Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-01 / 51. szám, péntek

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 1. KOMMENTÁR Honatya a háló szélén-* TÓTH MIHÁLY Talán mégsem következik be a gyalázat, amit az jelentene, ha Szlovákia parlamentje érdemben foglalkozna a képviselők élet­fogytiglani járadékban részesítését célzó kezdeményezéssel. Már az is botrány, hogy a társadalom mostani helyzetében honatyai agyból ilyen ötlet kipattant. A hír vétele után nem azt próbáltam megállapítani, hogy Franciaországban, az USA-ban, netán Brazí­liában a kiérdemesült honatyáknak jár-e kegydíj. Életszerűbb az összehasonlítás, ha olyan rendszerrel történik, amely ugyan hír­hedt volt, de amelyet mégiscsak közelről ismertünk. Az 1989-es fordulat után a kommunista pártelnökség levéltárát böngésző történészek egyike rábukkant arra a levélkötegre, amely a párt- és állami elit tagjai nyugdíjjogosultságának kieme­lésére vonatkozó törvénykezdeményeket tartalmazza. A doku­mentumhalmaz csak nagyon mérsékelt szenzációt keltett. Ebben az is közrejátszott, hogy - noha 40 év alatt újból és újból felbuk­kant ilyen elképzelés - átfogó, az egész nyugdíjrendszerbe illesz­tett intézkedés soha nem lett belőle. Az apparátus korosodó ré­szének igyekezete csak igyekezet maradt; a pártvezetés tartott tőle, rossz vért szülne, ha a társadalom krémjét általános érvé­nyűjogszabállyal részesítenék nyugdíjkedvezményben. Ami, persze, nem jelentette, hogy különböző mértékben „bélelt“ borí­tékkal, pénzzel járó kitüntetéssel stb. ne gondoskodtak volna az egyenlők és a még egyenlőbbek megkülönböztetéséről. Ahhoz túlságosan sokat tudok a pártállami éra politikai és jogal­kotási gyakorlatáról, hogy az apparatcsikok nyugdíja törvény ál­tali kiemelésének meghiúsulását a rendszer önmérsékletének minősítsem. Viszont arról is eleget tudok, miként, milyen stílus­ban, főleg pedig milyen eredménnyel történik nálunk a törvény- hozás. Sokatmondó statisztikát lehetne produkálni a hatékony, az átdolgozásra szoruló és az egészen selejtes törvények arányá­ról. így, vállalva a lekomcsizás kockázatát, merem állítani, hogy a realitásérzéket tekintve képviselőink jelentős része legfeljebb döntetlenre áll a pártállamiakhoz viszonyítva. Akinek agyából kipattant ez az ötlet, az minden bizonnyal felad­ta a harcot. Nehezen képzelhető el a helyzetismeretnek akkora hiánya, hogy egy aktív politikus ne venné észre, Szlovákiában milyen mértékű manapság a politikusellenesség. A járadék kez­deményezése az az utolsó szalmaszál, amibe a szociális háló felé „zuhanó“ politikusok még bele próbálnak kapaszkodni. De még mindig egyenlőbbnek tekintik magukat... JEGYZET A díj nem szemétség SZABÓ MÓNIKA Nem szemétség, mégis sokan annak tartják a szemét elhor- dásáért, kezeléséért, tárolásá­ért fizetendő díjat. A január­ban napvilágot látott rendele­tek elég magas összeget álla­pítottak meg, háborog is az or­szág. Nem értem miért. Az ember az egyetlen faj a Föl­dön, amely inkább árt környe­zetének, kevés ugyanis az olyan emberi tevékenység, amely valamilyen módon ne hatna károsan a természetes környezetre. Ennek eredmé­nyeként a bolygónkat több méternyi szemétréteg boríta­ná, ha valamilyen módon nem dolgoznák fel és nem ártal­matlanítanák. Ez az, ami sok­ba kerül, és ki fizesse a költsé­geket, ha nem maga a szeme­telő. Mert tény, hogy nemre, korra, foglalkozásra való te­kintet nélkül mindenki szeme­tel és nem is akármennyit: egy ember évente átlagosan 70-80 ezer kilogramm hulladékot ál­lít elő. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a szeméthe­gyek majd maguktól eltűnnek. A hulladék nem hogy nem vész el, de még csak át is na­gyon nehezen alakul. Ezt saj­nos a háborgók nem értik meg. Az okosok még azt is ki­gondolták, hogy nem kell ne­kik kuka, majd ők elhordják szépen a szemetüket valame­lyik illegális szemétdombra. Talán majd rájönnek, hogy nem a kukáért kell fizetni, ha­nem azért a több tonnányi szemétért, amit produkál az évek során. Furcsa az emberi természet. Pár koronáért bárki képes harcolni, panaszkodni, de hogy rendet tartson maga körül, esetleg osztályozza a szemetet, arra csak kevesen képesek. Próbálnak különféle ösztönző intézkedéseket hozni, de min­den hiába. Ha fizetnének ezért a szívességért, talán vennénk a fáradságot, és osztályoznánk a saját szemetünket. Amíg nem értjük meg, hogy ez csak a ja­vunkat szolgálná azt sem érde­meljük meg, hogy kevesebbet fizessünk.- Szlovákiában akkora a munkanélküliség, hogy a világon elsőként megnyitottuk a koldulókalap-múzeumot... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ ^OSPOpÁRSKENOyiNY A lap azt elemzi, hogy viszonyulnak a pártok a befektetési társaságok csődjéhez. „Paradox az SDE és az SOP hozzáállása, mert e pártok cél­ja az egyenlőség és a szociális igaz­ságosság, most azonban a hazárdjá­tékokat műit szerencsétlenül jár­takat és nyomorba döntőiteket akarja megsegíteni. Olyan emberek kárpótlására törekednek, akik ha­zug vállalkozók révén a pénzüket forgatták és a hozamuk már régen meghaladta a betéteik összegét? Ki veszi figyelembe azok érdekeit, akik felismerik a hamis csábítást vagy meghallgatják a kormányzati óva intéseket?” Igazságtalan azzal ér­velni, hogy a betéteseket legalább olyan mértékben kell kárpótolni, amennyit a hozamaik után adóztak. „Ha a kormány engedne a kárpótlá­si javaslatoknak, tízezreknek segíte­ne, de mindenki mást átverne” - hangsúlyozza a napilap. Oroszország egyik tragédiája, hogy mindig felülről várta a reformokat Gorbacsovtól, Jelcintől, most Putyintól Tanácsok Szolzsenyicinnek Sokatmondó gesztusnak lát­szott 2000 szeptemberében, hogy a friss orosz elnök, Vla­gyimir Putyin meglátogatta Alekszandr Szolzsenyicint. Teljesen félreérthetetlen volt, hogy Putyin nem az or­szág egyik legnagyobb, No- bel-díjjal is kitüntetett írójá­val beszélgetett, mert hiszen ugyan miről is cserélhettek volna ebben a tárgykörben eszmét, amikor az elnök nem arról híres, hogy akár csupán felületesen ismerné a klasszikus, vagy netán a kortárs irodalmat. E. FEHÉR PÁL A látogatás a prófétának szólt, an­nak a Szolzsenyicinnek, aki jóval 1996-os hazatérése előtt, 1990-ben, közvetlenül az oroszországi rend­szerváltás után megjelentette óriási visszhangot kiváltott politikai röp- iratát, Hogyan rendezzük be Oro­szországot? címmel. Ennek célja egy abból vett idézettel jellemezhe­tő: „Nem reménykedhetünk, hogy a mostani zavaros idő után valami nyugodtabb kor jő el, amikor leül­hetünk és neküáthatunk töprenge­ni, miként rendezzük be a jövőt... Ám bármennyire szorongat a jelen - eljövendő berendezkedésünkről mégis idejében kell gondolkoz­nunk”. Szolzsenyicin gondolatai ugyancsak konzervatív irányzatú- akra sikeredtek: kezdve a polgári li­beralizmus, a nézetek pluralizmu­sának elítélésétől egészen a cáriz­mus dicsőítéséig. Az ifjabb írónem­zedék egyik vezéregyénisége, Vik­tor Jerofejev, akivel a baloldali esz­mék teljes elutasítása mégiscsak összeköti Szolzsenyicint, alaposan kiábrándulva jegyezte meg a brosú­ra elolvasása után: „Egy szlavofil re­vizor érkezett hozzánk ellenőrző körútra... Ez egy vidéki tanító, aki túllépte hatáskörét és túlbecsülte lehetőségeit”. Persze, az is tény, hogy 1998-ban már, amikor megje­lenteti Az Oroszország lavinában cí­mű újabb politikai vitairatát, ezt jegyzi meg: „...Amikor kiadom ezt a munkámat, amely az utolsó ebben a témakörben, már nem reményke­dem, hogy elképzeléseim a közeljö­vőben segíthetnének kievickélni életünk fájdalmas szakadékából. Ezt a könyvet csak úgy írom, mint Oroszország végtelenül kegyeden korszakának egyik szenvedő szem­tanúja, hogy rögzítsem: mit láttunk, mit látunk, mit élünk át”. Szóval okkal kelthetett akár gyanút is a Putyin-korszak akkor csak kez­dődő politikai kurzusát illetően az a bevezetőben említett vizit, amely különben meglehetősen nehezen jött létre. (Az író korábban nemcsak nem fogadta az előző elnököt, Bo­risz Jelcint, hanem még a neki ado­mányozott legmagasabb orosz álla­mi kitüntetést sem volt hajlandó át­venni tőle. És Putyin, akárhogyan nézzük, mégis Jelcin „kádere”.) Bi­zonyos azonban, hogy a roppant gyakorlatias Putyinra nem gyako­rolhatott jelentősebb hatást Szol­zsenyicin eszmerendszere. És ki­váltképpen érzékelhető ez tavaly szeptember 11-e után, amelynek nem csupán egy jelentős külpoliti­kai irányváltás lett a következmé­nye, hanem az is, hogy Putyin azt is tudatosította, hogy belpolitikájában határozottabban szaldtania kell minden olyan áramlattal, amely kétségesnek tartja, hogy Oroszor­szág célja a demokratikus átalaku­lás - európai módra. Szolzsenyicin már idős ember (idén decemberben tölti be nyolcvanne­gyedik életévét), s ezért igen ritkán szólal már meg közveüen politikai ügyekben, de ez általában jellemző taktikájára, mert korábban ugyan­csak ismerte annak az értékét, hogy hallgatásai sokatjelentőek, s talán elég hívei csatasorba állítása. A hívek ezúttal a moszkvai Lityera- tumaja Gazeta hasábjain álltak ki néhány napja, idén február dere­kán. Emlékezetes, hogy annak ide­jén itt látott napvilágot a Hogyan rendezzük be Oroszországot?. Ezút­tal pedig - csaknem teljes 12 évvel az első megjelenés után! - a tekinté­lyes irodalmi és politikai hetilap megkapta Szolzsenyicintől a röp- iratára kapott visszhangokat, olva­sóleveleket, tanulmányokat - Oro­szországból és külföldről. Hatalmas anyag ez, s az nyilván a válogatás következménye, hogy kizárólag az egyetértő véleményekkel szembe­sülünk. Amelyek vagy megismédik az író állásfoglalásait, vagy helyes­lőén továbbgondolják azokat. Nyil­ván nem véleden, hogy ez az össze­állítás most jelent meg, s politikai je­lentősége van annak, hogy Putyin új vonalával szemben, Szolzsenyicin a maga óriási személyes tekintélyével támogatja ezeket az - úgymond - a nép széles rétegeiből (és külföldről) érkezett állásfoglalásokat. A legfontosabb, formálisan az író­nak, valójában a hatalomnak adott tanács, hogy Oroszország egyik tra­gédiája, hogy mindig felülről várta a reformokat, korábban Andropov- tól, Gorbacsovtól, meg Jelcintől, hasztalan, most pedig Putyin került üyen helyzetbe. A levelek Szol­zsenyicinnek azt az álláspontját vé­lik helyesnek, hogy „felülről semmit nem lehet berendezni”. Ezzel kap­csolatban utalnak Korolenkónak, a kiváló humanista írónak a bolsevi­kokról, a forradalom után mondott kritikájára: „A hatalom legnagyobb hibája: mindent tudni vél a nép jólé­téről, kivéve azt, hogy mit akar ma­ga a nép...” Szolzsenyicin figyelmét arra hívják fel hívei, hogy Oroszor­szágban ma demokrácia van, ha­nem az „elitokrácia”, vagy még in­kább a „kleptokrácia” vészterhes uralma alatt nyögnek. Megszűnt a tervgazdálkodás, de nincsen piac- gazdaság sem, tehát maradt a ká­osz. Ez, természetesen, veszedel­mes, de nem jelenti azt, hogy akár a tervre, akár a piacra szüksége lehet­ne Oroszországnak, mert „érthetet­len, hogy a kommunizmus ölelésé­ből miért kell a kapitalizmus kaijai- ba menekülni”. Szolzsenyicinnel egyetértenek az irodalmi lapban megszólítottak, hogy Oroszország­nak egy közelebbről meg nem hatá­rozott „harmadik útra“ van szüksé ge. Ez lenne a megoldás. Es ez a harmadik utas megoldás meglehetősen különös. Szolzsenyi cin hívei szerint Oroszországbar „gyorsan elérhető a gazdaság emelkedés“, mégpedig nem mini most, csak egy szűk, kiváltságos ré teg számára, hanem az egész társa dalom részére elérhetően, ha visz szatémek az orosz tradíciókhoz. Az az a faluközösségekhez, a föld meg becsüléséhez, erkölcsi értelember pedig a pravoszláv egyház tekinté lyének és állami befolyásának meg erősítéséhez. „Ahhoz, hogy köze kerüljünk e célhoz” - olvasható égj Szolzsenyicin-rajongó véleménye - „meg kell tagadni a demokráciát, lt kell mondani a választások hazu; látszatáról...” Helyben vagyunk: ; tekintélyuralom mindenhatóság; lehetne a panacea. Ez pedig ponto san összhangzik Szolzsenyicin am; nagyon sokszor hangoztatott véle ményével, hogy az oroszoknak jc volt a cári rendszer, sőt jó volt a bi rodalom nem-orosz népeinek is, ki véve a zsidókat, akiket korlátoztál szabadságukban. Izgalmas ez az orosz fejlődés lehető ségeiről folytatott vita. A retrográc nézetekkel együtt. A féligazságok kai megspékelten is. Annál is in kább, mivel nemcsak Oroszország ban léteznek ilyen nézetek és ilyei viták. Gondok vannak az egyenjogúsággal az európai konventben - a nagy tagországok máris megtervezték, milyen modellre épüljön a tanácskozó testület munkája A tagjelöltek egoizmussal vádolják az Európai Uniót, mert egyetlen képviselőjük sem került be a 12 tagü elnökségbe MTI Árnyékot vethet az Európai Unió alkotmányos jövőjével foglalkozó konvent alakuló ülésére, hogy a tagjelölt országok nem kaptak a tagállamokéval azonos jogokat a testületben - írta a Financial Ti­mes. A londoni gazdasági napilap kon­tinentális kiadásában közölt je­lentés szerint Lengyelország, a legnagyobb tagjelölt nyíltan han­got adott a munkanyelvek és egyes szervezeti intézkedések miatti elégedetlenségének. Jozef Oleksy, a konventbe delegált há­rom lengyel küldött egyike „egoizmussal“ vádolta az uniót, amiért a tagjelöltek egyetlen kép­viselője sem került be a testület 12 tagú elnökségébe. A tagjelöl­tek aggodalmait osztják egyes ki­sebb európai uniós tagországok is, amelyek attól tartanak, hogy a nagyobbak megpróbálják majd háttérbe szorítani őket a kon­ventben. Paavo Lipponen finn miniszterelnök például azt gya­nítja, hogy a nagy tagországok máris megtervezték, milyen mo­dellre épüljön a tanácskozó testü­let munkája. A lap tudósítói arra is felfigyel­tek, hogy „noha a konvent bátor kísérlet a konzultatív demokrácia alkalmazására”, összetétele ko­rántsem tükrözi pontosan az uni­ós társadalmakét. Százöt tagja között mindössze 16 nő van, az euroszkeptikusok 6-7 fős cso­portja pedig még ennél is cseké­lyebb kisebbséget alkot. A de­cemberben Laekenben tartott EU-csúcson olyan döntés szüle­tett, hogy a tagjelölteket is meg­hívják a konventbe, de nem adják meg nekik azt a jogot, hogy meg­bontsák a tagországok között ki­alakuló konszenzust - emlékeztet a lap. Oleksy szerint azonban a tagállamok parlamentjeinek kül­döttei a konvent munkájának me­netével foglalkozó előzetes esz­mecserékbe sem vonták be a tag­jelölt országokból érkezett kolle­gáikat. A lengyel küldött azt is ki­fogásolta, hogy a tanácskozások a tervek szerint csak az Európai Unió 11 hivatalos nyelvén folyná­nak, és jelezte, hogy országa esetleg kezdeményezni fogja a tagjelöltek nyelveinek használa­tát is. Szerkesztőségi cikkében a Finan­cial Times történelmi pillanat­ként értékeli a konvent alakuló ülését, egyúttal azonban óvja a testület tagjait attól, hogy túlér­tékeljék történelmi szerepüket. Brüsszel 2002-ben nem ugyanaz, mint Philadelphia 1787-ben - írja a lap az Amerikai Egyesült Álla­mok alkotmányát megszövegező konventre utalva. Az európai integrációs folyamat eddigi csúcspontjának számító 1991-es maastrichti szerződés óta az uniós tagállamok egyre jobban vonakodnak attól, hogy hatalmat adjanak át olyan intéz­ményeknek, amelyekben már nem bíznak. Másrészt viszont együtt akarnak működni olyan közös problémák megoldásában, amelyeket nem feltétlenül lehet központilag kiadott jogszabály­okkal rendezni. A lap ennek alap­ján úgy véli, hogy az uniónak a működési formák egész sorát kell megőriznie; sem a kormány- köziséghez való visszatérés, sem a tagállamoktól független födera­tív kormányzat létrehozása nem lenne jó megoldás. De éppen ezért lesz nehéz megállapodásr; jutni a hatalmi jogkörök világo sabb elhatárolásáról, amelyet kü lönösen Németország szorgal máz - fűzi hozzá, nem vonva két ségbe ugyanakkor, hogy a Európai Uniónak felül kell vizs gálnia feladatköreit és szerkeze tét. A konventnek nyílt és megalapc zott véleményekből kiinduló vit; kell folytatnia arról, mit és he gyan akarnak közösen elérni a európaiak. Konszenzusra csa akkor nyílik esély, ha a küldötte el tudják kerülni a föderalizmi és a kormányköziség közötti st ril vitát - állapítja meg a Finánc al Times kontinentális kiadása.

Next

/
Oldalképek
Tartalom