Új Szó, 2002. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-26 / 22. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2002. JANUÁR 26. Szombati vendég 9 Kiss Mari: „Az élet eddig is sok örömet adott, és csak jön valami jó a jövőben is. Bizakodó vagyok és optimista. Tartás legyen az emberben. Mindig, minden helyzetben." Mindig megtalálja a maga gyújtógyertyáját Halkan száll színre. Csendben és tartással. Becsülettel és szakmai alázattal. Csatazaj, méltadankodás, hangos elé- gedetíenkedés kizárva. Kiss Mari tehetsége, emberi nagy­sága nélkülözi a színészi pá­lya kellemeüen együtthatóit. Pedig neki is voltak hullám­völgyei. . SZABÓ G. LÁSZLÓ Huszonhat év. Ennyit mondhat a magáénak diplomás színésznőként. Öt helyre hívták, miután elvégezte a főiskolát, köztük a Madách Színház­ba. Ő ezt választotta. Gorkij, Shaw, Slade, Stoppard, Brian Clark, Miller, Eduardo de Filippo, Molnár, Sarkadi, Webber - játszott és ma is játszik eleget. A Madáchon kívül a Játékszínben (Hotel Plaza) és a Vígben (Nóra). „Szükség volt rám, és megfeleltem” - sűríti egy mon­datba a múltat. A jelent még ennél is szorosabban fogja össze: „Imádok dolgozni.” Ereje bölcsességgel, őszintesége tisztánlátással, bátorsága rendü- letlenséggel párosul. Nyék- ládháza, ahol felnőtt, bizonyára nem a világ vége, de az út, ame­lyet megtett, elég hosszú lehetett. Az otthonról hozott értékekből mégsem veszített. Számomra az a meghatározó, ami­re az édesanyám nevelt. Jó család­ban nőttem fel. A testvéreimet is szeretem. Ha esetleg elfelejtettem volna, hogy honnan jöttem és ki va­gyok, ők azonnal figyelmeztettek. Finoman, apró gesztusokkal, ahogy nálunk szokás. Kegyes volt hozzám Úgy éreztem, ha az élet felkínál egy ilyen lehetőséget, akkor el kell men­ni. Hogy a kíváncsiság volt-e na­gyobb vagy a szerelem? Ma már úgy gondolom, hogy a kíváncsiság. Ak­kor azt hittem, a szerelem. Egyéb­ként sokat segített rajtam a London­ban töltött egy év. Görcsöktől, gátlá­soktól szabadított meg. Kiléptem a világba, és sok mindent tanultam. Mindenki kedves volt hozzám és se­gített, furcsa mód nem azt tapasz­taltam, amit itthon belénk sulykol­tak, hogy ilyen meg olyan a kapita­lizmus. Aztán kiderült, hogy közel sem olyan. Megdöbbentett, amit láttam. Az emberek különbözősége, a kavalkád, a szabadság szédítő volt számomra. Meglepett az is, hogy ott olyannak fogadtak el, amilyen va­gyok. Itthon más volt a helyzet. Fél évvel Anglia után szűk, nyári ruhá­ban mentem az utcán, és megállí­tott egy nő, hogy rám zúdítsa nem­tetszését. Londonban ilyesmi egy­szer sem történt meg velem. Ótt azonnal elfogadtak, pedig nagyon más voltam. Magyar lányként elég egzotikus lehettem számukra, még­is szerettek. De nem voltam csacsi, hogy elhitessem magammal, hogy én majd ott kint komolyan labdába rúghatok. Egy év alatt nem is lép­hettem semerre a pályán, hiszen ha­zajártam forgatni. Nem tudtam tisz­tességesen elvégezni egy nyelvisko­lát, mert háromhavonta itthon vol­tam. Itthon ugyanis mindig az az ér­dekes, aki elment. Akit nem könnyű elérni. Kint nem is próbálkozott? Ugyan! Az angliai színház nem tud­ja elfogadni az akcentust. Színpad­ról szó sem lehetett. Iszonyatos munkával legfeljebb annyit értem Somogyi Tibor felvételei nésznek, árad belőle a szeretet. Nem kényszerít senkit semmire. Ha valamit másképp láttunk, és meg­mutattuk neki, könnyű volt meg­egyezni vele. Mi újság, huszadik század? A ren­dező Mácsai Pál, a partner Gálffi László. Ez is nagyon jó munka volt. Újság­cikkekből született egy egész elő­adás. Szerepet játszani egészen más. Képed van a darabról, viszo­nyulsz ehhez-ahhoz. A figurát pe­dig, ilyennek vagy olyannak, meg­szülöd. De egy cikket nem lehet megszülni. Legfeljebb azzal, ahogy elmondod, a saját egyéniségedet te­szed mögé. Nagy siker ez az elő­adás. Mácsai Pálban az az érdekes, hogy mindenki respektálja őt. A fel­újított Madách Színház első bemu­tatójában, a Tragédiában játszot­tunk együtt. Ő volt Lucifer, én meg az egyik Éva. Szeretem az őszintesé­gét. Beismerte ugyanis, ha nem ta­lált megoldást valamire. Nem tett úgy, mintha... inkább felvállalta. A szellemességét, a humorát is na­gyon szeretem. És becsültem, ahogy az agyában tudta tartani az egész darabot, a rengeteg cikket. Soha senkit nem bántott meg. El tudta ér­ni, hogy mindannyian azt érezhes- sük: egyformán fontosak vagyunk neki, és mindegyikünknek jót akar. Gálffi Lászlóval egyébként a Nórá­ban is partnerek vagyunk. Krogstad és Lindéné. Vendégként a Vígszínházban, egy nem éppen hálás szerepben. Próbálni akkor is nagy öröm volt. Gálffi Lászlóval és Hegedűs D. Gézá­val egy évfolyamba jártunk a főisko­lán. Ha nem tagadják meg, hogy va­nagy lehetőség. Lindéné ráadásul őszinte ember. Vállalja az érzelmeit, a gondolatait. Nóra más helyzetben van. Ő sokáig nem meri kimondani, mi emészti legbelül. Szeretem ezt az előadást. Mindig öröm számomra, amikor este Nórát játszunk. Élve­zem, hogy meg kell küzdenem a szerepért. Kamera előtt mikor állt legutóbb? Gárdos Péter tévéfilmsorozatában, az Éretlenekben. Kilencvenhatban. De ha szerencsésen alakulnak a dolgok, márciusban ismét forgatni fogok. Kihajolni veszélyes, Rosszembe­rek, Egy erkölcsös éjszaka, Szere­tők ... jó filmekben játszott. A Végkiárusítást is nagyon szeret­tem. Aztán elmaradtak mellőlem a filmrendezők. Más arcokban, más korosztályban gondolkoztak, azért nem hívtak. Nem mondom, hogy így is jó volt, de nem estem kétségbe. Húszéves a lánya. A Vígszínház­ban mentünk el egymás mellett nemrég. Mintha önt láttam volna főiskolásként. Közgazdasági egyetemre jár. Nem akartam, hogy színésznő legyen. Furdal is néha a lelkiismeret, hogy mi van, ha egy nagy tehetséget térí­tettem el a pályától? Igen, tudato­san irányítottam másfelé. Nem akartam, hogy ő is ennyire kiszol­gáltatott legyen. A lehetőségek ugyanis egyre kisebbek, a harc meg egyre nagyobb. Zárt és kicsi világ a miénk, tele hullámvölggyel. Nem akartam, hogy ő is beszerezze azo­kat a negatív élményeket, amelyek engem is utolérnek olykor. a sors, hogy ilyen családba szület­tem. Később persze engem is ért mindenféle hatás. A rossz sem ke­rült el. De ezt is megtanultam átvé­szelni. Felülemelkedéssel. Volt egy általános rend, amelybe be kellett il­leszkednünk. Ez nem mindenkinek sikerült. Ön is azért ment el egy évre, rög­tön a pályája elején, mert nem akart beállni a sorba? Én már bent álltam a sorban. A Ma­dách Színház tagja voltam, már for­gott velem a körhinta, amikor ki­szálltam belőle. Ehhez is bátorság kellett. Vagy egy határtalan szerelem. Úgy gondoltam, egy ilyen lépést nem lehet kihagyni. A felesége let­tem egy angol filmrendezőnek, és Londonba költöztem. Húszegyné­hány évesen máshogy gondolkozik az ember, mint harminc- vagy negy- venesztendósen. Szeretne világot látni, érdekli őt, hogyan élnek má­sok, mi pedig mindentől el voltunk zárva. Azóta változott a világ. De akkor! így aztán ez is egyfajta gyúj­tógyertyaként működött bennem. volna el, hogy rám bízzák a külföldi szobalányokat. Azon az utcán pedig nem akartam végigmenni. A Madách Színházba milyen köz­érzettel jár be mostanában? Itt, a nagy Madáchban havonta egy- szer-kétszer játszom csupán. A Ka­marában gyakrabban láthatnak a nézők. A Madách Színházban már szinte nincs is társulat. Itt tömege­ket mozgatnak. A Katona József Színházban és a Vígben még a tagok játszanak. A Madáchban annyi az idegen arc, hogy azt sem tudom, ki a vendég és ki nem. Nézem a fény­képeket a színház előterében, és azon kapom magam, hogy a leg­többjét nem is ismerem. De nem sí­rok ezen. A Madách Színház már a rendezők színháza, itt már nem a színészekben gondolkoznak. Ezért is van annyiféle szerződés. Mindet­től függetlenül mégis azt mondom: a színésznek állandóan arra kell tö­rekednie, hogy jó, munkaképes álla­potban legyen. Irányzat ide vagy oda, ahhoz én nem tudok viszonyul­ni. Csak a jó rendezőhöz, aki engem választ. Az ő stílusa, az ő munkája érdekel. Igyekszem is formában tar­tani magam. Ha sikerül megőriz­nem a testem frissességét, akkor a szellemem is friss marad. Ha jó a kondícióm, és nem visz el az ár, ak­kor munkaképes állapotban nézek a jövő elé. Nekem ez a fontos. Jó ren­dezővel, hjó darabban, jó szerepet próbálni. A divatirányzat nem fog­lalkoztat. Az alternatív színházat meghagyom másoknak. Mivel tartja karban magát? Mit tesz, hogy ilyen fitt és „nessz”? Rendszeresen futni járok. Nyáron meg úszni. És télen? Ne mondja, hogy egye­dül rója a köröket ebben a hol ilyen, hol olyan időben. Télen lovagolni járok. A ropogós hóban? Még mínusz tizenöt fokban is. Fázik a lábam, az ujjjbegyem, ahogy fent ülök a nyeregben, de gyönyörű ér­zés így is. Kint a szabadban... ez el­mondhatatlan! Volt egy nap, ami­kor hatvan őzikét láttam. Megszá­moltam. Ott, ahol nagy ajég, és csú­szik az út, nem ülök fel a lóra. Veze­tem. Ha őt óvom, magamra is vigyá­zok. A múltkor is inkább elenged­tem a szárat, nehogy elessen. Ha el- csúszok, megvár. Intelligens állat. Az erdő alatt aztán felszállók rá. Madách színházi munkái közül kettőről szeretném bővebben hal­lani. A Szabó István rendezésé­ben született Lugosi - A vámpír árnyéka azért is érdekel, mert Darvas Iván partnereként játszot­ta Drakula utolsó asszonyát. Ez egészen fantasztikus munka volt. Szabó Istvánt és Darvas Ivánt tiszte­lem és csodálom. Weiniger kisasz- szony, Drakula utolsó felesége nem volt teljesen komplett. A szerep azonban így volt remek. Müller Pé­ter nagyszerűen megírta, Szabó Ist­ván pedig a próbák alatt nagyon szerethetett, mert mindennap meg­lephettem őt valami kis poénnal, amit értékelni tudott. Darvas Iván elképesztő jelenség volt a színpa­don. Lenyűgöző szellemiség. Ilyen emberekkel egy társaságban lenni nagy ajándék az élettől. Szabó Ist­ván mellett ülni, amikor ő anekdo- tázik, és megmártózni a műveltsé­gében felejthetetlen élmény. Bizal­mat és szabadságérzetet ad a szí­laha szerettek, akkor nagy baj nem lehet, gondoltam. Nem is volt. Egyébként mindig nagyon vágytam a Vígben játszani. Várkonyi Zoltán biztatására jelentkeztem a főiskolá­ra, aki akkoriban a Vígszínház igaz­gatója volt. Tőle kaptam az első im­pulzusokat. Nagyon örültem, ami­kor Marton László megkérdezte, volna-e kedvem a szerephez. Ismer­tem a darabot, tudtam, hogy mire vállalkozom. Lindéné valóban meg­dolgoztatja a színészt. Én azonban nagyon izgalmasnak találom, ha egy szerep mines teljesen megírva. így magam is beletehetek, belekompo­nálhatok sok mindent. A próbán ter­mészetesen meg kell küzdened a magad igazáért. Aszerint mondod ugyanis a szöveget, ahogy te érzed. Ha én játszom a szerepet, akkor ilyen, ha másvalaki, akkor olyan. Lindénének szörnyű sors adatott. Mindenkije meghalt, és csak nyomo­rog. Életben maradásának egyetlen lehetősége, hogy elmegy Nórához segítséget kérni. Nála találkozik Krogstaddal, a régi szerelmével. Szerencsétlen sors az övé is. A kézfogásukban azonban ott a Mégsem látom soha szomorú­nak, elkeseredettnek. Nem akarok savanyú színésznő lenni. Én akkor is ezt a pályát vá­lasztanám, ha újrakezdhetném az életemet. Semmihez sem értek jobban, mint ehhez. Nagyon jól megpucolom a lovat, ezt merem állítani. Tessék, jó lovász lehetne belőlem. Egyébként a családnak és a lovaknak köszönhetem, hogy olyan vagyok, amilyen. Kialakult tehát a belső rend. Azt hiszem, igen. Nagyon szere­tem a hivatásomat. Amikor azon töprengek, mi vár rám az elkövet­kező években, mindig abban re­ménykedem, hogy itt vagy ott szükség lesz rám, a kávéscsészét csak behozhatom valahol, ha más feladat nem akadna. De addig is ott a Velencei-tó, s amíg megvehe- tem az általam fontosnak tartott könyveket, sőt a villanyszámlát is ki tudom fizetni, nagy baj nem le­het. Az élet eddig is sok örömet adott, és csak jön valami jó a jövő­ben is. Bizakodó vagyok és opti­mista. Tartás legyen az emberben. Mindig, minden helyzetben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom