Új Szó, 2001. november (54. évfolyam, 252-275. szám)
2001-11-24 / 270. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. NOVEMBER 24. Családi Kör 11 Matyi szünös-szüntelen menekül, állandó szökésben van, mert a szeretetet nem lehet ajándékokkal pótolni A válás néma tanúi III. MALIK ÉVA ét alkalommal is foglalkoztunk már a válás áldozataival, a csonka családba kényszerült gyermekekkel. A példákat, e szomorú történeteket Gál Vera, a Pozsonyi Diagnosztikai Központ pszichológusa mondja el nekünk, hogy okuljunk, amíg nem késő. íme a második történet, és még mindig nincs vége. Figyeljék a szombati Uj Szót, benne a Családi Kört! Esetleírás A kisfiúnak külföldi édesapja volt. Olyan közegből jött, ahol egészen mások voltak a társadalmi kulturális és az erkölcsi normák, ahol a nő neve hallgass, ahol csakis arra szorítkozik az anya szerepe a családban, hogy kielégítse a félje szükségleteit, hogy csak a háztartás és gyermeke alapvető létfenntartási szükségleteinek biztosítása legyen a feladata. Az összes többi jog kizárólag a férfit illeti meg, ő határozza meg a gyermekek nevelési formáit is. Mind a ketten - a maguk módján - szerették a gyermeket, de mint házastársak a kezdet kezdetétől nem voltak egy hullámhosszon, nem tudtak egy családban élni. Matyi négyéves volt, amikor az anya kezdeményezte a válást, a kisfiú az ő gondozásába került, de az apával továbbra is találkozhatott. A baj ott kezdődött, hogy az apa nagyon nyeregben érezte magát, a gyerektől semmiféle elvárásai nem voltak, semmi feladattal nem bízta meg őt, a fenyítést, a nevelést csakis az anya végezte. Az apa minden együttlét alkalmával gazdag ajándékokkal halmozta el a fiút, amikor együtt voltak, nem volt ideje vele foglalkozni, ezért talán saját magát akarta pótolni ezekkel a tárgyakkal. Azzal, hogy éttermekbe küldte, minden egyes alkalommal sok pénzt adott neki, sőt amikor kilencéves lett, még azt is megengedte neki, hogy éjjelente autót vezessen. Ké(Proháczka István felvétele) sőbb magával vitte őt éjjeli szórakozásaira, a kaszinókba, a játéktermekbe, tehát a gyermek kiskirálynak érezte magát mellette. Az apának nemcsak a vállalkozásából volt rengeteg pénze, hanem mindenféle kétes ügyletekbe is belebonyolódott, s tette ezt gyakran a fia szeme előtt, mintegy kioktatva őt az életre. Mivel a hétköznapok sokkal kényelmetlenebbek voltak, a követelmények pedig Matyit sem kerülhették el, ő ezeknek nem akart megfelelni, és természetesen a könnyebbik megoldást választotta, nagyon sokszor elszökött az apjához. A probléma akkor kezdett a maga teljes valóságában megmutatkozni, amikor már nemcsak délután, hanem délelőtt, iskola helyett is az apjához ment, aki mindezt tolerálta, mert a közegben, ahol ő felnőtt, ez nem számított rendellenesnek, ott a kötöttségek nem voltak annyira szigorúak, egészen más értékrendszer uralkodott. Mindenért az anyát vádolta, és elhárította magáról a felelősséget. Az anya közben újra férjhez ment, de az új férje sokkal idősebb volt, már nagykorú gyerekei voltak, nem tudta megérteni a kisfiú problémáit, állandóan bántalmazta őt, így Matyinak megint csak menekülnie kellett. Ez a menekülési vágy mindennél erősebb lett benne. Végül hozzánk került, de ekkor már annyira rögződött a tudatában a szökési vágy, hogy a problémáit nem tudta máshogyan megoldani, tőlünk is megszökött, elment az apja után. Nem csinált semmi rosszat, nem kellett büntetéstől félnie, de rögtön ehhez a módszerhez folyamodott, megfutamodott. Ezt a bonyolult helyzetet úgy próbáltuk megoldani, hogy családterápiára küldtük a szülőket is. Olyan irányban igyekeztünk őket terelni, hogy maguk oldják meg a nehézségeket, de a kisfiú minél kevesebbet sérüljön. Meg is próbálták, de csak pár hónapig bírták ki, aztán újra elkezdődtek a szökések. Akkor a bíróság olyan ítéletet hozott, hogy Matyi két hétig az egyik szülőnél, két hétig a másiknál lakjon. Ez a megoldás nem előnyös, mert nem stabil alap, az