Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)

2001-12-29 / 297. szám, szombat

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 29. VENDÉGKOMMENTÁR Mečiar visszatérőben a hatalom csúcsára A szlovákiai megyei önkor­mányzati választásokat Mečiar pártja nyerte, s ezzel még in­kább megerősítette a pozícióját a jövő szeptemberi országos parlamenti választások előtt. Ezt a kétségtelen tényt csupán a jelenlegi szlovák kormányfő ér­telmezi másképpen. Az ő köte­lező derűlátása arra épül, hogy a megyei voksolások második fordulójában az előző körhöz képest is keve­sebben járultak az ur­nákhoz. Emiatt a 22 százalékos részvételt nem tekinti reprezen­tatív mintának. Szerin­te jövőre egészen más végeredmények is szü­lethetnek. Mindez azonban nem több illúziónál, mert Mečiar pártja nélkül alig­hanem lehetetlen lesz kormányt alakítani. Nemcsak ezért, mert a HZDS ellenfelei viszálykod­nak, hanem amiatt is, hogy az MKP várhatóan a szavazatok több mint 10 százalékát szerzi meg. Arra is fényt derítettek a mosta­ni önkormányzati választások, hogy nemcsak a Robert Fieo ve­zette Smer, hanem az SDĽ is ké­pes együttműködni a HZDS- szel, s ez a baloldali párt sem ri­ad vissza a nacionalizmustól, így aztán annak a tisztességes szlovák választónak, akinek nem tetszik a KDH katolikus integrizmusa és a legtöbb jobb­oldali politikai tömörülés déli­bábos jövőképe sem, lassanként nem marad más választása, mint az, hogy szeptemberben a Magyar Koalíció Pártjára vok­soljon. Legfőbb ideje, hogy a cseh poli­tikusok és újságírók is leszámol­janak a Szlovákiával és Mečiarral kapcsolatos fekete-fe­hér szemléletmódjukkal. Mert mára már nyilvánvaló, hogy té­vedés volt a HZDS pártvezérét a demokrácia forrásánál gubbasz­tó békaként vagy Lukasenkóhoz, Milosevicshez hasonló Ördögként, minden szlovákiai bajok okozójaként beállítani. Mečiar kormányfő­ként és pártelnökként valóban- 1 r nem viselkedett demokrata­ként. Nagyon hosszú a bűnlajst­roma. Ám a véleménynyilvání­tás szabadsága és más emberi jog az ő országlása alatt - gyak­ran az akarata ellenére - mégis­csak érvényesült. Mindez főleg a szókimondó sajtó, a független magántelevízió, a színészek, a civil szerveződések, vagyis a bátor polgá­rok érdeme. Az Alkot­mánybíróság többször korrigálta Mečiarék törvénytelen határo­zatait, habár döntéseit nem mindig vették fi­gyelembe. Megőrizte függetlenségét az ak­kori államfő is. A Dzurinda-kabinet az eltelt három esztendő­ben valóban kétségbevonhatat­lan érdemeket szerzett a de­mokratikus elvek meghonosítá­sában, a szlovákiai jogrendnek az európai normák szerinti kor­szerűsítésében, s a csőd szélén álló gazdaság fokozatos talpra állításában. Csak az a nagy baj, hogy ezekről az eredményekről a választópolgárok többsége nincs meggyőződve. így aztán Mečiar újabb visszatérésre ké­szül. Annak köszönhetően is, hogy sok szlovák ember a ki­sebbségi komplexusát nagyké­pű hejszlovák harsogással kom­penzálja. És rendíthetetlenül ennek megtestesítőjére, Mečiarra voksol, aki ma már nagy NATO-párti és Szlovákia európai integrációjának a leg­hangosabb szószólója. Visszaté­rése nem restaurálna semmiféle diktatúrát, mert Szlovákia sor­sáról továbbra sem Vlado és még csak nem is a HZDS dönt, hanem újra csak a polgárok ha­tároznak. Azért az sem lesz mellékes, hogy ä soron következő válasz­tási kampányban milyen szlo­vák erőkkel rokonszenveznek a cseh politikai tömörülések. Pél­dául a cseh jobboldal újra ösz­­szekacsint-e Mečiarral, mint ahogy azt 1992-től öt éven át tette. A szerző neves cseh emberjo­gi harcos, közíró |gÍÉÉ| JEGYZET Lecke - emberségből SZENTGÁLI ANIKÓ Azt hittem, velem ilyen nem fordulhat elő. És tessék: bennragad­tam a liftben. A negyedik és az ötödik emelet között. Rémálom. Nyomogattam a gombokat, kinyitottam, becsuktam a belső ajtót, megint gombnyomás,* semmi. Próbáltam tízszer, százszor, csak nem indúlt a felvonó. Türelmes voltam, régi ház ez, gondoltam, majdcsak megmozdulok valamerre. Nem nagy ügy, mindenkivel megtörténhet. Nem estem pánikba, ám tizenöt perc után kezdett melegem lenni. Megnyomtam a vészcsengőt. Sokadszorra egy férfihang megkérdezte, hol vagyok. Megmond­tam, de nem jött kiszabadítani. Elővettem hát a mobiltelefonomat és felhívtam lakótársamat, aki bölcsen azt tanácsolta: próbáljam nyomogatni a gombokat. Ekkor már nagyon melegem volt, de azért kitartóan tettem azt, amit ajánlott. Egyszercsak megcsörrent a telefonom. „Halló, itt Uszama bin Laden beszél”- mondta egy hang. „Tessék? Ki az?” - kérdeztem, és egyáltalán nem voltam vic­ces kedvemben. Nem féltem, csak a télikabát miatt csurgott rólam a veríték. „Mondom, Uszama bin Laden vagyok... Ha-ha-ha, bevet­ted, mi?” - hallottam ismerősöm kacagását, aki a lehető legjobbkor próbált tréfálkozni. Elküldtem a jóédesanyjába, és szinte a végszóra megindult a lift. A ház előtt egy lapátos ember kérdezte, én csöngettem-e olyan esze­veszetten. Jött volna ő megmenteni, ha egy órán belül nem mászik ki senki a házból, de tudta ő, hogy csak „átmeneti zavarról” van szó. No, ez a nap is jól kezdődött, gondoltam magamban mindad­dig, amíg fel nem szálltam a buszra... Az utak csúsztak, hideg volt, a buszom is kihagyott egy járatot. Az emberek bosszúsak voltak, hangosan szidták a tömegközlekedést és a magas árakat. Egyikük hirtelen rám szisszent, szemével figyel­meztetett, hogy vigyázzak a táskámra, mert a mögöttem álló alak gyanúsan mocorog. Megköszöntem egy hálás pillantással, mert bi­zony már volt úgy, hogy pénzt és más értéket loptak tőlem. De nem ez a fontos. Jóakaróm egy rómának tűnő asszony volt. Tűnő, mert nem kérdeztem, a nemzetiség egyébként is magánügy, és nem is említeném, ha nem az enyémmel ellentétes esetekről hallanék lép­­ten-nyomon. Mert a jótettekről keveset beszélnek. A liftkaland ellenére igenis jó napom volt, talán mert egy újabb lec­két kaptam emberségből. TALLÓZÓ PRAVDA A miniszterek fizetése novembertől államtitoknak számít. Erről maguk a tárcavezetők sem tudtak, ám az intézkedést nem fogadták túl lelke­sen. A Pravda Ivan Simko belügy- és Müan Ftáčnik oktatási minisztert idézi, mindketten először hallottak a titkosításról, amelyet egyébként a Nemzetvédelmi Hivatal kérésére a kormányhivatal léptetett hatályba. Ftáčnik szerint a hivatalnokok saját felelősségükre döntöttek így. A ka­binetiroda erre a következőképpen reagált: elemzést készít; jogsértés esetén megváltoztatják a rendelke­zést. „Csodálkozom, hogy éppen ilyesmit kellett titkosítani” - fogal­mazott Maria Kadlečíková minisz­terelnök-helyettes. Ladislav Orosz jogász szerint nagyon könnyű kiszá­mítani a miniszteri fizetéseket. Egy tárcavezető ugyanis a másfélszere­sét kapja egy parlamenti képviselő illetményének, amely a hivatalosan- Én már hozzászoktam a terrorcselekményekhez, hiszen állandóan terrorizálnak bennünket a hülye politikusok! megállapított ádagbér háromszoro­(Gossányi Péter rajza) sa. Az utóbbit pedig egyáltalán nem tartják titokban. Magyarul is megjelent az a szatirikus hangvételű könyvsorozat, amellyel az idegengyűlölet ellen akarnak fellépni Miért nem bírjuk - a másikat? Valamikor a kilencvenes évek elején egy londoni ki­adó sorozatot indított a xenofóbia, azaz az idegen­­gyűlölet ellen, és a szatirikus hangvételű publicisztikai írásokat most a budapesti Pannonica adta ki magyarul. E. FEHÉR PÁL Az egyes kötetek szerzői arra ke­resnek választ például, hogy miért nem „bírjuk” a többi nemzetet, például a németeket. „Az osztrá­kok szerint - olvashatjuk az egyik lehetséges választ - a jó német az, aki jó messze van, lehetőleg túl az óceánon, vagy még annál is messzebb...” A másik elképzelhető felelet: „Az olaszokat meghökken­ti a németeknek az a képessége, hogy ügyeiket a hivatalnokok megvesztegetése nélkül intézik el, ám emellett azt tartják róluk, hogy egyáltalán nincs stílusuk.” Egy an­gol szerint viszont „a franciák csak azzal törődnek, ami az életben iga­zán számít: franciának lenni. Szi­lárd meggyőződésük, hogy erköl­csileg, együttesen és egyénileg is felsőbbrendűek mindenki másnál a Földön. Sárinjuk abban rejlik, hogy mindezek ellenére sem utál­nak minket, többieket: csupán saj­nálnak bennünket, amiért nem le­hetünk mi is franciák...” A „rusz­­kik” esetében a helyzet - újra hangsúlyozom: egy angol höígy szerint - a következő: „Az oroszok önképét mi sem summázza job­ban, mint frappáns és szókimondó szólással élve: »Lehet, hogy orszá­gom bűzös trágyadomb, de az én bűzös trágyadombon.«” Hadd te­gyem hozzá ehhez a valóban meg­hökkentő mondathoz, hogy Pus­kin valóban leírta egyszer egyik önéletrajzi feljegyzésében, hogy ne panaszkodjon a bűzre az, aki az árnyékszéken él, de azért nem biz­tos, hogy - mondjuk - mi, magya­rok kedvelnénk, ha valaki Arany János híres Szózat-paródiájával jellemezne bennünket: „Hasad­nak rendületlenül légy híve, ó, magyar...” Mielőtt még bármilyen előítélettel élnénk e sorozat kemény jellem­rajzai okán, le kell szögeznem, hogy a szerzők tudatosan szembe­sítik az olvasókat az egyes nemze­tekre vonatkozó legválogatottabb s olykor legostobább előítéletek­kel, sztereotípiákkal. Éppen azért, hogy az általánosítások veszélyei­re, igaztalanságára figyelmeztes­senek. Arra a tényre, hogy a részle­tekben igaznak tűnő megfigyelé­sek kollektív igazsággá való eme­lése megtévesztő. Az „amcsikról” szóló kötetben egyebek között ez olvasható: „Az összes többi ország­hoz hasonlóán Amerika is azt hiszi magáról, hogy a világ legjobb or­szága. A különbség az, hogy az amerikaiaknak bizonyítékuk is van erre: a világon mindenhol vannak emberek, akik óriási áldo­zatokat hoznak azért, hogy eljut­hassanak az Egyesült Államokba, s gyakran életüket is kockáztatják ebbéli igyekeztükben. Kell ennél nyomosabb bizonyíték?” Persze hogy kellene, s nyilván fölös szá­mú gazdasági és politikai érvet le­hetne még felsorolni, de felesleges erőfeszítés lenne, mondjuk, azzal előhozakodni, hogy milyen erős az amerikai hadsereg, mert erről egyrészt a vietnamiaknak egészen más a véleményük, mivel volt sze­rencséjük legyőzni őket egyszer, másrészt azt viszont tudjuk, vagy legalábbis tudnunk kellene, hogy nincsen a világnak olyan országa, amelyik a legjobb lenne - amúgy és általában. Na és a „digók”? „Az erős hazafias érzület hiányának előnye, hogy az olaszoknak nem kenyere a hábo­rús uszítás és a nacionalizmus. Jól tudván, hogy a legtöbb vita komp­romisszumok, békítés, megalku­vás és megvesztegetés keverékével megoldható, az olaszok mindent megtesznek a konfrontáció elkerü­léséért. Valójában bármely, Ola­szországot megszállni készülő kül­földi hatalomnak nem ártana elő­ször egy ajánlattal előhozakodnia, mielőtt katonák életét tékozolná el. Ha az ár megfelelő, még az sem elképzelhetetlen, hogy a digók még abba is beleegyeznek, hogy országukat elkótyavetyéljék.” Ez­zel ellentétben „az angolokat csak­is egy háború tudja egyesíteni. A háborúskodáshoz különben elég jól értenek is, de velük született szerénységük miatt egészen a há­ború legvégéig úgy tűnik, mintha vesztésre állnának. Ettől még éde­sebb a győzelem, ráadásul az el­lenfelet is jól felidegesítik.” Ez, ugyebár, kevésbé ironikus megál­lapítás. Kritikus, önkritikus, de azért - mivel mégiscsak angol szerzőről és angol kiadóról van szó- nem nehéz kiérezni a hazafiúi büszkeséget is e sorokból, hiszen a fontos a végeredmény, és angolok- e tétel szerint - mindig győznek. Ez természetesen aligha igazolha­tó történelmileg. Mert hát hol van már az angol gyarmatbirodalom? Hat kötet jelent meg eddig magya­rul, és a sorozat mondandójának lényege, hogy ráébressze az olva­sókat - humoros, ironikus eszkö­zökkel -: mindenkiben él a hajlam, hogy előítéletek alapján gondol­kozzék a másságról. Ézért fordul­hat elő, hogy egy német némi vi­szolygással gondoljon egy olaszra, egy angol kételkedjék akár valós teljesítmény alapján szerzett ame­rikai eredményben vagy hogy egy francia lebecsülje, titokban akár, egy másik nemzet kulturális vív­mányait. Ám ez a könyvsorozat azért is született, hogy az angolo­kat (és most már a fordítás révén minket, magyarokat nem külön­ben) ráébressze: a mai világban az előítéletekért túlságosan nagy árat kell fizetni. Az egyesülő Európá­ban, a globális világban akár még az előítéletek miatt elmulasztott lehetőségek is szinte elviselhetet­len veszteségnek tűnnek. És az an­golok, akiknél Marx még mindig a világtörténelem egyik legnagyobb gondolkodójának számít, ponto­san ismerik annak a Marx által megfogalmazott tételnek az igaz­ságát, hogy „az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától”. Az angolok azt szeretnék, ha nevetve búcsúz­nánk előítéleteinktől, kivált azok­tól, amelyek a nemzetekre vonat­koznak. Ézért jobb tisztázni minél alaposabban, hogy miért nem bír­juk - a másikat. Egyelőre azonban - úgy látszik -, hogy mindehhez leginkább mégis angolnak kellene lenni. Mert képzeljük csak el, hogy egy vállalkozó kedvű és merész magyar író, hírlapíró, szociológus vagy bárki azt írná meg, hogy - mi­ért nem bírjuk a szlovákokat? És egy felvilágosult szellemiségű, ugyancsak bátor szlovák értelmi­ségi pedig megírhatná, hogy miért nem bírják a magyarokat... Nem a gyűlölet, a vak nacionalizmus szí­tására, hanem a pontos nemzeti önismeret, a reánk váró közös jövő érdekében. Hogy végre mi is ne­vetve búcsúzzunk a múlttól, közös múltunktól. A két ország azt tervezi, hogy három esztendő alatt 1500 jelzés kerül az 1350 kilométer hosszú közös szakaszra Vietnam-Kína: elhelyezték az határkövet MTI-HÁTTÉR Vietnam és Kína megkezdte a két ország közötti szárazföldi határ kije­lölését. A vietnami sajtó tegnapi be­számolója szerint Vietnam északke­leti részén, Mong Cai településén Le Cong Phung vietnami külügymi­niszter-helyettes és kínai kollégája, Vang Ji előző nap helyezte el az első határkövet. Kína és Vietnam között rövid ideig tartó, de véres háború zajlott le 1979-ben, amelynek hátte­rében ott volt a határvita is, habár közveden kiváltó oka nem az volt, hanem Kambodzsa vietnami meg­szállása, amely egyet jelentett a kí­naiak által pártfogolt maoista vörös khmerek hatalmának bukásával is. A két ország azt tervezi, hogy há­rom év alatt 1500 határkövet helyez el az 1350 kilométer hosszú közös határon. Hanoi és Peking a határvo­naláról nyolcévi tárgyalás után 1999-ben állapodott meg. Ezzel még nem rendeződött minden ha­tárprobléma a két állam között, hi­szen a Vietnami-öbölben vitatják felségvizeik határait, és kölcsönö­sen igényt tartanak a Spratíy- és a Paracel-szigetcsoportra a Dél-kínai­­tengeren. LEVÉLBONTÁS Hajlékot a hajléktalannak Egy éjszaka azt álmodtam, hogy va­lamilyen csoda folytán nem kell megfagyniuk a hajléktalanoknak, mert összefog az ország apraja­nagyja az ő érdekükben. Ne csodál­kozzanak ezen a furcsa kezdeten, de tudják, főleg karácsony táján minden megtörténhet(ne), még ez is. A napokban döbbenten állapítot­tam meg, hogy mennyi az elhagya­tott, romos, de apró javításokkal lakhatóvá tehető ház a falunkban, így van ez máshol is. Minden köz­ség képes arra, hogy egy két házat erre a célra rendbe hozzon. A kály­hát, szenet, hasonlókat, eseüeg az élelmet elő tudná teremteni a falu közössége, persze nem négycsilla­gos szállodai szinten, de ezek a sze­rencséden embertársaink nem fagynának meg és nem éheznének, legalább az őszi-téli időben szállást találnának. Polgármester nem va­gyok, és nincs is szándékomban az lenni, de gondolom, a faluvezetők­nek kellene ezt kezdeményezniük. Ezt a kérdést a falunkban én ma­gam megoldanám, de mint munka­­nélküli nem tehetem. Részemről ez csupán egy gondolat Önök felé, akik közzé tehetnek egy felhívást és kezdeményezhetnek. Szalai László Kürt

Next

/
Oldalképek
Tartalom