Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-28 / 296. szám, péntek
Ízvilág ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 28. ÍZLET Rókakoktél HIZSNYAI ZOLTÁN A szilveszterestről először nem éppen az evés jut eszébe az embernek. No de hát ki látott már olyat: éhgyomorra inni! Bizony, evés nélkül olyan az ivás, mint egy irdadan lavina előtt repedt fazékon szlalomozni. Először is, meg kell ágyazni az italnak. Lepedő, dunna, vánkos. Lepedőnek egy erős kakasleves a legjobb, dunnának a tatja vagy az oldalas a legmegfelelőbb alapanyag, vánkosnak pedig - aminek a feladata tudvalevőleg a fej megtámasztása - a töltött káposzta az igazi. Figyelemre méltó az is, amire a bölcs görögök esküsznek, nevezetesen, hogy már hét szem olajbogyó is képes megvédeni a polgárt a lerészegedéstől, de hát a Dél égalján a nap is hétágra süt, derűs borokat érlel, melyek hevenyészettebb vacokban is mosolygós álomba szenderülnek. Mi itt a Kárpátok karéja alatt jobban tesszük, ha saját tapasztalt borisszáink ezer év áldozatos garatöblögetése során keservesen felhalmozott tapasztalataiból merítünk, s a helyi hagyományok szerint vetünk ágyat súlyosabb szőlőnedűinknek. A gyakorlott italozó azonban akkor sem szűnik meg résen lenni, amikor a korhelység nászi nyoszolyáját ilyen gondosan előkészítette. A kiadós boriváshoz ugyanis nélkülözhetetlen a borkorcsolya. Enélkül könnyen elcsúszhat az ember a mámor pihén puhának tetsző csapásán, melyről csak akkor derül ki, hogy tükörsima jégpálya, amikor a szivárvány összes színét felvonultató számos véraláfutást begyűjtve, rosszabb esetben kéz- és lábtörést szenvedve megpadlózunk rajta. No persze nem arról van itt szó, hogy maga a „csövidinka” követelne holmi alkalmatosságot a maga gyomorba való leeresztésére, úgy értem, valami olyanféle instrumentumot, amilyet még nagyapáink is használtak a hordó óvatos mozgatására. Nem, nem! Tudjuk mi azt: odafelé még a karcosa is megtalálja a legbiztonságosabb utat. Az itt a cél, hogy amikor már lent van, ott is maradjon. Merthogy a vinkó, még a jóféle is, ha poharanként leküldözgetve nagyobb csapatba verődik a gyomorban, igencsak izgága, kötekedő természetű tud lenni, s hiába a nagy gonddal összekészített fekhely, s hiába hogy már olybá tűnik, Csipkerózsika-álmát alussza, a lesettenkedő újabb kortyok fészkelődésére bizonytalan időközökben fel-felriad álmából, s ilyenkor csitítani kelletik. Ennek a babusgatásnak, álomba visszaringatásnak az eszköze ez az átvitt értelmű „borkorcsolya”, ami nálunkfelé általában valamilyen rétes, fánk, szendvics, palacsinta vagy sós štangli és hájas pogácsa. Persze, mindezen elővigyázatosság pipabagót sem ér, ha a lábujjhegyen leereszkedő pohár borok közé akár csak egyetlen kupica részecskegyorsító keveredik. A lomha serital is különös szerzet: ha már maga helyet foglalt az ágyban, nem zavarja, ha a „borcsa” is melléje feküszik, de ha őkéimét küldik a „boriska” után, könnyen megeshet, hogy a szűzies leányzót - akár aranyszőke az, akár vérmes vörös - a gyomorágy bolyhái közül a napnak világára visszaüldözi. Aki efféle kerítésre (italnemek keverésére) adja a fejét, jobb, ha ezeket jó előre tudja. És ez még korántsem minden! A biztonságos italozásról annyi elmélet, annyi mítosz és legenda szövődött a férfinép körében az átmulatott évezredek során, hogy ezeket még tőmondatokban is leheteden felsorolni. Az egymásnak sokszor ellentmondó elképzelésekben mégis van valami közös. Minden tézis és minden spekuláció egy felé irányul: miként lehetséges minél több erszénypusztítót leküldeni úgy, hogy az elfogyasztott mennyiség hatása a lehető legkisebb legyen. Az emberi nem - no jó, valljuk be: a férfinem - gondolkodásmódjának nagy paradoxona: miért adunk ki pénzt azért, hogy - legalábbis vágyaink szerint - semmilyen hatás ne érjen bennünket? Az ételt azért eszi az ember, hogy jóllakjon, porszívót azért vesz, hogy felszívja a port, mosóport pedig, hogy kitisztítsa a szennyest. Az italt viszont azért isszuk, hogy meg se kottyanjon. Egyetlenegy alkalom kivételével - már csak hogy a szabály megerősíttessék. Igen, igen! A jó öreg Szilveszter születésnapjára gondolok. Arra a rendkívüli napra, amikor még a legóvatosabb duhajok is félreteszik félelmüket a részegek kiszolgáltatottságától, hogy férfiúi ivóteljesítményük és teherbírásuk mítoszának fáradságos építgetését megszakítva egyenesen a mámort keressék az italban. A legtöbben már éjféltájt kidőlnek, de hajnali háromra-négyre egészen bizonyosan. Habár olyan esetről is tudok, amikor a tökélyre vitt alapozás és az alapos aláfestés egy csoport elszánt ivó számára egyszerűen lehetedenné tette a mélypont elérését. De sebaj, az idült józanságra is van gyógyír! Itt van például az úgynevezett rókakoktél. Ennek elkészítése a következőképpen történik: keres az ember a kiürült bálteremben egy jégvödröt, és miután az olvadt jégből származó vizet gondosan eltávolította, körbejár az elhagyott asztalok között, és a diólikőrtől a langyos sörig az öszszes föllelhető italmaradékot egybeönti. Ennyi az egész. A hatás garantált! Hiába a szittya gyomor, a rókakoktél dübögésére felriadnak az alvók, s lepedőt, dunnát, vánkost magukkal ragadva, fejvesztve loholnak visszafelé tekervényes zarándokútjukon. A másnap még aznap délután elkezdődik. Nem kívánja az ember még a „szőrével gyógyítást” se, ami kizárólag Újév napjára jellemző. Az ekkor szokásos fogadalmak mellé hagyma- vagy korhelyleves dukál. A fogadalmak egy részének betartása egy darabig nem követel különösebb erőfeszítést. No de nemsokára kezdődik a farsang! BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Szuszorkás szoszásrántotta Hozzávalók: 2 kg szuszorka, 2 kg szoszásrántotta (2 csipet szó). Elkészítése: A kovászosz szuszorkát karikákra vágjuk. A szoszásrántottát az alábbi módon készítjük: a szoszást beleöntjük a tepszibe, ész kiszütjük (nem bisztosz). Végül hozzáadjuk a szuszorkát, ész kész! Jó tanács: Ha nincs otthon kovászosz szuszorkánk, helyettesíthetjük ecetesszelisz.A receptet párban (2,4, 6 stb.) élőknek ajánljuk kizárólag szilveszter éjszakájára, a koccintás után 0 óra 2 perckor. (CS. M.) Mács József Gyermekkorom ízvilága édesanyánk főzte étel ízét halálunkig nem felejtjük el. Szülőfalumban azt a menyecskét értékelték igazán nagyra, aki feledtetni tudta férjével az édesanyja főztjét. Van ugyanis a falusi étel ízének egy csodálatos varázsa, úgy is mondhatnám, hogy hagyományfolytonossága. A Rege a csodaszarvasról ama sorait, hogy száll a madár ágrul ágra, száll az ének szájrul szájra, a falusi étel ízére is vonatkoztathatjuk, hiszen Arany Jánosunk költői képénél maradva az édesanyák főzőtudománya is nemzedékről nemzedékre száll! Falun a nem szakácskönyvből tanult főzést soha nem az elmélet irányította, hanem a mindennapok gyakorlata. Nincs áttekintésem arról, hogy Szlovákiában hány hivatásos szakács főz különböző éttermi helyeken, s ad ízt a főzeményeinek. Arról meg sejtelmem sincs, hogy a temérdek sok hivatásos szakács között mennyi azoknak a mestereknek a száma, akik a főztjüknek meg is tudják adni a finom ízt. Mert ők a szó valódi értelmében a főzőtudomány nagy mesterei, akik az örökölt tehetséget és a tanult mesterséget magukban egyesítve csodálatos ízeket tudnak varázsolni. Ők a szakácsszakma igazi művészei a sok kontár között, akik ugyan minden ételt meg tudnak főzni, csak a legfontosabbat, a felejthetetlen ízt képtelenek megadni. De hát az ilyenek nélkül lehetetlen lenne észrevenni és értékelni a született tehetséggel megáldott, képzett mesterszakácsokat! Visszatérve azonban édesanyánk ételének az ízéhez, a „gyakorlat teszi a mestert” megannyi falusi aszszonyához, akiknek ugyan mindig sietős volt az útjuk ki a mezőre, be a mezőről, de a verejtéküket a konyhába