Új Szó, 2002. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-05 / 4. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. JANUÁR 5. Szombati vendég Karel Roden: „Az első találkozásunk hideglelős volt. Nem viselkedett ellenszenvesen, csak éppen nem beszélt velem. A három lépés távolságot szigorúan betartotta." Ő lett De Niro partnere a 15 perc hírnévben Huszonnyolc cseh film után az első amerikai. Karel Roden életében ez nem kis eredmény. Főleg annak tudatában, hogy a 15 perc hírnévben Robert de Niro partnere. SZABÓ G. LÁSZLÓ John Herzfeld, a film rendezője Kelet-Európábán keresett színészt a „dühöngő bika” ellenlábasának szerepére. Magyar esélyes is szóba jött az elején. De csak a legelején. Kiküldhette a fotóit Amerikába. A kör ezzel be is zárult számára. Karel Roden több menethez jutott. Az utolsó fordulóba ketten jutottak be. Ott viszont már nem a rendező választásán múlott. A döntő szót Robert de Niro mondta ki. Megnézte mindkét jelöltet, s a harmincnyolc éves prágai színész láttán röviden így szólt: „Vele akarok játszani.” Ész, szív és bátorság. Robert de Niro szerint ez kell a tehetséghez. Igaza van. De melyikből kell a legtöbb? A bátorságot nem tudom befolyásolni. Annyi van belőle, amennyi. Az ész és a szív is adott. Szerintem az idegeken is nagyon sok múlik. A Tizenöt perchez erős idegek kellenek. Bekerülni egy amerikai produkcióba, amelyet Csehországban forgatnak, biztosan könnyebb, mint főszerepet játszani egy kint készülő filmben, Robert de Niro mellett. Honnan tudták az amerikaiak, hogy egyáltalán létezik? Az amerikaiak a nevemet sem hallották. Egy prágai ügynökségtől hívtak fel, hogy válogatást szerveztek John Herzfeld produkciójához, amelyben De Niro is játszani fog. És kértek, hogy menjek el. Nem éreztem semmiféle örömöt. Tudtam, mi van ilyenkor. A legjobb esetben rám vetül a sztár árnyéka. Nem ugráltam az égig. Színházi bemutatóra készültem, két hét választott el a premiertől. Nem is nagyon volt kedvem a pofavizithez. De annyira nem, hogy amikor már ott voltam a megadott címen, egyszerűen továbbsétáltam. Aztán némi töprengés után visszafordultam. Bementem. Kiküldtek vagy két oldalnyi szöveget, amelyet el sem olvastam rendesen, annyira nem volt hozzá kedvem. Bent pedig szóltam, hogy igyekezzünk, mert nincs sok időm. A lehető leggyorsabban túl akartam lenni az egészen. Elolvastam hát, amit kellett, felvették videóra, és interneten kiküldték Amerikába. Egy hét múlva felhívtak, hogy meg kellene ismételni az olvasást, de már profi körülmények között, stúdióban. Miért?, kérdeztem. „Azért, mert tetszett nekik” - felelték. Akkor már tudta, miről szól a történet? Nem. A forgatókönyvet meg sem kaptam. Csak megint azt a két oldalt. És megint eltelt egy hét, amikor újra megkerestek, hogy a rendező beszélni szeretne velem. Telefonon. Most legalább kapóra jött, hogy egy évig Londonban tanult. Voltak más kitérők is a pályámon. Kuba, India... de a londoni „beruházást” valóban kamatoztatni tudtam. Egyébként nem vagyok az a kimondottan küzdő típus, aki mindent bevetve harcol a nagy lehetőségért. Inkább csak beugróm a vízbe, aztán vigyen, amerre akar. John Herzfelddel csak pár mondatot váltottam. Bemutatkoztam, és hogy megkíméljem magam a csalódástól, finoman megjegyeztem neki, hogy a színházi elfoglaltságom rettenetesen leköt, ne csodálkozzon, ha nem fog utolérni. Nem sokkal ezután mégis utolértek. A prágai ügynökség közölte velem, hogy a szerepet megkaptam, ki kell utaznom Amerikába. Elkezdett remegni a térdem, föl-alá járkáltam a szobában, egyik cigit a másik után szívtam. Idegességemben. Örömből semmit sem éreztem. Azon izgultam, hogy akkor most mi lesz? Három színházban játszom, hol közöljem elsőként, hogy valószínűleg le kell adnom a szerepeimet. Háromféle választ kaptam. Az első helyen azt mondták: rendben, de akkor anyagi kárpótlást kémek azokért az előadásokért, amelyek elmaradnak miattam. A másik színházban a válla- mat veregették. A harmadikban fanyalogtak. „A színház mégiscsak színház!” És ők is apró utalásokat tettek arra, hogy ki fizeti meg a már meghirdetett előadásokat. vei akar játszani. Másnap aztán találkoztam egy orosz színésszel, aki már négy éve kint él Amerikában, és ismeri jól a dolgok állását. Tőle tudtam meg, hogy én vagyok a tizennegyedik jelölt a szerepre. Mindegy, gondoltam magamban. Ha már egyszer kihívtak, lenyomom azt a két oldalt, aztán good bye, és repülök haza. De nem engedtek el. Miután végeztem, kaptam egy óra szünetet, hogy mire visszajövök, ott lesz De Niro is, készüljek fel. Az orosz színész erre csak annyit mondott: „Sutka!” Vagyis hogy viccelődnek. Megittam a kávémat, és épp indultam volna, hogy akkor pihenek, szusz- szantok egyet, amikor a szomszéd mondhatnál, gondoltam magamban. Meg akarsz nyugtatni. Másnap folytattuk a próbát. Én meg a rendező. A végén megkértek, hogy maradjak. És ez így ment napról napra, hétről hétre. Egy hónapig maradtam, hogy az egész szerepet átvehessük. Ez már azt jelentette, hogy... ... ez még mindig nem jelentett semmit. Később aztán bevallották: van még egy jelöltjük a szerepre. Egy orosz színész. És hogy vele majd New Yorkban próbálunk. Los Angelesből tehát New Yorkba repültem. Egy szállodai szobát rendeztek be stúdiónak. Az orosz színésszel egy ideig nem is találkozge, most már nyugodtan utazhatok haza, gondoltam. Pár perc múlva behívtak egy apartmanba, ahol finoman megköszönték, hogy ott voltam, dolgoztam. De a végső szót valahogy nem akarták kimondani. Megköszönték, hogy nem adtam fel, hogy végig kitartó voltam... és? Akkor igen, vagy nem? Csak erre vártam. „Rossz hírem van számodra - mondta a rendező. - Jössz vissza velünk Los Angelesbe, és elkezdjük a próbákat.” Mindenki azt hitte, hogy örömömben nem is tudom, mit fogok csinálni. Én meg csak álltam fapofával. Iszonyúan fáradt voltam. De a próba ugye, csak vicc volt? Gondolom, mindent magára vállalt, csak hogy elengedjék. Én csak annyit ígértem nekik, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Egy nappal az indulásom előtt azonban megtudtam, hogy a csehek tévesen informáltak. Szó sincs arról, hogy a szerep már az enyém. Próbafelvételre hívtak, ami csak egy újabb fordulót jelent. Ültem a repülőgépen, és azon töprengtem, hogy lehettem ennyire hiszékeny, miért borítottam fel magam körül mindent, amikor még mindig csak látni akarnak. Mivel várták Amerikában? Kezembe adták végre a forgató- könyvet, hogy tudjam, miről is van szó. Kijelöltek benne két oldalt, hogy másnapra tanuljam meg, és hogy egy percnyi nyugtom se legyen, közölték, hogy a próbafelvételen Robert de Niro is ott lesz. Az ő szerződése ugyanis tartalmazott egy pontot, mely szerint jogában áll eldönteni, kiasztalnál feláll egy alacsony pasi, a kezét nyújtja és bemutatkozik. Nem értettem a nevét, mert any- nyira halkan mondta, de az arca ismerős volt. De Niro! Hát persze! Mintha ólmot öntöttek volna a lábamba. Alig bírtam elvonszolni magam. De azért lepihent? Túl akartam lenni a próbán. A lehető leggyorsabban. Úgyhogy nem menteny sehova. Szörnyű ideges lettem. Ó leült a kamera elé, én vele szemben álltam. Ó civil hangon olvasta a szövegét, én minden tudásomat, színészi tapasztalatomat bevetve játszottam. Párszor az órájára nézett, majd olvasott tovább. Anélkül, hogy az arca bármit is elárult volna. Egészen addig, amíg fel nem állt, csak a homlokát láttam. Aztán hirtelen felugrott, hogy most már mennie kell, én kábultan ott maradtam, a rendező meg futott utána, és azzal jött vissza, hogy tetszettem .neki. Mi mást is tam. Erre nagyon ügyeltek. De amikor végzett, a liftben egymásba botlottunk. Kérdeztem, milyen volt. Nem válaszolt. Az ügynöke viszont csak úgy mellékesen megjegyezte: „Nagyon jó, nagyon erős!” Hadd egyen a méreg! A szobában ott ült De Niro, a rendező és egy asszisztens. Súgtak-búgtak, tanácskoztak. A vége az lett, hogy nem a megbeszélt jelenetet vettük át, hanem egy egészen mást. A számomra lehető legrosszabbat. Azt, amikor a Times Square kirakatait bámuljuk, és leintek