Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-13 / 286. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 13. TÉMA: LUCA NAPJA A kutatók mind a mai napig sem jutottak egységes álláspontra a Luca-hiedelmek eredetét illetően Már az ókorban megjelent a boszorkány előképe A szent és a boszorkány Bárkire ráfoghatták: az ördöggel szövetkezett HATTER Vannak nevek, amelyek ünnepnapját és helyét a naptárban talán még a kisgyermekek is tudják. Ezek között a Luca az egyik legismertebb, s a december 13-i Luca-naphoz helyenként még ma is élő népszokások, különös összefüggésekre utaló, olykor humoros népi mondókák is kapcsolódnak. ÖSSZEÁLLÍTÁS Tulajdonképpen kétféle Lucát különböztethetünk meg. Az egyik jóságos nő, akit a katolikus egyház szentként tisztel, noha ma már nem tartja történelmi személynek, csupán legendás alaknak. Szent Lucia a hagyomány szerint az itáliai Szirakúzában élt, egy előkelő szicíliai családból származott és már igen fiatalon keresztény lett. Szüzességet fogadott, s amikor kérője szemének szépségét kezdte dicsérni, állítólag önmaga kaparta ki mindkét szemét, csakhogy ne kelljen férjhez mennie. Hitéért mártírhalált halt. Szent Lucia kultuszát Itáliában ma is ápolják és őt tartják a szembetegek védőszentjének. Maga a Lucia név összefügg a latin lux, azaz fény szóval. A régebbi korokban Luca napja egybeesett a téli napforduló napjával (amely sokáig évkezdő nap is volt), amikortól is egyre hosszabbak lettek a nappalok, vagyis Luca „meghozta a fényt”. A Gergely pápa által elrendelt naptárreformot követően december 13-ának ez a „kiváltsága” megszűnt ugyan, de Luca napja továbbra is megőrizte helyét a jeles napok sorában. A népi hiedelmek Lucája egyáltalán nem az a szent nő, akiről az imént szó volt. Különösen Közép-Európában, az osztrák, horvát, szlovén, szlovák és magyar falvakban afféle szeszélyes boszorkánynak tartották, aki inkább a rosszra hajlamos, mint a jóra. Ennek a Lucának az alakjában ókori és pogány elemek egyaránt ötvöződnek, a kutatók azonban mind a mai napig nem jutottak egységes álláspontra a Lucahiedelmek eredetét illetően. Mint a kiváló magyar néprajzkutató, Dömötör Tekla írja: „a német kutatók általában összekapcsolják e kérdést a Perchta, Holle és más, német nyelvterületen ismert, téli démoni nőalakok eredetének kérdésével”. Mások ezekben az alakokban valamely antik istennő (Artemisz, Hekaté vagy Déméter) kultuszának továbbélését vélik fölfedezni a néphagyományban. „Kísérlet történt továbbá ezeknek a germán, szláv, illír stb. hasonló kultuszokból való eredeztetésére is” - jegyzi meg Dömötör Tekla, majd így folytatja: - Mások (pl. Mannhardt, von Sydow) főleg naptári megszemélyesítéseknek, allegóriáknak tartják őket, részben a növő fény allegóriájának (Luca és Perchta neve egyaránt a „fény”, „fénylő” fogalmakkal kapcsolatos), vagy pedig a téli asszonyi munkatilalmak allegorizált ellenőrzőinek. Dömötör Tekla azonban maga is felvet egy lehetséges összefüggést, amikor a Luca-ünnepeket kapcsolatba hozza az antik Lucina tiszteletével. - Lucinát Juno (a római mitológia legfőbb istenasszonya - a szerző megj.) mellékalakjaként tisztelték, ő volt a születésnél segédkező „szent bába”, akit a szülő nők segítségül hívtak. A kettőjük közötti kapcsolat feltételezésére nemcsak az jogosít fel, hogy mindkettő neve a latin lux (fény) szóval függ össze. Amennyiben Eduard Norden interpretációja helyes, az antik Lucina nemcsak az emberek, hanem az Aion (az új korszakot jelképező isteni gyermek - a szerző megj.) születésénél is segédkezett a mítosz szerint és így naptári ünnepe az évkezdésre, tehát a téli napforduló körüli időre eshetett. A magyar népi hiedelemvilág Lucája sokkal több rokonságot mutat az antik Luciával, mint a katolikus egyház szentjével. Tulajdonképpen „tipikus anyaistennő, a női munka ellenőrzője, a szaporodás patrónusa”. Dömötör Tekla Lucával kapcsolatos eszmefuttatását azzal a megállapítással zárja, hogy a „kelet- és közép-európai népeknél az október-novembertől vízkeresztig tartó időszakban egy sor egyházi ÜnnepSzent Lucia szobra a badajozi Keresztelő Szent János-katedrálisban nek külön népi kultusza és szokásanyaga is kialakult, amely csak nagyon lazán kapcsolódik az ünnep egyházi jellegéhez. Ezek egy része asszonyi ünnepf női dologtiltó napok, másrészt ilyenkor jósolnak a lányok, hogy mikor és kihez mennek férjhez. Ezek az andrásoló napok (november 21. András, Katalin, Borbála, Luca napja) a keleti egyházhoz tartozó népeknél pedig egy sor más novemberi-decemberi ün-Ilyenkor jósolnak a lányok, hogy mikor és kihez mennek féijhez. nepnap is”. Végeredményben tehát Luca egy démonikus nőalak, aki jellegét tekintve egyfajta anyaistennő. Tőle függ az ember és az állat szaporodása is, s szemben „a karácsonyi történet „szűz” anyjával, ez az anyaistennő a nemzés és szülés nagyon is ‘testi’ mozzanataira utal”, ahogy az kiderül a Paláston lejegyzett köszöntőből is:,Lucát hoztam kéteknek Vas legyen fazékjok, Cin legyen tányérjok, Ólom legyen kanalok, Bomyas legyen tehenjek, Csikózzon meg a lövök, Fiazzon meg az asszonyok.” A boszorkányok a népmesék legellenszenvesebb alakjai közé tartoznak. Rendszerint ők okozzák a bonyodalmakat, varázsszert, mérget kevernek a főhős ételébe-italába, különböző alakban képesek megjelenni, de másokat is átváltoztatnak vagy elvarázsolnak. A népi hiedelmek boszorkánya is képzeletbeli lény volt, aki rontást hozott az állatokra vagy az emberekre, éjszaka rátelepedett a mellükre, kiszívta a szoptató nők (esedeg a tehenek) tejét stb. Míg azonban ezekkel a gonosz mesealakokkal többnyire csak a gyermekeket riogatták, léteztek valódinak tartott boszorkányok is, akiket általában a sátánnal hoztak kapcsolatba. A boszorkány előképe már az ókorban megjelenik, rendszerint valamilyen gonosz varázslatot űző asszony alakjában, de igazán nagy kariert a kereszténység elterjedését követően „fut be”. Még ma is elszömyedve olvassuk a boszorkányüldözésekről szóló leírásokat vagy a boszorkányperek jegyzőkönyveit. A katolikus egyház, hogy hatalmát megtarthassa, nem riadt vissza a legborzalmasabb megfélemlítő eszközök alkalmazásától sem. A 12. századtól kezdve nagy vehemenciával lépett fel a különböző eretnekmozgalmak ellen, s megtorolt minden ellenszegülést, de sokszor még a tévelygőket is keményen megbüntette. S ha netán nem találtak eretneket vagy eltévelyedett embert, ott hamarosan ráakadtak a boszorkányokra. Az első boszorkányok többnyire lelkibeteg vagy egzaltált nők lehettek, akik álmaikat, látomásaikat valóban megtörtént eseményekként élték át és mesélték el hozzátartozóiknak, ismerőseiknek. Az sem kizárt, hogy a különböző erdei növényekre is ráfanyalodó emberek szervezetébe valamilyen kábító vagy hallucinogén anyag került, amelynek hatására az a benyomásuk támadt, hogy repülnek vagy fényes lakomán vesznek részt. Fokozatosan sztereotípiák, sémák alakultak ki, amelyek lapján bárkire könnyen ráfoghatták, hogy az ördöggel szövetkezett, sátáni praktikákat alkalamzott. Megszülettek a boszorkányokkal foglalkozó első könyvek is. Ezek egyrészt azt taglalták, miről lehet felismerni a boszorkányokat, másrészt összefoglalták a boszorkányüldözés módszereit. Az egyik leghírhedtebb kiadvány az 1486-ban megjelent Boszorkányok pörölye (MaUeus maleficarum) című könyv volt, amelyet két dominikánus szerzetes: Jacob Sprenger és Heinrich Kramer vetett papírra. Fél évszázad leforgása alatt vagy 30 kiadást ért meg, s útmutatásul szolgált a később keletkezett munkák szerzőinek is. A boszorkányság és az eretnekség fogalma kezdetben szorosan összefonódott, számos pápai bulla is így taglalja. Később a boszorkányok „önállósultak”, amit mellesleg az is bizonyít, hogy nemcsak a katolikus, hanem a két legjelentősebb protestáns egyház is üldözte őket. A hírhedt boszorkányperek a 15. század utolsó harmadában kezdődtek és egészen a 18. század második feléig tartottak. Az ember nem is hinné, hogy még a felvilágosodás évszázadában is máglyára lehetett küldeni boszorkánysággal vádolt nőket és férfiakat. A boszorkányok általában feljelentés alapján kerültek az inkvizíció vagy a világi bíróság elé. Akinek haragosa volt, netán megkívánták a vagyonát, az könnyen a kínzókamrában találhatta magát. A kínvallatás borzalmait aligha szükséges ecsetelni. A gyanúsított még olyasmitjs bevallott, amiről korábban nem is hallott. Az ördöggel közösülő, seprűnyélen lovagló, a szombat éjjeli nagy tivornyákon (boszorkányszombat) dorbézoló vagy különböző állatok képében megjelenő gonosz boszorkányok szinte a hétköznapok részévé váltak. Ezzel magyarázható, hogy a boszorkányok ellen lefolytatott eljárások miatt csak kevesen tiltakoztak. Az esetek túlnyomó többségében ártatlan embereket ítéltek súlyos börtönre vagy máglyahalálra. Európában az utolsó boszorkányperekre az 1790-es években került sor. A démonikus nőalak (Fotók: internet) Az oldalt írta: Lacza Tihamér E napon lát hozzá a férfi a lucaszék készítéséhez, s úgy intézi dolgát, hogy minden nap legyen valami teendője, és éppen karácsony böjtjére készüljön el vele Luca-napi szokások, hiedelmek Illusztrációs felvétel ÖSSZEFOGLALÓ A néphit szerint Luca napján az asszonyoknak jóformán semilyen házi munkát nem volt szabad végezniük, ellenkező esetben ugyanis különböző büntetések vártak rájuk. Luca a fonó asszonyhoz hajítja az orsót, kóccá változtatja a fonalat, „bevarrja” a tyúkok tojókáját. A kenyeret sütő asszony pl. azt kockáztatta, hogy bölcsőben ringó gyermekét Luca a kemencébe veti, amit talán úgy is értelmezhetünk, hogy a gyermek magas lázzal járó betegségbe esik. A kővé válás motívuma gyakran összefonódott a Luca-napi tilalmakkal. E napon kölcsön adni sem volt szabad. Róheim Géza írja, hogy a Nyitra menti magyarok szerint Luca napon tilos a háztól tüzet vagy sót kiadni, mert Luca nagyon megharagszik. A boszorkányok ilyenkor előszeretettel kérnek kölcsön tehén körüli foglalatossággal kapcsolatos tárgyakat is, hogy aztán megronthassák az állatot. Helyenként különböző farsangi vagy tavaszi szokások elemei is felbukkannak a Lucanapi szokásokban. Gyakran megtréfálták a lányos házak lakóit: szalmát szórtak a ház elé, eltorlaszolták az ajtót vagy a kaput, a ház falára vagy a kerítésre mésszel felírták Luca nevét stb. Kisebb-nagyobb csoportokba verődött, Lucának öltözött alakoskodók - általában fehér lepedőt magukra öltő legénykék - is járták az utcákat, de megjelentek a tollfosztásnál vagy a fonóban is. A Dunántúlon még a közelmúltban is élő szokás volt a lucázás, a kotyolás és a palázolás, amelyek az ún. köszöntő szokások közé tartoznak. A „kotyoló” kisfiúk pl. szalmát vagy fadarabot vittek magukkal (többnyire valahol elcsenték ezeket), s erre térdelve mondták el a köszöntőjüket. A háziak ezt követően vízzel meglocsolták őket, mire a legénykék a magukkal hozott szalmával, fával „megvarázsolták” vagy megbűvölték a tyúkokat, hogy egész évben jól tojjanak. A mondókák általában a „Luca-Luca kity-koty” vagy csak a „Kity-koty, kity-koty” szavakkal kezdődtek, s olykor meglehetősen vaskos kifejezéseket is tartalmaztak, ami korántsem meglepő, hiszen az emberi termékenységre, a férfiak szexuális teljesítményére vagy a nők külsejére is utaltak. Dömötör Tekla a következő köszöntőt Zalaistvándiban jegyezte le: „Luca, Luca kity-koty, tojjanak a tikjok, A ti lányotoknak akkora segge legyen, mint a kemence szája! Lity-loty, kity-koty. A ti lányotoknak akkora csöcse legyen, mint a bugyigás korsó! Úgy megálljon a maguk fejszéjük a nyelibe, mint az én tököm pöcsöm a helibe! Annyi pénzük legyen, mint a pelyva, Annyi csirkéjük legyen, mint a fűszál! Lity-loty, kity-koty...” A Garam és az Ipoly közötti területen a Luca-napi köszöntő neve heverés volt, s az alakoskodók fenőkövet, vasat vittek magukkal. A köszöntő kezdősora errefelé általában így hangzott: „Luca fekszik ágyában...”, s ez nyilván összefüggött a női munkák tilalmával. Luca napkor jósoltak is. Ezek a jövendölések általában a várható időjárással, a terméssel, a férjhezmenéssel, esetleg a halállal voltak kapcsolatosak. A Luca napján csíráztatni tett búzából pl. arra következtettek, milyen termés lesz a jövő esztendőben, esetleg hogyan alakul a család anyagi helyzete vagy a családtagok egészségi állapota. Ha karácsonyig a búza 30-40 cm magasra nő, akkor a hiedelem szerint a következő évben jó termés várható. Egyes helyeken a fény motívuma is megjelenik ebben a szokásban: a növekvő búza közepébe gyertyát vagy olajmécsest állítanak, amelynek a búzaszálak között átszűródő fényéből következtetnek a várható termésre. Minél gyengébb a fény, annál gazdagabb lesz az aratás. A karácsonyi ünnepek elmúltával a csíráztatott búzát a baromfiakkal vagy a szarvasmarhákkal szokták megetetni, hogy megóvják őket a rontástól vagy a betegségektől. Luca-napkor az asszonyok egy dolgot mégis tehettek: babot vagy ruhát fejthettek, mert azt tartották, hogy ezzel „kifejtik” a tojást a tyúkokból. A legismetebb szokás azonban az ún. lucaszéke készítése volt. A népi hiedelem szerint ennek az alkalmatosságnak a segítségével lehetett felismerni a boszorkányokat. A férfi Luca-napkor fogott bele, s úgy intézte, hogy minden nap legyen valami teendője és éppen karácsony böjtjére készüljön el vele (Lassan készül, mint a lucaszéke - tartja a mondás). Többnyire tizenháromféle fát használtak fel hozzá. Aki az éjféli misén a lucaszékére felállt, megpillantotta a falu boszorkányait a templomban. Arról lehetett felismerni őket, hogy rendszerint háttal álltak az oltárnak, ökör vagy tehénszarvuk volt, esetleg szarvasagancsot vagy tollat viseltek. Természetesen a boszorkányok is rájöttek arra, hogy valaltí megleste őket, s amint véget ért a mise, üldözőbe vették a lucaszéke készítőjét. Az illetőnek szednie kellett a lábát, mert ha a boszorkányok elkapják, megölik. Ajánlatos volt mákot magával vinnie, hogy azt a kellő pillanatban széthinthesse. A boszorkányoknak szemenként össze kellett szednük a mákot, s ezalatt az üldözött személy hazaért. A reformátusok nem a templomba, hanem a keresztútra vitték a lucaszékét és „várat” kerítettek köré (többnyire szentelt krétával kört rajzoltak), ami megvédelmezte őket a boszorkányoktól. A néprajzi gyűjteményekben csak elvétve találni lucaszékét, mert a karácsony elmúltával általában eltüzelték. A lucaszéke egyébként a fejószékre emlékeztetett, ami nyilván összefüggött azzal, hogy a gonosz boszorkányok többnyire a tehenek körül garázdálkodtak.
