Új Szó, 2002. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-18 / 15. szám, péntek

Gondolat ÚJ SZÓ 2002. JANUÁR 18. Dusza István emlékére Az elmúlt hét végén temettük el barátunkat, kollégánkat, Dusza Ist­ván színikritikust, közírót, akinek a munkásságát többek között a Nyi­tott Európáén Díjjal ismerték el. A pozsonyi gyászszertartáson el­hangzott búcsúbeszédek közlésével is tisztelgünk életpályája előtt. A három méltatás megjelentetését azért is fontosnak tartjuk, mert a szlovákiai magyar újságírás és közélet gondjaira is rávilágítanak. Kitartott autonomizmusa mellett Kedves Pista! K ét köszönő levélkémre nem válaszoltál. Most élőben szólok hozzád, i de Te már odaát vagy, hhmb ahonnan hallható szóval nem felelhetsz. Talán majd egyszer, álmomban mondasz vagy intesz valamit. A Nő szer­kesztőségében ismertelek meg, az­tán az Uj Szó kulturális rovatának szobájában találkozgattunk. Ke­serű, indulatos ember voltál, mint aki nincs otthon a neki rendelt vi­lágban. Örököltél egy test- és léle- kalkatot; ezt kaptad valahonnan, nem tudom, honnan, nem beszél­gettünk róla, de erről senki sem te­het. Volt egy súlyos beszédhibád; ez már kisgyermekkori szerzemény. Értettelek, hisz édesapám ugyanígy, ugyanazért kapkodott a hangok után éveken át. Hívő ember voltál, s ezt egy-egy gesztusoddal a harcias istentelenség éveiben is jelezni mer­ted. Megsebzett s mint közírót, aki hivatásból az első arcvonalban küzd, nap mint nap kivérzett a belső háborúság, a szellem szabadsághar­ca a diktatúra ellen. Aztán eljött a fordulat, s nem egészen azt kaptuk vele, amit vártunk. Bújuk ugyan a nekünk oly igen fontos szólássza­badságot, de a nemzetközi kommu­nizmus diktatúrájának helyére a nemzetközi tőke parancsuralma nyomult közénk, sajtónkat is ő vette birtokába. Csak az ember sikkad el most is, mint azelőtt. Elbuktál, félre­sodortak. Örömmel láttalak pozso­nyi templomunk padjában, majd szomorúan néztem betöltetlen he­lyed felé, mert gyülekezetünkkel is meghasonlottál. Beteg voltál, magá­nyodba zárkóztál, készültél odaát- ra. Szerettünk, Pista, csaknéhányan figyelmesebben is szerethettünk volna. Ha jobban kimutatom, meg­hitt barátom is lehettél volna. Igen, ez az örökös volna, ez a boldogta­lan, átkos értelmű segédige, amely a múlt idő elszalasztott nagy lehető­ségeit jelöli! Folyományuk azonban borzasztó: egy 51 éves, a köz, a ma­gyarság, a demokrácia, a tiszta szel­lem, az irodalom és a színház szol­gálatára kiválóan fölkészült, sokat tapasztalt, az életmű betetőzésére méltó férfi itt fekszik előttünk ko­porsójában, mi pedig, 10-15-20 év­vel idősebbek, akik porhüvelyét kö- rülálljuk, rossz lelkiismerettel koto­rászunk emlékeinkben: ott a hosz- szú, közös autóút közben, vagy a te­rített asztalnál, ezt vagy azt a meg- rendítően pontos kritikádat kö- vetőleg kellett volna úgy mozdul­nom, hogy érezd: nemcsak régi jó ismerősöd és tisztelőd, hanem lélek­ben barátod is vagyok. Az utóbbi időkben két ilyen alkalom kínálko­zott erre. A korábbi Dunaszerdahe- lyen, amikor a Nyitott Európáért Dí­jat átvetted, az utolsó ősszel, Po­zsonyban, a Szlovákiai Magyar írók Társaságának tisztújító közgyűlése után. Az első alkalom nagyon sok embert hozott össze, elaprózta fi­gyelmünket, a második egyéb fel­adatokat rótt rám, el sem búcsúz­hattunk, pedig jó lett volna kikér­nem a Társaság jövőjével kapcsola­tos tanácsaidat. Dühös, szkeptikus, szarkasztikus voltál; remélem, nem lesz igazad, sikerül, ahogy Te is sze­retted volna életet lehelnünk szö­vetségünkbe, amelynek nevében búcsúztatlak. Mentséget mindig ta­lál az ember, de amikor hátunk mö­gött lehull az élet színpadának vas­függönye, a maga Istentől írt szere­pét játszó színész óhatatlanul át­gondolja, mi mindent hagyott ki já­tékából. Tegye ezt mindenki, aki most jelen van, velem együtt. Hív­juk, keressük, segítsük, értsük és tá­mogassuk egymást, váljunk egy érezhető fokozattal jobb emberek­ké. Adjunk esélyt egymásnak, hogy művét kiteljesíthesse. Isten veled Pista, Isten veled, Dusza István. Az irodalom emlékezete hosszú, az iro­dalom nem feledékeny. Betűkbe kó­dolt szellemed velünk marad. Roncsol László a Szlovákiai Magyar írók Társaságának elnöke D usza István nem fogal- | mazta meg, mégis tud- | ta, hogy a tulajdont mint vagyont nem té- veszthetjük össze a sza­badsággal mint alapvető emberi tulajdonnal. Nemegyszer üt­között azokkal, akikkel képtelen volt elfogadtatni, hogy az ember ön­maga fölött gyakorolt tulajdonjogát senki nem sértheti meg és senki nem bitorolhatja. Az ugyanis maga­sabb rendű a szűkebb értelemben vett tulajdonhoz, a tulajdonhoz mint vagyonhoz képest. A szabad­ságnak a tulajdonnal szembeni felsőbbrendűsége emberemlékezet óta forradalmi gondolatnak számít. Szinte minden valamirevaló utópia forrása ebből a gondolatból fakadt. Dusza István mégsem vált utópistá­vá, mert átlátta a három alapvető tulajdonjog, az élethez, a szabad­sághoz és a vagyonhoz való jog köz­ti benső összefüggést. írásai egyér­telműen sugalmazzák, az emberek azért lépnek társult viszonyba, hogy kölcsönösen megóvják életüket, szabadságukat és vagyonukat. Ha elfogadjuk Mészöly Miidós állítását, miszerint a realizmus a szabadság luxusa, akkor Dusza István realista volt. Realistaként átlátott az embe­rek viszonyrendszerén, de önsors- rontó módon képtelen volt megbé­kélni annak ballasztjaival. A legva- lósabb valóságot élte. Tudta, hogy Európa posztkommunista térségei­ben nem az individuum, hanem a kollektivizmus uralkodik, ő mégis kitartott autonomizmusa mellett. Közíróként tartósan büszke volt sa­ját elbeszélői pozíciójára, mert hit­te, hogy a szabad, gondolkodó em­ber posztja az övé. Az 1989-es együ­vé tartozás mámorától sem igazán ujjongott, triviális erejű énjét nem tudni hol és mikor ojtotta be a sors a kétely vírusával. Talán a szűkebb pátria, Gömör szociális arculata, ta­lán a színház, talán a Nő, később az Új Szó szerkesztősége garantálta öntudat, vagy talán maga az írás, az igazság rögzítésének aktusa zárta őt véglegesen a kételkedés vértjébe. Kegyetlen ember volt, csak magá­ban hitt. S alkalomadtán a gyerme­kekben, s néhány éve, újból intenzí­ven, az Istenben is. Azt viszont 1989-et követően nem hihette soká­ig, hogy a szabad, gondolkodó em­bernek, az elkötelezeden értelmisé­gi attitűdnek magas az árfolyama. Hogy az etikus publicisztikát nem fojthatja meg a posztkommunista újkapitalizmusra jellemző egy- neműsító bekebelezés. Az utóbbi években személyesen megtapasz­talhatta, hogy megfojthatja, s nem­csak a publicisztikát. Ő, aki tudta magáról, hogy nagy kincset hordoz, a szellem autonómi­ára való törekvését, személyes rette­netként élte meg a szellemi autonó­mia leértékelődését. Ennek ellenére sem lettek erőszakosak, önzők, mocskolódóak a mondatai. Megve­tette a hatásvadász újságírókat. Tudta, hogy objektív helyzetisme­ret, tények halmaza, következetes utánajárás nélkül nem szabad még csak kommentárt sem írni. Kivált nem belpolitikait. Undorodott né­mely pletykaszintű újságíró kollé­gája romboló emóciókat mozgósító, úgymond szókimondó hangne­métől. Publicisztikájának ő is adha­tott volna populista jelleget, de az írásaiban ő sosem akart acsarkodni. Vallotta, hogy őt az az igazság ér­dekli, amelyhez tények révén jut el, és rémülettel tölti, hogy manapság könnyűszerrel megjelenhetnek hi­potézisekre alapozó intoleráns fél­igazságok. A féligazság közlése rombolás, mert a szókimondás szó­nokias színlelése, az emberélet leg­súlyosabb testi fogyatékosságával sújthatja az olvasót: vaksággal. Többször fölhívott, amikor ilyennel találkozott lapjában, az Új Szóban. S talán megbocsátja, ha elárulom, egyszer elsírta magát, amiért lapki­adója külsőssé degradálta őt. Az a létezési kényelmetlenség, amelyben utolsó éveit töltötte, szá­momra azt sugallja, hogy a szlová­kiai magyar újság­író élete nem lehet más, mint végle­ges vázlatosság. Folytonos önterá­piát igénylő felté­teles bizonyosság. Materializmus és idealizmus. Indu­latos fölkészület- lenség, amely va­lami strukturálha- tót akar közölni egy olyan létről, a kisebbségiről, amely feltehetően sosem lesz teljessé strukturálható. Az egyik legutolsó beszélgetésünk­kor azt fejtegette, statisztikai tör­vényszerűség, hogy mindaddig, amíg kisebbségi társadalomnak mondják és érzik magukat a Szlová­kiában élő magya­rok, érvényesülni fog a dilettánsok heroizmusának túlsúlya. Ezzel is magyarázható a jó tollú újságírók és az igényesség hiánya a szlovákiai magyar nyom­tatott és sugárzott médiákban. Ekkor kért arra is, hogy ajánljak ne­ki valami könyvújdonságot. Iljics Iván halála, már nem is tudom, há­nyadszor olvastam újra a minap. Rám hökkentett: Tolsztojt? Igen, fe­leltem, a megítélés és a megbocsá­tás gesztusa előtt nyit utat, ráadásul megbotránkoztatóan mai az érzé­kenysége. És az is megbotránkozta­tó, hogy az ember még mindig ször­nyeteg. S .az is marad mindaddig, amíg e borzalom felismerése és tu­datosítása metafizikai kiegyensú­lyozottsággal ajándékozza meg a lelkét. Az enyémet már nem, mond­ta valakinek, de félreérthetetlen volt, hogy nem nekem. S mivel nem volt ott senki harmadik, az egyér­telművé tette, hogy Dusza István a halállal társalog. Sokáig ült ott roskadtan, mint a nyugati kereszténység emberi ta­pasztalatának ősképe, a sorsába tö­rődött Jób. A nyugati civilizáció szá­mára évszázadokon keresztül Jób magatartása sugallta a tisztessége­sen küzdő ember, a hős mintaképét. Elavult habitus, gondoltam szána- kozón, de rögvest elszégyelltem ma­gam, hiszen az én szívemnek sem kedves napjaink hősi figurája, az ügyesen gyilkoló Rambó, aki Jobbal ellentétben szemrebbenés nélkül vi­seli el a fájdalmat, és szemrebbenés nélkül öl. Ez a kultúra a halál szín­házaként ömleszti a kínzásokat, s a keménység próbatételének kultu­szával elértékteleníti a halált. Mind­nyájunk halálát. Túdnillik nagyon valószínű, hogy többségünk egzisz­tenciális tragédiája éppen az lesz, ami Dusza Istváné is volt, tételesen, hogy Jób elnyújtott szenvedése a tö­megkultúra manager világában unalmas nyavalygás. Talán nem túl­zás ontológiai botránynak minősíte­ni, ahogy e kultúra egyneműsítő, pénzkóros felszínessége bagatelli­zálja a Dusza István típusú közírók fájdalmát és érzékenységét, habitu­sát és szabadságérzetét. És emberi gyengéit, esendőségét. És szégyel­lem magam emiatt, így, kollektive, azaz tehetetlenül. De még ez a ben­nem tomboló kollektív szégyenérzet sem tesz illetékessé arra, hogy töb­bes számban fogalmazzak. Csak a saját nevemben ismerhetem be, hogy a jégzajlás morajával torlódik rám Dusza István halála. Ezen a helyen nem lenne hiteles, ha azt mondanám, Isten veled, mert el­lentétben Dusza Istvánnal, én kép­telen vagyok hinni Istenben. Ám an­nak ellenére, hogy nekem „üres az égbolt”, valamiféle vüági teológia mégis arra ösztönöz, hogy úgy szó­lítsam meg azt, aki már nincsen, mintha élne a lelke: Pista, ne aggódj. Az embert semmi­lyen erő nem képes megfosztani at­tól, hogy ne legyen saját személyé­nek tulajdonosa. Higgyél ebben, ahol vagy, s ha vagy még egyáltalán, Pista, nyugodj meg már végre. Nyugodj meg. Nyugodj... Szigeti László az Új Szó szerkesztőbizottsá­gának elnöke, a Kalligram Könyvkiadó igazgatója „Felemeltél engem és földhöz vertél engem" L átjátok feleim szeme­tekkel, mik vagyunk, íme, por és hamu va­gyunk.” Barátunknak, mmmmm Dusza Istvánnak a halá­la valamennyiünket i- gen nehéz és szomorú feladat elé állított. Megszólalni, búcsút venni, Isten igazát hirdetni koporsó mel­lett nehéz. Lelkipásztorként szólít- lak titeket, és kérlek, ne a saját gon­dolataitok szerint, hanem az örök isteni Ige, és a Lélek fényénél te­kintsünk végig István barátunk éle­tén és munkáján. Aztán hallgassuk meg Urunk vigasztalását, amelyre ebben az órában, ezekben a napok­ban a gyászolóknak és emléke- zőknek oly nagy szükségük van. Váradanul elhunyt barátunk érett­ségiző ifjúként járt először nálunk, a rozsnyói református lelkészlakon, jól emlékszem, telve erővel, el­szántsággal és tervekkel. Már ak­kor, de még inkább a későbbi be­szélgetésekben nyilvánvalóvá lett előttem, hogy az egyre gazdagodó érdeklődési köre, melynek homlok­terébe népünk egész múltja, sorsa, jövője került, nem az éppen ügyele­tes ideológia parancsa szerint meg­írt történelmi szakkönyvek olvasá­sa, vagy a kötelező iskolai tananyag alapjain nyugszik, hanem a meg­szólító, tanúskodó kollektív emlé­kezeten, az élő népi hagyományo­kon és a szépirodalmi alkotásokon. Ez a kétirányú, párhuzamos kötődés nagyon erős volt és tudomásom sze­rint mindvégig megmaradt. Ebben gyökereztek a fiatalkori, tartósnak minősült barátságok, például a fafa­ragóművész Ulman Istvánnal, a dal­szerző Dinnyés Józseffel, hazai költőinkkel, íróinkkal, művészeink­kel, lelkészeinkkel. Beszélgetéseink más irányú felismerésekhez is elve­zettek. Például a gömörhorkai, be­teggé ideologizált környezethez, amelyben nevelkedett, amely kez­detben erőteljesen befolyásolta a gondolkodását, és egyidejűleg, szűk keretek közé igyekezett