha­gyományok elpereltettek! Húsvét, húsvét, húsvét Gazdámmal és idős barátaival egy épületet fedtünk be. Április mord felhői tornyosultak az égen. A rádió­hírekben esős hétvégét jósoltak. Nagycsütörtökön - negyed órával déli tizenkettő előtt a gazdám leszó­lított az épületről, mondván, hogy majd húsvét utáni kedden folytat­hatjuk a munkát.- Pedig alkonyaiig még dolgozhat­nánk! - akadékoskodtam. De gaz­dám hajthatatlannak bizonyult.- Ha a tetőzet beázik, megszárad is...! - mondta. Húsvét ünnepe fon­tosabb volt a számára. Ma, immár csaknem három évtized távolából is megindít következetes­sége, szilárd emberi magatartása, amint az örök-egyszeri ünnep felé fordult. Az idő tiszta tükörlapja felé. Ünnepeinknek sajátos dramaturgi­ájuk volt. Olyan hagyományos „el­rendezettsége”, amit nem illett ön­kényeskedőn feladni. A nagy gond­dal kitakarított porta. A ház tiszta­sága. Az asztalok, az edények, s a konyha rendje. A több napon át el­húzódó takarítás közepette maga az emberi lélek is párhuzamosan készülődött és tisztult! Félmúltam­ból e lassú befelé fordulások emlé­kei maradtak meg. Amint az egy szál ember meglelni óhajtja egye­di, lelki csöndjét... Húsvét! A hosz- szú-hosszú böjt szellemi felkész­ülése és az a váratlan változás, amely éppen nagycsütörtökön dél­ben történik meg. Április. Szeles, esős, gyakran fagyos koratavasz! Az eljövendő hónapok szempontjából nem jó, ha az édes perecet vagy fánkot az ember a „fal” mellett, az eresz alatt is elkölt­heti! A bőséges terméshez ilyen hű­vös április szükségeltetik, hogy az­után őszre megteljenek az éléstá­rak. Április! És benne a keresztény­ség legnagyobb ünnepe! Az emberi lélek éppen ezekben a napokban szabadul majd meg terheitől. Nagycsütörtökön délelőtt még át­átjöttek hozzánk a falubeliek tor­mát ásni. A tormás reszelt ugyanis ott lesz majd az asztalokon, csakúgy mint a sonka, a tojás, a kenyér, s a különböző édességek... Átjöttek. De most szótianabbak, kedvesebbek voltak. Húsvét ellenállhatatlan kö­zelsége hatással volt rájuk. Odahaza majd a terített asztalok várják őket. S az ételek, amelyeket az ünnepna­pokon fogyasztanak: jelképes érte­lemmel bírnak. A kenyér: a minden­kori megmaradás, az önszorgalom­ból áradó eredmény jelképe. És jel­képe az Úr kegyelmének, amely ál­tal teendőink eredményesen zárul­tak. A só: az élet esszenciájának jel­képe. A tojás: a termékenységé és az örök körforgásé! A sonka, a külön­böző édességek pedig a bőség jelké­pei... Ünnep! A fehérrel terített asz­taloknál az ember létállapotba ke­rült. Most itt volt. Az ünnepben volt. Az ünnep foglalatában. S közben nem feledkezhetett meg arról a drá­mai eseményről, amelyre a keresz­tény több mint kétezer esztendőn át emlékezik... Miközben az Úr így szól magához az emberhez: ,Jóval fontosabb vagy a számomra, sem­mint te azt felfoghatnád!” Az asztalnál ülök. Körülfog ez a csönd. Az elnémult harangok utá­ni hiány betölti a földet. Az ember döbbenten figyeli ezt a változást. A létezést - jól tudjuk - bármikor megkörnyékezheti és eltaszíthatja a nemlét! A csönd! A reánk törő, magas fokú némaság hatalma ben­nünket szólít! S ez a csönd is több értelmű. Csönd. A tegnapi sürgés­forgás helyébe a kivárás folyamata kerül. Emlékeim utcáin az embe­rek lassabban haladnak. Nagypén­tek, nagyszombat ünnepélye. Ä tá­gas szobákban: elidőzök. Nagyszombaton - szinte minden esztendőben - meglátogatott ben­nünket J. bácsi, anyám testvérbáty­ja! Eljött, hogy apámnak beszámol­jon a tények állásáról. Poharazgatás közben szóba került az előző esz­tendei nádaratás, az erdőlés, a ga­bonatermés. És még azt is elszámol­ta, hogy az asszony hány kéve gyúj- tóst kötött fel! Mindig féltizenegy tájban érkezett. Délután kettőkor pedig felállt az asztaltól és