Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-02 / 28. szám, szombat

Családi Kör

ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 2.

MINDENNAPI KENYERÜNK

Egyiptom hercege?!

EDES ÁRPÁD

Ige: „Abban az időben történt, amikör Mózes már felnőtt, hogy kiment atyjaflaihoz, és látta kényszermunkájukat. És meglátta, hogy egy egyiptomi férfi egy héber férfit ver az ő atyjafiai közül.”

(II. Mózes 2:11)

Akárhonnan nézzük is a történetet Mózes életútja nem klasszikus értelemben vett sikertörténet. Kezdve mindjárt azzal, hogy rossz korban születik. Nem éppen álomszakma - mai szóval élve - egy vályogtaposó, téglaégető rabszolganemzetségbe beleszületni. S még itt is: pár évvel korábban született bátyjának, Áronnak legalább az élethez volt joga, de az ő korosztályát a fáraó rendelete már újszülöttként a Nílus halainak és krokodiljainak szánta eledelül. Amikor pedig mindebből szerencsésen kikeveredik, és úgy tűnik, hogy ’megfogta az Isten lábát’, jó dolga lesz a fáraó lányának kegyeltjeként, akkor meg ahelyett, hogy befogná a száját és becsukná a szemét egy kicsit, buta igazságrögeszméinek’ engedve gyilkosságba keveredik. S ezzel oda a jól fizető, nyugis kis udvari bársonyszék. Menekültstátusban Midián földjén jól indulnak a dolgok, hisz hamar benősül Jetrónak, Midián papjának családjába, de amint megszületik első gyermekük, máris Gersómnak nevezi el, ami azt jelenti: „jövevény lettem idegen földön”. Hogy ő is - s majd a fiai is - mindig tudják: az ő atyafiságuk másutt van. Holott a szülői találékonyság az Isten ajándékaként fogadott gyermek számára igyekezett a tőle telhető legjobbat adni. Találmányuk, a mózeskosár kiváló eszköznek bizonyult arra, hogy a Nílus ne elnyelje, hanem épp a fáraó leányához szállítsa az újszülöttet. Ä parton őrködő nővére pedig, amikor dajkát kerestek a Ids lelencnek, éppen a vér szerinti édesanyját találta meg, mert hát találni sem lehetne egy gyermeknek jobb nevelőt, mint a saját édesanyja és családja. És amint látszik, az a pár év neveltetésének kezdetén elég volt arra, hogy egy életen át jóban-rossz- ban tudja, kik is az ő atyjafiai.

Szülei nem arra lehetnek büszkék, hogy fiacskájuk „Egyiptom hercege” lett, hanem arra, hogy különbnél különb egyiptomi iskolák és több mint harminc év udvari élet után is emlékezett arra, hogy kik is az ő vérei és testvérei; még akkor is, ha éppen rabszolgák. S hogy Isten előtt minek van értéke, mutatja az a tény is, hogy Mózes életének erről a szakaszáról egyetlen félmondatot találunk a Szentírásban.

Nekünk is vannak ilyen Istentől kapott ajándékaink és örökségeink. Amit pedig arról kezdetben megtanulunk, s ahogy azt megtanuljuk, meghatározza életünket, gondolkodásunkat, még álmainkat is. Ilyen Istentől kapott ajándékom már maga az élet, a szüleim, a testvéreim. Ezekbe nincs beleszólásom, őket nem én választom. S velük együtt kapott örökségem az anyanyelvem, az atyafiságom, vagyis a nemzetem, a szülőföldem. (Nemzeti imádságunkban is valljuk: „őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére” - és hiába igyekeztek a „Nílusba hajtani minket”.) Ezek közül bármelyik elvitatása vagy megtagadása szemtelen lázadás az ajándékozó Isten ellen. Bármilyen furcsa, de sérülés és veszteség nélkül még sosem került ki ebből senki. Példa erre az első emberpár, aki a kísértőnek engedve nem lett olyan, mint az Isten, s az édenből kiűzetett.

Az iskolai behatások idején különös aktualitást nyer ez a történet. Az anyanyelven való alapoktatás elvetése ilyen tagadás létünkben. Lehet, hogy van egy fél mondatra méltó előnye, ám veszteséglistája szinte felsorol- hatatlan. Lehet, hogy az államnyelvet jobban tudom majd, de közben atyafiságom gyökereit metélem el, egy olyan művelődéstől vágom el tudatosan magam, amelyik tucatnyi Nobel-dí- jast adott az emberiségnek. Mózes Izrael történetének egyik legfontosabb személyisége lett. Nem építettek neki piramist Egyiptomban, de Illés társaságában ott találjuk őt az Úr Jézussal a Megdicsőülés hegyén.

A szerző református lelkész

NEM CSAK IGÉVEL ÉL AZ EMBER

Pulykanyárs

rizottóval

Hozzávalók:

6 dl zöldségerőleves (kockából), 6-10 dkg hosszú szemű rizs, 2-2 piros és sárga húsú paprika,

3 fej vöröshagyma,

50 dkg pulykamellfilé,

1 zacskó olaszos villámpác,

6-7 evőkanál olaj,

4 evőkanál paradicsompüré,

4 ág petrezselyemzöld, só, fehér bors,

8 hurkapálcika.

Elkészítése:

A 2 cm-es kockákra vágott puly- kamellfilét 30 percre az olajjal elkevert pácba helyezzük. Közben

a rizst 2 dl forrásban levő levesben, fedő alatt 15 percig pároljuk. 1-1 paprikát feldarabolunk, a többit apróra felkockázzuk. Fél fej vöröshagymát felkockázunk, a többit cikkekre vágjuk. A húskockákat a paprikadarabokkal és a hagymacikkekkel 8 hurkapálcikára húzzuk, majd serpenyőben, 3-4 evőkanál felforrósított olajon 6 perc alatt megsütjük. Többször megfordítjuk, majd kivesszük. A paradicsompürét a visszamaradt zsiradékhoz adjuk, a maradék levessel felöntjük, és 3 percig főzzük. A maradék olajon a hagyma- és paprikakockákat 3 percig süljük, és a rizsbe keverve 5 percig pároljuk. Sóval, borssal és a felaprított petrezselyemzölddel ízesítjük.

Fontos tényező, hogy saját anyanyelvén tanuljon mindenki, mert így érti meg leginkább a feladatot

Adjuk vagy ne adjuk? - I.

MALIK ÉVA T** I

E

zt a szinte hamleti kérdést évente felteszik maguknak azok a szülők, akiknek hatéves gyermekük van. A nagyóvodások általában már váiják az iskolát, ám nem ritka az olyan eset, amikor néhány nappal az iskolakezdés után a gyerek sírva kel fel, s azt mondja, márpedig nem megy oda többet.

Mit mond a pedagógus?

A törvény értelmében minden gyermeket, aki folyó év augusztus 31-éig betölti a 6. életévét, a szülő, ill. a törvényes képviselő köteles beíratni az iskolába. Nem minden gyermek egyformán fejlett, ezért a gyermek- orvos, a logopédus vagy a pszichológus javaslata alapján lehet kérni egy év halasztást. Ä végső döntés azonban a szülőé. Megkérdeztük a pozsonyi Duna Utcai Alapiskola néhány tapasztalt pedagógusát, a belvárosi magyar óvoda óvónőjét, szerintük mi utal arra, hogy gyermekünk iskolaérett-e vagy sem.

Turján Melinda óvónő:

Annak a gyermeknek, aki nem járt eleget óvodába, szinte biztos, hogy valamiben hátránya lesz. Mire kell a szülőnek ügyelnie? Arra, hogy a gyerek ne legyen magányos, örömmel vegyen részt a közösségi munkában. Ha például az anyuka otthon van a kisebb testvérrel, gyakran csak az utolsó, a felkészítő évben adja be a gyermeket az óvodába. Ilyenkor ne féljen attól, hogy akár még egy évig is itt hagyja, ha szükséges, hiszen a gyermek az első évben még csak tapogatózik, csak akkor kezdi érzékelni, hogy kollektívában van. A második év viszont már biztos meghozza a termést, a gyerek szép eredményeket ér el értelmi szinten, és elsajátítja a dolgokat gyakorlatban is. Viszont az is igaz, hogy minden gyermek egyedi eset, nagyon sok függ az értelmi szintjétől, a szociális hátterétől, a genetikai adottságaitól. Mi, óvónők észrevettünk egy lehangoló változást: régen, ha tanítottunk valamit az oviban, később is visszahallottuk a gyerekektől, jobban emlékeztek rá. Most, ha egy-két hétig nem vesz- szük ugyanazt a témát, elfelejtik, mert nincs idejük otthon elmondani a szüleiknek, azoknak meg nincs idejük reagálni rá. A gyerekekben rövid ideig megmarad a tanult versike, aztán elröppen, mert nincs kinek elmondaniuk. Befogadóképességük, értelmi szintjük mintha megnövekedett volna, gyorsabban tanulnak, több mindenről el tudnak beszélgetni, mint régebben, viszont szétszórtabbak, felületesebbek. Másik szomorú példa a rajzolás. Tíz évvel ezelőtt a gyerekek olyan önfeledten rajzoltak, hogy tudomást sem vettek környezetükről. Ma erre sincs türelmük, gyorsan lefirkantanak valamit. Ha azt mondtuk, hogy rajzoljátok le a családotokat, akkor szépen kidolgozott rajzokat kaptunk a saját családjukra utaló részletekkel, most viszont lerajzolják a Simpsonékat. Ez a televízió és a technika hatása. Mindezeket összegezve, azt hiszem, a mai pedagógusoknak nehéz dolguk van, ezért talán jobb, ha a gyermekeket kissé tovább „érleljük” az óvodában.

Kovács Ilona pedagógus:

Amíg a gyermek kicsi, a család szeme fénye, de később tágul a világ, nagyon jó, ha az óvodában megismerkedik a hozzá hasonlókkal. Nemcsak tudásra tesz szert, hanem sok hasznos ismeretre is, egyebek között „szociális tapasztalatra”, amire az iskolában nagy szüksége lesz. Itt már nem fogja a kezét a mama, egyedül kell lennie, esetleg számot kell adnia bizonyos dolgokról. Mi, főként az első években igyekszünk minél kevesebb házi feladatot adni nekik, nagyon játékos formában átadni a tudást, s a visszakérdezésnél is elnézőek vagyunk, hiszen az első osztályban szerzett pozitív vagy negatív tapasztalat kihat majd az iskolában töltött sok-sok évre, befolyásolhatja az iskolához való viszonyt. Az elsősnek bele kell törődnie, hogy a tanító néni figyelmét nem kötheti le egyedül, hiszen huszonvalahány hasonlóan tudásra éhes nebuló között kell megosztania önmagát és idejét. Nagyon fontos, hogy bájon bizonyos ideig egy helyben ülni, annál is inkább, mert az óvodai tizenöt-húsz perces foglalkozásokkal ellentétben itt hosszabb ideig tart egy-egy óra. A szülőknek ajánlanám, hogy hagyják a gyereket játszani, adjanak neki időt, mert mindez majd pluszt jelent, biztosan jól startol majd az iskolában. Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy semmiképpen sem kell siettetni az iskolába lépést. A gyerValó igaz, hogy a szülő ismeri legjobban saját gyermekét, ám nagyon gyakran nem képes arra, hogy objektív és reális képet alkotva felmérje, vajon hatéves korában iskolaérett-e.

mekek az óvodában már elég sokat rajzolnak, s az óvó nénik ennek alapján fel tudják mérni, hogy a gyermek kézmozgása elég fejlett-e, tehát megvan-e a feltétele annak, hogy könnyen elsajátítja az írást. Ha nem, azt jelzik a szülőnek, s tanácsolják, hogy vigye el a gyereket, és beszélje meg az iskolaérettséget egy pszichológiai tanácsadóban. Ha ott a halasztást ajánlják, mindenképpen fogadjuk meg a tanácsukat, mert egy év múlva sokkal könyebben veszi majd azokat az akadályokat, amelyeket ebben az évben még csak küzdelem árán tudna legyőzni. Minden szülőnek csak ezt ajánlhatom!

Kirschhofer Bernadette pedagógus:

Ha egy gyermek kitűnően olvas, ismeri a betűket, eseüeg csodálatos grafikai képessége van, vagy matematikából jeleskedik, az még nem jelenti azt, hogy képes lesz majd szépen, nyugodtan ülni, vagy az adott időpontban elvégezni valamilyen feladatot. Az ügyes rajzolás jelezheti, hogy könnyebben elsajátítja majd a betűket, gyorsabban megtanul majd szépen írni, viszont ez sem egyértelmű. Előfordult, hogy olyan gyermekkel kezdtem el foglalkozni, aki már szeptemberben tudott írni, olvasni. Más az, ha egyedül kezdi böngészni a feliratokat, a nagyobb testvérétől lesi el az írást, s más, ha tudatosan vezetjük rá. Ha önszántából, egyedül tanul meg, azt természetesen nem fékezhetjük, mert tudásvágyból ered, és csak pozitív lehet. Ha viszont a szülő tanítja, hogy úgymond könnyebben menjen neki majdan az iskolában, az fordítva is elsülhet, mert az ilyen gyerek tulajdonképpen még nem volt érett az adott feladatra, esetleg nem is kedvvel tanult, s félő, úgy fogja majd fel az iskolát, hogy hiszen ő ezt már tudja, s unatkozhat, zavarhatja az órát és a többieket. Ilyenkor a pedagógus igyekszik pótfeladatokkal lekötni a figyelmét, ha már tud olvasni, akkor nem a betűk rejtelmeit, a betűösszevonást tanulja, hanem olvas. Megfigyeltem, hogy némely gyerek nagyon szeret beszélni, értelmesen társalog, ugyanakkor, ha az olvasmányt kell visszamondani, nagyon gyenge az eredménye. Ahhoz ugyanis kell egy bizonyos fejlettségi fok. Pedagógusi pályám során nem emlékszem olyan példára, amikor korábban beíratott gyerekkel foglalkoztam volna. Szerintem az iskolaérettség kérdését érzékenyen kell kezelni, nem lehet elsietni, inkább tudjuk a dolognak a hátulütőit is, nehogy aztán kellemeden meglepetésben legyen részünk: hogy hiszen ha még egy évet vártunk volna, akkor sokkal jobb eredményeket érhettünk volna el. A családi háttér szintén nagyon fontos, találkoztam olyan esettel, amikor egy elhanyagolt gyermeket két éven belül sikerült felzárkóztatni. Annyira nem tudott vele törődni a gyermekeit rossz szociális körülmények között, egyedül nevelő anyuka, hogy a tesztjei szerint kisegítő iskolában lett volna a helye. Szerencsére két év türelem és külön foglalkozás elegendő volt ahhoz, hogy utolérje az osztálytársait, sőt hajói tudom, azóta már középiskolát végzett.

Vicián Lívia pedagógus:

Ha a gyermek nem iskolaérett, bár érdekli a feladat, nagyon rövid ideig bír odafigyelni. Ez bizonyára kiderül otthon is, de ha a szülő nem tudja egyértelműen eldönteni, hogy adja-e iskolába vagy nem, ajánlatos megbeszélni egy pszichológussal. Olyan esettel is találkoztam, amikor a szülő előbb akarta hozni a gyereket, mert tudott olvasni, tehetséges volt, viszont kiderült az iskolában, hogy bár intellektuálisan nagyon fejlett, az IQ-szintje szerint akár másodikba is mehetne, mégsem győzné az írást elsajátítani. Összhangban kell lennie a gyerek testi fejlettségének a szellemivel. Első osztályban még olyan a tanterv, hogy az írást felváltja a beszélgetés, az olvasás, a testnevelés. Tehát fontos, hogy a gyerek tudjon összpontosítani, legyen annyira érett, hogy megértse, miről is szól az iskola, ne úgy vegye, hogy neki ott rossz. Gyakran az az egy év, amit még óvodában tölt, nagyon sokat jelent, a szülő is észreveszi, mennyivel ügyesebb lesz gyermeke. Mindenképpen azt mondom azonban, hogy a szülő a beiratkozás előtt, s főleg amikor már valóban közeleg az iskolába lépés pillanata, figyelje gyermekét kissé intenzívebben, tudja, hogy milyen kritériumok alapján kell döntenie, s az óvó nénivel közösen, aki mindennap látja a foglalkozások alatt a gyereket, próbáljon higgadt, valós képet kialakítani róla. Figyeljék meg, hogy a kicsi meg tud-e tanulni egy verset, le tud-e rajzolni alakokat úgy, hogy szépen kiszínezi, tud-e összpontosítani. Belülről kell jönnie a tudásvágynak, ő maga akarjon tudni, bizonyítani magának, a szülőnek, hogy jól érezze magát az iskolatársak között. Később természetesen még más dolgok is közrejátszanak abban, hogy megy a gyereknek az iskola. Például, hogy milyen géneket örökölt, hogy többet foglalkoznak vele, hogy a szülő otthon játékos formában együtt tanul vele, hogy érdeklődik az iskolában átvett anyagról, hogy hány testvér van a családban. Ha a gyerek látja, hogy örülnek annak, amit produkál, még jobban teljesít. Tehát az otthoni pozitív motiváció nagyon fontos.

Dávid Béla igazgató:

Iskolarendszerünk nagyon igényes, ezért a gyakorlat azt mutatja, jó, ha a gyermek már részben felkészítve lép az első osztályba. Minden esetben előnyben vannak azok, akiknek tapasztalatuk van már egy nagyobb közösséggel is, mint a saját családjuk. A gyermek számára nagyon fontos, hogy egy nagyobb közösség részeként is megtanuljon létezni, ahol már nincs kivételes helyzetben. Szerencsére most már kötelező az óvoda utolsó osztálya. Az óvodában még nem kell teljesíteni, az iskolában már igen. Ha a gyermek nem nyújtja a tőle elvárt eredményeket, mindenki mást kezd okolni. Ma már van lehetőség arra, ha időközben az elsőben kiderül, hogy a gyermek mégis nehezen tud lépést tartam a többiekkel - bár már betöltötte a hatodik évét -, január 31-éig visszamehet az óvodába. Ilyenkor ennek nem marad semmilyen dokumentált nyoma, ez az ún. utólagos halasztás. Ez egyértelműen a gyermek érdekeit szolgálja, mégis ajánlatos inkább az elején alaposan mérlegelni az ügyet. Nálunk még nem fordult elő, hogy valakit visszaküld- tünk volna az óvodába azért, mert túl játékos volt. A kis kollektíva általában minden évben probléma- és zökkenőmentesen összerázódik, a gyerekek lépésről lépésre valamennyien megszokják az iskolát. Természetesen, első osztályban sokkal stresszmentesebben bírják a próbát azok a kisdiákok, akiket nem szakítanak ki sem baráti, sem anyanyelvi környezetükből. Sokkal nagyobb trauma a gyerek számára az, ha a társai mind elmentek időben, ő pedig maga marad az óvodában. A másik, nem kevésbé fontos tényező, mint említettem, szintén az ismert barátokkal, s az anyanyelvi környezettel függ össze. Saját nyelvén akarjon mindenki tanulni, mert így érti meg leginkább a feladatot.

Következő számunkban egy tapasztalt pszichológus és néhány szülő véleményét olvashatják e témáról.

, (Somogyi |[ibor illusztrációs felvétele)