Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-22 / 294. szám, szombat
8 Karácsony ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 22. A faluban nem múlhat el piros betűs ünnep vagy rendezvény - legyen szó karácsonyról vagy nyugdíjasünnepségről - a helybeli színjátszó csoport fellépése nélkül Egy darabka Párizs a nánai télben Az Első vizit nézőcsalogatója Egy darabka Párizst csempésztek - előbb Szepsibe, majd otthon, a nánai kultűrházba is. A harmonikaszóval aláfestett franciás utcai forgatagból indul el Rezső űr, hogy tiszteletét tegye Frici úrnál és nejénél, s ha minden jól sikerül, egy-két potya ebédhez is hozzájusson a házaspárnál. LAKATOS KRISZTINA A harmonikus családi fészekről azonban hamar kiderül, hogy őrültek ketrece: Friciék egymást gyilkolják, s a küzdelem terepévé egyre inkább Rezső úr személyé válik - átvitt értelemben és fizikai valójában egyaránt; lányuk szökni készül a habókos kertésszel, aki szerelmi zálogként hol karalábéval, hol répával közelid meg az ablakon át imádottját; a szakácsné pedig már pakol, hogy Rezső úr oldalán kezdjen új életet... Enrique Labiche Első vizit című bohózatával a közelmúltban Szepsiben, a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválján aratott hangos sikert a Párkány melletti kisközség, Nána színjátszó csoportja. Pergő, akciódús előadás, pontosan kihegyezett gégék, amelyek biztos kézzel elhelyezett taposóaknaként robbannak; remekül meg- és elrajzolt karakterek, egytől egyig lendületes, érett, telibe talált alakítások. Egy csoport játékos ember, akik maximálisan urai a hangjuknak, a testüknek, a mozdulataiknak, a térnek, az időnek, az érzelmeknek, a nevetésnek - és a közönségnek. És a legnagyobb meglepetés még ezután következik, amikor testközelből is szemrevételezhetem őket: annyira fiatalok. Úristen, de nagyon fiatalok! Sehol egy ránc, egy szarkaláb, egy kis táska a szem alatt. A csapat átlagéletkora 16-18 év. „Együtt tanultunk meg mindent, amit ma tudunk" „Nánán régóta hagyománya van a színjátszásnak, több csoport is működött itt, persze néha többéves kihagyásokkal. Nekem is ott motoszkált a fejemben, hogy jó lenne egy színjátszó csoport, de nem tudtam hogyan nekifogni. Az egyik ismerősömnek hasonló ambíciói voltak: ő a felnőtt színjátszókkal, én a gyerekekkel szerettem volna foglalkozni; ő játszani akart, én rendezni. Segített megszólítani a gyerekeket, akik akkor tizenegy-két évesek voltak. Kezdetben a felnőtt csoport mellett léteztünk, az három hónapig működött, nem is terveztek hosszabb távra, én viszont szerettem volna kitartani. Azután jött március 15., majd anyák napja, a falu vezetősége és a Csemadok, akik a kulturális rendezvényeket szervezik, pedig szóltak, hogy kellene valamilyen műsor. Megcsináltuk. Ennek öt éve: voltak, akik jöttek és mentek, de a mag megmaradt, együtt tanultunk meg mindent, amit ma tudunk. És ez számít igazán, nem az, hogy most éppen fődíjat kaptunk - meséli Juhász Mária, a csoport rendezője és vezetője. Marika huszonhárom éves. Mint mondja, pillanatnyilag tulajdonképpen még diák, de az intézményes keretek helyett inkább az élet iskolájában tanúi: „Rövid ideig néprajzot hallgattam az ELTE-n, azután művelődésszervezést Győrben. Több oka is van, hogy nem végeztem el egyiket sem, és az nem a tanulás. Részben az anyagiak szóltak közbe, részben az egészség. Győrben levelező tagozatos voltam, de még így is túl sokat kellett utazni, nem bírtam. Most leginkább az emberektől tanulok. Itt, a színjátszó csoportban, vagy éppen egy beszélgetés során. Mások nézetei érdekelnek. Nagyon nagy szó, de tényleg: úgy lehet jobb a világ, ha odafigyelünk másokra is. Nagyon szeretem a tréningeket, a színjátszó táborokatrengeteg embert ismertünk meg ott és sokat tanultunk tőlük.” Mindannyian sztárok Engedélyezve magamnak egy kis elfogultságot: számos dolog mellett a nánai színjátszókat valamiért nagyon lehet szeretni - a csoport kristálytiszta példája az értéket teremtő öntevékeny közösségnek. S nem a közösség megfoghatatlan, homályos definícióira gondolok itt, és nem arra a közösségformáló erőre, amelyet egyéb kiemelhető érték híján szokás előszeretettel emlegetni. A Nánai Színjátszó Csoport tagjai nagyjából egyidős fiatalok, gyakorlatilag két középiskola között oszlanak meg, s van közöttük egy „nagycsalád” is - öt darab Matus lány, testvérek, unokatestvérek, mindannyian játszanak. A fiúknak van egy próbazenekaruk, naponta megfordulnak egymásnál. Barátok színpadon és színpadon kívül is, s mint elmondják, veszekedni csak azon szoktak, milyen zenét hallgassanak: a csapat egyik fele a „normális zenéd’, a másik oldal pedig a keményebb rockot szereti. A színjátszó csoportban mindenki egyenlő: a darabokat Marika választja ki, általában a könyvtárban böngészgetve, az alapján, hány férfi szerep van benne. Utána együtt olvassák el, s ha kell, együtt írják át, mint például a Labiche-darabot: az eredetileg néhány szereplős bohózatot a csoport egészítette ki a keretjátékkal, hogy mindenkinek jusson legalább egy kisebb lehetőség. „Nálunk mindenki sztár - állapítja meg Matus Marianna, alias Friciné -, mindenki nagyon jó valamiben, és Marika az alapján osztja a szerepeket, hogy ki mit tud a legjobb. Amikor a színpadon vagyok, megáll körülöttem a világ, és csak arra figyelek, aki ott van velem, s hogy mindent úgy csináljak, ahogy kell. A taps utána nagyon sokat jelent. Ha nagy, azért, ha kicsi, azért.” Matuska Tamás, Frici úr alakítója tizenhat éves, Szőgyénben szakácsnak tanul, s az élet kedvenc dolgai között „a focit, a színjátszást, a Marikát, a baráti társaságot, az együttlétet” említi. A Rezső urat megformáló Khély Bálinttal együtt „indultak a pályán”, s a csoport abszolút alapító tagjaiként máig annak magját alkotják. Tamás szerint a színjátszásban az a legjobb, „ha tetszik nekünk is, a nézőknek is. Kezdetben nem mertem felmenni a színpadra, még az első előadáson is rosszul éreztem magamat. Ma már csak előtte vagyok ideges, mert abban a pillanatban, ahogy a színpadon állok, már jó, nem érdekel semmi más.” „Ilyenkor télen előfordul, hogy szombatonként egész napra elvonulunk próbálni. Nincs is itt mást mit csinálni” - jegyzi meg Marika. Amúgy, ha tehetik, délutánonként gyakorolnak: előbb megbeszélik, mi történt az iskolában, utána parodizálgatnak egy kicsit. „Komoly próba csak akkor van, ha az új bemutató előtt már szorít az idő, vagy ha jön valaki megnézni bennünket” - vallja be Marianna, jelezve, hogy Nánán sem erőszak a disznó* tor, a csoportot elsősorban nem a kemény csuklóztatás, hanem az tartja össze, hogy jó együtt. S ha az együttlétnek eredménye van, azt megmutatják a falu többi lakójának is. Az elmúlt években nem múlhatott el semmilyen piros betűs ünnepnap vagy rendezvény a fellépésük nélkül, legyen szó karácsonyról vagy nyugdíjasünnepségről. Piros szőnyeg, fúvószenekar helyett... Az ifjú rendező azt meséli, a falubeliek megszokták, már el is várják, hogy ha bármilyen műsor kell, megcsinálják: „Néptánc, balett, mazsorettműsor, palotás, szavalat, jelenet - bármi jöhet. A fiúkat néha nehéz rávenni, hogy táncoljanak; ilyenkor mindig azt mondom, ki tudja, mire lesz még az jó.” A csoport most a karácsonyi műsorra készül: eredetileg úgy tervezték, mindannyian elmondják a saját szavaikkal, mit kívánnak karácsony alkalmából, azután inkább verseket választottak. Rövid verseket, amelyek között az összekötő kapocs a szeretet. Januárra pedig a kisebb gyerekeknek készítenek műsort. „Az első előadásunk a Négyszögletű kerek erdő volt, szerettünk volna eljutni vele a Duna Menti Tavaszra, de kiderült, ahhoz már túl korosak vagyunk. A csoportunkban játszanak többen is, akik nem igazán engedhetik meg