Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-09 / 58. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 9. Szombati vendég Politikusaink félnek a múlttól, valamint attól, mi lehet az StB-s dokumentumokban; nem tudják, mi mindent gyűjtöttek róluk össze, mi derülhet ki Feltárni a múltat, szembesülni és megbékélni vele (Somogyi Tibor felvételei) Az 1989 előtti rendszer embertelenségére, nem demokratikus voltára már sokan rámutattak, a kommunizmus bűntényeiről többen vallottak, azonban csak kevesen akarnak nyíltan szembenézni a múlttal. Hiányzik a politikai akarat. SZENTGÁLI ANIKÓ A környező országokban hozzáférhetővé teszik a volt rendszer aktáit, speciális hivatalok foglalkoznak a kommunizmus bűntényeivel, a bűnösöket megpróbálják felelősségre vonni. Szlovákiában csak egy kétszemélyes részleg működik az igazságügyi tárcán belül. Marián Gúla részlegvezetővel beszélgettünk. Ön mérnök, eredeti szakmáját tekintve számítástechnikai szakember. A kommunizmus bűntényeit dokumentáló részleg élén én történészre számítottam. Talán csak első ránézésre furcsa. Miért ne foglalkoztathatna egy mérnököt a műit? Archívumokat böngészni, múltat dokumentálni általában történészek szoktak. Ön hogyan került a részleg élére? 1989-ben kapcsolódtam be a politikai életbe, segítettem megalapítani a Kereszténydemokrata Mozgalmat. 1991-ben az átvilágításról szóló törvénnyel kapcsolatban a parlament küldöttjeként részt vettem az akkori szövetségi belügyminisztérium lusztrációs bizottságának munkájában. Nemsokára a bizottság tagjaként felkértek, hogy dolgozzak az Állambiztonsági Hivatal tevékenységét dokumentáló és vizsgáló hivatalban. Érdekes, hogy már abban az időben létezett ilyen intézmény a szövetségi belügyminisztérium mellett. Mivel korábban a Szlovák Tudományos Akadémia Műszaki Kibernetikai Intézetében voltam, a kommunizmust dokumentáló hivatalban a számítógépes hálózat kezelését, különböző információk gyűjtését, osztályozását bízták rám. Lényegében a számítógépeken keresztül jutottam el a kommunizmus bűntényeihez, mert ahhoz, hogy osztályozni tudjam az információkat, előbb meg kellett ismernem az Állambiztonsági Hivatal (StB) módszereit. Eljutottam az StB forrásaihoz, archívumaihoz, megismertem eljárásaikat, az információs csatornákat, és bizony a legtöbb adat papíron hevert, ezeket elektronikus formában is tárolni kellett. Vagyis akarva-akaratlanul áttanulmányozta az aktákat. Feltárult előttem a múlt, és ehhez tényleg nem kell történésznek lenni. Szembesültem a bűncselekményekkel. A kívülállónak minden egyszerűnek tűnik, hiszen a bűncselekmény az bűncselekmény marad, és a büntetőjogi szerveknek ugyanúgy kell eljárniuk, mint más ügyekben. És nem? Ha bűntény történt, akkor a bűnöst meg kell büntetni. Csakhogy a bizonyítékokat nehéz előhalászni a levéltárak szövevényéből, a különböző aktákból. Nem lehet a szokványos kriminalisztikai módszereket alkalmazni. A legtöbb tetthely már nem létezik, a tanúk meghaltak, vagy ha élnek, már idősek, nem emlékeznek pontosan a részletekre, de ha mégis, az elkövetőről adott személyleírás használhatatlan, hiszen az évek során ő is megváltozott. Speciális eszközöket és módszereket kell bevetni, és ennek tudatában a Prágában 1995- ben létrejött, a kommunizmus bűntényeit dokumentáló hivatal egy hatékony módszertant dolgozott ki, mely bizonyítékszerzési útmutatóul szolgál. Csehországban előbbre vannak a kommunizmus bűntényeinek a felderítésével. Ott miért akarják megbüntetni a bűnösöket, és nálunk miért nem? Ez összefügg a büntetőszervek hozzáállásával, a társadalmi hangulattal, az emberek gondolkodásával. Ott talán hamarabb mentek végbe bizonyos változások a polgárok fejében, mint Szlovákiában. Ön mit tart a kommunizmus legsúlyosabb bűncselekményének? Az ideológiát. A kommunista párt arra