egy taxit. Pontosabban füttyentek neki. Tehát elkezdtemjárkálni a szállodai szobában, néztem a nem létező kirakatokat, kezemben a képzeletbeli táska, Robert de Niro pedig kidülledt szemmel figyelte a „magánszámomat”. Aztán visszahívták az oroszt, hogy együtt lássanak bennünket, majd áttessékeltek egy másik szobába, hogy váljunk. En meg, hogy kihasználjam az időt, elkezdtem csomagolni. Az a fontos, hogy véVicc? Egy hónap alatt az összes jelenetet átvettük. Hol? Hollywoodban. A Columbia Pictures műtermében. Nehéz volt? Nehéz és mégis kellemes. Figyelembe vették, ha mondtam valamit. És ez tartott... meddig is? Egy hónapig. De a helyszíni próbákkal együtt. Mert New Yorkban, a filmbeli helyszíneken is lepróbáltuk az összes jelenetet. A forgatás ehhez képest már habostorta lehetett. Két hónapig forgattunk a Paramount műtermében és másfél hónapig New Yorkban. De Niro? Egyszerű, zárkózott, gondolkodó. Elég ennyi? Nem. Az első találkozásunk hideglelős volt. Nem viselkedett ellenszenvesen, csak éppen nem beszélt velem. A három lépés távolságot szigorúan betartotta. De azután, hogy mellettem döntött, átölelt, és nagyon kedvesen azt mondta: örül, hogy együtt dolgozunk. Munka közben, már amikor forgattak, ellátta néhány jó tanácscsal? Nem navigált. De segítette? Teljes mértékben elfogadott. A kollégájának tekintett. Lehet, hogy ez naivitás a részemről, mégis elmondom: végig úgy éreztem, hogy játék közben fantasztikusan értjük egymást. Persze csak egyetlen nagy közös jelenetünk van, egyébként végig üldözzük egymást. De azt a nagy közös jelenetet öt napig forgattuk. Ilyen korán, a film felénél még nem ölték meg soha Robert de Nirót. Nem is tetszett a dolog a producernek. Mi lesz, ha a nézők bazamennek a jelenet után? Szerencsére nem ez történt. De Niro bizonyára így is megkapta a munkájáért járó teljes összeget. A tizenegymillió dollárt. A film egyébként negyvenkétmillióba került. A szerepéről még nem is beszéltünk. Ki az a fickó, aki De Nirót megöli? Bankrablás miatt börtönbe került a társával, a harmadik fickó meg lelécelt közben a pénzzel. Ez itt történt Kelet-Európábán. De miután ismét szabadok, elmentek Amerikába megkeresni a harmadikat, De Nirót. A forgatókönyvben eredetileg az állt, hogy egy hidegvérű gyilkost játszom. Én egy kicsit érdekesebbé tettem a figurát. Megengedték. Belevittem egy kis mentális zavart. Mi ez itt a bal kezén? New York-i emlék. Felrobbant a kezemben egy robbanószerkezet. Felszakította a zakóm ujját, és mély sebet ejtett rajtam. Annak a nyoma. Más emlék? Még ennél is maradandóbb? Mondtam már. De Niro ölelése. És a munkastílusa. Nála a próba nem több, mint járkálás a kamera előtt. Kezébe vesz különböző tárgyakat, eltöpreng, halkan, az orra alatt mond valamit. Akkor sem játszott, amikor megbeszéltük, mit hogyan csinálunk. Végig nyugodt volt. Van egy jelenet a filmben, amikor a kedvesét várja, és egy névjegy- kártyára írja, hogy „Szeretlek!” Belép a szobába, feloltja a villanyt, eljátszogat a kapcsolóval, majd veszi a tollat, hogy leírja, amit akar. Leírta egyszer, eldobta, másodszorra áthúzta, a harmadikat széttépte, a negyediket összerágta, kiköpte, az ötödikkel végre elégedett volt. Tartott mindez hét percig. A rendező sokáig hallgatott, aztán halkan megkérdezte De Nirót: „Nem lehetne egy kicsit rövidebben?” Mindenki megdermedt. „Hogyne lehetne!” - felelte De Niro. Es megcsinálta. Ugyanúgy, mint előtte. És ez is pontosan hét percig tartott. Utószinkron is volt? Ez is nagy tapasztalat számomra. Bécsben dolgoztunk egy olyan stúdióban, amelyet szatelitállomás kötött össze Amerikával. Ugyanazokat a képsorokat látták ők is, mint én, úgy irányítottak. Fülhallgatóba kaptam az instrukciókat. Amerikában már hónapok óta vetítik a filmet. Kapott már újabb felkérést? Gene Hackmannel játszhattam volna egy nagyon gyenge filmben. Egy szerbet, aki gyilkolja az amerikai katonákat. Nem vállaltam el a szerepet. Várok. Nem akarom lerombolni, amit eddig felépítettem. £; Dömötör Ede felvételei