maguknak, hogy bárhova is elutazzanak. Amikor először mentünk Királyhelmecre vagy Szepsibe, számukra az maga volt a csoda. És tényleg nem számított, hogy nyertünk-e éppen” - mondja Marika, aki a helybeli fellépések mellett igyekszik fesztiválokra, színjátszó táborokba is elvinni a csapatát. A táborok egyikében találkoztak Perényi Balázzsal, a fiatal magyarországi rendezővel, aki felajánlotta a segítségét, s a Labichebohózat próbái során is értékes tanácsokat adott - úgy, hogy lehetőleg maguk jöjjenek rá a megoldásokra. Az eredmény - egy remek, mellesleg fődíjas előadás. „Piros szőnyeg, fúvószenekar... helyett: nagyon örültek - válaszolja Juhász Marika a kérdésemre, hogy milyen volt a győzelmük otthoni visszhangja. - Nemrég volt az itthoni bemutatónk, a százötven helyes kultúrház megtelt, sőt, sokan nem fértek be, kérdezik is, mikor játszunk újra. A falu egyébként erejéhez mérten támogat bennünket, buszra, útiköltségre kapunk pénzt. Szepsi előtt meg is lepődtem: kértünk egy összeget a buszra, és a dupláját kaptuk. Ez azért már elismerés. Lehet, hogy ez vagy az a helyi képviselő nem jön el megnézni az előadást, mert nem érdekli a színház, de á munkánkat legalább így segítik. Persze díszletre, jelmezre a pénzből már nem futja. Ha függöny kell, hazaküldtek valakit, hogy akassza le otthon. A mazsorettszoknya szintén nem probléma - egy-egy lepedő mindig akad. Azért jól jött a szepsi nyereményünk: eldöntöttük, hogy befektetjük a jövő évi produkciónkba.” Mert folytatás várható: „Sok mindenen keresztülmentünk, míg végül magunkra találtunk ebben a darabban - mondja Marianna. - Magamon nem veszem észre a változást, és Bálinton és Tamáson sem, akik amúgy is sokat hülyéskednek, viccelnek, grimaszolnak. Juhász Mária A többieken inkább. Főleg azokon, akiknél ez a lazaság, nyitottság nem volt megszokott dolog. Azt a lányt, aki a szakácsnőt alakítja, tátott szájjal bámultam: úristen, tényleg ő mászik rá a Bálintra? Egy éve biztosan nem tette volna meg. Színészi ambíciókat közülünk tudtommal csak Bálint dédelget, mi, többiek valószínűleg maradunk ebben a kis nánai színjátszó csoportban, ameddig lehet. Esetleg, ha úgy alakul, később majd összeszedem a kicsiket, és én leszek a Marika kis segédje.” A csoport tagjai tizenhat-tizennyolc éves fiatalok (Somogyi Tibor felvételei) „Mikor anyuékkal kötözgetjük a szaloncukrot, anyu egyszer csak azt veszi észre, hogy egyre kevesebb a szaloncukor, miközben az én zsebemben egyre több lesz belőle." Kisdiákok ünnepről és ajándékozásról Varga Vivien, Nagyölved, 5 éves RÁCZ VINCE Ki ne emlékezne a gyermekkori karácsonyokra, a szoba mennyezetéig érő, kellemes gyantaillatot árasztó fenyőfára, melynek elérhetetlen magasában csillogott a régi toronydísz, szúrós gallyain bakelitangyalkák egyensúlyoztak, és ragyogtak a színes üveggömbök meg a nagymamától örökölt százéves karácsonyfadíszek. És ugyan melyik felnőtt ne emlékezne az összegubancolódott, akkor még nem a kínai piacon vásárolt művarázs égősorra, melyet karácsony délelőttjén csak komoly erőfeszítések árán sikerült szétbogozni. Osztálytársaim körében senkiről se tudtam, hogy otthon a család karácsonyfáján gyertyát gyújtottak volna. Majd’ mindenhol a tarkabarka izzók ragyogtak. Kíváncsiak voltunk, vajon a mai gyerekeknek mit jelent a karácsony, hogyan töltik az ünnepet, mennyit változtak a szokások. Két magyar tannyelvű alapiskolába látogattunk el, a nagymegyeri felső- és a lakszakállasi alsó tagozatos iskolásokkal beszélgettünk ünnepi szokásokról, ajándékozásról. A mintegy kéttucatnyi kisdiák mindkét iskolában kórusban felelte, a karácsony a szeretet ünnepét jelenti, Jézus születésére emlékezünk ilyenkor. Kérdeznem alig kellett őket, ömlött belőlük a szó. „Míg Marci apuval és anyuval földíszítik a fát, elfoglalom magam valamivel, mikor elkészültek, sokáig gyönyörködöm a karácsonyfában, míg anyu nem szól, ideje vacsorázni. Aztán ágyba bújok, és reggelre megjön a Jézuska - mesélte a harmadikos Pintér Zsuzska. - Régebben este kaptuk meg az ajándékokat, ez jó pár évvel ezelőtt volt, amikor még kicsik voltunk, de nem tudtunk nyugodtan vacsorázni, mert a csomagokat minél hamarább ki akartuk bontani.” Bizony, nyolcévesen már érzünk régi emlékeket, és akkor még eszünkbe sem jut, hogy azok lesznek a legrégebbiek. „Én meg haspók vagyok, nagyon szeretek enni, nálunk sokáig tart az ünnepi vacsora” - vette át a szót a negyedikes Sárik Évi. Mikor a karácsonyi szokásokról faggattam őket, Makó Szabolcs elárulta: „Nálunk is van egy szokás, minden évben összetörik egy üveggömb a díszítéskor, de ha mégsem, akkor földhöz kell vágni egyet, mert ez már hagyomány.” „Amikor apu meghozza a fát, vizesvödörbe állítja az udvaron, és a fenyő mindig belefagy” - mesélte a hatodikos Csémi Veronika. „Mi karácsony este a testvéremmel elénekeljük a Hull a pelyhes és a Csengőszó című dalokat” -jegyezte meg a kis Fűzik Szilvia. Amint az édességekre terelődött a szó, Gerhát Bálint kuncogva bevallotta: „Mikor anyuékkal kötözgetjük a szaloncukrot, anyu egyszer csak azt veszi észre, hogy egyre kevesebb a cukor, miközben az én zsebemben egyre több lesz belőle.” Ezzel kapcsolatban szinte mindenkinek volt mondanivalója, jobbrólbalról záporoztak rám a vallomások. „Volt, hogy apró kavicsot csomagoltam a csőid helyére, anyu meg csodálkozott, idén nem fogy olyan hamar a fáról a szaloncukor” - egészítette ki a vallomását Bálint. „Apu múltkor szólt, hogy de rossz szaga van ennek a szaloncukornak, kóstoljuk meg, hátha megromlott. És akkor kettétörtük a gyanús édességet, a felét nekem adta, hát persze, hogy nem volt annak semmi baja. Később anyu letolt bennünket, ejnye, de torkosak vagytok -vette át a szót Veronika.- A fára pedig olyan helyekre aggatom a finom kókuszízű szaloncukrot, ahova csak én férek be.” Hiába, pákosztos szülőnek pákosztos a gyereke. Ez így van rendjén. A lakszakállasi kisdiákok körében is hasonló a helyzet. Van, aki azt mondta: „Ha az anyu kavargatja a süteménykrémeket, mindig belekóstolok”. Segítetek-e otthon az ünnepek előtt, készítetek-e saját kezűleg ajándékokat, kérdeztem tőlük. „En gyúrtam sóból, vízből, lisztből meg olajból tésztát, és abból formáztam apró süteményeket” - mesélte Pintér Zsuzska. „Nekem már nincs gondom az ajándékokkal, már mindenkiét elkészítettem” - sóhajtott megkönnyebbülten valamelyikük. Évi hozzáfűzte: „Énnekem még egy púp van a hátamon emiatt.” Kíváncsi voltam, vajon milyen ajándéknak örülnek a leginkább a mai kissrácok. Lakszakállason főleg a Lego hódít, a görkorcsolya és egy nemrég piacra dobott baba, melynek, bevallom, ki sem tudom ejteni a nevét, hiába kérdeztem rá újra és újra, csak annyi biztos, a baba bepisil, ha nem gondozzák. Feltűnő, hogy nem hangzott el a könyv, mint lehetséges ajándék. Igaz, az én korosztályomban sem kért mindenki könyvet, mégis sokan azt kaptunk karácsonyra, s mivel nem volt túl nagy választék a könyvesboltokban, majdnem mindenki ugyanazt a regényt kapta. „A mai világban inkább csak az ajándék számít, persze nem mindenhol, nekem nem fontos, hogy drága holmit kapjak” - mondta egy rokonszenves hang. Ez nem egyedüli vélemény, a lakszakállasi kisdiákok közül is így vélekedtek néhányan, Tarcsi Ildikó és Szalay Szandra egymás szavába vágva mondták: „Nekem nem kell semmi, csak az a fontos, hogy egészséges legyen a családom”. Jó ezt hallani a nagy bevásárlási láz idején, mikor a kereskedelmi szempontok jól menő üzletté silányították az ünnepet, és egy méltatlan verseny kialakulásának lehetünk tanúi és résztvevői. A tét nem kevesebb, mint hogy ki tudja drágább és pazarabb ajándékkal elkápráztatni hozzátartozóját. Elkeseredésre mégsincs oka senkinek, ha a két kislány szavaira gondol.