elkö­szönt. Aprólékos beszámolója után még maradt annyi ideje, hogy apámmal megossza háborús élmé­nyeit. A Don-kanyar! Csak most, e sorokat írva kezdem megérteni, hogy az ő húsvétja, életének „drá­mája” a Donhoz kötődik. Emlékeim­ben számomra idegenül csengő fa­lunevek. Sztarioszkol, Krecsetovka, ahogy J. bácsi mondta. Ő a doni Jé­zust hozta el közénk, akinek talán J. bácsi arca volt! Vannak vértelen ál­dozathozatalok. De mindent-mm- dent átfog, átölel az örök-egyszeri. A szívünkbe rejtett titkainkat átfedi és felemeli. A transzcendens elhall­gatás állapota! Húsvéthétfői locsol- kodás zsivaja szólít meg! A megúj­hodás, a termékenység reménye ér­kezik el hozzánk... Körülülni az asz­talt! De nem a mohó és faragatlan ember létfilozófiájával: „Egyszer élünk, hát együnk!” hangulatá­ban... Rokonaim másféle üzenettel érkeztek meg húsvétion. És másféle üzenettel távoztak. Erőt hoztak, szeretetet, vonzódást! Áldást hoztak a házunkba. És egy másfajta lelki­erőt vittek távoztukban magukkal. Láttam őket. Hallgattam őket. Az íz­letes ennivalókhoz hasonlóan: ízle­tes nyelven, bőségesen díszített kör­mondatokban beszéltek. Tisztelték- megbecsülték egymást. Egymás jó­szágát. És vagyonát. Túdtak mit kezdeni az emberi élet esszenciái­val. Ápolták a kapcsolatokat, és ápolták az emberi életet is: „Fényt, fényt, fényt írt Uram a gondra. A megváltásunkra!” Fényt! Mára... érthetetlenekké, lét-szegénnyé, lét­szürkévé váltunk. ÍZLIK - NEM ÍZLIK Rovatunkban ismert személyisé­geket kérdezünk túrról, mely ízek­re emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan el­felejtenének..., ha tudnák. Július Satinsky színművész, ko­mikus: A mákos tészta! Ettől finomabb ételt már sosem eszem. Jöhet é reggel, délben, este és éjjel. Gyerekkoromtól fogva imádom, amikor még az anyám készítette nekem. Undorodom a modem és egészsé­ges zöldségféléknek kikiál­tott spárgától és a „brok- kolicától”, nem is tudom, hogy ezek egyáltalán em­bereknek valók-e... (mai) NYELVELŐ „ínyencmesterek''? „ínyencmesterek versenye” - ol­vasom az egyik rövid tudósítás címét, s elgondolkodom azon, kik is lehetnek azok az „ínyenc­mesterek”. A cikkből megtud­tam, hogy nemzetközi cukrász-, pincér-, szakács- és bárpincérver- senyről van szó. Ezeknek a részt­vevőit nevezi meg a szerző az „ínyencmester” szóval. Kettős tévedésről van itt szó: az egyik nyelvi, a másik fogalmi. Az ínyenc szóval személyt vagy enni-, innivalót szoktunk jelle­mezni. Szólhatunk tehát ínyenc emberről vagy röviden ínyencről, és ínyenc falatról vagy ínyencfa­latról. Az ínyenc ember vagy ínyenc az a személy, aki a külön­legesen finom ételeket, italokat vagy a különleges szórakozásokat szereti. Az ínyenc falat a különle­gesen finom falat; az ínyencfalat az ínyenceknek való falat, „ínyencmesterról” azonban nem tudunk; ilyen nincs a magyarban. Van azonban ínyesmester. A fi­nom ételek készítőit tisztelik meg ezzel a névvel; tehát általá­ban a szakmájukat művészi fo­kon értő szakácsokat. A cukrá­szok esetleg a keverést (mixe- lést) végző bári dolgozók még ta­lán ide sorolhatók, de a csupán felszolgálást végző pincérek nem. A cikknek tehát az volt a fo­galmi tévedése, hogy az „ínyenc­mester” nevet a pincérekre is vo­natkoztatta. Az ínyes melléknév választéko­sabb, mint az ínyenc, s az ínyenc (tehát a különlegesen finom) ételre, falatra vonatkozhat; pél­dául: ínyes falat. ínyes emberről nem szoktunk beszélni „ínyenc ember” jelentésben. Az ínyes­mester összetételben mégsem az ínyenc szerepel előtagként - mint a cikk írója gondolta -, ha­nem az ínyes, s nyilván ezt a je­lentést sűríti magába: ínyes éte­lek készítésének a mestere. Jakab István: Nyelvi vétségek és kétségek, Madách, 1987 N

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom