Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-08 / 282. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 8. Szombati vendég Aňa Geislerová: „Kiskoromban katona akartam lenni. Egyenruhára vágytam, hogy sose kelljen azon gondolkozni, mit vegyek fel. Úgy egyszerűbb, ha előírják." Érzéki, démoni, és még a teafőzőt is odaégeti Berlinben forgatott egy német filmben, Brünnben játszik amerikai darabban, Prágában most éppen riporterként működik. Állandó rovata van egy havonta megjelenő filmes lapban. Aňa Geislerová a cseh mozi vörös lányba oltott tékozló fiúja. SZABÓ G. LÁSZLÓ Vagány csaj. Karcos egyéniség. Kalandorok ne kíméljék! Élvezi a bizarr helyzeteket. Színpadi szerepeihez „kukkolóként” végez előtanulmányokat. Mások próbáin a sötétben lapul. Figyel és jegyzetel. Anyagot az életből gyűjt. Félni nem szokott. Kacagva jáija a hadak útját. Megállni csak akkor tud, ha megállítják. Egyébként nem. Olyan, mint az örökmozgó. Éjszakái összefolynak a nappalokkal. Mindig ott van, ahol lennie kell. Ahol történik valami. A langyos víz nem az ő állomáshelye. Csak a forró vagy a jéghideg vonzza. A köztes semmiben sem érdekli. Amúgy pedig fehér bőrű, szeplős és érzéki. Vad is egy kicsit. De nem a veszedelmes, hanem a megszelídült fajtából. Barátságos ez a szoba... látom, még földgömbje is van. De mi ez az égett szag? Főz valamit? Lehet, hogy én égek? Én valami mást érzek. De mondom, hogy nem főzök. Teát csináltam. Earl grayt. Annak meg illata van. Annak igen. Csakhogy az én orrom valami mást jelez. Mindegy. Beszéljünk inkább arról, hogy milyen volt a sárban. Hol? A sárban. Kryštof Hádekkel. Alice Nellis új filmjében, a Kirándulásban. Családi komédia road movie-ba oltva. Beragad a kocsink a sárba. Mulatságos helyzet. Ott állunk tehetetlenül. Többet nem mondhatok. Az utóbbi években inkább külföldi produkciókban dolgozik. Megunta a cseh filmet? Lehet, hogy a cseh film unt meg engem. Sokat forgattam a Renčfilm óta. A Requiem egy babáért remek film volt. Akárcsak a Jan Svérák rendezésében készült Száguldás. És még sorolhatnék vagy tíz címet. Korán kezdte. Tudom, mi a baj. Hogy mát nem vagyok Lolita. Kinőttem az ilyen típusú szerepekből. A dámákat meg mások kapják. Igen, tizennégy éves koromban én már nagyon éltem. És nemcsak a kamera előtt. Két film között, amikor semmi, de semmi dolgom, mindig arra gondolok: milyen dúsan éltem idáig. Nagy szerencsém volt, hogy olyan fiatalon vágtam bele. De még mindig úgy érzem, hogy semmit sem csináltam. Miért, mit szeretne csinálni? Ha én azt tudnám! De az ember sosem lehet elégedett. Az idősebb, tapasztaltabb színészek is azt mondják, hogy még semmi komolyat nem csináltak. Pedig húsznegyven évvel előttem járnak. Még tizenhat sem volt, amikor Milánóban dolgozott. Mint modell. Az is munka. Ráadásul elég sok veszéllyel jár. Nekem sem a veszélyből, sem a megalázásokból nem jutott. Pedig ha belegondolok, én sem egy biztonságos helyen laktam. A kínai negyedben. Ott minden este történt valami. Volt egy kedvenc klubunk. Oda a modelleket ingyen beengedték. Másoknak belépőt kellett fizetni. Mi vonzottuk a pasikat, úgyhogy zöld utunk volt. Növeltük a forgalmat. Ott mindenki „füvezett”. Mi is. De azért nem vittük túlzásba. A legtöbbször hajnalban vagy reggel mentem haza. Egyedül. Hordtam magamnál rugós bicskát, hogy ha megtámadnának, meg tudjam védeni magamat. Szerencsére sosem kellett használnom. Mindig megérzi, hol a határ? Az ösztöneim még sosem hagytak cserben. Talán tud róla, hogy van valami provokatív az egyéniségében. Mondták már mások is. Lehet, hogy a lolitás évek maradéka? Milánóban például nem voltam szerelmes senkibe. Az ottaniak nem is nagyon tetszettek. Minden férfi nyakában aranylánc lógott. Utálom az aranyláncot. De azt is, ha füttyögnek utánam az utcán. Milánóban ez a divat. A kakaskodás meg a füttyögés. Soha nem volt olasz fiúm. Francia férfiba viszont már voltam halálosan szerelmes. Tizenhárom évesen Tono Stano fotózott. Nála találkoztam egy francia fiúval, akijjont kétszer annyi volt, mint én. Őrülten beleszerettem! Bömböltem utána. Amikor aztán eljutottam Párizsba, egy válogatásra, azt mondtam, addig haza nem jövök, míg rá nem bukkanok. Sikerült. Találkoztunk. Egy kiállításon botlottam bele. De semmi nem történt. Egy perc alatt kijózanodtam. Berlinben viszont, most, hogy kint forgattam, remekül éreztem magam. Velencét is szeretem, mégis azt mondom, hogy Berlin az én városom. A ritmusa, a lüktetése mindig rabul ejt. Ott szeretek a legjobban egyedül. Ott mindig izgalmas fazonokkal találkozom. Az England című német filmben egy orosz maffiavezér feleségét játssza. Ebben az volt az érdekes, hogy a forgatókönyvet nem fordították le angolra, németül meg nem igazán értek. Úgyhogy már javában forgattunk, amikor a kép tisztulni kezdett előttem. Eleinte a megérzéseimre hagyatkoztam, csak később vált egyértelművé számomra, hogy hol vannak a figura súlypontjai. Marija munka után ment Németországba, és így ismerkedett meg a fickóval, de hogy ki is ő valójában, azt csak azután tudta meg, amikor már bent ült a Mercedesében. Brünnbe mivel tudták elcsalogatni? Jan Antonín Pitinský, napjaink egyik legtöbbet vitatott színházi rendezője hívott meg egy szerepre. Színházról sokáig hallani sem akart. Nem érdekelt a színház. Valahogy nem vonzott. Én a filmet jobban szerettem. Aztán még Brünn előtt meghívtak két másik darabba is. Az egyikből végül semmi sem lett, a másikból pedig egy hónappal a bemutató előtt kiléptem. Úgy éreztem, iszonyú nagy nyomás alatt vagyok. Hogy érzelmileg zsarolnak. Azt meg senkinek sem hagyom. De arra ez a helyzet is jó volt, hogy ráébredjek: ha jó lezekben vagyok, a színházi munkát is élvezni tudom. Pitinskýt a prágai Divadlo na zábradlí büféjéből ismerem. A felkérést is ott kaptam tőle. Azt kérdezte: „Nem akarsz Brünnben játszani?” Én meg rábólintottam. így most egy westernben vendégeskedem. Az elején még arról szól a darab, hogy ki milyennek képzeli a Vadnyugatot, aztán jön a letargia, a rettenet, a kegyetlenség és a boldogságkeresés. Engem meg akarnak erőszakolni benne. Mondjam a darab címét? Deadwood. Pete Dexter írta. Az ilyen érzéki vörös nőtől általában vagy félnek a férfiak, vagy azon nyomban megkívánják őket. Ha félnek tőle, hát csak féljenek. Ha pedig... mások elvárásának nekem egyszerűbb eleget tenni, mint hogy az én elvárásaimnak feleljen meg valaki. Az esetek többségében megmondom, mit akarok. De azt is, hogy mit nem. Aki azt hiszi, hogy viccelek, gyorsan rájön, hogy téved. Lehet, hogy kemény vagyok? Miből gondolja? Aki tudja, mit akar, arra ma azt mondják, hogy kemény. Vannak persze olyan helyzetek is, amikor semmit sem akarok. Ilyenkor aztán, ha a másik akar valamit, megrettenek. Egy régebbi beszélgetésünk során, ha jól emlékszem, azt mondta: a nagymamája magyarul is tudott. Sok mindenben hasonlítunk egymásra, ebben sajnos nem. Bár... volt nekem egy magyar barátom... de olyan igazi! Jancsó Nyika. A híres magyar filmrendező fia. Németországban dolgoztunk együtt. Tőle azért megtanultam egy-két fontos magyar szót. Például? Szeretlekszeretlekszeretlek. Ezt jól megtriplázta. De miben hasonlít a nagymamára? Mindketten szeretjük a finom italokat. Csak tudnám, hol töltötte a gyerekkorát... nem jut eszembe! A lánykori neve viszont igen. Liszenko. Az édesapja magyar volt. Nagyszerű asszony ám a nagyi! Karácsonyra általában töltött káposztát csinál. Nyolcvankét éves kora ellenére még most is remek állapotban van. Olvas, figyeli a világot. Esténként, lefekvés előtt iszik egy stampedlival, de azért igazi úriasszony. Képes volt nyáron, éjjel egykor kivinni a kertbe, hogy elemlámpával a kezében megmutassa, milyen gazdag termést hoznak a málnabokrok. A nagynénje is színésznő. Fiatalkori képei alapján azt kell, hogy mondjam, nagyon sok közös vonásunk van. Bár ő sem vörös. Mi az apámnak köszönhetően vagyuk vörösek. A húgom is, meg a nővérem is. Ők is ilyen szabadok, szertelenek? Minket így neveltek. Sem az anyám, sem az apám nem korlátozott bennünket. Hagyták, hogy mind a hárman azt csináljuk, amit akarunk. És mégsem „csúszott el” egyikük sem. Még elcsúszhatok! Előttem az élet. A provokátorok általában bátrak és erősek. Én viszont gyenge vagyok és félős. A legapróbb jelét sem látom ennek. Aki habzsolja az életet, abban aligha van félsz. Ki állítja, hogy habzsolom? Fogalmazhatnék úgy is, hogy nagyon tud élni. De a kettő nem ugyanaz! És az sem biztos, hogy olyan nagyon tudok élni. Mindenesetre van egyfajta hóbort bennem. Szeretnék a megszállottja lenni valaminek. Őrült megszállottja! Ott van például a film. A filmet imádom. A félkegyelmű visszatér női alakításáért most kaptam díjat Buenos Aresben. De most már a színházban is azt érzem, hogy jó, jó, nagyon jó. Csak ott még nem tudom kikapcsolni magamban az önkontrollt. Ez az én nagy bajom. Bátrabbnak kellene lennem. De hiszen már bakfisként is bátor volt. Tizenhárom évesen, a hecc kedvéért levetette a szoknyáját az utcán. Ma is képes lenne hasonló „mutatványra”? Tavaly ősszel megtettem. Prágától huszonöt kilométerre megálltunk egy hídon. Két fiú és én. Egy ideig bámultuk a folyót, aztán kezdtük elunni magunkat. Mit fogunk csinálni? - kérdeztem a srácokat. „Levetkőzünk - mondta az egyik. - De teljesen.” Gondoltuk, megvárjuk az első autót, hogy felejthetetlen élményben részesítsünk valakit, de mert nem jött senki és nem volt kedvünk az út szélén ácsorogni, elindultunk. Cipőben, ruhátlanul. Minden cuccunkat a hídon hagytuk. Szemerkélt az eső, hideg is volt egy kicsit, de nem érdekelt bennünket. Észrevettük, hogy egy háznál hangosan szórakoznak, disznótor volt, bementünk. Tizenegy óra lehetett, az emberek nem akartak hinni a szemüknek. De kedvesek voltak, nem igaz, hogy mit összenevettek. A várakozást hogyan viseli? Két film között? Rémesen. Mindig arra várok, hogy dolgozhassak. Ha nem csinálok semmit, ideges vagyok. Félek, hogy kiesek a ritmusból. Vagy hogy ellustulok. Egy német nő azt mondta nemrég, hogy én egészségtelenül fegyelmezett vagyok. Pedig csak arróí van szó, hogy ha dolgozom, szükségem van a rendre. A feladat: kötelesség. Kiskoromban katona akartam lenni. Egyenruhára vágytam, hogy sose kelljen azon gondolkozni, mit vegyek fel. Úgy egyszerűbb, ha előírják. A katona ráadásul mindig tudja, mit kell tennie. Parancsot hajt végre. Gondoskodnak róla, megmondják neki, mi a dolga. Megszervezik az életét. Ezt el is viselte volna? Ebben az egyben nem vagyok biztos. Bár lehet, hogy a parancsot is meg lehet szokni. A kórházban sem bírtak velem. Ez is tizenhárom éves koromban történt. Vakbélgyulladással vittek be, de kezelhetetlennek minősítettek. Én lettem az elrettentő példa. Agresszív voltam, mindenkivel konfliktusba kerültem, kidobáltam a gyógyszereket az ablakon. De a rend meg tetszett. Az az igazság, hogy jól jönne nekem egy személyes „felügyelő”. Vagy egy „strici”, aki irányítaná az életemet. Megmondaná, hova menjek, mit csináljak, meddig maradjak. Úristen, honnan jön ez az égett szag? Lehet, hogy főz a szomszéd? De sosem fejezi be? Ha most választhatna egy partnert a következő filmjéhez, ki lenne az? Karel Dobrý. Ugyanúgy vibrál, mint én. Elmentünk kávézni nemrég. Két nap múlva jöttünk vissza. Lovagoltunk, meztelenül ugráltunk hatalmas víztartályokon. Ha felvettünk volna egy stopost, egyikünk sem állt volna jót magáért, az biztos. Két ördög, ha találkozik. Inkább két démon. A plusz és a mínusz. A jó és a rossz. Mindegy, hogy most éppen melyik vagyok. Csak semleges ne legyek. Nem itt ég valami? Jézusom! A teafőző! Elfelejtettem lekapcsolni a platnit. Mindegy. Üdvözlöm Dalit. Václav Havel nem egy filmben látta már a népszerű cseh színésznőt. Karlovy Varyban el is mondta: Aňa Geislerová hűséges híve (Miloš Fikejz felvétele)