behordva holtfáradtan is tenni tudták a főzéssel járó munkájukat, s a főztjükbe is belekeverték a felejtheteden ízt. Akik két- és sokféle elfoglaltságukban még életük értelmének az ízét, a gyermekáldás örömét is akarták, s egyik gyermek után szülték a másikat, s a sparhelt fölött állva úgy szaggatták bele a felforrt vízbe a legelterjedtebb gömöri ételt, a reszelt krumpliból és félgrízes lisztből összekevert masszát, hogy hátukon batyuban ott ült a járni éppen csak megtanult legkisebb. S ha már a sztrapacskát szóba hoztam, hadd mondjam el, hogy anyám jóvoltából mindmáig a legkedvesebb ételem. Úgy cseperedtem fel a szülői házban, hogy számomra az ünnepnapokat az olyan hétköznapok jelentették, amikor édesanyám túrós sztrapacskát tett az asztalra. Tüdumásuk volt erről a rokonaimnak is, s ha Jánosiban vagy Balogtamásiban látogatásomat tettem, ugyanazon a napon mindkét helyen túrós sztrapacskával kedveskedtek. Csömört azonban soha nem éreztem, mert véleményem szerint a jó túrós sztrapacskát nem lehet megunni, az apósom naponta megette volna. Könnyebb azonban megenni, mint megfőzni, s ezt az apósom be is látta! E páratlanul finom tápláléknak ma sem tudom megmagyarázni az ízét, illetve ízének titkát. Csupán találgatom, hogy reszelt krumpli és a félgrízes liszt nagyon pontos összekeverése vagy a felforrt vízbe szaggatott sztrapacska túróval és enyhén pirított tehénvajjal történő vegyítése adott-e fenséges ízt a közkedvelt ételnek, amely nem azonos a magyarországi galuskával vagy túrós csuszával. Magyarországon (sajnálhatják!) nem is ismerik a gömöri palócok egyik legfőbb eledelét! De ha csak egyszer is megkóstolják, ők is mindjárt úgy néznek a kitűnő ízű ételre, hogy vajon sárgolyónk császárai, királyai, minden rendű és rangú nagyságai esznek-e valaha is különb ételt? Erre magam is akkor gondoltam először, amikor a hatvanas évek második felében Móricz Zsigmond lányát, Móricz Virágot és két férfi írótársát a Szlovák írószövetség megbízásából szlovákiai körútra kísértem. A háromnapos autós út programjába Páskaházát, az anyósom faluját is belefoglaltam, kimondottan egy igazi, gömöri falusi sztrapacskás ebéd kedvéért! Kérem szépen, a pesti íróvendégek nem tudtak eleget enni az anyósom elkészítette túrós sztrapacskából! Móricz Virág rögtön elővette táskájából a jegyzetfüzetét, és arra biztatta az anyósomat:- Kedves, aranyos, Juliska néni! Mesélje el nekem szóról szóra ennek a fenséges ízű ételnek a receptjét!- Nagyon egyszerű az egész - kezdett bele a történetbe az anyósom, és a sztrapacskakészítés fortélya az utolsó betűig Móricz Virág jegyzetfüzetébe került. Én persze hallgattam, nem mertem ajánlani neki, hogy ha azt akarja, a sztrapacska Pesten, az ő konyhájában is ugyanolyan finom legyen, akkor az anyósomat is vigye magával. Mert visszatérve az írásom legelejéhez, azzal egészítem még ki a bevezetőt, hogy a falusi asszonyok évszázadokon keresztül alakították, finomították az étel ízét, s a tudományukat szinte kötelességszerűen adták át az utódaiknak. S a sztrapacskafőzést különösen jól megtanulták, hiszen a dolgos hétköznapok hajtóerejévé vált. Annyi erő, energia volt benne. Minden nehéz paraszti munkához megfelelt. Ezért aztán olyan kedvelt étel lett, hogy amikor az anyósom falujában az egyik öregaszszony azt kérdezte kedveskedve halálára készülő férjétől:- Kedves, jó uram, mit ennél meg a legszívesebben? Ő szűkszavúan csupán annyit mondott:- Hát egy kis túrós sztrapacskát! Szájában ennek az ételnek az ízével kívánt átköltözni a másvilágra... NYELVELŐ Szirup és szörp A csehszlovákiai magyarok nyelvhasználatában olyan jelentésben is előfordul a szirup szó, amilyenben a magyar köznyelv nem használja. Sokan kérnek például az élelmiszerboltokban szirupot, mégpedig málnaszirupot, szamóca- vagy eperszirupot, ríbizliszirupot vagy más gyümölcsszirupot, amikor szörpöt akarnak venni. Igen, szörpöt, mert' annak az édes sűrített gyümölcslének, amelyet vízzel vagy szódával hígítva fogyasztunk, már régen nem szirup a magyar nyelvben a neve, hanem szörp. Ézt sajnos, kevesen tudják nálunk. Akadnak olyanok is, akik ismerik ugyan a szörp szót, de azt hiszik, ez a gyümölcslé hígított, már ihatóvá tett változatának a neve, maga a sűrítmény még szirup. Hadd hangsúlyozzuk most, hogy mind a sűrítményt, mind hígított változatát szörpnek hívják a magyarban. Vajon mi okozza ezt a tévedést; mivel magyarázható ez az eltérő szóhasználat? Ehhez ismernünk kell e szavaknak a történetét. Az arab eredetű, de már sok nyelvbe átvándorolt szirup szó a magyarban is több dolgot jelentett: sűrű cukoroldatot, amelyet például befőzéshez használnak; az ilyen oldattal édesített kanalas orvosságot; átvitt értelemben a mézesmázos magatartást vagy irodalmi alkotásban az émelyítő érzelmességet, s természetesen a gyümölcsből készített édes sűrítményt és hígított változatát is. Szörp szavunk csak a múlt század első felében jött létre a szörpöl igéből elvonással; nyilván azzal a céllal hozták létre, hogy kiszorítsák vele a szirup szót, mert nemcsak a gyümölcssűrítménynek, hanem még az édes kanalas orvosságnak, illetve a sűrű cukoroldatnak a megnevezésére is felhasználják, főleg a szakirodalomban. A szó mai használatát megfigyelve azonban könnyen megállapíthatjuk, hogy a szörp nem szorította ki teljesen a szirupot, csak bizonyos jelentéseit vette át, tehát tehermentesítette. Ma már a sűrű édes gyümölcslének, valamint a lé hígított változatának is szörp a neve a magyar köz- és irodalmi nyelvben, nem pedig szirup, ugyanakkor a szirup is megmaradt nyelvünkben a többi jelentésében. Ma is szirup a neve a befőzéshez használt sűrített cukoroldatnak, az ezzel édesített kanalas orvosságnak, de megmaradt átvitt értelmű használatban is: jelenti az édeskés, mézesmázos magatartást, az irodalmi alkotásokban az émelyítő érzelgősséget. Most már arra az előbb is feltett kérdésre próbáljunk meg választ keresni, miért a szirup szóval nevezik meg nálunk azt a készítményt is, amelynek az egyetemes magyar nyelvben már szörp a neve. Az egyik ok valószínűleg az, hogy bár a köznyelvben már jól kivehetően különvált a két szó jelentése egymástól, a nyelvjárásokban még bizonyára előfordul olykor a szirup a szörp jelentésében is. Ez nem csoda: hiszen ezek a szavak nagyon is hasonló dolgokat jelölnek. Nem kétséges azonban, hogy a szörp - a készítmény fogyasztásának egyre szélesebb körűvé válásával - végleg kiszorítja az édes sűrített gyümölcslé megnevezésének szerepéből - Magyarországon. Nálunk jóval lassúbb ez a folyamat, sőt azt mondhatnánk, hogy visszafelé haladunk az elmúlt évtizedekben. Nem ismeretlen ugyan a szörp szó, de szokatlan, inkább passzív, mint aktív eleme szókincsünknek, vagyis megérteni megértjük, de nemigen használjuk. így nem is csoda, ha a szirup szó még mindig a múlt századi szerepeiben él nálunk. Ennek pedig az az oka - és ez a másik ok -, hogy a szlovák nyelv is a sirup szóval nevezi meg a gyümölcsből készített sűrítményt, így ott is van malinový sirup (málnaszörp), jahodový sirup (szamóca- vagy eperszörp) stb. Talán bizonyítanunk sem kell, menynyire hat az a körülmény nyelvi tudatunkra, hogy egy ismert, még a régi jelentésében is használt szóval naponta ugyanebben a jelentésében találkozunk a más nyelvben, amelyet szintén naponta hallunk, olvasunk vagy beszélünk. Érthető tehát e szó használatában való lemaradásunk, de nemigen menthető. Nem várhatjuk, hogy az üvegeken változzék meg a címke - hiszen a szlovákban sirup a neve a szóban forgó készítménynek hanem a mi nyelvhasználatunkban kell megváltoznia. Meg kell jegyeznünk, hogy a szlovák sirup mikor szörp és mikor szirup a magyarban, s a használatban is szem előtt kell tartanunk ezt az elvet. Jakab István: Nyelvünk és mi, Madách Könyvkiadó, 1983
