Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-16 / 40. szám, szombat
Családi Kör ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 16. MINDENNAPI KENYERÜNK Úton hazafelé ÉDES ÁRPÁD Ige: „Izrael fiai viszont szárazon mentek át a tenger közepén, és a víz falként állt jobbról és balról. így szabadította meg az Úr azon a napon Izráelt Egyiptom hatalmából.” (II. Mózes 14:29,30.) Egy történet szerint a hippimozgalom idején egy borzas külsejű ifjú hangosan hallelujázott az utcán, és azt énekelte, hogy milyen csodálatos az Isten, mert népét átvezette a Vörös-tengeren. Arra menve egy okos teológus megállt, és elkezdte magyarázni, hogy az a csoda nem is biztos, hogy olyan nagy csoda. Mert hát az a tenger nem olyan tenger volt, mint ahogy azt mi ma elképzeljük, sokkal inkább egy sekély tengeröböl, ahol ha megfelelő irányú és erejű szél fújt, akkor helyenként szinte teljesen el tudta tüntetni a vizet, mintegy kiszárítva a tengert. Es ha Mózesék éppen ilyenkor jártak arra, könnyedén kelhettek át egy ilyen gázlón. Briliáns elméjét így megcsillogtatva a teológus továbbindult. Alignment pár lépést, és hallja, hogy a hippi tovább hallelujázik. Visszamenve megkérdezte, hogy talán nem értette a magyarázatot? De igen! - volt a válasz. - Most viszont azért éneklek halle- luját, mert Isten olyan csodálatos volt, hogy ugyanabba a vízbe az egyiptomi fáraó seregeit és harci kocsijait beleveszítette. Az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás az ószövetség népe számára egy meghatározó hitélménnyé lett. Isten formálta az ő népét még az egyiptomi csapások által is. Megmutatta, hogy mit jelent érintettnek lenni, mint például az első két csapásban történt. De a harmadik csapástól megláttatva azt is, hogy Isten különbséget tesz Egyiptom és Izráel között. Mindez pedig az utolsó, a tizedik csapásnál teljesedik ki, amikor Isten különös kapcsolatot teremt népével a páskabárány vére árán. Mert bár Izráel is érintett a csapás ítéletében, hiszen az minden elsőszülöttre vonatkozott Egyiptom földjén, Isten viszont elment azok mellett az ajtók mellett, és „kihagyta” azokat az ajtókat, melyeken az áldozati bárány vére ott volt. S ha Izráel fiai hűen az ajtókon belül maradtak, ha a szövetségben kitartottak, akkor nem érte őket az ítélet. így formált Isten egy egyiptomi szolgalelkű népből egy Istenének szabadon engedelmeskedő népet. Akit ha kellett, hát kerülő úton vezetett azért, hogy megóvja a kezdeti csaták esetleges kudarcaitól. Hogy később a Sínai-puszta meghitt magányában törvényével és szövetségével ajándékozza meg övéit, nekik adva a tízparancsolat kőtábláit. Isten ma is népévé fogadja azokat, akik az elemeknek és az embereknek való behódolás helyett szabad akarattal az ő követését, a neki való engedelmességet választják. Izráel és Egyiptom küzdelmében az Isten és az istentelenség harcát is nyomon követhetjük. Egyiptom a bibliai szimbolikában a szolgasággal, a világ elemeinek való engedelmességgel azonos. A tenger pedig maga a bizonytalanság, az istentelenség szimbóluma. De Izráel fiai „szárazon mentek át a tenger közepén”. Azok pedig, akik sötét szándékkal indultak az egyszer már elengedett nép üldözésére, s így a sötétség erőinek engedtek az Isten helyett, maguk is ezeknek a mély és sötét örvényeknek lettek áldozataivá. Nem helyes az ma sem, ha az ember a sötétség démoni erőivel kacérkodik és játszadozik, mert olyan szellemet ereszt ki a palackból, ami fölött többé nincs hatalma, és nagy mélységekbe kerülhet általa. A hit győzelméről is beszél ez a történet számunkra a hitetlenséggel szemben. Bár Isten sok jellel és csodával mutatta meg hatalmát Izraelnek, mégis mondhatjuk, hogy a hit bátor lépésére volt szükség ahhoz, hogy ez a nép Mózes után belelépjen a szárazzá lett tengerbe. Hit abban, aki idáig vezette és megoltalmazta, hit abban, aki most is előttük járt tűz- és felhőoszlopban, s végül hit és bizalom abban, aki megígérte, hogy Kánaán földjén ad otthont népének. Jézus a tengeren járva közeledett az éjszakai viharban hány- kódó, küszködő tanítványai felé. Péter felismerve őt, kilépett a hajóból a vízre... S amikor süllyedni kezdett, akkor is volt, aki fölemelje... A szerző református lelkész NEM CSAK IGÉVEL ÉL AZ EMBER Vadászomlett gombával és májjal Hozzávalók személyenként: 3 tojás. 2 evőkanál főzőtejszin, só és fehér bors; 10 dkg csiperkegomba. pár csepp citromlé, 10 dkg csirkemáj, 2 evőkanál pecsenyeszaft, 2 evőkanál vaj; vaj a sütéshez, petrezselyem zöldje megszórni. Elkészítése: A gombát nem túl vékonyan felszeleteljük; meglocsoljuk pár csepp citromlével, nehogy megbámuljon; a csirkemájat gondosan megtisztítjuk, megmossuk és kb. diónyi darabokra vágjuk; serpenyőben felforrósítunk 2 evőkanál vajat, és addig sütjük benne a májat, míg összeugrik; ekkor hozzáadjuk a gombát, és állandó keverés mellett együtt pirítjuk; végül leöntjük a pecsenyeszafttal, és melegen tartjuk. A tojást megsózzuk, megborsozzuk és a főzőtejszínnel együtt felverjük; serpenyőben felforró- sítjuk a vajat és beleöntjük a tojást; ahogy elkezd szilárdulni, kissé összekeveijük, hogy egyenletesebben süljön; összesen 4-5 percig sütjük, amíg az alja is szép aranybama lesz. Ezután előmelegített tányérra tesszük, a májas gombát az egyik felére halmozzuk, a másik felét ráhajtjuk. Petrezselyemmel meghintve tálaljuk. „Ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet, ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán" „Folyvást küszködni kell..." FIALA ILONA aládi körben s a f 1 ,.n. Családi Körben ■ nem politizálunk. j lJ Családi körben az összetartozásról, felelősségvállalásról, erőről, egészségről, gyermekeink jövőjéről beszélgetünk. Meg munkáról meg sérelmekről, ki- sebb-nagyobb örömökről, s osz- tunk-szorzunk, hogy valahogy kijöjjön a családi költségvetés, a hónap végén pedig szomorúan tekintünk a családi kasszába... Fö, hogy jogállam vagyunk... Nálunk nem lehet büntetlenül hazudni, csalni, lopni. Legalábbis kicsiben nem. Nagyban! Az egészen más. A nagyhalak rendszerint átverekszik magukat a jog hálóján. Ám a pitiáner törvénysértők igenis felelnek tetteikért! Ez jutott az eszembe még az év végén, amikor a halomszámra megjelenő figyelemfelkeltő írásokat olvastam a kötelező autóbiztosításról. Az egymással versengő nyolc biztosítótársaság áradozott a saját szolgáltatásairól, s itt-ott megjegyezték, hogy ha a tisztelt állampolgár december végéig nem tesz eleget jármű-biztosítási kötelezettségének, január elsejétől bizony 15 ezer korona büntetést kaphat, ha a rendőrök megállítják, s felszólításukra nem tudja felmutatni a befizetést igazoló iratot. S ez az a pont, amelyik arra késztetett, hogy elgondolkozzam jogrendszerünk kuszaságán. Ennek kapcsán Józsi bácsira, szeretett nagybátyámra gondoltam, aki több mint ötven éve vezet autót, s a jó fél évszázad alatt nem okozott balesetet. Na most, Józsi bácsi azon morfondírozik, mi lenne, ha csaknem húszéves Skodáját nem is biztosítaná. Azzal persze tisztában van, hogy így összeütközésbe kerülne a hatóságokkal. Vén kocsija - a jó bánásmódnak köszönhetően - még mindig gond nélkül elfurikázza őt bárhová. S hiába mondja, hogy már alig-alig utazik, legalább szülőfalujába továbbra is el-ellátogat, hiszen ott nyugszanak a szülei, ott élnek a testvérei. Ez a falu majdnem 20 kilométerre fekszik attól, ahová annak idején benősült. Megvan hát rá az esély, hogy igazoltatják a közlekedésrendészet emberei, s akkor bizony baj lenne. De azért csak képzeljük el, mi történhet, ha valóban nem fizeti be a gépjármű-biztosítást. Ha a közúti ellenőrzés során kiderül a turpisság, rásózzák a 15 ezer koronás bírságot. S miből tudná kifizetni? Talán részletre. Kisnyugdíjas lévén jó sok évre kellene elosztani a büntetés összegét, hogy a megélhetésre is jusson valami az amúgy is alacsonyjáradékból. S mi van, ha közben meghal? Akkor az örököseit kötelezi a törvény a bírság kifizetésére. De gyerekei és unokái akkor is rosszul járnának, ha az igazoltatásra nem is kerülne sor. Mert ha apjuk halála után el akarnák adni az autót, kiderülne a biztosítás elmulasztása, s akkor ugyanúgy meg kellene fizetniük a bírságot. Azt mondom: ez így van rendjén, hiszen a törvény nem azért van, hogy megszegjék, hanem azért, hogy betartsák, vagyis hogy rend legyen. Józsi bácsi tehát ne morfondírozzon, hanem fizesse be szépen és minél hamarabb a megszabott összeget, mert különben ráhúzzák a vizes lepedőt. Nem úgy, mint például azokra, akik a Devin Bank csődjéért felelősek, vagy azokra, akik a nagy privatizációs csalásokat követték el. Emezek ugyanis annyi pénzhez jutottak, hogy meg tudják fizetni a legjobb ügyvédeket, akik pedig a valóság szöges ellentétét is képesek bebizonyítani. Még egy érdekes jogi norma borzolja kedélyeimet mostanság. A korrupció elleni harc okán született jogszabályok. Ha valaki csúszópénzt fogad el másvalakitől, s mindkét félt leleplezik, mindkettőjüknek felelniük kell a törvény értelmében. Helyes, mondom „Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét, S vegyétek vissza a tövis felét!” (Petőfi Sándor: A nép nevében) én. Csakhogy abban az esetben, ha a pénzt adó azonnal feljelentést tesz a hivatalos szerveknél, akkor ő maga nem nyilvánul bűnösnek, csak a pénzt elfogadó egyén. Ebből aztán annyi bonyodalom adódhat, hogy csak! Tegyük fel, hogy valaki csak úgy, bosszúból jelent fel valakit, hogy pénzt fogadott el tőle. Meddig tarthat egy ilyen eset bizonyítása? S vajon kiderül-e az igazság? Ki fogja bebizonyítani, hogy a feljelentő vagy a feljelentett hazudik? Főleg ha abból indulunk ki, hogy a csúszópénz átadását nem tanúk jelenlétében szokták lebonyolítani. Ilyen esetekben csak az állítás és tagadás lehetősége áll a bírák rendelkezésére, s ők csak a részletkérdések alapján tudják eldönteni (vagy találgatni?), vajon kinek is lehet igaza. Ilyenkor persze megint fennáll a korrupció lehetősége, de most már két síkon: vagy valóban lefizeti valaki a bírót, vagy csak feljelentést tesz ellene, hogy pénzt fogadott el tőle. S akkor újabb tárgyalás- és bizonyítássorozatra kerülhet sor, s ez a folyamat akár a végtelenségig is eltarthat. Mennyi időbe és energiába kerülhet, amíg bebizonyosodik, hogy valamelyik fél pénzt adott a bírónak? Vagy ki bizonyítja be, hogy igaza van annak az ügyfélnek, aki azt állítja, hogy a bíró pénzt fogadott el tőle? Kérdés, hogy valóban felkínálta-e a csúszópénzt, kérdés, hogy a bíró elfogadta-e. Mi van akkor, ha maga a bíró tesz feljelentést ügyfele ellen csúszópénz felkínálása okán? S mi van akkor, ha éppen nem azt az ügyfelet jelenti fel, aki valóban pénzt adott neki, hanem annak ellenfelét, aki semmit sem fizetett. Mert emez éppen azért adta neki a pénzt, hogy ellenfelét bemártsa. Korrupció esetén a jogszabály elsősorban a feljelentő javára szól, s bíróság legyen a talpán, amelyik gyorsan, hathatósan és főleg igazságosan hozza meg határozatát az ilyen esetekben. Vannak, akik joggal félnek a jövőtől Parlamenti képviselőink új törvényt fontolgatnak, amely az életfogytiglani nyugdíj-kiegészítést (ők úgy mondják: rentát) biztosítaná havi 5-10 ezer korona erejéig. Szóval abban sántákéinak, hogy ha lejár a mandátumuk, s a következő választások alkalmával már nem kerülnek be újra a parlamentbe, törvény biztosítsa számukra a megélhetést. Merthogy nem szeretnének Ján Lupták sorsára jutni, aki három éve a munkahivatalokat járja. Vagy ne adj’ isten, nehogy hajléktalanná váljanak. Én azt mondom, helyes. De mire ez a nagy szerénység: 5-10 ezer. Legyen rögtön 10, így lesz biztosabb az életszínvonal! De mindenkinek! Mármint minden egyes állampolgárnak. Ugye, képtelenség?! De ha képviselőink tartanak tőle, hogy esedeg munkanélkülivé válhatnak, az áüagpolgár egyenesen retteg, és az ő esetében sokszorosan inkább fennáll a veszélye annak, hogy bármikor elveszti munkáját. Azt pedig már igazán nem értem, mi okból válhatnék egy parlamenti képviselő a későbbiekben hajléktalanná. Esetleg átlagos méretű lakásba költözhet, ha nem bírná fizetni a túlméretezett ház, villa, kastély fenntartását. S akkor még nyer is az üzleten. Nem fogadható el az a magyarázat, hogy képviselőink jóval kevesebbet keresnek a nyugati politikusokhoz képest. Nos, a hazánkbeli átlagember is így van ezzel, ha a nyugati átlagemberrel hasonlítja magát ösz- sze. Nem olyan régen még elismertem a politikusok óriási felelősségét, de mostanában megváltozott a véleményem. Le a kalappal azok előtt, akik tisztességesen állnak hozzá feladataikhoz. De ők kevesen vannak. A nagy többség a saját érdekeit helyezi előtérbe, s ha éppen nem a harácsolás, akkor az uszítás a jellemzője. S mindezt a nemzeti öntudat folklores csipkéjébe csomagolja. S az a politikus sem nyilatkozik elfogadhatóan, aki ellenzi a fent említett törvény meghozatalát, mondván, most nem alkalmas üyesmire az idő. Vajon mikor lesz alkalmas? Az őszi választások után, vagy majd jövőre? A törvényalkotás kapcsán kapásból fel tudnék sorolni jó pár jogszabályt, amelyeket viszont haladéktalanul meg kellene változtatni. Vegyük csak például annak a hölgynek az esetét, aki 44 évesen vált özveggyé, s emiatt az özvegyi nyugdíját csak addig kapja, amíg a gyermekei tanulnak. Amint befejezik az iskolát, a szociális biztosító leállítja a nyugdíj folyósítását. Ha 45 éves lett volna, amikor a férje meghalt, akkor életfogytiglan kapta volna a nyugdíjkiegészítést. De így egyedül kell majd boldogulnia, arra is számítva, hogy a katonaság idején.is eltartsa fiát (Id ne tudná, mibe kerül a szülőknek egy katona gyerek?!), hogy akkor is rázúdul a teher, ha gyermekei az iskola elvégzése után nem kapnak állást, de ha még elhelyezkednének is, kénytelen segíteni őket, hiszen a kezdő fizetésből élő fiatalok kénytelen-kelletlen rászorulnak szüleikre. Na most, ha a férje élne, kettejük keresetéből gyermekeik támogatását is meg tudnák oldani. Aki elmúlt 45 éves a férje halálakor, az továbbra is kapja az özvegyi nyugdíjat, de mit tegyen az, aki nem? Egy gyermek esetében a törvény az özvegy 50. életévét szabja meg feltételként az özvegyi nyugdíjtóegé- szítés életfogytiglani folyósításához. Egy munkatársam unokanóvére a férje halála utáni napon töltötte be az 50. évét. Mivel csak egy gyermeket nevelt fel, s az már befejezte tanulmányait, ő sem kaphatja az életfogytiglani özvegyi nyugdíjat. Nagyszabású levelezést indított annak idején, még az államelnöknek is elpanaszolta, igazságtalannak tartja, hogy egy napon múljék a nyugdíja. Megkapta a válaszokat is leveleire, amelyeket ilyesformán lehetne összegezni: sajnáljuk, a törvény az törvény, az ön pechje, hogy a férje nem egy nappal később halt meg. Ez a hölgy jól tudja, mit jelent a pech. Egyáltalán nem azt, hogy a férje június 26-án, nem pedig 27-én hunyt el. Ahogy a 44 éves is hangoztatja: kinek számít, hogy a férje egy évvel korábban vagy később lett-e autóbaleset áldozata. Igen, a család eltartásával összefüggő minden teher rá hárul, s ebből a szempontból tényleg nem játszik semmi szerepet az egy év. Akkor a törvény miért emel ilyen korlátokat? Ha 45 évesen özvegyült volna meg, jogosult lenne a nyugdíjtóegészítésre, de így csak gyermekei tanulmányainak befejeztéig kaphatja. Naivan megkérdezte a szociális biztosító tájékoztató szolgálatánál, hogy tulajdonképpen mit követ ez a jogszabály. Azt a választ kapta (azon kívül, hogy a törvény az törvény) - felettébb bizalmas hangnemben -, hogy a 45 év alatti özvegy még fiatalnak számít, s megvan rá az esélye, hogy újra férjhez menjen. Ezen persze már csak nevetni lehet. A 45 év fölöttinek mennyivel kevesebb az esélye a férjhez menetelre? S mondjuk egy 60 éves, vagy akár még idősebb nő már nem mehet férjhez? Arról nem is beszélve, hogy ha egy özvegyasszony házasságra lép, elveszik az özvegyi nyugdíját. Akkor mi az egészben a logika? Szó, ami szó, némely törvényünk diszkriminatív jellegű. De ha a törvényhozókat nem érinti közvetlenül, nem foglalkoznak vele. Nem is csoda, ilyesmire már nem jut idejük, hisz a saját javukat szolgáló jogi normák meghozatalán kell törniük a fejüket.