őt - mint­egy ketrecbe beszorítani. Azonban csendes lázadásában már akkor is korlátként érzékelte ezt, amit szét kellett feszíteni, mert ha megma­radt volna, szabadság- és igazság­szerető természetét béníthatta vol­na meg, s a korlátozás könnyen szel­lemi sorvadáshoz vezetett volna. Ezen a területen, valamint a tabui- zált Isten-kérdésben nyilvánvalóan komoly belső harc és tusakodás előtt állt, ami hamarosan be is kö­vetkezett. Hálás vagyok a Gondvi­selőnek azért, hogy éppen ezekben a - gondolkodó ember számára leg­komolyabb kérdésekben - neki, s még számos környékbeli értékes, sokat vívódó fiatalnak segíthettem. A szívünk s az otthonunk mindig nyitott volt előttük. Emlékezetes marad a számunkra egy oly jó 30 évvel ezelőtti Mikulás-nap, amikor este betért hozzánk. Nem tudom, mi vezette, miért akart éppen ve­lünk lenni, de nálunk maradt. Beöl­töztettük Mikulásnak, s egy jó ne­gyed órát mesélt gyermekeinknek folyékonyan. Vajon mi tehette, ta­lán az újra átélt korai gyermekkor emléke, hogy egy hibát sem vétett, egy szótagot sem ismételt meg? Ta­lán az a néhány boldog esztendő tért vissza emlékeiben, amikor a beszéd nem nehézséget, hanem örömöt jelentett számára. Ki tudja, milyen keserves élményben lehe­tett része, hogy egy ponton minden megváltozott. Azonban volt még egy nagy kérdéskör, egy összetett probléma, a beszédkészségében a- múgy is nehézségekkel küszködő István barátunk életében. A keserű magányosságra való hajlama. Ezzel sem ő nem törődött eleget, sem má­sok. Fokozódó, egyre nagyobb e- rőfeszítéseket követelő terhet jelen­tett számára, aminek egyikünk sem tulajdonított komolyabb jelentősé­get, holott fokozott figyelmet, türel­met és megértést igényelt volna. Helyzete súlyosbodott, ezért a ba­rátságok és szerelmek ellenére már fiatalon magányossá vált. Ezt az ál­lapotot fejezi ki a bibliai üzenet egyik mondata: „Olyanná lettem, mint a bagoly a romokon, ...mint magános madár a háztetőn”. Az utolsó évek oktalanul előidézett csalódásai és bántalmai közepette valóban azt érezhette, amit hajdan a zsoltáros: „Letaroltatott és meg­száradt, mint a fű, az éji, szívem”. Vajon hányán éreznek hasonlóan közöttünk még ma is, a csaknem tö­kéletes szintre fejlesztett hazugsá­gok, önzések, csalások, könyörtelen törtetések vüágában? Vajon hány­szor vagyunk érzéketlenek szerette­ink és barátaink iránt? Dusza István koporsójánál ezeket a kérdéseket is tartozunk megválaszolni. „Mert felemeltél engem és földhöz vertél engem.” Ez iszonyatos való­ságot tükröz. Életútjánakazonban nem csak mélypontjai voltak. írása­it ismerve elmondhatjuk, hogy ma­gaslatokra is eljutott. Igényes írásai, kritikái, mélységekig ható, vagy ép­pen magasba szárnyaló elemzései, értékelései maradandó értékűek. Mindazonáltal, szembesülve halá­lának kérlelhetetlen tényével, visz- szatekintve az elmúlt évtizedekre, úgy érzem, a sorsát ez a döbbenetes bibliai sor fejezi a legvalóságosab­ban: Jelemeltél engem és földhöz vertél engem”. A mű befejezetlen maradt, a földi pálya viszont véget ért, befejeződött. Áz Istvánhoz kö­zel állóktól hallottam, hogy ő tulaj­donképpen meg akart halni. Elme­netelét a sérelmei, a csalódásai is si­ettették. A korábban szívós és kö­vetkezetes Dusza István a küzdel­met feladta. Meglehet, hogy való­ban így történt, az viszont egészen bizonyos, hogy amíg köztünk volt, nem magának, hanem elsősorban magyar közösségünknek élt. És hadd kérdezzem meg tőletek: hát nem ez lenne minden helyzetben az írástudók, az újságírók eredeti feladata? Vannak-e még vezérlő el­veitek, és milyen kritériumokhoz igazítjátok a tolláitokat? Minden esetben a köz szolgálatát jelenti-e még ma is az újságírás? Dusza Ist­ván konokul és következetesen vál­lalta a nehéz feladatokat. Kiváló esztétikai és kritikai érzékkel, felké­szülten munkálta az igaz ügyet a hamissal szemben, a szépnek szol­gálatát az értéktelennel szemben, segítve a műyészi és irodalmi ki­bontakozást. És most emlékezzünk arra, hogy mit mondott Jézus az igaz és a jó szolgálatáról, hogy jobb értői legyünk az elhivatottaknak a munkájuk jelentőségének, értéké­nek. Jézus így szólt: „Mikor éhez­tem, ennem adtatok,/ Mikor szom­jaztam, innom adtatok.../ Me­zítelen voltam és felruháztatok.../ Mikor beteg voltam, meglátogatta­tok... A tanítványok értetlenül kér­dezték Mesterüket: Uram, mikor láttuk, hogy te éheztél, vagy szom- júhoztál, vagy beteg lettél volna...? Kérdéseikre Jézus ezt válaszolta: Bi­zony mondom nektek, hogy ha eggyel is megcselekedtétek... velem cselekedtétek.” Ilyen szent és ko­moly dolog a legkisebb szolgálat is. Az ilyen baráti és testvéri magatar­tás a köz és egymás szolgálatát je­lenti. Jézus mércéje szerint az a nagy közöttünk, aki így él. Azok az Övéi, akik így gyakorolják a szerete- tet. Akik így szolgálnak, azok a halá­lon túl is hozzátartoznak: „Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” Ő uralkodjon hát ben­nünk és közöttünk, az Ő uralma a szeretet uralma. Ez vigasztaljon mindnyájunkat, elsősorban titeket, akiknek szívén legfrissebb a seb, és titeket, akik lelki szemeitekkel más koporsókat is láttok, saját szerettei­tekét, akik már korábban elmentek a minden élők útján, akik hitünk szerint nem a semmibe hullottak ki, hanem hazatértek Teremtőjükhöz egy más valóságba. És most megkö­szönjük legközelebbi hozzátartozói nevében az Úrnak e koporsóban nyugvó barátunk életét, azt hogy volt, és hogy a tiétek volt: fia Máté, nagyon szeretett téged, a másik fia András, aki térben és a szívek kö­zötti távolság tekintetében messzi­re kerültél. Édesanyja, aki férjét gyászolja, s most fiát kell elsiratnia. Elköszönünk húga és szerettei ne­vében, volt felesége nevében, akivel végig megmaradt a kapcsolata, a jó barátok és munkatársak, az isme­rősök nevében, azzal a fájó érzés­sel, hogy emberi értékelés szerint élete és munkája befejezetlen ma­radt. Ezentúl azonban mégis meg­nyugtató, hogy Dusza István, aki a hitnélküliség és a kételyek gyötrel- mes útjait is bejárta, élete utolsó éveiben hitre jutott és átélve az is­tenközelség békéjét a jövendő felől bizonyosság töltötted el. Urunk, alázattal kérünk mi, akik ma még itt lehetünk, bocsásd meg nekünk, hogy mi nem tudunk mindig meg­bocsátani, hogy gyakran hiányzik belőlünk a készség egymást fel­emelni, hogy olykor „hitetlenül hi­szünk” Tebenned. Bizalommal ké­rünk, vigasztald meg a sírókat és bánkódókat. Ámen. Erdélyi Géza református püspök 1951-2002

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom