Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-01 / 51. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 1. KOMMENTÁR Honatya a háló szélén-* TÓTH MIHÁLY Talán mégsem következik be a gyalázat, amit az jelentene, ha Szlovákia parlamentje érdemben foglalkozna a képviselők életfogytiglani járadékban részesítését célzó kezdeményezéssel. Már az is botrány, hogy a társadalom mostani helyzetében honatyai agyból ilyen ötlet kipattant. A hír vétele után nem azt próbáltam megállapítani, hogy Franciaországban, az USA-ban, netán Brazíliában a kiérdemesült honatyáknak jár-e kegydíj. Életszerűbb az összehasonlítás, ha olyan rendszerrel történik, amely ugyan hírhedt volt, de amelyet mégiscsak közelről ismertünk. Az 1989-es fordulat után a kommunista pártelnökség levéltárát böngésző történészek egyike rábukkant arra a levélkötegre, amely a párt- és állami elit tagjai nyugdíjjogosultságának kiemelésére vonatkozó törvénykezdeményeket tartalmazza. A dokumentumhalmaz csak nagyon mérsékelt szenzációt keltett. Ebben az is közrejátszott, hogy - noha 40 év alatt újból és újból felbukkant ilyen elképzelés - átfogó, az egész nyugdíjrendszerbe illesztett intézkedés soha nem lett belőle. Az apparátus korosodó részének igyekezete csak igyekezet maradt; a pártvezetés tartott tőle, rossz vért szülne, ha a társadalom krémjét általános érvényűjogszabállyal részesítenék nyugdíjkedvezményben. Ami, persze, nem jelentette, hogy különböző mértékben „bélelt“ borítékkal, pénzzel járó kitüntetéssel stb. ne gondoskodtak volna az egyenlők és a még egyenlőbbek megkülönböztetéséről. Ahhoz túlságosan sokat tudok a pártállami éra politikai és jogalkotási gyakorlatáról, hogy az apparatcsikok nyugdíja törvény általi kiemelésének meghiúsulását a rendszer önmérsékletének minősítsem. Viszont arról is eleget tudok, miként, milyen stílusban, főleg pedig milyen eredménnyel történik nálunk a törvény- hozás. Sokatmondó statisztikát lehetne produkálni a hatékony, az átdolgozásra szoruló és az egészen selejtes törvények arányáról. így, vállalva a lekomcsizás kockázatát, merem állítani, hogy a realitásérzéket tekintve képviselőink jelentős része legfeljebb döntetlenre áll a pártállamiakhoz viszonyítva. Akinek agyából kipattant ez az ötlet, az minden bizonnyal feladta a harcot. Nehezen képzelhető el a helyzetismeretnek akkora hiánya, hogy egy aktív politikus ne venné észre, Szlovákiában milyen mértékű manapság a politikusellenesség. A járadék kezdeményezése az az utolsó szalmaszál, amibe a szociális háló felé „zuhanó“ politikusok még bele próbálnak kapaszkodni. De még mindig egyenlőbbnek tekintik magukat... JEGYZET A díj nem szemétség SZABÓ MÓNIKA Nem szemétség, mégis sokan annak tartják a szemét elhor- dásáért, kezeléséért, tárolásáért fizetendő díjat. A januárban napvilágot látott rendeletek elég magas összeget állapítottak meg, háborog is az ország. Nem értem miért. Az ember az egyetlen faj a Földön, amely inkább árt környezetének, kevés ugyanis az olyan emberi tevékenység, amely valamilyen módon ne hatna károsan a természetes környezetre. Ennek eredményeként a bolygónkat több méternyi szemétréteg borítaná, ha valamilyen módon nem dolgoznák fel és nem ártalmatlanítanák. Ez az, ami sokba kerül, és ki fizesse a költségeket, ha nem maga a szemetelő. Mert tény, hogy nemre, korra, foglalkozásra való tekintet nélkül mindenki szemetel és nem is akármennyit: egy ember évente átlagosan 70-80 ezer kilogramm hulladékot állít elő. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a szeméthegyek majd maguktól eltűnnek. A hulladék nem hogy nem vész el, de még csak át is nagyon nehezen alakul. Ezt sajnos a háborgók nem értik meg. Az okosok még azt is kigondolták, hogy nem kell nekik kuka, majd ők elhordják szépen a szemetüket valamelyik illegális szemétdombra. Talán majd rájönnek, hogy nem a kukáért kell fizetni, hanem azért a több tonnányi szemétért, amit produkál az évek során. Furcsa az emberi természet. Pár koronáért bárki képes harcolni, panaszkodni, de hogy rendet tartson maga körül, esetleg osztályozza a szemetet, arra csak kevesen képesek. Próbálnak különféle ösztönző intézkedéseket hozni, de minden hiába. Ha fizetnének ezért a szívességért, talán vennénk a fáradságot, és osztályoznánk a saját szemetünket. Amíg nem értjük meg, hogy ez csak a javunkat szolgálná azt sem érdemeljük meg, hogy kevesebbet fizessünk.- Szlovákiában akkora a munkanélküliség, hogy a világon elsőként megnyitottuk a koldulókalap-múzeumot... (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ ^OSPOpÁRSKENOyiNY A lap azt elemzi, hogy viszonyulnak a pártok a befektetési társaságok csődjéhez. „Paradox az SDE és az SOP hozzáállása, mert e pártok célja az egyenlőség és a szociális igazságosság, most azonban a hazárdjátékokat műit szerencsétlenül jártakat és nyomorba döntőiteket akarja megsegíteni. Olyan emberek kárpótlására törekednek, akik hazug vállalkozók révén a pénzüket forgatták és a hozamuk már régen meghaladta a betéteik összegét? Ki veszi figyelembe azok érdekeit, akik felismerik a hamis csábítást vagy meghallgatják a kormányzati óva intéseket?” Igazságtalan azzal érvelni, hogy a betéteseket legalább olyan mértékben kell kárpótolni, amennyit a hozamaik után adóztak. „Ha a kormány engedne a kárpótlási javaslatoknak, tízezreknek segítene, de mindenki mást átverne” - hangsúlyozza a napilap. Oroszország egyik tragédiája, hogy mindig felülről várta a reformokat Gorbacsovtól, Jelcintől, most Putyintól Tanácsok Szolzsenyicinnek Sokatmondó gesztusnak látszott 2000 szeptemberében, hogy a friss orosz elnök, Vlagyimir Putyin meglátogatta Alekszandr Szolzsenyicint. Teljesen félreérthetetlen volt, hogy Putyin nem az ország egyik legnagyobb, No- bel-díjjal is kitüntetett írójával beszélgetett, mert hiszen ugyan miről is cserélhettek volna ebben a tárgykörben eszmét, amikor az elnök nem arról híres, hogy akár csupán felületesen ismerné a klasszikus, vagy netán a kortárs irodalmat. E. FEHÉR PÁL A látogatás a prófétának szólt, annak a Szolzsenyicinnek, aki jóval 1996-os hazatérése előtt, 1990-ben, közvetlenül az oroszországi rendszerváltás után megjelentette óriási visszhangot kiváltott politikai röp- iratát, Hogyan rendezzük be Oroszországot? címmel. Ennek célja egy abból vett idézettel jellemezhető: „Nem reménykedhetünk, hogy a mostani zavaros idő után valami nyugodtabb kor jő el, amikor leülhetünk és neküáthatunk töprengeni, miként rendezzük be a jövőt... Ám bármennyire szorongat a jelen - eljövendő berendezkedésünkről mégis idejében kell gondolkoznunk”. Szolzsenyicin gondolatai ugyancsak konzervatív irányzatú- akra sikeredtek: kezdve a polgári liberalizmus, a nézetek pluralizmusának elítélésétől egészen a cárizmus dicsőítéséig. Az ifjabb írónemzedék egyik vezéregyénisége, Viktor Jerofejev, akivel a baloldali eszmék teljes elutasítása mégiscsak összeköti Szolzsenyicint, alaposan kiábrándulva jegyezte meg a brosúra elolvasása után: „Egy szlavofil revizor érkezett hozzánk ellenőrző körútra... Ez egy vidéki tanító, aki túllépte hatáskörét és túlbecsülte lehetőségeit”. Persze, az is tény, hogy 1998-ban már, amikor megjelenteti Az Oroszország lavinában című újabb politikai vitairatát, ezt jegyzi meg: „...Amikor kiadom ezt a munkámat, amely az utolsó ebben a témakörben, már nem reménykedem, hogy elképzeléseim a közeljövőben segíthetnének kievickélni életünk fájdalmas szakadékából. Ezt a könyvet csak úgy írom, mint Oroszország végtelenül kegyeden korszakának egyik szenvedő szemtanúja, hogy rögzítsem: mit láttunk, mit látunk, mit élünk át”. Szóval okkal kelthetett akár gyanút is a Putyin-korszak akkor csak kezdődő politikai kurzusát illetően az a bevezetőben említett vizit, amely különben meglehetősen nehezen jött létre. (Az író korábban nemcsak nem fogadta az előző elnököt, Borisz Jelcint, hanem még a neki adományozott legmagasabb orosz állami kitüntetést sem volt hajlandó átvenni tőle. És Putyin, akárhogyan nézzük, mégis Jelcin „kádere”.) Bizonyos azonban, hogy a roppant gyakorlatias Putyinra nem gyakorolhatott jelentősebb hatást Szolzsenyicin eszmerendszere. És kiváltképpen érzékelhető ez tavaly szeptember 11-e után, amelynek nem csupán egy jelentős külpolitikai irányváltás lett a következménye, hanem az is, hogy Putyin azt is tudatosította, hogy belpolitikájában határozottabban szaldtania kell minden olyan áramlattal, amely kétségesnek tartja, hogy Oroszország célja a demokratikus átalakulás - európai módra. Szolzsenyicin már idős ember (idén decemberben tölti be nyolcvannegyedik életévét), s ezért igen ritkán szólal már meg közveüen politikai ügyekben, de ez általában jellemző taktikájára, mert korábban ugyancsak ismerte annak az értékét, hogy hallgatásai sokatjelentőek, s talán elég hívei csatasorba állítása. A hívek ezúttal a moszkvai Lityera- tumaja Gazeta hasábjain álltak ki néhány napja, idén február derekán. Emlékezetes, hogy annak idején itt látott napvilágot a Hogyan rendezzük be Oroszországot?. Ezúttal pedig - csaknem teljes 12 évvel az első megjelenés után! - a tekintélyes irodalmi és politikai hetilap megkapta Szolzsenyicintől a röp- iratára kapott visszhangokat, olvasóleveleket, tanulmányokat - Oroszországból és külföldről. Hatalmas anyag ez, s az nyilván a válogatás következménye, hogy kizárólag az egyetértő véleményekkel szembesülünk. Amelyek vagy megismédik az író állásfoglalásait, vagy helyeslőén továbbgondolják azokat. Nyilván nem véleden, hogy ez az összeállítás most jelent meg, s politikai jelentősége van annak, hogy Putyin új vonalával szemben, Szolzsenyicin a maga óriási személyes tekintélyével támogatja ezeket az - úgymond - a nép széles rétegeiből (és külföldről) érkezett állásfoglalásokat. A legfontosabb, formálisan az írónak, valójában a hatalomnak adott tanács, hogy Oroszország egyik tragédiája, hogy mindig felülről várta a reformokat, korábban Andropov- tól, Gorbacsovtól, meg Jelcintől, hasztalan, most pedig Putyin került üyen helyzetbe. A levelek Szolzsenyicinnek azt az álláspontját vélik helyesnek, hogy „felülről semmit nem lehet berendezni”. Ezzel kapcsolatban utalnak Korolenkónak, a kiváló humanista írónak a bolsevikokról, a forradalom után mondott kritikájára: „A hatalom legnagyobb hibája: mindent tudni vél a nép jólétéről, kivéve azt, hogy mit akar maga a nép...” Szolzsenyicin figyelmét arra hívják fel hívei, hogy Oroszországban ma demokrácia van, hanem az „elitokrácia”, vagy még inkább a „kleptokrácia” vészterhes uralma alatt nyögnek. Megszűnt a tervgazdálkodás, de nincsen piac- gazdaság sem, tehát maradt a káosz. Ez, természetesen, veszedelmes, de nem jelenti azt, hogy akár a tervre, akár a piacra szüksége lehetne Oroszországnak, mert „érthetetlen, hogy a kommunizmus öleléséből miért kell a kapitalizmus kaijai- ba menekülni”. Szolzsenyicinnel egyetértenek az irodalmi lapban megszólítottak, hogy Oroszországnak egy közelebbről meg nem határozott „harmadik útra“ van szüksé ge. Ez lenne a megoldás. Es ez a harmadik utas megoldás meglehetősen különös. Szolzsenyi cin hívei szerint Oroszországbar „gyorsan elérhető a gazdaság emelkedés“, mégpedig nem mini most, csak egy szűk, kiváltságos ré teg számára, hanem az egész társa dalom részére elérhetően, ha visz szatémek az orosz tradíciókhoz. Az az a faluközösségekhez, a föld meg becsüléséhez, erkölcsi értelember pedig a pravoszláv egyház tekinté lyének és állami befolyásának meg erősítéséhez. „Ahhoz, hogy köze kerüljünk e célhoz” - olvasható égj Szolzsenyicin-rajongó véleménye - „meg kell tagadni a demokráciát, lt kell mondani a választások hazu; látszatáról...” Helyben vagyunk: ; tekintélyuralom mindenhatóság; lehetne a panacea. Ez pedig ponto san összhangzik Szolzsenyicin am; nagyon sokszor hangoztatott véle ményével, hogy az oroszoknak jc volt a cári rendszer, sőt jó volt a bi rodalom nem-orosz népeinek is, ki véve a zsidókat, akiket