Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-13 / 37. szám, szerda
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 13. KOMMENTÁR Néhány okos ember JUHÁSZ LÁSZLÓ Huszonhárom ismert szlovákiai személyiség írta alá azt a nyilatkozatot, melyben felszólítják a pártpolitikusokat, vessenek véget a státustörvény kiváltotta acsarkodásnak. Néhányan már tegnap elkeseredetten zsidózni kezdtek, holott inkább őszinte kalapemelés járna Kusynak, Meseznikovnak, Traubnemak, Stemnek, Szomolányinak és a többieknek. Ők huszonhármán azok, akik önös politikai érdekek nélkül, józanul, széles látókörről tanúbizonyságot téve és főleg értelmesen közelítik meg a kérdést. Gyanítom, nem mindannyian elkötelezett támogatói a magyar kedvezménytörvénynek, ezt nem is állítják magukról. Ők huszonhármán ahhoz a kisebbséghez tartoznak, amelyik nem mond véleményt a jogszabályról; ezek a politológusok, professzorok és színészek mindössze azokat teszik helyre, akik minden kínálkozó alkalmat megragadnak, hogy még egyet rúgjanak az MKP- be, levegőt fújjanak a parázsló nemzeti őrtüzek alá, szorítsanak a magyar nemzetet összekötő, határon átnyúló köldökzsinóron, nekifeszüljenek a két ország kapcsolatát tartó pillérek alá bevágott szuverenitásásónak. Észrevették, és aggodalommal - ám nem tédenül - szemlélik a visszarendeződés fenyegető szellemét, amely fölött önző módon napirendre tértek a pártpreferenciák növekedését hajszoló politikusok. Huszonhárom ember, aki nem tudja elviselni a magyarel- leneshangulat-keltést, az idegengyűlölet aggasztó térnyerését, az ország politikai kulturálatlanságának tükröt tartó, szégyenteljes parlamenti köpködést, a modern polgári társadalom ellen foggal-körömmel küzdő, magukat valódi nemzetinek, avagy kereszténydemokratáknak mondó, nem karrier-, hanem karrierista politikusokat. Attól függedenül, pusztába kiáltották-e szavaikat, a huszonhármak nyilatkozatukkal tisztességes, elvi magatartást tanúsítottak. Ezért aztán én is egyre inkább kezdem érteni, miért használják oly ritkán az értelmiségi jelzőt a parlamenti képviselőkkel, az MM3 „partnereivel”, az országot a választásokig félrevezetgető kvázidemokrata kormánytagokkal és politikusokkal kapcsolatban. Szálem, Carnogursky , MALINÁK ISTVÁN Hétfőn a török rádió- és tévétanács (RTUK) egy évre felfüggesztette egy helyi televízió, a Gun TV sugárzási jogát, mert kurd nyelvű klipeket tűzött a műsorára. A hírre a demokratikus Európában máris felszisszentek. Az RTUK hivatalos indoklása szerint a tiltás azért történt, mert a kurd klipek nem tekinthetők csupán romantikus daloknak, hanem ideológiai töltetű zeneműveknek. Az előzményekhez tartozik: az EU már 1999-ben közölte Ankarával: ahhoz, hogy egyáltalán megkezdhesse a csatíakozási tárgyalásokat, alapvetően javítania kell az emberi jogok érvényesítésén, beleértve a 12 milliós kurd kisebbség kulturális és nyelvhasználati jogainak bővítését. Ezért a török parlament tavaly októberben olyan alkotmánymódosítást fogadott el, amely lehetővé teszi a kurd nyelvű tévé- és rádióműsorok sugárzását. De a végrehajtó rendeleteket és törvényeket már elfelejtették módosítani, így az alkotmány egyelőre nem több írott malasztnál. Persze, Ankara nagyon téved, ha azt hiszi, hogy üyen ádátszó trükkel kiszúrhatja az Európai Unió szemét, Brüsszelben nagyon odafigyelnek azokra, akik be szeretnének jutni a közösségbe. Azon az alapigazságon túl, hogy a nacionalizmus, a másság gyűlölete egy tőről fakad, akár iszlám, akár keresztény köntösbe bújtatják, elsősorban ezért jutnak az ember eszébe a törökökről a szlovák kereszténydemokraták. Mit sem változtat a lényegen, hogy a KDH megfordítaná a sorrendet: az érvényben lévő jogszabályok helyett alkotna egy, a magyar intézmények, elsősorban a magyar iskolák létét veszélyeztető szankciótörvényt, amely durván sértené az alkotmányban rögzített emberi és állampolgárijogainkat. A klerikálfasizmus szellemében fogant javaslat csak váratían volt, de nem logikádan, beleillik abba a sorba, amelyet Carnogursky ‘96-ban, a honfoglalási emlékművek elleni kampánnyal indított el látványosan. Nemcsak a magyarellenes támadások tucatja-* iról van szó, a prostituáltakkal vagy a homoszexuálisokkal kapcsolatos állásfoglalásaik bizonyítják, hogy a kereszténydemokratáknak mindenfajta mássággal bajuk van. Ezért is nevetséges az uniós külügyminiszterek cáceresi figyelmeztetéséből - mely szerint Lengyelország és Ciprus mellett Szlovákia csatiakozása is problematikus lehet - azt az egyoldalú következtetést levonni, hogy csak a HZDS választási győzelme esetén lennének Szlovákiának gondjai. A KDH kormányra kerülése esetén nem lennének? Tudjuk, a pártok választási ígéreteik töredékét szokták hatalomra jutásuk esetén teljesíteni. A KDH kőkemény nacionalista kurzust hirdet. Ha ennek csak a töredékét teljesítené, már az is túl sok lenne. Nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem remélhetőleg Európának is. LEVELBONTAS Gátlástalanok velünk szemben Lassan már épp ésszel nem lehet felfogni, mi folyik ellenünk, a státustörvénnyel kapcsolatban. A szlovák képviselők, tisztelet a kivételnek, olyan alpári módon viselkednek a parlamentben, mint régen a piaci kofák. Ellenünk uszítanak, közben magukat teszik nevetségessé, amikor egymásra is kígyót-békát kiabálnak. Arról már nem is beszélve, hogy rólunk mennyi süledenséget hordanak össze. A Kereszténydemokrata Mozgalom tervezete vérlázító, s nem olyan cselekedet, amilyen egy keresztény párttól elvárható volna. Azt hinné az ember, hogy nemcsak a nevük, hanem a tetteik is jelképezik a keresztényeket; de most is rájöhettünk, ez rájuk nem vonatkozik. Gádástalan, irigy embereket ismerhettünk meg személyükben is. Szégyen koalíciós partnereinkre, hogy ők is a magyarok ellen uszítanak. A múltból merítve rájöhettünk, hogy a szlovák nemzetiségű képviselők is csak pozíciójukat féltik, s nem állnak ki mellettünk. Ez most is beigazolódott, csak szavazatainkra van szükségük! Minden tiszteletem a Magyar Koalíció Pártjának képviselői előtt, hogy meg tudnak birkózni ezzel a problémával nap mint nap. Amikor nekünk, egyszerű polgároknak is nehéz. Mibe kerül ez nekünk, mármint emberileg? - kérdezem sokszor magamtól. Mikor még a koalíciós partnereink sem tartják tiszteletben jogainkat. Kell-e, érdemese velük együttműködni? Jó volna, ha valaki tudna válaszolni. Ruhás Teréz Vágfüzes- Olyan vehemenciával kellett volna harcolnunk a németekkel és a lettekkel szemben, mint amilyennel a képviselőink a kedvezménytörvény ellen küzdenek a parlamentben! (Gossányi Péter rajza) TALLÓZÓ NOVY CAS A lap szerint a magyar kedvezménytörvény elleni szlovák keresztény- demolö-ata törvényjavaslat „több mint rémisztő”. „A kereszténydemokrata tálalású problémamegoldási javaslat a legrosszabb elképzeléseken is túltesz. A valódi és az eredeti nemzetiek is csak csendes áhítattal irigykedhetnek. Bár a KDH tervezete terjedelmesebb, egyszerűsítve mégis a nemzeti kisebbségek megbüntetésére tett javaslatként értelmezhető - ha e kisebbségek - ne adj’ isten! - egy más állam nyújtotta kedvezményekkel akarnának élni. Hisz’ a szlovákoknak ki mit ad? Senki semmit, ezért amazoknak se legyen több - legalábbis a KDH szerint” - állapítja meg fanyar önkritikával a lap. Hozzáteszi: Carnogursky és társai gúnyirata azért is fenyegető, mert véledenül sem tekinthető tévedésnek. Az elképzelés pontosan beleillik a KDH politikájába, amely csak úgy hemzseg a „mássággal” szembeni irtózattól. A szép vagy megszépített mítoszokra alapozott nemzeti tudatért hatalmas árat kellett fizetnie minden nemzetnek Michnay Ida és a békediktátum Nyilvánvaló, hogy nem szükséges senkinek magyarázni, mi volt a trianoni békeszerződés, s azt sem, hogy az első világháború utáni középeurópai rendet meghatározó és Magyarország számára oly hátrányos döntések meghozatalában - a kortársak által „Tigriseként emlegetett - Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek döntő szerepe volt. E. FEHÉR PÁL De ki volt a csallóközi Michnay Ida? Név szerint ritkán emlegetik a történettudomány művelői vagy a trianoni békeszerződés legendakörét szorgalmasan szaporító politikusok, noha éppen az utóbbiak szerint Ida asszonynak is volt némi szerepe a magyarságot kollektíván elmarasztaló békediktátum meghozatalában. Michnay Ida ugyanis néhány esztendeig Clemenceau menye volt, s a mítoszgyárosok szerint a francia kormányfő azért hangolódott a magyarok ellen, mert soha nem tudta megbocsátani, hogy fia házassága megromlott. A valóságról pedig a Rubicon címmel megjelenő budapesti történet- tudományi folyóiratnak a XX. századi történeti mítoszok természetrajzát elemző számából értesülhetünk. Clemenceau fia, Michel a századforduló táján egy csallóközi cukorgyár vezetőségében dolgozott mint frissen végzett mezőgazdasági mérnök. Ekkor találkozott Michnay Idával, egy járásbíró - a kortársak szerint - angyali szépségű leányával, akit hamarosan feleségül vett, majd Magyarországon telepedtek le, miután az esküvőn a papa is megjelent. Amilyen gyors volt a szerelem, olyan hamarosan következett a válás: 1905-ben Ida és Michel elvált, az exféij visszatért Franciaországba, újra megnősült. Apja halála után politikai pályára lépett, s olyan nagy haragot talán mégsem táplált a magyarok irányában, mivel 1945 után a párizsi képviselőházban a francia-magyar baráti csoport tagja volt. Különben azt is valószínűsíthetjük, hogy Clemenceau-ra - fia szerelmi kudarca helyett - inkább hathatott, hogy 1906-ban, tehát már Michel válása után, a budapesti Nemzeti , Színház bemutatta A boldolgság fá- tyola című drámáját, amelyet Heltai Jenő magyarított, és Ady Endre írt róla lényegében jóindulatú kritikát. Egyébként arról a Clemenceau-ról, aki korábban a Dreyfus-per körüli éles társadalmi összecsapásokban az ártadanul elítélt francia tiszt rehabilitálásáért harcolt - jogosabban volt elmondható az, hogy meggyőződését követte politikai (és irodalmi) küzdelmeiben, nem pedig érzelmeit. Bár kétségtelenül ugyancsak érdes modorú emberként jellemezték kortársai; mint említettük: „Tigrisének nevezték angol, amerikai és olasz partnerei, az első vüág- háború négy győztes nagyhatalmának vezető politikusai. Clemenceau a magyar urak politikájától undorodott, a magyar szup- remácia hirdetőitől, a lex Apponyi utáni elmagyarosítási törekvésektől, amelynek pszichológiai késleltetett hatásai máig hátrányosan hatnak a magyarságról igaztalanul általánosított nem magyar vélekedésekben, a Rákosi Jenő által meghirdetett, a „harmincmillió magyarról” szóló rémálmoktól. S ezekkel szemben a Francia Köztársaság közép-európai érdekeinek érvényesülését, a polgári átalakulást sokkalta inkább Masaryk és Benes valóban demokratikus államában látta biztosítottnak. Az viszont nem kétséges, hogy elképzeléseit olyan stílusban adta elő, amely tökéletesen megfelelt a mindenható győztes nagyhatalom és a kis állammá változtatott teheteden vesztes közötti hatalmas különbségnek. Ez azonban nem a lényeg, hanem a stílus volt. A csallóközi Michnay Ida pedig nem tehetett semmiről. Lehet, hogy igaza van a tavaly elhunyt kiváló orosz irodalomtörténésznek, Dmitrij Lihacsovnak, aki egyszer azt írta: „A történelmi tudás gyógyít.” Ám abban az esetben is, ha elfogadjuk ezt a hipotézist, ok- vedenül hozzá kell ehhez tennünk, hogy az igazolt tények átgondolása valóban hathat az egészséges köz- gondolkodásra, s megszabadíthat a téveszmékhez, az álmokhoz vezető gondolatmenetektől, amelyekből aztán hibás jelenre vonatkozó helyzetmegítélések és jövőképek következnek. És így keletkezik egy ördögi körforgás: a mítoszok új életet kezdenek, mítoszokkal bizonyítanak mítoszokat. „Nem a történelem tanít minket, hanem mi mondjuk meg a történelemnek, hogy mire kell tanítania” - állapította meg Lucian Boia, a bukaresti egyetem törtéNév szerint ritkán emlegetik a történettudomány művelői. nészprofesszora, a román históriai mitológiák egyik kérlelhetetlen kritikusa. Azaz: a politika diktál a tudománynak. A Rubicon mítoszromboló számában erről a mai magyar történettudomány egyik frontembere, Rom- sics Ignác ekként vélekedik: „Történetírás és politika összefonódását mi sem mutatja jobban, mint hogy vezető politikusaink - olykor a diktatórikus rezsimek vezéreire és ideológiai pápáira emlékeztető módon - az elmúlt tíz esztendő során számos alkalommal érezték indíttatva magukat arra, hogy - mintegy kijelölve »a helyes irányt« - egy-egy történelmi esemény vagy személyiség értékelését magukra vállalják. Jórészt ebből a különleges társadalmipolitikai helyzetből következett, hogy az elmúlt tíz évben számos történelmi mítosz keletkezett vagy éledt újjá, és jelent meg a magyar közbeszédben.” Ilyen mítoszok közé tartozik az a jelenség is, hogy Trianont legendák alapján, egyes emberek állítólag személyes indulataira hivatkozva ítélik meg, ahelyett, hogy reálisan vizsgálnák azt a közép- és kelet-európai vitathatadan tényt, hogy mi az oka annak: Magyarország minden szomszédja (valamint a nagyhatalmak mértékadó történészei és államférfiai) tökéletesen igazságosnak tartják a trianoni békeszerződést, s ennek az elemzésnek a pódására Clemenceau csallóközi menyéről fecsegnek. Nem okulva a Trianonhoz vezető hosszú út kudarcaiból. Persze igaza lehet Andrej Szaharov akadémikusnak is: „Nem annyira a történelem politizálásával van dolgunk, mint inkább a politikai és tudományos megközelítések, hangulatok, vélemények sokszínűségével. Hátat fordítani mindennek, elutasítani az ilyesfajta megközelítéseket, s a történelem puszta átpolitizálásá- ról beszélni - értelmeden volna. Az egyeden, amihez ragaszkodnunk kell, hogy forráskutatásokra alapozzuk vizsgálódásainkat...” Magyarán: a tényekről beszéljünk, ne pedig a vágyakról. A mítoszokra alapozott nemzeti tudatért mind ez ideig hatalmas árat kellett fizetnie minden nemzetnek. Pedig milyen szépek voltak is azok a mítoszok! Mennyivel könnyebb az após haragjáról beszélni, mint arról, milyen tragikus és ki nem javítható lépéseket tett gróf Tisza. Emlékezzünk csak: Ady milyen elemi indulattal ítélte el Tiszát, Tiszát, a konzervatív irodalmárt is, és mennyire megengedően írt Clemenceau- ról. .. És pont ilyenkor hagyta volna el Adyt zsenialitása? VISSZHANG Szomorúság, felháborodás Szomorúan olvastam Szalai László írását a szociális érzékedenségről, majd felháborodással a január 25-i cikket Kürtről. 1990 és 1998 között a község polgármestere voltam, s nem volt könnyű. Ennek ellenére sikerült bővíteni a vízhálózatot, megépíteni a gázvezetéket, rendbetenni az utakat, a telefonvezetékek a föld alá kerültek, minden háznál van csadakozó, átépítettük a ravatalozót, az ifjúsági klubot, a Csemadok- házat, a nyugdíjasklubot, rendezett a temető, kicseréltük a templomtetőt, fedett lelátó került a sportpályára. Még a művelődési házra is jutott, igaz, nem olyan sok, mint mostanság. Mégis bosszant, hogy polgármesterünk - aki egyébként parlamenti képviselő is - enyhén szólva csúsztatásokkal szépíti és emeli ki saját fontosságát. Nem szoktam reagálni az ilyen megnyüvánulá- sokra, de már nagyon nem tetszik, hogy minden újévi beszédében és most az újság hasábjain is „eteti” az embereket. Állítása szerint 3,5 millió korona adóssággal, kifizetetíen számlákkal (750 ezer korona) és 200 ezer korona készpénzzel vette át a község irányítását 1998 decemberében. A készpénz igaz, a többi nem. Maradt 500 ezer koronás hitel a gázművesítésre, mikor felvettünk további 3 mülió koronát az utak kijavítására és a művelődési házra 1996-ban. Ebből a 3,5 millióból maradt a tervezett törleszteni való 750 ezer korona, 1998. december 20- éig - mikor bezártak a bankok minden számlánk rendezve volt. Az év eleji „csúcsforgalom” pedig mindig is megviselte a község költség- vetését. A cikkben szereplő megjegyzés, hogy „350 ezer korona a közvilágítás, hulladékszállítás, az ingadanok, a hivatali rezsi”, egyszerűen hazugság. 2001-ben csak a „hivatali rezsi” 1,2 millió koronát tett ki (1998-ban „csupán” 600 ezer volt). A művelődési ház kivitelezését pedig abból a pénzből tudta folytatni, amelyet a gázművek visszafizetett a községnek a beépített gázvezetékért. Ezt miért nem tette közzé?! A szociális érzékeden- ségéről csupán annyit, hogy arra születni kell. Pályázatot írtak ki a Sport presszó bérbeadására. Január liláig csak én jelentkeztem, erre meghosszabbították a határidőt január 25-éig, s rábeszéltek még három embert, hogy jelentkezzenek. Kettőnek nem is volt érvényes ipar- engedélye, érdekes módon mégis megkapta egyikük. 1998. december 22-étől vagyok munkanélküli. 1999 januáijában már a munkanélkülisegélyből fizettem a villanyszámlát. 2000januáijától egy fizetésből élünk a létminimum határán két kiskorú gyermekkel, s ezt a polgár- mester úr is tudja. Már az első határidő előtt tudtam, hogy bár egyedül jelentkeztem, körülbelül harmadikként megkapom a munkalehetőséget. Bejött, dobogós lettem. De csak azért, mert a negyedik jelentkező visszalépett. Egy kicsit bántott, mert nagyon nehéz ma az élet, főleg ha a „szódban” mindent megtanult az ember, csak lopni, csalni, hazudni nem. Meg „politizálni”. De hát erre is szülemi kell. Kovács Károly Kürt
