Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-22 / 294. szám, szombat
10 Karácsony ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 22. Hol volt, hol nem volt... hol van? DUSZA ISTVÁN Nem tudom már, mikor ért véget életemnek az az időszakasza, amikor a házi disznóöléseink kisgömböcének valósága végérvényesen különvált Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című gyűjteményének első meséjétől. Mert a hideg padláson nálunk is ott lógott az évi disznóáldozat hólyagjába töltött disznósajt. Ami maga volt a kisgömböc. Képzeletemben minden megtörtént vele, amit a mese megengedett, de leginkább az, hogy mindig én voltam a kiskondás, aki bicskával szalonnát falatozott, amikor engem is bekapott a kisgömböc. Végtelen sokszor mesélte el édesapám ezt az egyetlen mesét. Igazából ma sem tudom, miért nem unta meg a történetet. Talán a múlt század ötvenes éveinek falusi szegény sorsa, meg az évente egyszer levágásra hízott jószág mesebelisége keltette ugyanazt a reményt: mindig lesz egy kisgömböcünk. Olyan persze, amit mi kapunk be, s nem ő minket. Bár a mi mesemondónk már nincsen e világon, s azoknak a disznóöléseknek az emléke is az idő távolába veszik, a mese erőteljesebben tör át az időn, mint minden valóságos emlék. Illetve, igazából nem is tudom, melyik maradt meg bennem. Olyan ez, mint amikor a mesét játszó gyermek saját uzsonnáját osztja meg a mackójával. Ma már más mesék tetszenek, mint gyermekkoromban. Megragad a tündérkedések csodája, az illyési alázat nyelvi és lelki tisztasága. Meg aztán az a hetvenhét magyar népmese időközben a világ teljességét jelenti számomra. Olyan méretben, amit - sajnos - lehetetlenségnek tartottam átadni gyerekeimnek. Vagy mégsem? Lapozgatva a családi könytárban található példányát, a tartalomjegyzéknél különös ákombákomok jelölnek több mesét. Nem sorrendben, hanem válogatva, keresgetve. Sajátos mesesor kerekedik ki a megjelölt mesékből. Akár vissza is kereshetem, hogy az olvasásra rákapott fiam honnan szerezte humorérzékét, féktelen anekdotázó kedvét. Szinte valamennyi mese a lelemény, a furfang, a derű teljessége. Ha erre tanította meg a népmese, igencsak boldog ember lesz belőle. Vagy ki tudja? Éppen a meseiség, a mesebeliség hasznosítható manapság legkevésbé? De a lelemény, a derű mégiscsak olyan erő, amely nélkül nem győzhetők le a hatalmasok. Hol volt, hol nem volt... hol van most a mese? Bennünk, vágyainkban, álmainkban mindenképpen. Szvorák Zsuzsa gimnáziumi tanár, amatőr színjátszó rendező: Bármikor tovább mesélhetjük Écsi Gyöngyi előadóművész: Kellenek a felismerés csodái A mesében az a csodálatos, hogy nincsenek kötöttségek, nincsenek behatárolt dolgok. A főszereplő sorsa nem ér véget, mert bármikor tovább lehet képzelni, mesélni. Amit a televízió sugározta adaptációk, mesére hasonlító történetek kínálnak, az nem elég egy gyereknek, aki szeretné maga eldönteni, mit cselekszik a főszereplő, milyen haja van, hová utazik, kikkel találkozik. Sokkal gazdagabb a képzelete annál, mint amit a szerző kitalálhat. A népmesék ebben a szabadságban utolérhetetlenek. Mint gyakorló édesanya még ma is megrettenek, hogy a népmesékben is mennyi ijesztő szörnyűség van. Bruno Bettelheim könyve jut eszembe, ahol a neves meseteoretikus kifejti, hogy a Grimm-mesék gyerekeknek készült változatai a képzeletükön keresztül találkoznak a szörnyűségekkel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ijesztgetni kellene őket, ahogyan azt a televíziós rém-Amikor még nem tudtam olvasni, mindig volt valaki, aki felolvasott. Egyik ilyen felolvasóm a nagynéném volt, akihez nagyon konkrét élményem kapcsol. Kinn járunk a mezőn, amikor valami megcsillant a földön. Kérdésemre egy, az ördögről szóló mesével válaszolt, ami után igencsak elindult a képzeletem. Anyám is sokat mesélt, s ezért is lehetett teljes élményem a mese, mire iskolába kerültem. Akkor már nem volt nehéz megtanulni olvasni, hiszen olyan motivációm volt, amit egyedül elégíthettem ki. Első könyvélményem volt, amikor egy tábla nélküli mesekönyvet találtunk. Benedek Elek meséit ebből a könyvből ismertem meg. Majd gyerekként rendszeres könyvtárlátogató lettem. A Duna Menti Tavasz, ahol minden évben mesék tucatjait játsszák el a gyerekek, számomra ez a legteljesebb cél, amit követhetek. 1982- ben még mint egyszerű szervező ismerkedtem meg ezzel a vüággal. Benne a gyerekekkel és a pedagógusokkal, akik nélkül manapság szegényebbek lennénk. Könnyű dolgom van, hiszen most már magam is befolyásolhatom a fesztivál milyenségét, talán arra is van ráhatásom, amit a pedagógusok és a színházi szakemberek a fesztivál évfolyamai során egymásra támaszkodva kitalálnak. Valaki azt mondta a minap, hogy én vagyok a hazai mesemenedzser. Mit mondjak erre? Nem rossz foglalatosság. Olyannyira nem, hogy ebben legkevésbé a racionalitás a meghatározó. Nem vetem el a sulykot, amikor azt mondom, hogy műveltségemet, kulturális orientációmat éppen enmesékben teszik. A gyerek képzelete ugyanis feloldozza a szorongást, saját világából merítve megoldást talál a legnagyobb rosszra is. Gyerekkorom emlékei között kutatva, nekem a mesebeli tárgyak jutnak az eszembe, amelyeknek a varázslatossága lehetővé teszi, hogy a jó elnyelje méltó jutalmát és a rossz a megérdemelt büntetését. Manapság az a baj a modem mesékkel, hogy az életet teszik olcsóvá, pedig éppen a jó és a rossz küzdelméből mindig a jónak kellene kikerülnie győztesen. Éppen azért, mert az élet megismételhetetlen csoda, s visszaszerzéséhez az élet vizére vagy csodatévő tárgyakra van szükség. Gyakran eszembe jut, hogy a sok romlott mesében éppen a valóság és a mese világának az összevegyítése sodoija veszélybe a gyerek lelkivilágát. A gyerek pontosan tudja, hogy a valóság nem mese, bár képes átjárást teremteni, s a mese soha nem lehet valóság, pedig a mindennapok nek a mesevilágnak köszönhetem. Annak a most már megfogalmazhatatlan mesehalmaznak, a műfajról szóló tanulmányoknak, a folklorisztikának, a népmesékkel szorosan élő népdaloknak, amelyeket meg kellett ismernem ahhoz, hogy méltó partnere lehessek a pedagógusoknak és értő segítője a gyerekeknek. Azok a gyerekek, akik ebben a mesevarázslatban élnek, át is tudják adni, amit megtanultak. szorongásait feloldja a mesén keresztül. Mindez feltételezi a szülő jelenlétét, a lelki biztonságot, a közös meseélményt. Mindig azokat a meséket szerettem, ami az egyszerű emberekről szól. Amelyekben a szegénylegény a hős, aki ereje, esze és a varázslatos tárgyai révén jut előre. Ném a királyok, a hercegek birodalma érdekelt, hanem a szegénylegényeké. Az édesanyáknak, édesapáknak el kell dönteniük, hogy a saját maguk által mesélt meséken keresztül közvedenül adnak át erkölcsi értékrendet, vagy a tőlük is elidegenítő televíziós szörnyűségekre bízzák őket. Nekem meggyőződésem, hogy az a napi félóra mindig megtalálható, amelynek során csak a gyerekek és az édesanya, az édesapa figyelnek egymásra. Mi felváltva meséltünk a három gyerekünknek, mert egyszerűen így volt teljes. Mások voltak a történetek, de mások voltak a viszonyulások is. Tudom a saját lányaim kapcsán, hogy milyen volt a közvetlen élmény, amikor a mindennapok történései egyszer csak átvándoroltak a mesékbe, ahol pontosabban felismerhetőbbek voltak a szorongások, a gondok, mintha faggattuk volna őket. Ezt nem lehet mással pótolni, s aki igazán szereti a gyerekeit, az nem is igyekszik pótcselekvésekkel helyettesíteni a mesét. Úgy tűnik fel, gyerekként nem álmodoztam, nem mesebeliként néztem a dolgokat, hanem rögtön a valós világot éltem. Amikor a gyerekeim megszülettek, akkor úgy éreztem, hogy újra lehetőséget kaptam gyereknek lenni. Soha magamtól el nem jutottam volna oda, hogy újból rácsodálkozzam a mesék világára. Arra a világra, amit vagy elvesztettem valahol, vagy olyan jellegtelen volt az életemben, amit nem őriztem meg. Amióta a gyerekeim megvannak, annyira nagy igényem van a mesék iránt, hogy mindenhez ragaszkodom, ami meseszerű. A népi rigmusokban a varázslatosság, a nyelvi ritmus, a mesékben a párbeszéd zeneisége, a történetszövés természetessége ragad magával. A mese nem a fák, a levelek, a helyszínek, a tárgyi világ, az emberek, hanem az, ami szavak között bujkál, ami megfoghatatlan. Annak felismeréséhez nem elég a tudatosság. Kellenek a felismerés csodái. A lélek adja vagy nem adja a lényegét a mesének. Valaki tud a mesék világában gonolkodni, létezni, valaki nem. Az életemben egyedüli lehetőségként adódott a mese, hogy a valóságban is tudjak létezni. Nem hiszem, hogy tudnék mesélni, azt sem, hogy értenék a meséhez, de bele kell kapaszkodnom. Ez hozza azt, hogy Volt, amikor Tündér Ilonának egy hetvenéves nénit választottam ki. amikor bábozom, játszom és énekelek, a gyerekek ugyanúgy elbűvölve nézik a mesét. Ok jobban látják, mint én. Számukra ez a realitás, ami közvetlen közelükben születik meg. Ha még hangszert, bábut vagy tárgyat is kapnak a kezükbe, minden természetes módon működik. Nagyon jól alkalmazkodnak a mese történéseihez, s még véget sem ért a játék, már kérdik: lesz-e újabb mese, játszunk-e holnap is? Ha valaki ezt egyszer megpróbálta, nagyon nehezen tudja abbahagyni. Talán nem is lehet. Ugyanakkor roppant felelősség is, mert a színpadon a közös játékban minden sokszoros erővel hat a gyerek lelki világára. Csak teljes odaadással lehet ezt felvállalni. Talán ennél is nagyobb élmény a felnőttek reagálása. Kuporognak a gyerekeik mellett az előadásokon. Márpedig úgy játszom, hogy sohasem csak a gyereket szólítom meg. Volt egyszer három bácsi. Annak a három bácsinak volt egy kis nyulacskaféle nyulacskája. Egyszer jött egy óriás, és majdnem elpusztította az egész falut. Annak az óriásnak volt két barátja, és azok ott leselkedtek az erdőben, ahol a kis nyulacskaféle nyulacskát keresték. Az óriás olyan nagy kárt tett a falu-Zsélyi Katalin drámatanár: A mese egy kitalált történet, melyben a jó győzedelmeskedik a rossz felett. Ismerünk fantasztikus, realista és állatmesét, népmesét és műmesét. Ilyen definícióval tanítjuk, de én azt hiszem: ahogyan a lekottázott madárhang is emberül van, nem pedig madárul, ez a meghatározás is alig érinti a mese lényegét. Azt az egyedi, megismételheteden hangulatot, érzést vagy emléket, amit maga a szó ki-kiben felidéz. Nekem a meséről nagymamám jut eszembe, a keresztfiaim és a saját gyerek „én”-em. A gyerek meg önfeledten örül annak, amikor felfedezi, hogy a vele lévő felnőtt is beavatódik a mesébe. Ennél nagyobb élménye nincs a gyereknek, hiszen édesapa is belép a közös mesébe. Volt, amikor Tündér Ilonának egy hetvenéves ősz hajú nénit választottam ki. Amikor a néni félje meglátta a feleségét fehér főkötőben, a bácsi elkezdett sírni. Körülöttük a sok gyerek mint tündérkék rohangáltak, s a két öreg könnyezett... A mesével ugyanakkor nagy baj van. Én már csak átveszem a valamikor mondott meséket. Akkor még helyben, a hangulat, a pillanat hatására született. Nagyon egyszeban, hogy még a lovat is a sörényénél csípte el, és egy nénit is bekergetett a házba. Csakhogy az óriás a kis nyulacskaféle nyulacskát kereste. Ez a kis nyulacskaféle nyulacska nagyon félt az erdőben, és az óriás éppen az erdőbe ment. A kis nyulacskaféle nyulacskát is el akarta csípni, és akkor mi lemen-Nagymamám sokat mesélt, azt hiszem egy kislányról, aki jó volt és szerény, de pontosan már nem emlékszem a történetekre, csak a mesélések hangulatára... A keresztfiaimnak már én meséltem. Sőt, mesét játszottunk! Repülőszőnyegen kalandoztunk a világban, plüss állatfigurákkal báboztunk, vagy éppen bunkert építettünk a gyerekszobában és oda menekültünk az eső, vagy a gonosz elől... Gyerek „én”-je mindenkinek van. A felnőtt „én” megnyilvánulási formái a felelősségérzet, a tudatosság, a rű emberek fektették le közösségük erkölcsi világképét a mesékben. Sajátjuk volt, mint ahogyan sajátjuk volt mindaz, amiben éltek. Ma már nemcsak a mindennapok idegenítik el az embereket önmaguktól, és az életüktől, hanem azok a mesék sem születnek meg, amelyeken keresztül befolyásolták egymást. A mesemondók nem voltak írók, talán a képzeletük volt teljesebb, szárnyalóbb a többiekénél. Az ő lelkűkben még csönd volt. Ma már a gyerekek lelkében sincs csend, mert annyi zavaró hatás éri őket. A legtöbb a mese ellen hat, s mi több, mesének álcázza magát, miközben rombolja a lelkeket. tünk az útra, beültünk a rönó tháliába. Nagyon lassan tudtunk elindulni, mert nagyon nagy volt a fű. Az óriás jött utánunk, és a barátai is. Mi nagyon nehezen tudtunk elindulni, aztán végül kimentünk az útra, és elmentünk haza. Ha haza nem mentünk volna, az én mesém is tovább tartott volna. „gyerek” határozottság, a megfontoltság, az előrelátás és az ésszerűség, a gyerek „én”-é a játékosság, a lelki tisztaság, az őszinteség, a gondolat és a fantázia szárnyalása, szabadsága. Tartópillére pedig a mese. Nagyon leegyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy ami okos bennünk, az a felnőtt, ami pedig jó, az a gyerek. Az én gyerek „én”-em - úgy érzem - egy ideje megerősítésre szorulna, és gyanítom, nem én vagyok az egyetlen felnőtt, aki így van ezzel. Talán gyakrabban kellene keresnem a találkozást a mesével... Az oldal anyagát Dusza István írta Huszár László, a Duna Menti Tavasz főszervezője: Mesemenedzsernek neveztek (Somogyi Tibor felvétele) A három bácsi és a kis nyulacskaféle nyulacskájuk A hétéves Palcsó Bálint meséje Ami jó bennünk, az a (Archívum)