az elképzelésre alapozta működését, hogy a polgár és a társadalom olyan befolyásolható, manipulálható mechanizmus, melynek bensőjét, lelkét nem kell figyelembe venni. A főiskolán például a dialektikus materializmuson mindig arra hívták fel a figyelmet, hogy az objektivitás a fontos, és a szubjektum lényegtelen. Viszont az embernél ez nem így van, igenis fontos, hogy az ember mit érez belül, milyen a viszonya a külvilághoz, mi motiválja őt. A kommunizmus ellentétben állt ezzel a felfogással. Az emberi mivolt lényegének megtagadása a kommunizmus legrettenetesebb bűne. Természetesen ebből a felfogásból logikusan következtek a kommunista rendszer lépései. Úgy tekintett a társadalomra, mint egy gépezetre, melyről mindent tudni vélt; felfedezett és irányítani akart. És aki nincs vele, áki nem ért egyet ezzel az eszmével, az ellenség, „objektiven” maradi, sőt gátolja, rombolja a fejlődést, a rendszert, tehát logikusan mindenkinek árt, ezért minden eszközzel harcolni kell ellene. Azaz, ha van saját véleményem, rebellis vagyok? A rendszer az állammal mint olyannal azonosította magát, és az országban létező, a rendszer ellen tevékenykedő vagy legalábbis máshogyan gondolkodó összes társadalmi és politikai csoportot államellenesnek minősített. Aki nem kommunista, az államellenes, azaz hazaáruló volt. Nemcsak a politikai pártok, hanem különböző társadalmi csoportok, például az egyházak is ellenségnek számítottak, mert nem tudtak azonosulni a materialista világnézettel. Ezeket a csoportokat próbálták ellehetetleníteni. Milyen eszközökkel? Az összes lehetséges eszközzel; eleinte, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején megtorló intézkedésekkel, karhatalmi terrorral, végül kivégzésekkel. Próbálták eltávolítani a kényelmetlen személyeket és az egész jogrendet saját szemellenzőjükhöz igazították. Vagyis értelemszerűen az egyéneknek nem lehetett saját világnézetük, akinek mégis volt, azt el kellett tiporni. Ha nem végezték is ki azonnal, hosszú évekre börtönbe zárták. A rendőrségnek nem kellett közvetlenül erőszakoskodnia, elég volt a sokgyermekes családapát mindenétől megfosztani. Munka, vagyon, jog nélkül sokan nem láttak más kiutat, csak a halált. Számos család vagyonát, többnemzedékes örökségét sajátították ki, az emberek kétségbeesésükben öngyilkosságot követtek el. A hatvanas-hetvenes években, amikor a lázadókat úgy-ahogy sikerült „lecsendesíteni”, rafináltabb módszerekkel próbálták szétbomlasztani a spontánul alakuló társadalmi csoportokat. Az 1948- tól 1989-ig terjedő korszak módszereit lényegében bűncselekménynek minősíthetjük. Ezt próbálják dokumentálni? Igen. Az eszme, a rendszer mozgatórugója is fontos, ám mi a kézzelfogható, bizonyítható bűncselekményeket, a kommunizmus tényleges megnyilvánulásait, cselekedeteit próbáljuk felderíteni. Hogyan? Két forrásból dolgozunk. Elsősorban a lakossági panaszokra, bejelentésekre támaszkodunk... Milyen panaszokra? Az igazságügyi minisztériumnak már a nevében is benne van, hogy igazságot kell szolgáltatnia, és ebben bízva az emberek a tárcának címzett levelükben elpanaszolják az őket ért sérelmeket. Másrészt Ján Carnogursky 1990 után a kom- munizmusellenesség és a múlttal való szembesülés, kibékülés jelképévé vált, ezért az emberek - érthetően - hozzá fordulnak. A panaszokat, élettörténeteket a miniszter úr továbbítja a részlegünkre, és az utóbbi időben már közvetlenül nekünk, személyesen nekem is írnak. Sokan kárpótlási igényüket is megfogalmazzák, de ezzel mi nem foglalkozunk, csak dokumentáljuk az említett időszakot. A lakossági bejelentéseken kívül az archívumokból, levéltárakból is értékes információkat gyűjtünk. Ez minden? Egyszerűen összegyűjtik az információkat, a jogtip- rások nyomait anélkül, hogy ezeket bárki orvosolná? Mégis van értelme a munkánknak, mert meg kell ismerni a múltat. Sajnos, részlegünk nem büntetőjogi szerv, ám ha az összegyűlt iratok alapján fény derül valamilyen bűncselekményre, erre felhívjuk az illetékes hatóság figyelmét. Ha olyan „súlyos” dokumentumokra bukkanunk, melyeket szerintünk nyilvánosságra kell hozni, azokat megjelentetjük. Hosszú távon azt szeretnénk elérni, hogy az emberek szembesüljenek és békéljenek meg a múlttal, de ehhez előbb fel kell tárni, meg kell ismerni. Igenis ki kell mondani, milyen károkat okozott a kommunista rendszer, hány emberéletet tett tönkre. Úgy tűnik, Szlovákiában ez nem megy olyan gyorsan és könnyen, mint más országokban. Egy bölcs ember azt mondta: aki nem ismeri a múltját, arra ítéltetik, hogy még egyszer átélje. A részleg kialakítása az első lépés a megbékéléshez. 1992-től, Csehszlovákia kettéosztása óta ez az első intézmény, melyet e célból hoztak létre Szlovákiában. „Jelenleg két ismert ügyünk van" Miért csak most? Közép-Európa posztkommunista országaiban ez a folyamat lényegesen hamarabb kezdődött. Igen, lassan kullogunk utánuk. Szlovákiában a jogalkotás terén is vannak hiányosságok. 1991-ben még létezett az úgynevezett átvilágítási törvény, a föderáció idejében elfogadták a peren kívüli rehabilitációról szóló jogszabályt, később restitúciós normákat is jóváhagytak. A kommunista rendszer jogsértéseiről szóló törvény viszont csak 1996-ban került a jogrendünkbe. Utána sokáig semmi se történt. Szeretnénk elérni, hogy tegyék mindenki számára hozzáférhetővé az egykori StB aktáit. Csehországban ez már megtörtént. Igen, ott működik, és nemrég módosították az erre vonatkozó törvényt, vagyis bővítették a hozzáférhető iratok számát és azon polgárok körét, akik betekintést nyerhetnek az aktákba. Szlovák állampolgárok is kikérhetik a dokumentumokat. Érdemes? Csehszlovákia kettéosztása után maradhattak a cseheknél ,;szlovák akták”? Elképzelhető. Csehország és Szlovákia kettéválása után ezeket az iratokat keletkezési helyük szerint osztották el. A Szlovákiában keletkezettek itt maradtak vagy visszakerültek az országba és fordítva. Csakhogy az StB központi szerv volt, Prágából irányították, és a szlovákiai másként gondolkodókról, például Ján Carnogurskyról, Milan Kusyról, Alexander Dubcekről és mindazokról, akiket a pozsonyi StB megfigyelés alatt tartott, készültek elemzések Prágában. Nem kizárt, hogy másokról is léteznek ott feljegyzések. A legegyszerűbb az lenne, ha nálunk is hozzáférhetővé tennék az StB-s aktákat. Dolgozunk ezen. Dokumentálnak, kiadványokat jelentetnek meg, indokolt esetben bűnvádi eljárást kezdeményeznek. Iratköteg iratköteg hátán. Nem sok ez két embernek? Máshol egy egész hivatal foglalkozik a múlt felderítésével, nálunk miért futja csak egy kétszemélyes részlegre? Ennek két oka van. Nincs vagy csak- nagyon csekély a politikai akarat a kommunizmus felgöngyölítéséhez... Miért? Félnek a múlttól? Egyrészt a múlttól, másrészt attól, hogy mi lehet az StB-s dokumentumokban. Politikusaink nem tudják, mi mindent gyűjtöttek róluk össze, mi derülhet ki. Nyüt titok, hogy a Demokratikus Baloldal Pártja lényegében a kommunista pártból jött létre, és hogy tele van 1989 előtti funkcionáriusokkal, és hogy az StB-t a múlt rendszer politikusai, tisztségviselői irányították. Nemcsak az SDE-ben vannak ilyen személyek. Ján Budaj és mások többször rámutattak: a parlamenti képviselőknek legalább a fele volt kommunista. Természetesen, de mégiscsak Kon- cosék viszik a prímet. És a másik ok? Csődöt mondott a politikai és értelmiségi elit. Azoknak, akik értelmiségünk színe-java közé sorolják magukat, hangosan kellene beszélniük a múltról, győzködniük kellene az egyszerű embereket, el kellene magyarázniuk, miért fontos ez, hogyan működik ez a többi országban. Ehelyett némán hallgatnak, miközben a múlttal