korlátoztál szabadságukban. Izgalmas ez az orosz fejlődés lehető ségeiről folytatott vita. A retrográc nézetekkel együtt. A féligazságok kai megspékelten is. Annál is in kább, mivel nemcsak Oroszország ban léteznek ilyen nézetek és ilyei viták. Gondok vannak az egyenjogúsággal az európai konventben - a nagy tagországok máris megtervezték, milyen modellre épüljön a tanácskozó testület munkája A tagjelöltek egoizmussal vádolják az Európai Uniót, mert egyetlen képviselőjük sem került be a 12 tagü elnökségbe MTI Árnyékot vethet az Európai Unió alkotmányos jövőjével foglalkozó konvent alakuló ülésére, hogy a tagjelölt országok nem kaptak a tagállamokéval azonos jogokat a testületben - írta a Financial Times. A londoni gazdasági napilap kontinentális kiadásában közölt jelentés szerint Lengyelország, a legnagyobb tagjelölt nyíltan hangot adott a munkanyelvek és egyes szervezeti intézkedések miatti elégedetlenségének. Jozef Oleksy, a konventbe delegált három lengyel küldött egyike „egoizmussal“ vádolta az uniót, amiért a tagjelöltek egyetlen képviselője sem került be a testület 12 tagú elnökségébe. A tagjelöltek aggodalmait osztják egyes kisebb európai uniós tagországok is, amelyek attól tartanak, hogy a nagyobbak megpróbálják majd háttérbe szorítani őket a konventben. Paavo Lipponen finn miniszterelnök például azt gyanítja, hogy a nagy tagországok máris megtervezték, milyen modellre épüljön a tanácskozó testület munkája. A lap tudósítói arra is felfigyeltek, hogy „noha a konvent bátor kísérlet a konzultatív demokrácia alkalmazására”, összetétele korántsem tükrözi pontosan az uniós társadalmakét. Százöt tagja között mindössze 16 nő van, az euroszkeptikusok 6-7 fős csoportja pedig még ennél is csekélyebb kisebbséget alkot. A decemberben Laekenben tartott EU-csúcson olyan döntés született, hogy a tagjelölteket is meghívják a konventbe, de nem adják meg nekik azt a jogot, hogy megbontsák a tagországok között kialakuló konszenzust - emlékeztet a lap. Oleksy szerint azonban a tagállamok parlamentjeinek küldöttei a konvent munkájának menetével foglalkozó előzetes eszmecserékbe sem vonták be a tagjelölt országokból érkezett kollegáikat. A lengyel küldött azt is kifogásolta, hogy a tanácskozások a tervek szerint csak az Európai Unió 11 hivatalos nyelvén folynának, és jelezte, hogy országa esetleg kezdeményezni fogja a tagjelöltek nyelveinek használatát is. Szerkesztőségi cikkében a Financial Times történelmi pillanatként értékeli a konvent alakuló ülését, egyúttal azonban óvja a testület tagjait attól, hogy túlértékeljék történelmi szerepüket. Brüsszel 2002-ben nem ugyanaz, mint Philadelphia 1787-ben - írja a lap az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát megszövegező konventre utalva. Az európai integrációs folyamat eddigi csúcspontjának számító 1991-es maastrichti szerződés óta az uniós tagállamok egyre jobban vonakodnak attól, hogy hatalmat adjanak át olyan intézményeknek, amelyekben már nem bíznak. Másrészt viszont együtt akarnak működni olyan közös problémák megoldásában, amelyeket nem feltétlenül lehet központilag kiadott jogszabályokkal rendezni. A lap ennek alapján úgy véli, hogy az uniónak a működési formák egész sorát kell megőriznie; sem a kormány- köziséghez való visszatérés, sem a tagállamoktól független föderatív kormányzat létrehozása nem lenne jó megoldás. De éppen ezért lesz nehéz megállapodásr; jutni a hatalmi jogkörök világo sabb elhatárolásáról, amelyet kü lönösen Németország szorgal máz - fűzi hozzá, nem vonva két ségbe ugyanakkor, hogy a Európai Uniónak felül kell vizs gálnia feladatköreit és szerkeze tét. A konventnek nyílt és megalapc zott véleményekből kiinduló vit; kell folytatnia arról, mit és he gyan akarnak közösen elérni a európaiak. Konszenzusra csa akkor nyílik esély, ha a küldötte el tudják kerülni a föderalizmi és a kormányköziség közötti st ril vitát - állapítja meg a Finánc al Times kontinentális kiadása.