állandó változások, a hozzáállás, az értékrendszer, az életstílus ilyen gyakori változtatása nem tesz jót egy gyermeknek sem. Matyi ebben az időben egyre jobban megismerte apja alvilági közegét, kipróbálta a kábítószereket, és a vége az lett, hogy rövid időn belül újra hozzánk került. Nagyon sokat foglalkoztunk vele, de már nem volt más kiút, csak a gyermekotthon. A fiú öngyilkossággal fenyegetőzött, hiába magyaráztuk neki, hogy a szüleit nem veszíti el, találkozhat velük. Intelligens fiúcska volt, jól tanult, de a szökési vágy annyira elhatalmasodott rajta, annyira megszokta a szabad életet, hogy képtelen volt korlátok között élni, megszokni a szigorú napirendet. A gyermekotthonból is megszökött. Fél év után javító-nevelő intézetbe került. Sorsának iránya sajnos már annyira adott, hogy nagyon nehéz lesz megszabadulnia terhes örökségétől. Az apa azóta elhagyta az országot, tehát nem találkozhatnak. Ha nincs az apa erős befolyása, akkor talán másként alakult volna az élete. Az édesanyja eléggé befolyásolható, nem határozott személyiség, nem tudott beleszólni a nevelésbe, viszont gyengéd érzelmeket táplált gyermeke iránt. A kisfiú a mindennapjaiban, amikor érzelmekre volt szüksége, hozzá futott, mert nála mindig megtalálta a szeretetet, de sajnos, az apa hatása erősebb volt. Annak ellenére, hogy érzelmi gazdagságra vágyott, nem tudott túllépni az árnyékán. Utolsó beszélgetésünk alkalmával az anya megígérte, hogy elválik a fiáért, és magához veszi, mert mindennél fontosabb számára. De vajon képes lesz-e arra, hogy megtartsa maga mellett? Hogyan lehetett volna segíteni? Napjainkban nagyon tipikus eset, hogy az apa a saját lelkiismeretét igyekszik elaltatni azzal, hogy megvásárolja a gyereket, nem tudatosítva, hogy ezzel elrontja. A szeretetet nem lehet anyagiakkal pótolni. Ha a gyermekre nincs ideje, ha elhárítja magától azzal, hogy pénzt ad, ajándékokkal halmozza el - aminek a gyermek természetesen örül -, igazi értékeket nem ad neki. Végső soron a gyermeken áll bosszút, neki tesz rosszat. SZÓ Ml SZÓ Tetemre hívás M. CSEPÉCZ SZILVIA egyvenhétezer fővel és egy illúzióval lettünk szegényebbek: röviden így foglalható össze a népszámlálás végeredménye. Illú- zióvesztésben jócskán van már gyakorlatunk, a tetemes fóvesztés híre mégis övön aluli ütésként érte a felvidéki magyarságot. Most kéne valami biztató - gondoltam magamban -, most, amikor az elemzők és a szaktudósok a növekvő számú vegyes házasságokra, nemzetiségi szempontból szándékosan felhígított területekre, megfélemlítésre és társadalmi felelősségre fókuszálva próbálják megtalálni a csaknem félszázezer elkallódott magyart. Mert megvannak ők, itt élnek (vagy éltek) közöttünk. Csalódott, megfáradt, elnyűtt kisemberek. Karrieristák, ügyeskedők, beosztottak és törvényszolgák. És az ő gyerekeik, és az ó unokáik. Sorsok, életek keresztezik egymást. Az egyik közös nevező, hogy mindannyian süketek az anyanyelvűkre, és ebből adódóan a kultúrájukra is. A másik - ej, de szívesen emlegetik! - a létfenntartási ösztön. Ami kinek szociális segélyhez való jogot, kinek meg milliós üzletet jelent. S mostanság, amikor ha akár két könyökkel is, de meg kell élni, olyan hátsó gondolatokra már nemigen futja, mint teszem azt: annál inkább vagyunk emberek, minél inkább távolodunk az ösztönélettől... Viszont így keveredik a létfenntartás fogalma a kisebbségi léttel. Amely milliőben már dadoghatnak az ember alatti ösztönök. Eddig jutottam a fejtegetésben, tapodtat sem közeledve a 47 ezer, magát eszkimónak, fókának vagy akárminek gondoló magyar „éhező leikéhez”. Ellenben eszembe jutott egy történetféle, ebből a különösen hosszúra nyúlt őszből. A szülőfalumban, annak is a legszélén vártam a buszra. Kora délután volt, az időjárás még kacérkodott az évszakkal. Meg-megcsillantotta a napsütést, hogy aztán jéghideg ujjaival az arcomba vágjon. Jólesett ácsorogni mégis, ízlelgetni a határ gyermekkoromból visszaköszönő őszi színeit. A faluvég néptelen csöndjében kertkapu csikordult. Hajlott hátú öregember támaszkodott a botjára. Szemközt, a kertek alól fekete ruhás nénike bukkant elő. Csak úgy, a széles árkokkal szegett országút két oldaláról beszéltek át egymáshoz.- Adj’ Isten, Mári! Már egyedül is sétafikálsz, a lányod nélkül? Összeállították a derekad, hogy kimerészkedtél a levegőre?- Hasogat az most is, újkorában se jobban...! Te meg, Imre, mulatságba készülsz ilyen legényesen?- Hát! A szomszédban diszkotékát hirdettek. Ha nem sietnél ennyire, megtáncoltatnálak!- Ötven éve tele a falu a módos ígéreteiddel!-Az utolsó még hátravan... A két öreg vagy negyedóráig évő- dött imigyen, kibeszélve magukból bajt, nyavalyát, tyúktojásnyi, törékeny örömöket. Nem bántam, hogy késik a busz, akármeddig elhallgattam volna őket. Mintha boldogító üzenet érkezett volna a múltam gyökerei közül. Hogy ha nyújtózás közben ropognak is a nyűtt csigolyák, a gerinces kedv nem alkuszik. A sors keze éppúgy áld és ver itt, mint bárhol máshol. S a mulasztásra nincs semmi mentség. Még az sem, hogy átkozottul sokat kell dolgoznunk a fennmaradásért. És nem csak a „negyvenhétezreknek”, hanem annak az 521 ezer embernek is, aki a népszámláláson magyarnak vallotta magát: tudva, hogy kis nemzet, de még kisebb nemzetiség vagyunk. S a magyarság a lassú (és gyors) önpusztításban amúgy is ádázul elszánt ellenfele önmagának, ebben nemigen számítanak a határok. Hát akkor?! „Legyen a seb vérzése tanú” - írta egykor Arany János, amikor a balladabéli Bárczi Benő gyilkosát anyja „tetemre hívta”. Buzgott is a vér a sebből, miközben szerelmese elre- begte, hogy „Bárczi Benőt én meg nem öltem / Tanúm az Ég, s minden sereg! / Hanem e tőrt én adtam neki.” Nem szúrt, csak adta. Hogy hogy1 jön ez ide?! A gyökereit sem vágja mindenki el, csak letagadja. Mert elhiszi, hogy idegen névvel könnyebb élni. Imre bácsi mondana erre egy cifra magyarost, de szegényt sajnos három hete eltemették. A síija mellett, mint egészséges, fiatal hajtások, ott sorakoztak az unokák. Akikben tovább buzog a vére, az anyanyelve, a szülőföld szeretete. Közönséges, egyszerű szavak ezek, tőrdöfés nélkül. Dédelgethetjük a jövő őszig, az új holnapig, az új népszavazásig vagy mindörökké. Persze, az élet mindig ma van, és sohasem máshol. Legalábbis a mi életünk. CSALÁDI KÖRBEN AZ ORVOSSAL Forduljon nőgyógyászhoz Kardvirág jeligére: „Második középiskolás vagyok, az érdekel, igaz-e, ■ hogy a trichomonas meddőséget okoz? Második kérdésem, hogy mik a tripper tünetei?" ( Kedves Kisasszony, érdekes, de fontos kérdéseket tett fel. A trichomonas, ha • nincs kezelve, valóban okozhat meddőséget, mivel megváltoztatja a hüvely és a méhszáj PH-értékét, ami miatt az ondósejtek elpusztulnak. Tünetei a külső nemi szervek viszketése, pirossága, nőknél bűzös, zöldes, habos hüvelyfolyás. Férfiak gyakran tünetmentesek, de úgy is terjesztik. Ha panaszt okoz, akkor az gyakori és csípő, égető tüzelésben jelentkezik. Mindkét partnert egyszerre kell kezelni. A tripper vagy más néven kan- kó, baktérium által okozott nemi betegség. Lappangási ideje 2-8 nap, tehát a fertőződéstől ennyi idő telik el az első tünet megjelenéséig. A tünetek mind a nőknél, mind pedig a férfiaknál: bő és gennyes húgycsőfolyás, fájdalmas és gyakori vize- lés. Férfiaknál a vizelés kezdetén égő érzés, valamint tejszerű folyás jelentkezik. A húgycső fájdalma 1-3 nap múlva válik kifejezetté. Ha nem történik meg időben a kezelés, akkor a gyulladás a belső nemi szervekre is átterjedhet (hüvely, méhnyak, méhkürtök, ill. prosztata, mellékhere). Ennek a veszélye a nőknél nagyobb, ugyanis a méhkürtök elzáródnak, sterilitás jön létre, mely azt jelenti, hogy a nő természetes úton nem eshet többé teherbe. Az esetek kis részében az egész szervezetre terjedő betegséget hozhat létre, mely a beteg halálát okozhatja. Előfordulhat az is, hogy a tünetek nem, vagy csak gyenge formában jelentkeznek. Szintén mindkét partnert kell egyszerre kezelni. Előfordulhat bakteriális hüvelygyulladás is, ami a fent leírt fo- lyásos tüneteket okozhatja. Ezt a hüvelybe került baktériumok okozzák, aminek forrása lehet a végbél környéke, de a piszkos kéz is. Ezért nagyon fontos a végbelet és környékét minden székelés után szappannal megmosni, és a nemi szerveket csak megmosott, tiszta kézzel szabad érinteni. Kisasszony, ha a felsorolt tünetek közül bármelyiket is tapasztalja, sürgősen keressen fel egy nőgyógyászt. Először is fogadja el önmagát Gubanc jeligére: „Két éve mentem férjhez. Kicsit elkeseredett vagyok ■ a házasságom miatt. Sokat teszek azért, hogy működjék, de a férjemnél ezt az igyekezetét nem látom. Igyekszem mindig a kedvébe járni, mindig van szex, amikor ő akarja, mindig mosolygok, és olyanokat főzök, amit szeret. Ő sokszor csak vakkant valamit, beletemetkezik az újságba, vagy a TV-be. Az utóbbi időben durva is velem. Már nem tudok mit tenni, hogy minden jó legyen. Adjon tanácsot, mit csináljak?” Í Azon gondolkodom, hogy lehet-e mindig mosolyogni, lehet-e mindig vidámnak, • jókedvűnek lenni egy házasságban akkor, ha ez nem az alaptermészetünk. Leveléből számomra az derül ki, hogy Ön olyan szerepet vállal, mely nem a sajátja, és nehéz másnak lennie, mint ami valójában. Figyelmébe ajánlom Jane Seymour híres színésznő gondolatait, melyek segítségével, gondolom, sikerül kicsit kigubancolódnia házassági gondjaiból. Seymour így vall önmagáról: „Hosszú időbe tellett megszereznem azt az önbizalmat, hogy nőies önmagámmá váljak - hogy egyszerre legyek erős és nőies. Kü- lön-külön nem volt egyik sem nehéz: az összekapcsolásukkal volt gond. Csak amikor valóban rátaláltam, ki is vagyok tulajdonképpen, váltam alkalmassá boldog, tartós házasságra. Sok más nőhöz hasonlóan nekem is nehéz volt a romantikus szó kétféle jelentését kombinálnom: önmagam keresését és a másikkal való megosztást. Csak miután rátaláltam önmagámra, tudtam először igazán élményeken is osztozni. Ez sok nő számára lehet tanulságos, ha erősek és nőiesek akarnak lenni. Tanuljatok a hibáimból. Először is tanuljatok meg önmagatok lenni. Tanuljatok meg időnként egyedül lenni. Építsétek fel erős, romantikus éneteket. Ettől lesztek elég erősek, hogy a házasság és a Dr. Bordás Sándor klinikai pszichológus gyereknevelés követelményeivel megbirkózzatok, és képesek legyetek nőként helytállni a huszadik században, amikor hivatást, munkateljesítményt vagy legalábbis valami megkapó tehetséget kell felmutatnotok.” Csak pszichológus tud segíteni Depresszió tünet jeligére: „22 éves lány vagyok, aki kiengyensúlyo- ■ zott életet él. Megértők a szüleim, a barátom és a kollégáim is. A baj, amitől szenvedek az, hogy ha közösségben vagyok, állandóan azt figyelem, ki lesz rosszul, pl. buszon, váróteremben, szórakozóhelyen stb. Ilyenkor nagyon feszültnek érzem magam. Nem volt részem semmilyen helyzetben, amikor rosszul lett volna valaki. Mit jelent ez? Lehet ez a depresszió kezdete? Mi okozza ezt, és mi a teendő ellene? Szakorvosnál nem voltam, de ha lehet, nem is szeretnék menni. Kezelhető ez valamilyen gyógyszerekkel? Kérem a segítségüket. ” ( Problémája közel áll a depresszió tüneteihez, de nem az, és ennek megfelelően • gyógyszerterápiát sem javasolnék. Legjobban a fóbiák közé lehet besorolni a leírt tüneteket, melyek az olyan kóros félelmekben, rettegésekben nyilvánulnak meg, ahol reális alap nincs, vagy kétes. Ez az intenzív, leküzdhetetlen félelem bármilyen tárgyra és helyzetre vonatkozhat, melyet gyakran vegetatív zavarok is kísérnek. Ezt a problémát legjobban klinikai pszichológus pszichoterápiával tudja kezelni, azért javaslom, hogy keressen fel egy ilyen szakembert bármennyire nehezére esik is ez Önnek. Kedves Olvasóink! Neves szakorvosaink készséggel válaszolnak minden egészségi problémával kapcsolatos kérdésre. Jeligés leveleiket továbbra is a Családi Kör címére küldjék.
