Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-01 / 51. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 1. Riport A külföldi bútorok szépek, ám drágák, a hazai gyártók viszont csaknem mindenki számára elfogadható áron kínálják termékeiket a nyírtai vásáron Nem csak mahagóni ágy és üveg karosszék A kiállítás első napján nagy volt a tömeg Közel harminc évvel ezelőtt Nyitrán vásárolt bútorral rendeztem be első önálló la­kásomat. Egyáltalán nem azért, mert válogatós vol­tam, vagy a pozsonyi kínálat nem felelt meg, egyszerűen a fővárosi bútorüzletek pangtak az ürességtől. Több hetes érdeklődés után meg­szánt az egyik elárusítónő és megsúgta: menjek a nyitrai nagyraktárba, vigyek minő­ségi konyakot a főnöknek, s egészen biztosan megkapom azt, amire vágyom. PÉTERFI SZONYA A valaha világos színű, úgyneve­zett Univerzál szekrénysor több költözködést is átvészelt, s bár a polcok a könyvek súlya alatt kissé meghajoltak, még ma is bútorként szolgál. A rendszerváltozás óta szerencsére senki sem beszélhet bútorhiányról, akinek a pénztárcája megfelelő vastagságú, annak a kereskedő a legtitkosabb, a legmerészebb álma­it is képes megvalósítani. Nálunk családi hagyomány a nyitrai bútor­kiállítás megtekintése. Talán azért, mert valaha csak itt láthattunk kül­földi szekrénysorokat, ülőgarnitú­rákat. Szerencsére, ma az ország kisebb üzleteiben is megtalálható a külföldi portéka, egy valami vi­szont nem változott: az ádagember számára szinte megfizetheteden. Az idei kiállításon a hazai bútorgyártók termékei viszont ve­tekednek a külföldiekkel. Látszat­ra, hiszen nem vagyunk szakértők, a minőségben sincs lényeges kü­lönbség, viszont jóval olcsóbbak - kommentálta a látottakat az Érsek­újvárról érkező család férfi tagja, majd felhívta figyelmünket a dunaszerdahelyi Style Kft. bútorai­ra. A nagy érdeklődés miatt csak néhány szót válthattunk Jerábik Márta vállalkozóval.- Ma már nem divatosak a faltól fa­lig, egyszektoros bútorok, a légie­sebbek, a könnyedebb hatást kel­tők a keresettek. Ha versenyképe­sek akarunk maradni, követnünk kell a legújabb trendeket, persze ügyelnünk kell a minőségre is. Szinte mindenki a menő olasz bú­torokkal hasonlítja össze terméke­inket, s mondhatom, nem vallunk szégyent. Ráadásul áraink sokkal elfogadhatóbbak. Pedig csak 1998- tól foglalkozunk bútorgyártással. Jóleső érzés viszont, hogy a vásár­lók egyre gyakrabban nem a külföl­di, hanem a hazai terméket vá­lasztják - tájékoztatott elégedetten a vállalkozó. Fontosnak tartja, hogy részt vegyen a kiállításon, bár ez jelentős anyagi terhet jelent.- Százezer korona a bérleti díj, kö­zel 60 ezerbe kerültek a prospektu­sok, és jelentős összeget fizettünk az élő virágért is. Fontos a látvány, úgy vélem, a bútor szépségét a vi­rág is kiemeli. A kiállítás több ezer látogatója egy­más sarkát taposva, tömött sorok­ban próbált benézni egy-egy kiállí­tási területre. A zsúfoltságnál csak a hőség nagyobb - állapítottuk meg fotós kollégámmal a földszinti kijá­rat felé araszolva.- Mit szólsz ehhez a festményhez? Ugye szép? - fordult menyéhez és unokájához a peredi Lieskovsky László. Megcsodálta az olasz, fé­nyezett bútorokat, de túl drágának tartotta őket. - Gyors fejszámolást végeztünk: egy kisebb szoba be­rendezése 350 ezer koronába ke­rülne. Ülőgarnitúra nélkül - mondta Erzsébet asszony, majd megjegyezte: a hazai, tapolcsányi gyártó 100 ezerért kínál hasonló minőséget. - Azért jöttünk Nyitrára, mert itt nemcsak a leg­újabb irányzatokat ismerhetjük meg, hanem az árakat is összeha­sonlíthatjuk. Lényeges szempont ez is, igaz?. Néhány hete Pozsony­ban megtetszett egy ülőgarnitúra, 75 ezer koronát kértek érte, ám ugyanazt a darabot a dunaszer­dahelyi Möbelből 68 ezerért vihet­tük volna el. Ki érti ezt? Láttunk egészen különleges, egye­di bútorokat is. Egy cseh társaság a kézzel faragott, 140 ezer korona ér­tékű mahagóni ágyat potom 57 ezerért árusította. A gyártók az ár­különbséget azzal magyarázták, hogy Nyitrán nagykereskedelmi áron értékesítik. Meglepetést oko­zott a 118 ezer koronás üveg karos­szék, nem csoda, hogy a nézelődők ki akarták próbálni, ám a hoszteszek olyanok voltak, mint az üveg: kemények és hidegek, nem engedélyezték a „próbaülést“. A ki­állítók üzleti fogását, a 20 és 10 százalékos árkedvezményt csak ke­vesen használták ki. Több órás szemlélődésük során nem láttunk senkit, aki kapott volna a remek al­kalmon, és lecsapott volna a 145 ezer koronáról 120 ezerre leárazott olasz bőr ülőgarnitúrára. A nagykéri Antal Szidóniának és a húgának nincs pontos elképzelése arról, hogyan rendezik be a közel­múltban felépült házukat, vala­mint a főiskolás Ágota lakását. - Ha megtetszik a bútor, nem nézem az árát. Egyet tudok, az ülőgarnitú­ra kék-sárga lesz. Nem akarom túl­zsúfolni a szobákat, ezért az a pár darab bútor akár drágább is lehet. Nagy volt az érdeklődés a konyha­bútorok iránt is, a hömpölygő tö­megben úgy éreztük: a kiállítás el­ső napján mindenkit konyhája fel­újítása foglalkoztatott. Felnőttek és gyerekek úgy vitték a prospektuso­kat, mint a cukrot.- Örülünk az érdeklődésnek, az emberek alaposabban csak otthon nézik át. Tudom, miről beszélek, nemrég jelentkezett egy ügyfél, aki a prospektusunk alapján rendelt konyhabútort. Három évvel ezelőtt vitte haza - tájékoztat Forró Ri- chárd, a nagymegyeri Unigroup vállalat résztulajdonosa. Nálunk terveztette meg a konyháját. Sze­rencsére 11 alkalmazottunknak van munkája bőven -mondta. Az Unigroup euroablakok gyártásával is foglalkozik. A három rétegből ra­gasztott fakeretes üvegablakokra 5 éves garanciát adnak, s mint a konyhabútorokat, az ablakokat is nyolc hét alatt készítik el. Többen a különleges vitrázs üveg­lámpák iránt érdeklődtek. Tiffany- eljárással (apró színes üvegdarab­ok összeillesztése és egybeforrasz- tása) nemcsak lámpák, hanem aj­tók is készülnek, akár a megrende­lő elképzelései szerint is. A szemlélődéstől kiéhezett, a leve­gőtlen kiállítócsamokokból kitó­duló tömeg megrohamozta a büfé­ket, alkalmi sörsátrakat. Fogyott a cigánypecsenye, a forralt bor, a gyerekek a jutalomlufik mellé tö­rökmézet is kaptak. Akadtak per­sze, akik nem voltak ennyire sze­rencsések, a hangosbemondó idő­közönként „elveszett“ apróságok hollétéről tájékoztatott. Milyen szülő az, aki nem veszi észre, hogy csemetéje elcsavargott? - méltat­lankodott egy idős hölgy, majd a padra helyezve mankóját jól meg­húzta a sörösüveget. A nagymegyeriek cseresznyefából gyártják a konyhabútor Nem tudjuk, kényelmes-e vagy sem, 118 ezerbe kerül (Somogyi Tibor felvételei) A vajdasági idős asszony még sohasem látta Gömörben élő unokáit; a család abban reménykedik, nyáron talán Szegeden együtt tölthetnek majd néhány órát Félmegoldás, hogy félúton találkoznak FARKAS OTTÓ A Vajdaságban 1990 tavaszán a kö­rülmények még nem tűntek túl drá­mainak. Az emberek hét közben dolgoztak, a fiatalok pedig a hétvé­geken a diszkókban és a bálokban szórakoztak. Nem vették tragiku­san a gazdasági helyzet romlását sem. Vasárnaponként, amikor dél­után leültek sörözni, még a „sorsoláson“ is jót nevettek - előre eldöntötték, ki fizeti az első kört és ki az utolsót. Mert aki mondjuk az ötödik kört kérte, már néhány di­nárral többet fizetet ugyanannyi italért, mint az első - úgy zuhant a pénz értéke. Torontál vármegye olyan vidék, ahol a szerbek a legtöbb települé­sen kisebbségben élnek. Van, ahol a szlovákok vagy a románok vannak többségben, a 9 ezer lelket számlá­ló Torontálvásárhelyen a magya­rok. Nem okozott gondot, ki milyen nemzetiségű, a fiatalok általában megtanulták a velük együtt élő ki­sebbségek nyelvét. Mint például Lázár Sándor, aki Torontálvásár­helyen lakott, ott tanult szakmát, ott kezdett dolgozni és ott sajátítot­ta el az asztalos meseterség minden fortélyát. Tizenegy évet húzott le becsületesen a helyi bútorgyárban, azt mondja, munkájáért mindig tisztességesen megfizették. Anyagi gondjai nem voltak, megengedhe­tett magának egy-egy hétvégi ki­ruccanást, egy-két napos pihenést az Adriai-tenger partján. „Azon a szombat estén a helyi kul- túrházban szórakoztam, ahol ép­pen egy füleki cigányzenekar játszott“ - idézi fel Sándor a tizen­két évvel ezelőtti emlékeket. „Nem tudom, hogy kerültek oda, de tet­szett a zenéjük. Megismerkedtünk, Ötezer koronába kerül­nének a vízumokkal kapcsolatos kiadások. beszégettünk. Hajnal felé a zenekar tagjai meghívtak egy hétvégére a Felvidékre. A látogatást nem ha- lasztgattam sokáig, néhány hét múlva útra keltem - a gyorsvona­tom késő délelőtt futott be a füleki vasútállomásra. A zenekar már összepakolt, mint minden szomba­ton, akkor is játszani mentek. Beül­tem hozzájuk az autóba, Péterfalán álltunk meg, ahol egy lakodalom­ban muzsikáltak. Kora este már te­tőfokára hágott a hangulat. A szín­padról, ahol a zenekar játszott, ki­néztem magamnak egy fiatal nőt, aki két kislánnyal ült az egyik asz­talnál. Felkértem táncolni. Beszél­gettünk: elmondta, hogy a szom­széd faluban, Dobfeneken lakik, ko­rán megözvegyült, és egyedül neve­li lányait.“ A lakodalom hajnalban ért véget, a zenekar összepakolt és hazain­dult. Sándor is ott kuporgott ve­lük végig a kocsiban, pedig legszí­vesebben kiszállt volna a szom­széd településen. De nem tehette, mert hétfőn délután munkába kellett állnia. Otthon a napok a megszokottnál lassabban teltek, a fiatalember pe­dig tervezgetett. Szabadságot vett ki, a hét végén ismét vonatra ült, de ezúttal sem a tenger felé vette az irányt. Kezdetben havonta, később hetente „ingázott“ Torontálvásárhelyről Dobfenekre, csak láthassa válasz­tottját. 1991. szeptember 12-én az­tán végleg nála maradt. 1992 feb­ruárjában pedig megtartották az esküvőt. Sándor édesanyja levélben számolt be mindarról, ami a faluban és az országban történt, fia pedig éjsza­kánként a szerb rádió híreit hallgat­ta. A házaspár eredetileg azt tervez­te, hogy bár feszült a helyzet a Vaj­daságban, Torontálvásárhelyen fognak élni. Később mégis másként döntöttek, belátták, hogy Szlovákia biztonságosabb, jobbak voltak a család megélhetési feltételei is. A gyerekek árvasági segélyt kaptak, és az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a lányok nehezen illeszkedtek volna be az alapisko­lába, hiszen nem tudtak szerbül. Sándort pedig vigasztalta az a tu­dat, hogy édesanyja nem maradt egyedül, támaszként ott volt mel­lette a húga. Az idős asszony pedig akkor nyugodott meg igazán, ami­kor lányával meglátogatta a Szlová­kiában élő fiát. Sándor egy évig nem talált magá­nak munkát, felesége keresetéből éltek, aki állatgondozó volt a helyi szövetkezetben. Végül 1993-ban a füleki bútorgyárban alkalmazták. Hat évet töltött a famegmunkáló gépek között; ez idő alatt Sándor családjával együtt többször járt Torontálvásárhelyen. Két évvel ezelőtt megváltozott a helyzet. Sándor elvesztette állá­sát: most ideje lenne bőven, de pénze nincs az utazásra. Tíz éve annak, hogy megnősült, a házas­ságból két gyermek született. Ók még nem ismerik a vajdasági nagymamát. A várva várt találko­A dobfeneki Lázár család zót a nyárra tervezik, de van egy kis bökkenő. „Tavaly ősszel 350 márkáért kap­tam új útlevelet, ezer koronáért ví­zumot, úti okmányaim rendben vannak“ - folytatja a fiatalember. „Sokat köszönhetek a község pol­gármesterének, aki segített, és saját kocsiján szállított el a hozzánk mintegy 300 kilométerre fekvő szlovák fővárosba. A feleségemnek és a gyerekeknek azonban nincs ví­zumuk, a pozsonyi úttal járó kiadá­sokkal együtt - gondolom - az leg­alább ötezerbe kerülne. Ennyi pénzt sajnos most nem fordítha­tunk erre a célra, mert kevés a se­gély, a pénz élelmiszerre és ruhára kell. Édesanyám minden levelében azt úja, nagyon szeretné már látni az unokákat, tehát az utat nem ha­logatjuk tovább. Részben azért sem, mert hetvenéves és ilyen kor­ban bármikor bármi megtörténhet. Most egy pótmegoldáson gondol­kodunk. Igaz, csupán néhány óráig láthatnánk egymást.“ Ha nyárra nem jön össze a pénz, ak­kor nem utaznak Jugoszláviába, ha­nem édesanyjával Szegeden talál­koznak. így a családnak nem kell ki­váltani a vízumot, és megtakarítják a pozsonyi útiköltséget is. Csak az a kérdés, ki kíséri el a hetvenéves asz- szonyt Szegedre? Lánya ugyanis már három éve Ausztriában él. (A szerző felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom