Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-22 / 294. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 22. Karácsony 17 Az asszonyok minden este más-más házhoz viszik el a szent család képét, s ott közösen imádkoznak és énekelnek Szálláskeresés Várhosszúréten A rozsnyói járásbeli Várhosszúrét lakói szinte valamennyien katolikus vallásúak. A faluban még ma is él egy szép adventi szokás, a szálláskeresés - ezt a hagyományt az idősebb hívő asszonyok őrzik. KMOTRIK PÉTER December 15-étől karácsony napjáig tart a szálláskeresés. Az aszszonyok minden este más-más házhoz viszik el a szent család képét, s ott közösen imádkoznak és vallásos énekeket énekelnek. Az említett áhítatgyakorlattal kapcsolatos imádságokat újabban a Remény című újság szerkesztősé-Az énekek többsége az imakönyvekben is megtalálható. ge is megjelentette, ami arról tanúskodik, hogy más vidékeken szintén ápolják ezt a hagyományt. Soltész Anna néninek, a csoport legbeszédesebb tagjának tudomása szerint Rozsnyó vidékén csak Várhosszúréten van szokásban a szent család szálláskeresése. Arra, hogy mennyire régi ez a hagyomány, az asszonyok egyike sem emlékszik, a szokást a szüleiktől örökölték. Néhányan a Remény kiadványából mondják az imádságokat, de többen közülük régi papírlapokról olvassák a kézzel írott szövegeket. Az elmondott áhítat valamennyi háznál azonos, az énekek viszont eltérőek, minden este mást énekelnek. Az énekek többsége imakönyvekben is megtalálható, Szálláskereső asszonyok (A szerző felvétele) de vannak olyanok is, amelyek még nem jelentek meg nyomtatásban. Régebben néha gondot jelentett az asszonyoknak megegyezni arról, melyik házhoz menjenek, mivel a csoport tagjainak száma meghaladta a kilencet. Akkor még fiatalabbak is akadtak közöttük. Idén december 16-án sem volt meg a kilences létszám, amikor összejöttek a szálláskeresők Ulman Gyula portáján, mert kettejük egészségi állapota nem tette lehetővé a részvételt. Ennek ellenére őket sem hagyják magukra, a kilenc este közül egyet-egyet náluk töltenek. Az áhítat végeztével - há idejük engedi - mindig elbeszélgetnek még egy-egy órácskát. Jó alkalom ez a világ dolgainak megbeszélésére. Korábban a fonó szolgálta ezt a célt. Várhosszúréten a közelmúltig a karácsonyi betlehemezés hagyománya is élt. Utoljára két évvel ezelőtt elevenítették fel ezt a szokást a fiatalok. A faluban egyébként karácsony napján a kolbászos káposztaleves és a zúzák (mákos guba) számít hagyományos ételnek. Az asszonyok szerint Várhosszúréten aránylag sok gyermek és tizenéves jár a templomba. Ennek ellenére nem sok esélyét látják annak, hogy sokáig fennmaradhatna a szálláskeresés szokása. A hagyományt tavaly filmen örökítették meg a Rozsnyói Bányászati Múzeum munkatársai - Kovács Ágnes és Berente Árpád. „Igyál egyet te is, mosd le arcodról a vért, aztán mehetsz Isten hírével" A karácsonyi fogoly A vadász elsüti fegyverét A gömöri falvakban a még élő szokások közül a karácsonyi hiedelmek és hagyományok a legbőségesebbek. Ezek között is legszínesebbek azok, amelyek a karácsonyi vacsorához fűződnek. Kevés településen kolompolnak a pásztorok a Gömörben, az eladó lányok nem rugdossák a disznóól ajtaját, de a karácsonyi vacsora után minden vadász elsüti fegyverét, néhányan pedig még a puskacsőbe is belefújnak... ■k-k-ie A család éppen vacsorához készülődik, amikor eldördül az első puskalövés. A ház ura kérdőn néz feleségére, aki biztatja: „menj nyugodtan, majd utána megvacsorázunk”. A vadász az asztalfiókból előveszi pisztofyát, a vitrinből kiemeli a tárat, és csak úgy papucsban kiballag az ajtó elé. Megáll, fölemeli a kezét, és lő. A tárból gyorsan elfogy a töltény, a vadász viszszaballag és elégedetten megvacsorázik. •k-k-k Január közepén megenyhül az idő, olvadni kezd a hó. Vadászunkat, aki kint tesz-vesz az udvaron, délben ebédelni hívja a felesége. Megáll a lépcsőn, hogy levesse sáros csizmáját, amikor a nyakába csöppen a hóié. Felnéz, hogy megállapítsa, honnan csorog a víz; a csatornán egy lyukat vesz észre. Bádogost hív. Amikor a mester kicseréli a hibás szakaszt, megállapítja, a lemezt a karácsonyi lövöldözéskor lyukasztotta ki. A vadász nem szól semmit, csak gondolja: máskor karácsony estén majd leballag a lépcsőn. (tt) FARKAS OTTÓ Elharangozták az elsőt, a falu népe készülődött a karácsonyi szentmisére. A völgykatlanban fekvő települést vallásos emberek lakták, lakják, mindig megtelik hívőkkel a templom. Karácsonykor meg főleg, a-későn érkezők alig férnek be. 1944 karácsonyán dermesztő hideg volt, az ászaid oldalon foltokban megmaradt a hetekkel korábban lehullott hó. A harangozó sietett haza, hogy vasalt inget vegyen, ünneplőbe öltözzön. Az elsőt általában viselőben szokta elharangozni, a másodikhoz már kiöltözött, a harmadikat pedig csak akkor húzta, amikor megérkezett a pap. A tiszteletest télen hintóval hozták át a szomszéd faluból, nyáron gyakran átsétált a hegyen. A gazda befogta a lovat és szólt a fiának, hogy indulhat a papért. Gondolta, korábban útnak indítja a gyereket, inkább az várjon a tiszteletesre, mint fordítva. A suhanc felült a bakra, megmarkolta a gyeplőt és indulni akart, amikor szomszédja átkiáltott: „Gyerek, ne menj sehova, gyónnék az oroszok.” - és karjával kelet felé mutatott. A lejtőn libasorban ballagtak lefelé a katonák, a szemközti erdőben pedig megszólaltak a tüzérségi ágyúk. Rosszul céloztak, egy pajtát lőttek szét a faluban. A szentmise ezen a karácsonyon elmaradt, az édesanyák a nagymamák fekete ruháiba bújtatták eladósorban lévő lányaikat, a kolbászt meg a sonkát pedig elrejtették. A katonák hamarosan éhes sáskákként özönlötték el a falut: nem oroszok voltak, hanem románok. Ha nem találtak harapnivalót a konyhában, mentek a kamrába. Jóllaktak és odébbálltak. Helyükbe másik csapat vonult és a lakmározás kezdődött elölről. Fenyegetőztek, felgyújtják a nádast, ha nem kapnak ennivalót. Az nagy veszteség lett volna a falunak, aki még nem vágta le a hízót, az a nádasba vert cölöpök közé bújtatta a sertéseket. Végül előkerültek a szalonnák, az otthon sütött kenyerek. Délután a román katonák a pajtákból hordták össze lovaiknak a szénát. A falusi ember a háború alatt sok mindent elviselt, de azt a legnehezebben, amikor a legszegényebbeket fosztották. Élt a faluban egy özvegyasszony, aki serdülő lányával gyűjtötte össze télire egyetlen tehénkéjüknek a takarmányt. A lány nyáron úgy kaszált, mint hasonló korú fiú társai. Akik persze amikor tudtak, segítettek, de nekik is akadt munkájuk bőven. A szérű oldala is javításra szorult, messzere „világított” belőle az a kevés széna. Két román katona tért be az özvegy portájára, majd a falusi legények, akik igyekeztek lebeszélni őket, hogy elvigyék a szénát. Nem értették egymást, de mindenki tudta, miről van szó. A vita hevében az egyik legény a bíróért futott, jött is a falu első embere,-de majdnem elkésett. Addigra az egyik fiú úgy vágta halántékon villanyéllel a román katonát, hogy hanyattesett. Társa sípot kotort elő zsebéből, belefújt, perceken belül fegyveresek árasztották el az udvart. A gavallért puskatussal leütötték, kezét, lábát összekötözték, ütötték, rúgták... Ekkor ért oda a bíró és egy román tiszt, valamit szólt a katonáknak. A verés abba hagyták, a fiút kocsira fektették és a főhadiszállásra vitték. A vezérkar Csákányházán táborozott, az utazás Egy évben kétszer ünnepelte születésnapját: az egyiket karácsonykor. órákig tartott, késő este érkezett meg kocsi. A tisztek addigra nyilván elfogyasztották a karácsonyi vacsorát, mert amikor a fiút eléjük vezették, a vezérkar már jó hangulatban borozgattott. A fiú, aki mára tisztes kort ért meg, többször mesélte már ezt a történetet, s minden alkalommal hozzáfűzte: „nem tudom, a hidegtől reszkettem-e jobban, vagy a félelemtől”. Az őrmester intett az egyik katonának, töltsön forralt bort a poharakba. Megkínálták a fogolyt szállító katonákat is. A tiszt mondott valamit, a fogoly kezéről leoldották a kötelet és még egy poharat töltöttek. „Igyál egyet te is, mosd le arcodról a vért, aztán mehetsz Isten hírével. Szerencséd van, karácsonykor nem ítélkezünk.” - szólt magyarul a főhadnagy és intett a katonáknak, engedjék el a foglyot. Hajnalra ért haza - gyalog. Reggel a román katonák összepakoltak és elhagyták a falut. A faluban úgy emlékeznek, a „karácsonyi fogoly” sokáig egy évben kétszer ünnepelte születésnapját - egyiket karácsonykor. Csodák pedig... TI PARY LÁSZLÓ Csodák nincsenek! - mondjuk ki bátran. Hiszen ma annyi ember vallja ezt a nézetet. S hogy mégis vannak, arról mondunk most el egy igaz történetet. 1945 januárjában történt, a háborúban. Tankok dübörögtek, bombák robbantak, katyusák üvöltöttek. Majd némiképp halkult a harci zaj. Az oroszok 1944. december 14-én foglalták el Ipolyságot, 15-én szülőfalumat, Kistompát. Húszadikán már Léván voltak, ahol aztán a Garamnál három hónapig állt a front. Éjjel-nappal robotra hajtottak bennünket. Állomásunk volt az utolsó, ameddig eljutottak a lőszert szállító vonatok, s nekünk, civileknek kellett kiraknunk a vagonokból. Volt, hogy este kihajtottak az állomásra és másnap este a sötétben tudtam megszökni onnan. A rétjeinken pedig repülőtereket építettünk, oda hajtották ki a népet a környék több falujából. Nap mint nap az oroszok között voltunk, megtanultuk gyorsan a nyelvüket is. A katonák újságot kaptak, azt olvasgattuk, meg beszélgettünk is velük. Az egyik januári estén egy orosz katona tért be hozzánk szállásra. Meglepő volt, hogy csak egyedül jött. Künn szitált a hó. Benn a szobában különleges mécsessel világítottunk. Minden házban ilyen világított akkor; az oroszok tanítottak meg az elkészítésére. Légvédelmi ágyúgolyók rézhüvelyeinek nyitott végét laposra kalapáltuk, rongydarabkát tettünk bele kanóc helyett. Benzint a katonák adtak. Ebbe kis sót kellett tenni, hogy föl ne robbanjon. A házba toppant vendég kunarcú magyarnak nézett ki inkább, mint orosznak, barna szemeiben barátság csillogott. Látszott rajta, jólesik neki, hogy végre valakivel szót tud érteni. Magyarul nem tudott. Elővette katonaigazolványát, mutatta, olvassam el, mert őt Keresztes Vaszilnak hívják. Majd elbeszélte különös történetét: Valahol Magyarországon történt a második világháború idején. Egy késő esti órában az oroszok elfoglaltak egy falut. A katonák egy része a falun túl ásta be magát, mások bemerészkedtek a házakba, ott tértek pihenőre. A pincék, kiásott fedezékek rejtekéből előmerészkedtek a falusiak is; félve osontak be házaikba, melyekben orosz katonák voltak. Nem is láthatták egymást a sötétben. Virradatkor mozgolódni kezdtek a katonák. Az egyik ásított egy nagyot, majd pislogva nézett körül. Egyszer csak felkiáltott, majd hangosan zokogni kezdett. Meglepődve bámultak rá a katonák és a helybeliek. Neki pedig csak patakzottak a könnyei.- Mi lelte, mi történt? - érdezték, de ő nem tudott megszólalni. Csak sírt, csak zokogott... Végül az egyik bajtársa alaposan megrázta, s kérte, szólaljon meg, mondja már el végre, mi baja. A katona letörülte könnyeit, és a falon függő egyik képre mutatott: - Vöt moj papa, moja mama! Mindenki megdöbbent. A falon szüleinek a képe függött. Most már megértették, miért fakadt sírva az orosz katona egy messzeföldi idegen házban. Azaz, most már nem volt idegen. Ezt az esküvői képet az első világháború után édesapja küldte haza magyarországi rokonainak. Mint hadifogoly ugyanis Oroszországban maradt és ott nősült meg. Az események ezután gyorsan peregtek. Ki magyarul, ki oroszul magyarázta az esetet. Keresztes Józsi bácsi a messzi távolban maradt, fia, Keresztes Vaszil pedig most ott állt földbe gyökerezett lábbal apja szülői házában. Mindenki sietett hozzá. Jöttek az idősebbek, a gyerekek. Ölelték a fiút. Bár nem értette, amit mondtak neki, a szemekből kiolvasta a szeretetet, az egymásra találásból fakadó meghatódottságot. Mindenki magyarázta, kik az apja testvérei, azok gyermekei, kik az unokák. Nem lehetett azt meg nem érteni. Illusztrációs felvétel Az OPERATÍVA karácsonyi textilvásárja Somorján, az Ipari utcán (Szenei út) 2001. XII. 13-tól 23-ig naponta 18 óráig. Öltözetek széles választéka. Egyes téli kabátok és bundák árengedménnyel. Ha máshol olcsóbban vásárolja meg a terméket, visszaadjuk a vételárat. Szeretettel várjuk Önöket. VK-905