való szembesülést ellenzők nagyon erősek. Ha a részlegünk előáll valamilyen kezdeményezéssel, ötlettel, ellenlábasaink azonnal ellenkampányt indítanak, megkérdőjelezik az elképzelés, például az StB-s akták nyilvánosságra hozatalának helyességét. Legfőbb érvük a pénzhiány. Arról viszont hallgatnak, milyen nagy pénzek folynak el máshol. A kommunizmus bűntényeivel foglalkozó hivatal nem kerülne olyan sokba, ráadásul itthon és külföldön is óriási erkölcsi jelentőséggel bírna, és erősödne Szlovákia nemzetközi presztízse. Csakhogy akkor a kommunista bűncselekményeket nemcsak dokumentálnák, hanem ki is nyomoznák, a bűnösöket esetleg meg is büntetnék. Pontosan. Jelenleg két ismert ügy van, a Bil'ak- és a Lorenc-ügy. Ez minden. Lehetne több is, de a jelenlegi állapot megőrzéséhez az is hozzájárul, hogyan és hol helyezték el a volt StB-s aktákat. Megint oda lyukadunk ki, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha az StB-s aktákat nálunk is hozzáférhetővé tennék. Igen, ehelyett azonban a titkosszolgálat információs alapjában hevernek, és a bíróságokon kívül más nem férhet hozzájuk. Normális az, hogy a mostani SIS kezelje a valamikori StB iratait? Hogy úgy bánik velük, mintha a saját aktái lennének? A posztkommunista országok közül sehol sincs így. Ez is csak Szlovákiában fordulhat elő. Többször felhívtuk rá a figyelmet, mindhiába, pedig több szabálytalanság, törvény- és alkotmánysértés is történt, amíg a dokumentumok a SIS- hez kerültek. Jelen pillanatban nincs olyan erő, mely el tudná érni, hogy nálunk is úgy legyen, mint a többi országban. Vagyis? Két alapvető állapot létezik. Németországban, Magyarországon, Lengyelországban egy speciális intézménykezeli az aktákat, és külön törvény szabályozza a kezelés, valamint a felhasználás módját. Csehországban a belügyminisztérium archívumába kerültek, illetve egy-két dokumentum, például a katonai elhárításra vonatkozók, a védelmi minisztérium levéltárában találhatók. Ezzel szemben Szlovákiában mi van? A SIS úgy viselkedik, mintha ő gyűjtötte volna össze az információkat, használja, reaktiválta őket. Felfoghatatlan, hogy az egyszer már archivált anyagokat hogyan „éleszthették újra.” Ön azt állítja: nincs olyan erő, mely változtatna ezen. Törvényt kellene elfogadni? Igen, de nincs, aki elfogadja, pedig az 1996-ból származó törvény feltételez egy, a kommunizmus áldozatainak a kárpóüásáról szóló újabb jogszabályt. Jelenleg létezik egy kárpódásitörvény-tervezet, kérdéses, mikor kerül a törvényhozás elé. Ki ezért a felelős? Érdekes módon: senki. Mindenki, az összes minisztérium, politikus, párt mossa kezeit és állítják: nem rájuk, nem az ő hatáskörükbe tartozik. Ez kétségbeejtő. Talán arra várnak, hogy létrehozzanak egy speciális minisztériumot, melynek csak ez lesz a dolga? Nem kell minisztérium, elég, ha a kormány veszi kézbe az ügyet, annak kellene szorgalmaznia a múlttal való megbékélést. Kérdéses, mennyire várható ez el egy olyan garnitúrától, amelyik maga sem tette magát túl a múlton. Óriási hiba volt, hogy nem fiatalokat ültettek mindjárt a rendszer- váltás után a fontos funkciókba. A volt kommunisták befészkelték magukat, a fiatalok elmentek külföldre, néhányan ott is maradtak, és azok, akik hazajöttek, sem tudnak befolyásos posztra kerülni, mert a kommunisták nem szívesen adják át helyüket. Nézzünk körbe: ahol az ország már megbirkózott a kommunista múlttal, vagy legalább már mélyebben foglalkozik vele, gazdaságilag is előbbre van. Szlovákia egy helyben topog. Közhely, de úgy tűnik, addig nem történik változás, amíg nem nő fel egy-két új nemzedék. Ezt a legkönnyebb mondani. Nem akarom az unokáimra hárítani azt, amit már nekem, illetve az én generációmnak meg kellene tennie. Nem is fogom, és tovább próbálkozunk. „Csődöt mondott a politikai és értelmiségi elit"
